18. fejezet: Új barát

"Mindig abba a személybe rúgnak bele legtöbbször az emberek, akiben a legnagyobb szeretet rejtőzik." 

A testvérekkel baktattunk az úton. Rajtam egy fekete bőrdzseki, kék farmerrel és fehér-fekete pólóval. A hosszú, fekete hajamat most lófarokba kötöttem, de így is szögegyenesen hullott vállamra. Liza is beújított pár göncöt, de a haját ugyanúgy összefonta. Stephan pedig szokás szerint jól nézett ki... Mi? Ezek az én gondolataim? Megborzongtam ezektől a gondolatoktól. Ahogy így bambultam, Liza ébresztett fel.
- Miyako!- lengette előttem a kezét.
- Hm?- fordultam felé, de az arcából kivehető az, hogy egy kisregényt mondott el az előbb, amiből én egy szót sem hallottam.
- Mostanában nagyon szórakozott vagy! Mi történt?- nézett rám aggódva.
- Semmi.- mondtam kifejezéstelenül.
Most nem mondhatom azt, hogy "éppen azon gondolkodtam, hogy a varázsfegyveremmel majdnem megöltem a bukott társamat, de ő szerencsésen félreugrott, így inkább egy 10 méteres tölgyet csavart ki gyökerestől". Lehet, hogy meglepődnének. Nem is kicsit.
- Tudod, hogy számíthatsz ránk.- mondta legnagyobb meglepetésemre Stephan.
- Ti pedig rám.- mondtam és barátnősen átöleltem Liza vállát.
Ahogy így mentünk, meglátjuk az iskolának gúnyolt bolondokházát. A hatalmas épület árnyékában diákok gyülekeztek. Mindenki megölelte barátját/barátnőjét, esetleg megcsókolta pasiját/csaját. Szóval egy tipikus gimi. Éppen az aulába igyekeztem volna, mikor sírást hallottam.
- Nézd, hogy bőg, mint egy kis pisis!- ütötte meg a fülem egy kárörvendő lány hangja.
- Hívjuk anyucikát?- röhögött egy másik.
A hangok a mosdó ajtaja mögül jöttek. A lánymosdó végzetes hely. Ha ott szekálnak valakit, tanár nem tud közbeavatkozni, ahogy fiú sem. A zokogás és a röhögés erősödött. A szívem összefacsarodott, ahogy azt a szívtépő (és fülsértő) sírást hallottam.
A kezemet óvatosan ráhelyeztem a kilincsre és egy nagy nyelés kíséretében benyitottam. Nem tudtam, mi vár rám. A sírásból ítélve akár gyilkossági kísérlet is lehetett volna. De semmi ilyesmi nem történt. Három lány körbeállt egy negyediket. A középső hangosan zokogott, a körülötte lévő gyűrű nevetett. Ez a sátáni kacaj már nekem is sok volt.
- Réka, nem ér a gyengébbet bántani.- szóltam bele a "viccelődésbe".
A méhkirálynő megpördült a neve hallatára, őt követték hűséges csatlósai is. Egy fintort vágtak mindannyian, ahogy megláttak engem. A középső hüppögve, vörös szemekkel nézett rám. Szívszaggató látvány volt a rövid hajú, barna szemű, szemüveges teremtést így látni. Aztán bevillant. Ő kérdezte meg, honnan jöttem.
- Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálunk!- mondta kényeskedve Réka.
- Ha behúzok neked, már lesz.- vágtam vissza.
Réka kissé megingott 5 centis magassarkújában. Bár én még mindig magasabb vagyok nála. A szeme gúnyos fénytől izzott.
- Nem mered.- hajolt bele az arcomba.
Az a tömény pacsuliszag úgy vette el az éltető oxigént, hogy majdnem fulladni kezdtem. A rét virágainak irgalmatlanul összesűrített illata úgy facsarta az orromat, hogy az már fájt. Ez nem csábító, ez inkább "olyan erős, hogy a megyehatárban is érződik" szag. A zöld szeméhez egyáltalán nem illik az a ház oldalára illő vakolat, amit mindennapi sminknek használ. Ami pedig a csillogó, bugyirózsaszín szájfényt illeti... Előbb rakják be diszkógömbnek, minthogy valaki megcsókolja. A fehér szemem megvetően csillant, ahogy ezeket felmértem rajta.
- Fogadunk?- emeltem az öklömet.
Ahogy számítottam, falfehér lett. Még a sok alapozó, púder és malter alatt is határozottan látszott a hulla sápadt szín. Ez a rossz csaj látszat csak álca. Azért bánt kisebbeket, hogy ne tűnjön fel másoknak az ő gyengesége.
Hátráltak a dívák és csak egy nyitott mosdóajtó maradt utánuk. Gyávák! Aztán meghallottam a hüppögést, ami a hátam mögül jött. Becsuktam az ajtót és szembefordultam a vörös és feldagadt szemű lánykával. A szemüvegéért tapogatózott a csempézett padlón vakon és ártatlanul. Közben hullatta a krokodilkönnyeket. Az élet kegyetlen. De Isten a legkeményebb csatákat a legjobb harcosainak adja. Ezt megtanultam a 100 év alatt. Lehajoltam a sötétkék fémkeretes szemüvegéért és a lánynak adtam. Ő kicsit megszeppenve fogadta el és feltette. Félve pillantott fel rám.
- Te is azért jöttél, hogy szívass?- kérdezte könnyek közt.
- Én nem vagyok olyan, mint ezek a gerinctelen férgek.- a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.
A barna őzikeszemei tágra nyíltak. Még sosem láttam ilyen őszintén, mégis ilyen szomorúan csillogni egy emberi szemet.
- Miért segítesz?- belekapaszkodott a karomba és felrántottam a földről.
Kissé kövérkés lány, de jó ízlése van. Visszafogott és elegáns, bár egy kicsit slampos. De ez a köztes stílus jól áll neki. Az arcát két oldalról pattanások és mitesszerek tarkítják, így adva az arcának természetes piros színt. Félénken tolta fentebb a szemüvegét, miközben egy zsepivel a könnyeit törölte.
- Csak úgy.- mondtam érzelemmentes arccal.
- Oh...- hajtotta le a fejét.
- Mi a neved?- kérdeztem, miközben a mosdókagylóhoz vezettem.
- Ryshia (Rísia) vagyok.- felelte szipogva.
- Ez milyen név?- gondolkodtam el.
- Ausztrál származású vagyok. Azt jelenti: szeretet és béke.- magyarázta meg.
Nagyon illik rá ez a név. Bár szerintem túlságosan békés.
- Nincs esetleg valami beceneved?- folytattam a társalgást, miközben segítettem megmosni az arcát.
- Senki nem barátkozik velem, így szükségtelen a becenév.- ledöbbentem, amikor ezt mondta. Akkor kellett volna látni az arcom, mikor folytatta.- Még abban sem vagyok biztos, hogy az osztály tudja-e, mi a nevem.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Csak a leckét másolják le rólam. Nem beszélgetek senkivel. Csak akkor maximum, mikor szívatnak. Bár inkább akkor csak sírok.- ahogy mondta, hallottam a hangján, hogy megint el fog pityeredni.
- Biztos vagyok benne, hogy szívesen barátkoznának veled az emberek, csak félénk vagy.- mosolyogtam rá.
Vagy legalábbis valami olyasmit próbáltam csinálni. De ő hálásan tekintett rám.
- Mindig is bátor és magabiztos szerettem volna lenni.- kezdett bele a meséjébe.- Amikor azonban alkalmam nyílna rá, inkább visszahúzódom.
- Te is tudod, hogy sikerülhet minden, csak akarni kell.- nem illik rám ez a lelkesítő szerep.
Végeztünk az arcmosással és odaadtam a szemüvegét. Még gyorsan kisimítottam a hajam, majd kiléptünk a menedéket jelentő lánymosdóból.
- Egyébként Miyako...- a nevem hallatán Ryshia felé fordultam.
- Igen?
- Köszönöm.- látszott rajta, hogy komolyan gondolja.- Nem tudom, miért félnek tőled az emberek.
- Honnan hallottad te ezt? Nem azt mondtad, hogy nem beszélsz senkivel?
- Attól még jó a fülem!- aranyosan elmosolyodott.
Én csak egy mosolyszerűséggel az arcomon vállat vontam.
- Talán csak tisztelnek. Bár azt el is várom.- mondtam.
Mindketten halkan és egyszerre felnevettünk. A kezem a farmerzsebemben pihent, az övé pedig a kapucnis pulcsija zsebében. Távolságot tartva mentünk a folyosón, közben egy-két szót váltottunk. Ahogy a termünk elé értünk, játékosan megböktem. Ő rám nézett, én pedig kicsikartam magamból egy igazi mosolyt. Elég nehéz volt...
- Majd óra után dumálunk!- mondtam és beléptem a terembe.
A szemem sarkából még láttam, hogy Ryshia ledöbbent. De az arca örömtől sugárzott. Végül sietve helyet foglalt. Stephan mellé levágtam magam, a srác pedig a fülembe súgott.
- Hol voltál?- súgta a fülembe.
A lehelete csiklandozta a nyakamat és a fülemet. Éreztem az arcszesz illatát, amit használ. Én visszamotyogom neki a választ.
- Ryshia segítségére siettem.- feleltem.
- Az ki?- váltott döbbent módba.
- Az osztálytársunk, észlény!- sziszegtem.
- Ja...- zavarában vakargatta a tarkóját.
Így olyan édes, legszívesebben megzabálnám! Oké... ez furcsa volt...
- Ő az.- mutattam rá az egyedül ülő lányra.
- Akkor Ryshia a neve! Sosem tudtam...
- Magad alatt vágod a fát, Stephan!- súgtam oda mérgesen.
Védekezően felemelte a kezét, mire bejött a tanár. Elkezdődött a fizikaóra. Hurrá... vagy mi. Csak most figyeltem fel arra, hogy Ryshia borzalmasan okos. Mindig elsőként végez a feladott példával, mégsem jelentkezik. De miért nem? A 45 perces feladatsornak a csengő vetett véget. Mindenki megrohamozta az ajtót, amit a tanár csak fejcsóválással reagált le. Ryshia is kifelé igyekezett, de sikerült elkapnom a grabancát a folyosón.
- Meg sem vársz?- kérdeztem tőle.
- Komolyan mondtad óra előtt?- nézett rám tágra nyílt szemekkel, miközben mellém zárkózott.
- Persze. Nem szoktam viccelni.- tekintettem rá oldalról.
- És miről szeretnél beszélni?
- Miért nem szoktál jelentkezni? Hiszen mindig te oldod meg leghamarabb a feladatot.- kezdtem bele.
- Hát...- egy kicsit zavarba jött.- Meg szeretném adni a gyengébb tanulóknak is az esélyt a jó pontok begyűjtésére.
- Túlságosan jószívű vagy.- mondtam rámosolyogva.- És most mond el, az miért is jó neked?
- Ha más boldog, én is az vagyok.
- Pedig nem láttalak mosolyogni egy jó ideje. Legalábbis a mosdós esetig.- jelentettem ki kereken.
- Hát félek, ha még az is kiderül, hogy okos vagyok, még jobban piszkálni fognak.- zavartan piszkálta az ujjait.
- Hányas az átlagod?- néztem rá felvont szemöldökkel.
- 3-as.- nyöszörögte.
- Ennyire megvisel a piszkálódás?
Ő csak bólogatott. Mondjuk megértem. Külföldi, kissé husis és még okos is. A többieknek van miért féltékenynek lenniük.
- Csak féltékenyek rád!- öntöttem belé a lelket.
- Ugyan miért? Egy nagy nulla vagyok!- fakadt ki halkan.- A szüleim itt hagytak, a nagynéném hetekre eltűnik, a nagybátyám iszik, a suliban legalább nyugtom van. Ráadásul még külföldi is vagyok, de így is jobban tudom ezt a nyelvet, mint az osztálytársaim. És még okos is vagyok, de ezt nem merem egyszerűen felvállalni. Barátaim pedig nincsenek...- a falnak dőlt és problémás arcot vágott.
Én a vállára tettem a kezem és szembe álltam vele. Őszintén mosolyogtam rá.
- Én itt vagyok. A barátod vagyok, ha törik, ha szakad.- mondtam.
Ő először döbbenten, majd meghatottan nézett rám. A barna szemében könnyek csillogtak.
- Még sosem volt senki ilyen jó hozzám, mint te. Köszönöm!- mondta és megölelt.
Ez a lány védelemre szorul. Ezúttal nem fizikai, hanem lelki védelemre.
- Hidd el, jó ha kibeszéled a dolgokat.- súgtam oda neki.- Én meghallgatlak.- és megvédelek.
A megvédelek részt már csak gondolatban adtam hozzá. Kibontakoztunk az ölelésből.
- Rendben.- bólogatott meghatottan.
Egy kacagás jött hirtelen a hátam mögül. A hideg felkúszott a gerincemen és hatalmába kerített az undor.
- A két kitaszított egymásra talált?- kérdezte egy kényes hang.
A fejemet tenném rá, hogy ez Réka. Morogva fordultam meg és meglepő módon igazam lett. Ha ilyen találatom lenne az ötös lottón, már milliomos lennék. Őszintén megijedtem Réka fejétől. A púder minden pórusát eltömítette, az orra tövébe berakodott... Fúj! Néha átok ez az éles látás!
- A kőműves nem volt dühös, mikor elloptál tőle egy vödör meszet és smink gyanánt az arcodra kented?- vágtam vissza.
Egy diákokból álló gyűrű közepén voltunk. Mindkettőnk szeme szikrát szórt. Ryshia remegett a hátam mögött, akár egy nyárfalevél. Kiky és Veronika viszont peckesen álltak úrnőjük jobb és bal oldalán. Egy a három ellen? Megoldható!

17. fejezet: Fegyver

Írói megjegyzés
Remélem még nem haltál meg! Ha viszont igen, már nem láthatod ezt a részt. Tudom, hogy ez a rész kicsikét rövidke lett, de ez átvezető valami nagyobb esemény előtt. De nem is jártatom tovább a számat, nehogy elkotyogjak valamit!
Írói megjegyzés vége

"Nem minden az, aminek látszik."

Néztem Donra, amíg gondolkodott. A kínzó csend után végre valahára megszólalt.
- Honnan vannak a pisztolyaid?- mutatott az övemben fityegő ikerpisztolyokra.
- Ja, ezek?- vettem kezembe a két fegyvert.- Már velem voltak, amikor magamhoz tértem egy sikátorban.
- Aha!
Az arca úgymond "megvilágosodott". Szinte láttam a felgyúló villanykörtét a feje felett, ahogy a rajzfilmekben szokás. Zseniális ötlete támadhatott ekkor, mivel szeme és szája tágra nyílt. A keze megindult a farmerem felé és hirtelen kivette a pisztolyokat az övemből.
- Ezt nézd!- a két tenyerére fektette a pisztolyaimat.
Ahogy a markolatuk egymás mellett volt, felvillant valami minta a két markolaton. Don közelebb vitte egymáshoz a két lőfegyvert, ismét izzottak. Aztán távolabb, a titokzatos minta pedig kihunyt.
- Látod?- kérdezte.
- Igen. De ez mi?- a két pisztoly markolatát összeillesztettem.
Egy keresztes vipera alakja izzott fel az összerakott felületen. A két pisztoly felfénylett. Emlékeztem valahonnan egy ilyen kígyómintára. És most nem a kezemre gondolok. A két pisztoly fénye eszembe idézett egy bizonyos csillogást. Egy szablya csillogását. Egy kard formálódott az agyamban. Egy fekete markolatú szablya, amelynek pengéje olyan, mint a hold ezüstös csillogása. A markolatára egy aranyozott zsineg tekeredett. De ez a kép pillanatok alatt futott át az agyamon. A pisztolyok egybeolvadtak a kezemben. De úgy éreztem, mintha most már tényleg hozzám tartoztak volna. Az ikerpisztolyaimból egy hatalmas tűzerejű lőfegyver lett.
- Ejha, nem vagy kispályás!- füttyentett Don, amikor meglátta a fegyveremet.
- És most ez...?- nem tudtam hogyan nevezni.
- Minden bukottnak van egy úgymond "fegyvere". Úgy látszik, a tiéd ez.
- És hogy kell szétválasztani?
- Fogalmam sincs.- mondta nemes egyszerűséggel.
- Mi az, hogy NEM TUDOD??!!- ordítottam rá szerencsétlenre.
Rászegeztem a hatalmas pisztolyt. Ő lesápadt, de gyorsan reagált. Dühömben lőttem egyet. Ha nem reagál olyan gyorsan, lehet hogy a testét szétcincálta volna a lövés. De ehelyett a variáció helyett egy vastag tölgyet vitt ki földestől. Megfagyott a levegő. Az ujjam még mindig a ravaszon pihent, míg Don a jobb oldalamra elvetődött. A füstölgő puskacsőből távozó energianyaláb (nem merem tölténynek hívni) kivitt egy körülbelül 10 méter vastag tölgyet a helyéből. Don és én nagy szemekkel néztünk a fegyveremre.
- Figyelj, Miyako...- mondta Don halkan.
- Hm?- néztem rá döbbenten.
- Kontrollálni kéne a dühödet, nem?
- Meglehet.- bólintottam bizonytalanul.- Szerinted ehhez kell fegyvertartási engedély?
- Hát... Nem, figyelj ez nem is számít fegyvernek, ez csak egy vízipisztoly... Lövöldözz vele nyugodtan!- ironizált Don.
- Az arcodba durrantsak vele? Megnézzük, hogy csak vizes lesz-e a hajad!- mondtam nevetve.
- Egyenlőre azt kéne elérni, hogy ne pusztíts ki ezzel egy egész utcányi embert. Aztán jöhet az én fejem.
- Először arra kéne rájönnöm, hogy alakítsam vissza.
Elengedtem a ravaszt, így két kézzel kellett tartanom. A szememmel vizslattam a kétcsövű szörnyeteget. Enyhén megnyomtam a fegyvert, amitől kettévált. Ismét a megszokott ikerpisztolyok voltak a kezemben. Felnéztem az égre, ahol már a felkelő nap narancssárgára festette a horizontot. Ránéztem Donra, aki megvonta a vállát.
- Lejárt az időnk. Vigyázz magadra, kicsi Miyako!- egy erős ugrással felemelkedett és nemsokára el is tűnt az égen.
Nekem is oda kell csavarnom rendesen, ha haza akarok érni! Egy nagy dobbantással elrugaszkodtam a szilárd talajtól, egyenesen a felhők bizonytalan és légies birodalma felé. A szárnyaim villámgyorsan kinyíltak és felvittek a felhők fölé. Erősen csapkodtam a fekete büszkeségeimmel, hogy minél hamarabb hazaérjek. Hasítottam a levegőt, rendesen ki is fulladtam. Nem is gondoltam volna, hogy a repülés ilyen megerőltető lehet! Minden izmomat megfeszítve ereszkedtem a felhők alá. A házak között szlalomoztam. Már csak 8 utca... 7... 6... hopp egy kis utca... Átvágtam egy kerten... 3 utca... 2 és 1... megérkeztem!
Majdnem belecsapódtam a vastag bejárati ajtóba. Még éppen lefékeztem, és felnéztem az égre. A nap már félig fent volt, olyan hajnali 6 körül lehetett. Visszahúztam a szárnyaimat és beléptem a házba. Stephan már nem volt a kanapén, így felbaktattam a lépcsőn. Nem akartam zajongani, így lábujjhegyen közlekedtem. Amire viszont felfigyeltem, hogy a szobám ajtaja tárva-nyitva. Megállok a folyosón és benézek. Nem látszik nyoma annak, hogy bejöttek volna. Inkább mintha... felmérték volna a terepet.
- Jó reggelt, Miyako.- szólalt meg mellettem egy hang.
Én ijedtemben majdnem leugrottam a lépcsőn, egyenesen a földszintre. De kiderült, hogy csak Liza az.
- 'Reggelt neked is!- mondtam.
- Hát te?- kérdezte hunyorítva.
- Hétfő van, nem?- néztem rá értetlenül.
Neki egyből kipattant a csipa a szeméből és keltegetni kezdte testvérét. Én a vállamat vonogatva vonultam oda a naptárhoz. Igen, tényleg hétfő van. Ismét suli... Hát mit ne mondjak, már unom.
A testvérekkel megreggeliztünk. Ők úgy ettek, mintha éheztettem volna őket eddig. Na köszönöm szépen! Úgy tűnik, nagyon rossz háziasszony vagyok. Pedig 7 évig én főztem a szüleimre, ők pedig keménykötésű emberek voltak. Mondjuk azt is betudhatjuk érvnek, hogy amikor én főztem az egy 100 évvel ezelőtt volt. Szóval lehet, hogy megváltoztak azóta az étkezési szokások. De nem biztos... Ez csak egy enyhe sejtés.
- Indulhatunk?- álltam fel.
- Igen.- bólintott Liza.
Elindultunk a késő őszi időben, pedig még csak szeptember van. Hol van még a november?

16. fejezet: Ki tanít kit?

"Aki tudja, az tanulja, aki nem tudja, az tanítja."

Krin nem semmi. Nagy szemekkel nézek rá. Ő a farmerjával babrált.
- Adottság?- kérdezek vissza.- Hány éves vagy?
- Idősebb vagyok, mint te vagy akármelyik csapattagunk.- a szeme sárgán felizzott.
Az arca... megviseltnek látszott. Az idő megkeményítette a vonásait. Úgy nézett ki, mint egy isten a halandók között. Ő már látott mindent.
-Ki vagy te?- nézek rá.
Semmit nem tudunk róla az égadta világon. SEMMIT!
Amikor ezt kiejtettem a számon, Don csapódott be közénk a földbe. Röhejes látvány volt. Krin viszont felszívódott. Mire Don felkászálódott, csak a döbbent arcomat látta. Hogyan...? És mikor...? Az erdő felé néztem, ahol pár pillanatra aranyszemeket láttam megcsillanni. Don csettintett párat, majd az arcomba fújt. Egy gusztustalan szag csapta meg az orromat. Fekete füst szállt Don szájából, az volt ilyen szagú.
- Normális vagy?!- ordítok rá.
Prüszkölök és tüsszögök.
- Te nem figyeltél rám, aranyom.- mosolygott az arcomba.
- Na tudod kit aranyozzál!- mondtam.
- Kezdhetjük?
- Mit?- nézek rá értetlen fejjel.
- Az edzést.- mondja könnyedén.
- Milyen edzés?
- Tina nem mondta?
- Nem.- ingattam a fejem.
- Akkor engem ér az a megtiszteltetés, hogy elmondjam neked.- a vállamra rakta a kezét, amit egyből le is ráztam magamról.- 3 hét múlva jön egy feladat. Addigra ki kell képeznünk téged.
- Ki szerint?
- Rix a csapatkapitányunk, ő rendelkezett így.- mondta, amolyan "bocs, ez van" tekintettel.
- Akkor kezdjük.- sóhajtottam lemondóan.
- Rendben. Első szabály...- végig se tudta mondani, mivel földhöz vágtam.
- Legyek gyors? Ne lankadjon a figyelmem? Olvassak az ellenfél mozdulataiból?- mosolyogtam rá.
Ő a földön vigyorgott rám. Talpra ugrott és elismerően füttyentett.
- Többet tudsz, mint hittem!- mondta és támadó pózba állt.
- Akkor gyerünk!- mondtam.
Ezúttal már keményebb ellenfél volt. És én maradtam alul. A kis huncut bevetette az erejét. Bezzeg én még támadni se tudok, csak füstölögni. Mindketten izzadtan és kifáradva terültünk el a füvön.
- És most jöjjenek a képességek...- mondta zihálva.
Én csak bólintottam egyet. Mikor sikeresen feltápászkodott, engem is felrántott a földről.
- A jelképedet elő tudod hívni?- kérdezte a viperájára mutatva.
- Zafírára gondolsz?- mikor ezt kimondtam, Zafíra megelevenedett.
Kígyó alakban letekeredett a kezemről. A fűben emberi alakot vett fel. Don kiguvadt szemekkel nézte.
- Eléggé eleven vagyok?- kérdezte gúnyosan Zafíra.
Don arcát le kellett volna fényképezni. Akkora volt a szeme, akár egy harcsának.
- Be-be-beszél...- mutatott dadogva Don Zafírára.
- Persze, hogy tudok beszélni!- mondta Zafíra megvetően.- Ahogy a tiéd is tud!- mutatott Don kígyójára.
- Ő még nem beszélt.
Zafíra közelebb hajolt Don kígyójához. Meglepetésemre suttogni kezdett neki.
- Hé, Silver (Szilver=Ezüst)! Ne szívasd szegény srácot. Gyere elő!- suttogta Don kígyójának.
Az úgy látszik, meghallotta, mivel mozgolódni kezdett. Az ezüstösen csillogó kígyó élesen sziszegett. Don szinte kővé dermedt. Egy csúszással a földön termett, ahol emberi alakot öltött. Egy srác volt az. A testét ugyanúgy fedték a pikkelyek, ahogy Zafíráét. A fiú haja szürkés árnyalatú, a szeme acélszürke. Ezüst pikkelyei csillognak a holdfényben. Megvetően fordult gazdája felé.
- Én itt ordibálok neked, de meg sem hallasz!- mondta a kígyósrác megvetően.
Don lefagyott, se kép, se hang. Csak most láttam igazán, mekkora hasonlóság van a vonásaik között. Ahogy így gondolkodtam, Silver körülnézett.
Aztán a szeme átcsúszott Zafírára.
- Szia, szépségem!- kacsintott rá.- Akarsz kis kígyókat?
- Ez a legjobb csajozós dumád? Komolyan?!- mondta a jelképem gúnyosan.
- Hé! Állj!- vontam magamra a figyelmet.
Mindenki rám nézett.
- Neked van neved?- néztem ezüstsrácra.
- Nincs.
- Akkor Zafíra miért hívott Silvernek?
- Mert szerintem illik rá.- vágott közbe a dumás viperám.
- Akkor elfogadom névnek a Silvert.- bólintott immár Silver.
- Oké. Don! Rendben vagy?- néztem a lesokkolt srácra.
- Egy csődtömeg vagyok...- suttogta maga elé.
Inkább hagytam szegényt, elég sokk érte.
- És te ki vagy?- mutatott rám Silver.
- Miyako vagyok.- biccentettem.
Silver nagy szemeket meresztett, majd, mintha elszégyellte volna magát. Ő valamiért térdre ereszkedett és tiszteletteljesen lehajtotta a fejét.
- Úrnőm!
- Silver, mi ütött beléd?- kérdeztem döbbenten.
- Hatalmas erő lakozik benned. Emellett ismertem a szüleidet.- mondta Silver, utána felállt.
- A... szüleimet?- nyeltem egy hatalmasat.- Honnan ismerted te az én szüleimet?
- Majd rájössz!- legyintett.- De jól hallottam, hogy nem tudod használni a képességeidet?- terelt témát.
Egyből elfeledkeztem az előbbi beszélgetés témájáról, annyira elszégyelltem magam.
- Igen...- égett az arcom a szégyentől.
- Hát...- felnevetett Silver.- Láttad volna ennek a bénának a próbálkozását!- mutatott a gazdájára.
Zafíra is felkuncogott.
- Hé!- éledt fel Don.- Silver , inkább gyere vissza a karomra!- mondta keményen Don.
- Végre úgy viselkedsz, mint egy férfi!- mondta Silver.
- Eddig is úgy viselkedtem!- nekiálltak vitatkozni.
Én Zafírára néztem, mire megforgatta a szemét. Ez a mozdulat amolyan "a pasik olyan gyerekesek!" mozdulat volt. A jelképem rázkódott egyet és kígyóként sziszegett a fiúkra. Sóhajtozva néztem a két srácot, majd megelégeltem. Elővettem az ikerpisztolyaimat és a két srácra szegeztem.
- Hé, Miyako... nyugi!- csitított Don.
- Silver, visszamész Don kezére! Don, te pedig folytatod a tanítást!
- Kemény csaj!- mondta Silver és visszament Don karjára, tetkó formájában.
- Most már tedd le!- mondta Don és visszatettem a fegyvereket.
Zafíra is visszament a tetkóba, így ismét csak ketten voltunk Donnal. Én a mellkasom előtt keresztbe fontam a kezem. Néztem Donra, aki látszólag nagyon gondolkodott. Le kellett volna fényképezni az utókornak, mert nem sokat láthattuk ezt a csodaszámba menő eseményt.

15. fejezet: Meeting at midnight (Találkozó éjfélkor)

"Ha egy ember szótlan, nem azt jelenti, hogy nem tud semmit. Csak nem akarja az orrodra kötni a dolgait."

Mikor Stephan bealudt a tévé előtt, kiosontam az ajtón. Jó tizenegy már lehetett. Még akartam repülni, szóval jól jön az extra idő. Nekifutásból lendültem meg. Egy nagy dobbantás kíséretében eltávolodtam a szilárd talajtól. A szárnyaim most sem hagytak cserben. Ahogy repülök, egy szárnyas valami tűnik fel a holdfényes éjszakában. Gyönyörű manővereket hajtott vége a levegőben. Én hozzá képest nudli vagyok. Ahogy megcsinálta a dugóhúzót, füstöt bocsátott ki magából. Ezzel felhőket alkotott. Ismerősek voltak azok a felhők. Amikor nappal volt... A gyanúm be is igazolódott, mivel a "mesterséges felhők" el is tűntek nyomban. Akkor láttam, amikor ezeket esőfelhőnek néztem, a suliból hazajövet. Azonban, amikor az ismeretlen szárnyas kitárta hollófekete szárnyait, elképedtem. Arany minták rajzolódtak ki a testén. A szemei drágakőként villogtak. Ki ez? Rám nézett, arany szemei a vesémig hatoltak. Mielőtt el tudtam volna repülni, az arany mintás 4 centire került tőlem. Kemény arcvonásaiban Krinre ismertem rá. A sötét, holdfényes éjszaka kiemelte az arcát. Mintha csak az éjszakai életre született volna. Akár egy ragadozó. El is tudom képzelni, ahogy felkapja áldozatát és megöli. A tekintete egy pillanatra döbbenetet tükrözött. De aztán eltűnt a szemem elől. Pár pillanat sem telt bele, megtudtam, hogyan tűnt el. A hátam mögött nagy szárnysuhogás közepette valami történt. Krin valamit motyogott, majd egy ujjal a gerincem egy bizonyos pontjába ütött. A végtagjaim, beleértve a szárnyaimat is, nem mozdultak. Pánikolva zuhanórepülésbe kezdtem. Krin elkapott a karjával. Száguldottunk, mint a szélvész. A felhők felett mégis a világ olyan békés.
- Vigyázat!- mondta Krin kifejezéstelen hangon.
Én szinte nem is értettem. Amikor azonban elengedett, megértettem. Sikítva és kapálózva estem a házak tengere felé. Kétségbeesetten próbáltam mozgásra bírni a fekete szárnyaimat. A testem nem engedelmeskedett az agyamnak. A szél fenyegetően fütyült a fülembe. Az agyam kattogott. Krin... Miért? Összeszorítottam a szememet. Amikor egy antenna felnyársalt volna, megálltam a zuhanásban. Először csak a jobb szememet nyitottam ki. Élek... De hogy...? A hasam alatt valami aranyszínű por szállt. Egy háztető felett lebegtem, ennek a pornak a segítségével.
- Bocs.- paskolta meg a fejemet valaki.
Immár kettő, tágra nyitott szemmel nézek a bukottra. Történetesen Krin állt mellettem teljes pompájában. Arca még mindig kegyetlenül kifejezéstelen. Akár egy robot. Az arany fény kihunyt a testén és a szemében. A por elszállt alólam, hogy gazdája kezén álljon össze újra egy tetoválássá. Egy csattanás kíséretében értem el a cseréptetőt. Krin visszahúzta a szárnyát. Egy kecses mozdulattal beleütött a combomba. A végtagjaimba visszatért az élet. Nyekeregve felálltam. Macska ügyességgel ugrott le a tetőről, egészen a kertbe. Visszanézett rám a válla felett. A háta heges, köztük húzódik az a friss seb is, amit most szerzett. A felsője szabadon hagyta a háta közepét. Sosem takarja a hátát. A fehér, hát nélküli top és a fekete farmer kiemelte az alakját. Nekem is kell ilyen nyakba akasztós top! Előrelátó, mert legalább nem szakad ki minden egyes pólója. Mint ahogy nekem is odalett a kedvenc Linkin Park-os pólóm. A szemébe néztem, ami szintén minden érzelmet mellőzött.
- Gyere.- szinte suttogta.
A testem automatikusan engedelmeskedett. De nem varázsolt. A tiszteletem mérhetetlen, amit iránta érzek. Pedig nem tudok róla az égvilágon semmit. Leugrottam a kertbe és követtem a lányt.
Az erdő hangoktól terhes. Tücskök ciripelése, madarak neszezése és a szél játékos hangja vegyül. Mintha egy hangverseny lenne. A természet hangjainak versenye. A holdsarló sejtelmesen bevilágított a fák levelein keresztül. Az avar dallamosan ropogott a talpunk alatt, jelezvén az állatoknak, hol is vagyunk pontosan. Az orromig nem láttam. Furcsa volt a levegő... Olyan fojtó. A sötét erdő hangjai egy varázsütésre megszűntek. A szél nyomasztó hallgatagságba burkolózott. A tücsköknek torkukon akadt a szó. A madarak már alszanak. Szemeim ingeresen fényt keresnek. Csillogás tűnt fel a fák között. Egyre erősebb és erősebb fényt bocsátott ki. Az a fény testet öltött. Az arany por ismét feltűnt előttünk.
Követtük a sejtelmesen szálló szemcsés anyagot. A fénye hasonló a szentjánosbogáréhoz. A cserjék, levelek, növények szinte éltek. A fák utat engedtek nekünk egy tisztásra. A mező zöld füve most ezüstösen ragyogott. Álomszép táj, meg kell hagyni. A tisztás közepe felé mentünk. A por mutatta az utat. Krin szótlanul ment előre. Nem egy társasági ember...
- Egy tisztás...?- motyogtam, bár ebben a csendben üvöltésnek hallatszott.
- Éjfél. Helyes.- mondta Krin, ahogy behunyt szemmel sütkérezett a holdfényben.
- Miről beszélsz?- vágtam értetlen arcot.
Ő nem válaszolt, csak felém fordult. Az arcán ismét arany minták voltak. A két szeme között egy lándzsa, ami az orrnyergére is kiterjed. Az arcvonalán végig egy ókori mintha húzódik.
- Mit akarsz? Csak kettőkor kell idejönnöm.- mondtam.
- Megmutatok... mindent.- nézett mélyen a szemembe.
Az egy fejjel magasabb lány szemei élettelenül fénylettek. Görnyedt háttal nézett velem farkasszemet a szintkülönbség miatt. Egy pillanatra azonban megláttam egy csillanást. A bizonyítékot, hogy vannak érzelmei.
- Mindent?- kérdeztem remegő hangon.
Rettegek. Mit mutat meg? Remegek, akár a kocsonya. Nem hiszem, hogy bántana. Vagy talán mégis? A szívem hatalmasat dobbant. Krin kiegyenesedett. Hátat fordított nekem és suttogni kezdett. Nem értettem, mit mond. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ezen a nyelven beszél. A szavak hidegen szálltak a levegőben. Hangfekvése félelmet ébresztett bennem. A hideg rázott és kivert a víz, egyszerre. Nem mertem leállítani. De egyvalami eljutott a tudatomig: ő nem olyan, mint a többiek.
A föld remegni kezdett. Krin azonban rendületlenül mondta tovább a szöveget. Az egyensúlyomat alig bírtam megtartani. A hold simogató fényét egy felhő takarta el. Ahogy a teljes sötétség elérkezett, a remegő földből fénycsóvák törtek elő. Gejzír is lehetett volna. A füst, ami feltört, azonban nem volt szokványos. Egy kört alkotott. Mi a körön kívül álltunk, de láttam a jeleket, amiket a füst hagy a földön. A jelek felizzanak 4 különböző színben, így a kör 4 részre osztódik. Középen a kör fehéren ragyog. Krin mellettem abbahagyta a suttogást és megszemlélte művét. Szó nélkül megragadta a karomat. Egy nagyot lendített rajtam és konkrétan behajított a fehér fénybe. Nagy puffanással földet értem. Lelkek suttogásától fájt a fejem. Mindegyik egyszerre beszélt. A fájdalom olyan erős, hogy nem tudok felkelni.
Pár pillanat múlva már nem a testemben vagyok. Lebegek. De a hely ismerős. És ez a meleg klíma is. Gyermeksírástól hangos a levegő. Száraz homokot visz a szél. Egy düledező falucska képe tárul elém. Döbbenten látom a régi fakunyhót. Amelyben éltem és meghaltam. A nagy fa is ott állt. A szárítókötélen függő hagyományos fehér és barna ruhákat vizesen tépázta a szél. Az alatt átbújtam, a kunyhó ajtaja felé néztem. A háznak csúfolt fatákolmány előtt egy fűzött kosár. Abból jön a csecsemősírás. Ahogy közelebb léptem volna, nyílt a kunyhó ajtaja. Gyorsan elbújtam az út melletti bozótosban. Anyám derűs, és meglepően fiatal arca bukkan fel. Aggódva nézett a zokogó csöppségre. A kosarat felemeli és egy levelet vesz ki belőle. Érdeklődve bontogatja a levelet. Amikor elolvasta a papíron lévő sorokat, összeráncolja dühösen a szemöldökét. Aztán angyali arccal a baba felé fordul. A levelet a kis kosárkába teszi, de mielőtt becsukhatná az ajtót, a levelet kifújja a csecsemő mellől a szél. De ezt nem veszi észre. A baba aranyosan felkacagott. Anyám viccesen grimaszolva viszi be a fűzött kosarat a jövevénnyel. Azonban a levél nélkül. Kiegyenesedtem, amikor becsukta maguk után az ajtót. A levelet egyenesen a lábamhoz sodorta a szél. Remegő kézzel felemeltem a papírt.
"Szeretném ha önök nevelnék fel a gyermekemet. A család számomra nem megengedhető. Sem lelkileg, sem anyagilag. A neve Miyako. Pontosan ma 5 hónapos. Szeressék, neveljék sajátjuk szerint. De egyet kérek: adasson meg neki a teljes család illúziója. Legyen szerető családja, olyan, ami magamnak nem adatott meg."
Aláírás nincs. A szám kiszáradt, az arcom krétafehér. Kik voltak a szüleim..? Ők csak nevelőszülők voltak? Mi ez az illúzió egyáltalán?
A levél elporladt a kezemben. A táj elsötétedett. De ugyanaz maradt. Mintha felgyorsítottak volna mindent. Pár épületet felhúztak a faluban. Az emberek öregedtek.
- Miyako, ne szaladj messzire!- erre a hangra hátrafordultam.
Egy szőke kislány szaladt ki a kunyhóból, vidáman kacagva. Felismertem anyámat az ajtóban. Pár évvel öregebbnek tűnt. De a vidám csillogás a szemeiben megmaradt. Mosolyogva nézett a lány után. Aki... Én vagyok? Késztetést éreztem arra, hogy magam után menjek. A bokrok és a fák takarásában elindultam. A kis énem mindenféle virágot szedett. Az erdő szélén jártunk, amikor egy nő jön ki az erdőből. Olyan 20 évesnek látszik. A hátán a ruha cafatokban lógott. Üres tekintettel meredt maga elé. Aztán a kislány énem elszaladt előtte. A kis kezében egy koszorút szorongatott. Megállt a nő előtt.
A nő szeme hirtelen megtelt élettel. Láttam már valahol ezt a nőt... A kislány énem szégyenlősen felé nyújtja a koszorút.
- Nekem szántad, kicsi lány?- nézett meghatottan a nő.
A kislány pironkodva bólogatott. A nő gyengén letérdelt a kislány elé, így a kis énem rá tudta tenni a fejére a koszorút. A fehér virágok jól álltak a vörös hajában.
- Köszönöm, kicsim.- mondta és egy puszit nyomott a kislány fejére.
A kis Miyako mosolyogva és boldogan hazaszaladt. Én viszont ott maradtam, ahol a nő még mindig térdelt. A szél elfújta hozzám a szavait.
- Hamarosan újra együtt leszünk, kislányom...- mondta könnyezve.
A koszorúhoz nyúlt, ami még mindig a fején pihent.
Ismét begyorsítottak az emlékek. Én csak lefagyva ültem a bokor mögött. Ki ez a nő? Az... anyám? Nyár lett, égetően meleg. A kunyhónk teteje be van szakadva. A falusiak sírnak és üvöltöznek. Ez gyorsított felvételben. Amikor lelassult, temetési zene csendült fel. Gombóc nőtt a torkomban. Sírhatnékom támadt a zene hallatán. Jól sejtettem. A mögöttem lévő tisztáson temetés folyt. Hátranéztem, de bár ne tettem volna.
A rokonaim, barátaim és ismerőseim körbeálltak egy gödröt. Sírtak, zokogtak, de valaki csak szomorúan állt. Összeszedve a bátorságom, az emberek közé lépkedtem. Nekimentem valakinek, de... átsiklottam rajta. Nem látnak? Nem is hallanak? Ezeket a kérdéseket félretéve a gödör fölé hajoltam. Felismertem a saját testemet a koporsóban. A koponyámon látszik, hogy betört. Szőke fürtjeim között elveszett krétafehér arcom. Furcsa érzés... halottnak látni magamat. Minden erőmet összeszedve felnéztem. Ott volt ő is. A vörös hajú nő. Csendben, hátul sírt. Nem vettek róla tudomást. De egy-két elsuttogott szót elhozott felém a szél.
- Újra fog éledni. Csak ebben reménykedhetek.- motyogta maga elé.
A kép elmosódott. A döbbenet az arcomról viszont nem tűnt el. Oda akartam szaladni, ki akartam faggatni... De egy évszázad elrepült, én pedig sodródtam az évekkel. Az emberek öregednek, meghalnak. Építkeznek, újítanak a világon. A stílusok váltakoznak. Én erről mind lemaradtam. Az idő kereke csak megy rendületlenül. Felépült egy fejlettebb falu. Utána egy város.
Aztán az idő egy bizonyos ponton megállt. Felismertem azt a napot. Az angyali mivoltom aznap ért véget. Annál a sikátornál voltam. Éppen a korábbi énem eltűnt a kisfiú elől. Én ott maradtam. A kis srác kábultan forgolódott. Mint aki egy álomból ébredt. Igen, csak homályosítani bírtam az emlékeit.
- Hé, Stephan!- szólt egy hang.
Összerezzentem, ahogy a kisfiú is. Egy copfos, fogszabályzós kislány szalad ide. Stephan...? Őt mentettem meg...? Ha ez igaz, akkor Liza a copfos. Ő semmit nem változott!
Újra beletekertek az eseményekbe. A gyerekek felcseperedtek. Valami elrántott onnan. Stephan szobájába kerültem. Már ebben az évben lehetek... Otthonos és kényelmes. Stephan pedig már egy Adonisz, ahogy boxerben alszik! Az a test...
Ne térjünk el a tárgytól! Liza az egyik babzsákfotelben ül és vár. Várja, hogy a bátyja felébredjen. De Liza suttog valamit.
- Aggódom érted, Stephan... Az a szárnyas lény... Ő csak az elméd szüleménye! De te mégis hiszel benne... Mostanában meg egyre gyakrabban álmodsz vele...- motyogta maga elé Liza.
Velem... álmodik? Biztosan az emlék miatt.
Ahogy ez átfutott az agyamon, sötétség lett. A nagy feketeségben arany mintákat látok meg. Egyre közelednek. Én pedig nem tudok mozdulni. Hirtelen egy hideg valami ér az arcomhoz.
Kinyitom a szemeimet. Krin jéghideg keze simult az arcomhoz.
- Láttál mindent.- nem kérdezte, inkább közölte.
- Hogyan...?- pattantam fel.
Nem voltak ott a körök. Csak Krin. A mintái nélkül.
- Sokk hatása alatt vagy. Ez természetes.- mondta egy mosolyra emlékeztető valamivel az arcán.
- Ez... megtörtént? De te hogy...?- dadogtam.
- Adottság.- mondta egyszerűen.