75. fejezet: Istenem!

Sziasztok! Először is bocsánat a hatalmas, ezúttal tényleg megbocsáthatatlan kiesést. Súlyos ihlethiányban szenvedtem, azonban a múlt héten utaztam, kirándultam és játszottam - tehát feltöltődtem. Olyan ötleteim vannak, hogy csak na! És tudjátok mit? Alkut ajánlok nektek.
Az alku tárgya a következő: 4 hetes turnust akarok csinálni, amihez kapcsolódik egy játék is, amihez ti kelletek. A ti dolgotok az lenne, hogy a blog szélén lévő sávban szavaznátok az adott hét szavára.
Ez a szó lesz a főtémája a hét részének. Lehet, hogy angol kifejezéseket is megadok vagy akár franciát is. Nem szó szerint fog benne szerepelni az adott kifejezés, hanem csupán témaként vagy szoros kapcsolatként. Ha benne vagytok, írjatok megjegyzést, hogy akarjátok-e vagy nem!
Puszi, Aislynn
U. i.: Gyöngyvér, igen, az íjász a Dota 2-ből a Windranger :D

A fehér arkangyal nem mozdult a látószögemből. A látószögem határai még mindig vibráltak, ahogy próbáltam összeszedni magamat. Összeszorítva a fogaimat tápászkodtam el, mintha másnaposságból ébredtem volna. A hátamba éles fájdalom hasított. A szárnyaim annyira kővé voltak meredve a sok fekvéstől, hogy izomláz és görcs keveréke ostromolta a hátizmaimat. Az arcom eltorzult a hirtelen ingertől. Azonban ahogy a látásom ismét kitisztult, már nem a medveszerű fehér szárnyú volt felettem. Egy... punk állt előttem, akitől párhuzamosan rázott a hideg és vert ki a veríték.
- Nincs okod félni tőlem - mosolyodott el az idegen.
Ahogy közelebb hajolt, én ösztönösen elhátráltam. Vagyis esetemben a háttámlához húzódtam. A szemeibe nézve azonban megszállt egy különös érzés. Azok a villogó kék szemek a lelkemig hatoltak. Hirtelen emlékek törtek fel bennem. Egy fehér hely. Óvatos érintések. Melegség. Tanulás.
Sok tanulás.
Végig ezek a szemek figyeltek, miközben megtanított mindenre.
- Istenem... - kerekedtek el a szemeim, ahogy leestem az ágyról.
A védekezőmechanizmusom működésbe lépett. Karjaimmal körbeöletem a térdeimet, ahogy felnéztem a meglepően magas alakra. A lelkem emlékezett rá. Vágyakoztam arra, hogy hozzá tartozhassak. Magamhoz akartam ölelni. Magamba akartam szívni a jóságát és a megbocsátását.
- Pontosan tudod, hogy miért vagy itt, ugye? - a szemei opálosan csillogtak, ahogy ragadozómosolyra húzta a száját.
- Én már egyszer megmérettettem, Uram - hajtottam a homlokomat a térdemre ösztönös indíttatásból, hogy ne kelljen ránéznem.
Szégyelltem magamat. Maga az Isten jött el engem levizsgáztatni, én pedig még a szemébe sem vagyok képes nézni. Tehror testvére, aki egykor a lelkemet alkotta különös műgonddal. Félve pillantottam fel a finoman metszett arcra, ami szintén egy szoborhoz hasonlított inkább, mint egy emberre. Ez volt a legjellegzetesebb ismertetőjegye a természetfeletti lényeknek. Mindegyik éterien és már valószerűtlenül gyönyörű volt.
Emlékeztem ennek a punknak a műhelyére, ahol a lelkemet teremtette. Arctalan babák a mennyezetről lógnak. Minden fehér. Sok a munkája, de ő mindig csak egyre figyel, de arra teljes odaadással. Azt felruházza mindennel. Jósággal. Egyediséggel. Szabad akarattal. Aztán olyan finoman dolgozik, úgy formálja a lelket, akár egy szobrász az agyagot. Az ő esszenciájából is hozzáad, hogy szabad akarattal rendelkezhessünk.
Ő a bölcs tekintetével csak figyelt továbbra is, ahogy a lelkem lepergette előttem ezeket a különös képeket.
- Csodálatos - motyogta maga elé, ahogy leguggolt elém, akár a félős állatoknál. - Olyan vagy, akár ő.
- Ő? - kérdeztem vissza. A kíváncsiság úgy bugyogott fel bennem, akár egy forrás. - Ki az az ő?
Ő elmosolyodott a hirtelen figyelmemtől. Óvatosan kinyújtotta a kezét.
- Itt van a tudás, amit szeretnél - suttogta, mintha egy titokról lenne szó. - Elfogadod?
Én gyanakodva néztem a némán felkínált kézre, ami szinte vibrált a sok energiától, ami már most összegyűlt a tenyerében.
Hirtelen az agyam feldobta a gondolatot - ettől a sok energiától megéghetek.
- Mi a csapda? - csúszott ki a számon, ahogy még jobban összehúztam magamat, távolabb húzódva az információtól.
Senki nem kínál fel így információt. Ismétlem: SENKI.
- Ennyire rosszakat hallottál rólam? - hitetlenkedett, de a mosolya kiszélesedett. - Csupán szeretnék megbizonyosodni arról, hogy az öcsém jó asszonyt választott.
Még jobban elhúzódtam.
- Gaelától már megkaptuk a nászajándékot - fintorogtam egyet önkéntelenül. - Sajnálom, hogy nem bízom meg bárkiben.
Az Isten szemében valami megvillant. Nem tudtam szavakba önteni az érzést, de mintha egy egész csapat bíró ítélt volna meg egyetlen pillanatban több helyszínen és különböző esküdtszéki tagokkal.
- De én nem vagyok bárki, igaz? - váltott komoly hangnemre, ahogy sarokba szorított. - A sógorod leszek és hidd el - húzódott feszes mosolyra a szája - nem jó velem rosszban lenni.
A tenyere fénylett, ahogy a homlokomból kisimított egy tincset. Rémülten pihegtem, akár egy kismadár a nagymacska mancsában. A szívem hevesen, már-már rettegve vert. Azonban a tekintetem a háta mögé kalandozott. Ott volt az, akiért mindezt csináltam. Tehror megviseltnek tűnt. Megfagyott körülöttünk az idő, így a párom még az én hűlt helyemet figyelte az ágyon. A szemei aggodalommal vegyes megkönnyebbüléssel voltak tele. Még a felébredés pillanatában állíthatta meg az Isten az időt.
Azonban még így is a Halál földöntúlian gyönyörűnek tűnt.
- Bármit megtennél érte, igaz? - vigyorgott közbe Jahve. - Már csak ez áll az utadban... Csak pár pillanat. Megmutatom neked a válaszutat. Aztán te dönthetsz.
Visszasodródott a tekintetem a srácra, aki nem tűnt nálam idősebbnek, legalábbis külsőleg. Azonban az aurája és a mágiaszintje mást mutatott. Hozzám képest ősöreg volt.
- Válaszút? - értetlenkedtem, elmélyülve a világoskék, opálos fényű szemekben.
Az arckifejezése szomorú lett, ahogy a kezére pillantott. Mintha... megingott volna a bizonyossága abban, hogy muszáj-e megmutatnia azt, ami engem válaszút elé állít. Ki-be csukódott az ökle. Szinte pulzált a bőre, ahogy elkapta rólam a tekintetét. Zavarában az arca enyhe piros árnyalatot vett fel.
Nekem pedig elkerekedett a szemem ilyen szintű sebezhetőség láttán.
- Tudod... én is választottam már egyszer arát - nyögte ki nehezen. - De ő nem engem választott...
A szívem meg akart hasadni érte, annyira meg akartam vigasztalni.
- A ti eseteteket akarod megmutatni? - rebegtem bátortalanul.
Ő csak bólintott az észrevételemen. Enyhén megdörzsölte az arcát, hogy elmúljon a bosszantóan emberi reakció. Én most először mosolyodtam el őszintén, mióta vele beszélgettem.
- Megmutatom a találkozásunkat az én szemszögemből. Aztán, hogy mi történt közöttünk. És hogy utána vele mi történt. Rendben? - nyújtotta a kezét.
Én pedig szó nélkül megragadtam az információt.
Mást is választottak már arának? Miért utasította vissza? Milyen szituáció volt ez? Annyi kérdésem volt. Azonban ahogy megragadtam Jahve kezét, a világ fehér lett körülöttem.
...
....
- Magányos vagyok, papa - hangzott fel hirtelen egy fiú hangja.
Próbáltam körülnézni, de a testemet mintha nem én irányítottam volna. Bármilyen közbeavatkozás nélkül megjelent előttem a hang gazdája. Jahve volt az, jóval fiatalabb kiadásban. Körülbelül 10-12 évesre tippelném a külseje alapján. Mintha... a Pusztulás titánjával beszélt volna. Tényleg, hiszen Tehror és ő testvérek lévén egy apától származnak.
- És akkor? - vetette oda neki az ezüsthajú férfi. - Kérd meg anyádat, hogy mutasson valami trükköt.
Hát, már értem Tehror néha miért ilyen nemtörődöm. A szülői nevelés nem volt egész jó az apai ágról. Jahve azonban nem vitatkozott, hanem a kisfiú pár oldalirányú lépése után Moira jelent meg a szemeim előtt, ahogy fiával beszélget, sokkal szeretetteljesebben, mint az apja. Egy próbababa volt a körük harmadik tagja. Az anyja éppen mutogatott valamit a próbababán.
- ...és a lélek centruma a legfontosabb a teremtés során... - magyarázta az anyja.
Megértettem már ebből a mondatfoszlányból is a lényeget. Tehát Jahve már igen fiatalon megtanulta a lélekteremtés folyamatát az anyjától, mert egyszerűen... unatkozott.
Már bocsánat, de más gyerek legózik, nem?
Én csak elfogadtam a tényt. Rendben, lépjünk tovább.
A film tovább pörgött. Jahve nőttön nőtt, a szülők és a testvérek eltűntek (őket csak egy villanásnyi időre láttam), csak Jahve maradt a fehér térben. Rájöttem, hogy ez lehetett a kezdetleges Mennyország.
Gondolataim beigazolódtak, amikor a fehér tér elkezdett benépesülni. Mindenütt próbababaszerű valamik voltak, ahogy Jahve egyre jobban átadta magát a munkájának. Némelyik babából angyalt formált, például az arkangyalokat. Legnagyobb meglepetésemre Krin arcát is mintha láttam volna köztük. Azonban a film mintha fel lett volna gyorsítva.
Ennek köszönhetően tisztán látszott, hogy minden baba mozdult valamerre az idő folyamán. Mindegyikkel dolgozott, aztán életre hívta őket. Azonban egyetlen baba nem mozdult soha a műhely sarkából. Hozzá Jahve mindig visszatért, azonban sosem ítélte megfelelőnek.
Aztán már csak az a baba maradt. A film lelassult, ahogy Jahvét láttam, ahogy dolgozik a mesterművén. Egy nő volt. Olyan gyengéden és féltő gonddal formálta meg az alakot, hogy szinte megható volt nézni.
- Arma... a földöntúli neved Arma legyen - mosolygott elbűvölően Jahve, ahogy elvégezte az arcon az utolsó simításokat. - Te vagy a legjobb, legtisztább művem. Viselkedj ehhez híven. Velem fogsz élni egy darabig, hogy magadba tudd szívni az itteni világot is.
Szinte láttam a sztori folytatását. Arma afféle támasz lett Jahvének. A felgyorsított film igazolta ezt. Jahve dolgozott, Arma pedig vele volt. Lelket öntött belé, ha istene csalódott volt az ihlethiány miatt egy léleknél vagy akár ötletekkel is ellátta. Jahve pedig szépen lassan azon kapta magát, hogy már várta Arma mindennapos látogatásait a műhelybe. Mosolyogva tervezgette mindig, hogy mit mutat meg neki a következő napokon. De ez sem tarthatott örökké. Eljött a nap, hogy leküldje a Földre.
- Mindenképp kapcsolatba lépek veled odalent is - suttogta meghitten a fiú a léleknek.
- Megígéred? - Arma hangja remegett a félelemtől, ahogy odaállt az Angyaltükörhöz, hogy átléphessen az emberek világába.
- Olyan biztos, minthogy itt állok - mosolyodott el Jahve, ahogy elbúcsúzott a lánytól.
Ígéretéhez híven figyelte a lányt és vigyázott rá. Azonban azt tudnotok kell: ha a lélek új testbe kerül, nem emlékszik az előző életében történtekre. Tehát Arma elfeledkezett Jahvéról, és békésen éldegélt az emberek világában. Az emberi neve Mária volt.
Még mindig nem ismerős a sztori?

74. fejezet: Káosz

Úristen, úristen ÚRISTEN!!!!
Pár perccel ezelőtt sétáltunk be az erdőbe, azonban alig jutottunk ki az épület környékéről, vártak minket. Bár nem tudtam, hogy kitől féljek jobban - a megbolondult társamtól, aki úgy taszigált, akár egy eszelős vagy a támadónktól, aki még most is ott rejtőzik valamelyik bokorban? Azonban hamarosan kiderült, hogy melyik is a veszélyesebb. Egy suhanó hanggal később a végeredmény a következő volt: Christian mellkasából egy nyíl állt ki, csupa vér lettem, sokkot kaptam és úgy hadonásztam egy faággal, mint egy eszelős.
- Gyere elő, te gyáva! - kiáltottam az erdő sötétjébe, ahogy a férfi mellé térdeltem.
Próbáltam kitapintani a pulzusát, de már nem éreztem semmit. Halott. Már akkor halott lehetett, amikor földet ért. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a hirtelen haláltól még mindig nyitott felemás szemekbe néztem. Az arca kisimult a halál pillanatában, mintha egy maszkot vett volna fel.
Óvatosan lecsuktam a szemeit. Ha ez egy álom, ez azt jelenti, hogy csupán felébredt, ugye? Remélem. Nyugtatólag vettem pár mély lélegzetet, ahogy elkezdtem betakarni avarral a holttestet. A mellkasában lévő nyíl azonban nem hagyott nyugodni. Csinos tollak voltak a végén, maga a nyílvessző jól kiegyensúlyozott, tükörsima remekmű. Túl kifinomult volt ahhoz, hogy egy egyszerű paraszt hordhassa magánál. Ilyet még a legkiválóbb faműves sem tud iparszámra gyártani. Egyedi darab volt, olyan, amivel az ember büszkélkedni és nem vadászni szokott.
Folyamatosan körbepillantgattam, hátha megpillantom a támadót. Azonban csak a sötét, néma erdő feküdt körülöttem, akár egy alvó szörnyeteg. Még az állatok sem neszeztek, ami furcsa volt.

- Az erdő sosem néma, lányom - szólt hozzám apa, mikor egyszer elvitt vadászni.
- Hogyhogy? - néztem kíváncsi szemekkel a férfire.
- A levelek mindig suhognak. Az apróbb állatok neszeznek még a talpad alatt is. A madarak repülnek egyik ágról a másikra...
- És ha mégis néma maradna? - kíváncsiskodtam tovább.
Ekkor az apám komoly arccal felém fordult. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit most mondani fog, ezért hegyeztem a füleimet.
- Akkor fuss - mondta egy kis gondolkodás után. - Minél kevesebb a zaj, annál veszélyesebb ragadozó közelít.

Hirtelen ez az emlék hasított belém, akár egy penge. A szemeim tágra nyíltak, ahogy a botot elhajítottam, majd elővettem a combomra szíjazott pengét. A vadászkés igézően csillogott a holdfényben. Újabb nyíl suhanását hallottam, a fejemet lehajtva kezdtem futni az ellenkező irányba, vissza a birtokra.
Ahogy a holttestet otthagytam, a cipőm felzavarta az erdő csendjét, a ruhám nagyja elszakadt és ziháltam. Lélekszakadva rohantam a fények felé, amik egyet jelentettek az élettel. Csupán egy dolog nem stimmelt. Mintha egyre távolabb kerültem volna a birtoktól. Nagyobb sebességgel rohantam, mint valaha az egész eddigi életemben, azonban a fények távolabb úsztak. Az épület kicsi volt, szinte csak pontok sokaságának látszott. De hiszen alig távolodtunk el!
Egy nagy levélkupac került az utamba, amit át akartam ugrani. Elemelkedtem a földtől, karjaimat szorosan az oldalamhoz zártam, a bokáimat felemeltem. A szemeimet behunytam, de a levélkupac felett közvetlenül valami megragadta a jobb bokámat. Erős ujjak fonódtak a védtelen testrészemre, ahogy berántott a levélkupac menedékébe.
Pánikolva néztem körbe. Nő volt. Erős. És valami volt a hátán. Ennyit tudtam megállapítani a levelek között. Lihegésem hangját a tenyere blokkolta, ami még mindig befogta a számat.
- Ne mozdulj - suttogta oda nekem.
A következő pillanatban lépések zaját hallottam, ahogy futva elhaladt mellettünk. Az üldözőm volt az. Mikor már nem hallottuk a lépéseket, elemelte a kezét a számról. Ez csupán arra volt jó, hogy a karomat megragadva kirántson a levélkupac biztonságából és futni kezdjünk.
Csupán vörös hajzuhatagot láttam, amíg fel nem zárkóztam a tempójához.

- Sietnünk kell, nem sok időd maradt - mondta, miközben nyaktörő tempóban árkon-bokron keresztül vágtunk.
- M-m-mi-hi-i vh-vo-olt e-e-ehh-ez? - lihegtem erőteljesen.
Ő nem lassított, csupán két nyilat az íj húrjára helyezett. Pontosan olyan nyilakat, amilyen Christian mellkasában is volt. Egy kicsit távolabb mentem tőle, természetesen ösztönösen. Lehunyta a szemeit két pillanatra, majd egy határozott mozdulattal a levegőbe emelkedett és hátraarcot csinált. Még a levegőben, fordulat közben kilőtte a nyilakat.
Fájdalmas kiáltás hallatszott, ahogy legalább az egyik nyíl célt ért. Az íjász azonban végrehajtotta a fordulatot a levegőben és úgy futott tovább, mintha mi sem történt volna.
- Neked csak Momo vagyok - árulta el a nevét, ahogy az erdő szélére értünk.
A fák sávjában megállt és az íjjal az erdő felé célzott ismét.
- Te nem jössz be? - kérdeztem a térdemen támaszkodva, miközben kifújtam magam.
- Ne állj meg, ne teremts szemkontaktust és siess fel a hadnagyhoz! - adta ki az utasításokat, ahogy egy nyilat helyezett a fegyverére. - Én nyerek neked időt!
Nem értettem, hogy mi a fene történt. Ezért csak egy biccentéssel és kérdés nélkül otthagytam az íjászt. A fű émelyítően cuppogott a talpam alatt, mintha az is akadályozni akart volna. A szívem kérlelhetetlen ritmust vert, a torkom összeszorult, a fejem fájt. A testem is ellenem dolgozott.
Az oldalajtón mielőtt beléptem volna, visszanéztem. A vörös hajú nő éppen az íjjal fejbe vágott egy sötét alakot, azonban még hárman körbevették. Nem tudtam eldönteni, hogy emberek-e vagy nem, onnan nem láttam jól. A formájuk emberi volt, mégsem voltam benne biztos. Az egyik az irányomba fordult, én pedig lesápadtam. Ezek nem emberek! Hegyes fogaik csillogtak a holdfényben, szemeik pedig természetellenesen ragyogtak.
Ahogy tudtam, olyan gyorsan mentem be az oldalajtón. Egyenesen a cselédlépcső felé mentem, azonban egy ember mellett nem tudtam elmenni. Cirkuszos volt. Úgy tűnt, meghívták az emberek szórakoztatására. Ő rám nézett, én pedig rá. A lány mosolygott egyet, ahogy a pávája felé fordult. A fogai valahogy... természetellenesnek tűntek.
Shadow? Mit keres ő itt?

Mintha megérezte volna a tekintetemet, felém fordult újra. Az emberek bámulták. Nem úgy, ahogy egy cirkuszi előadást bámulnának, hanem mintha... nem ismernék fel?
- Nocsak, Miyako - szólalt meg, nekem címezve a szavait. - Egyszer mászok bele a fejedbe, hogy megtudjam jól vagy-e, erre egy illúzióban talállak.
- Shadow? - néztem hitetlenkedve a lányra.
- Igen - pislogott ártatlanul. - Bocsi, hogy belemásztam az álmodba. Vodot is magammal hoztam!
Rámutatott a pávára, ami legnagyobb meglepetésemre illendően biccentett felém. Mielőtt több szót válthattunk volna, a bál vendégei elkezdtek Shadow felé haladni. Tudtam, hogy bántani akarják. Ha ez az én agyam, meg tudom akadályozni!
- NE TÁMADJATOK!!! - visítottam, ahogy át akartam nyomakodni a barátnőmhöz a tömegen keresztül.
Mintha ott sem lettem volna. Még csak felém sem néztek.
- Menj, Miyako! - intett nekem Shadow. - A tudatalattid elég agresszív!
Ezzel a mondattal bemosott egyet az első vendégnek, aki odaért hozzá. Egyenesen a falig repült. Nem hiába vámpírhercegnő. Tétovázás nélkül szaladtam a cselédlépcsőhöz, kezemben a késemmel. Kiderült, hogy komoly hasznát vettem. Az emeleten csupa agresszív katona próbált megállítani, akik szó nélkül nekem támadtak. Bevetettem mindent, amit tudtam.
Hat kiütés és két gyomorszúrás kiosztása után elértem a nagy tölgyfaajtóig, amiről ordított, hogy valaki nagyon fontos van mögötte. Én egy nemes egyszerűségű rúgással elintéztem az ajtó sorsát. Nagy csattanással fordult ki a sarokvasból, én pedig bosszúálló amazonként lépdeltem be az ajtó helyén.
- Parancsnok! - szóltam bele a szoba sötétjébe.
Egy hálószoba volt, ahova így betörtem. Lentről felhallatszott a csata hangja, az ablakokon gyöngyöző esőcseppek pedig viharról árulkodtak kint is. A holdfény adott némi fényt, azonban az sem segített sokat a tájékozódásban. Elbotladoztam a szoba közepéig és ott megpróbáltam tájékozódni.
- Ki vagy? - hallatszott a hátam mögül.
Surrogás hallatszott, majd egy ásítás. Odakaptam a fejemet a hang forrásához. A hatalmas ágyban éppen feltápászkodott valaki. A sötét alakot egy eget kettéhasító villám világította meg éppen, így meg tudtam állapítani, hogy...
1) ő lehet a parancsnok
2) éppen aludt
3) tök pucér
- Miyako Avens... - dadogtam zavaromban, ahogy nem tudtam levenni a szemem a csupasz mellkasról.
Az arcom lángolt, ahogy a férfire néztem, legalábbis az irányába. A kezeimet az orcáimra tettem, ha lát is, ne lássa, hogy elpirultam.

A komódján felkapcsolt egy világítóalkalmatosságot, amitől világos lett a szobában. Szúrós tekintettel rám nézett, én pedig remegni kezdtem. Ráérősen mért végig. Mintha fel akarta volna mérni, hogy alkalmas vagyok-e.
- Már vártalak - mondta kifejezéstelen arccal, azonban nem kelt ki az ágyból.
Én pedig a fényben már nem tudtam tettetni, hogy nem a csodálatos izmait szemléltem.
- Miért kapcsolta... fel? - zavaromban nem tudtam, merre nézzek.
Ő erre furamód elmosolyodott. A furcsa mosolyból először szelíd, majd pajkos, csintalan, majd olyan olyat-mutatok-neked-hogy-nem-fogsz-többé-tudni-pap-szemébe-nézni pillantássá vált, amin még jobban elvörösödtem.
- Sötétben akarsz velem maradni? - kérdezte, nekidőlve a hatalmas ágytámlának.
A testem azt visította, hogy igen, az agyam nemet, a szívem meg ki akart szakadni a nagy zakatolás közepette. Ismertem ezt az érzést. Csak egy valakivel éltem eddig ezt át ilyen élesen. Tehror?
- Tehror? - motyogtam magam elé, majd a szám elé kaptam a kezemet.
Azonban késő volt. Kicsúszott és meghallotta. A szemeiből eltűnt a játékosság a név hallatán. Veszélyes fény villant az íriszekben, miközben türelmetlenül intett nekem, hogy menjek közelebb. Mikor a lábam ösztönösen közelebb vitt hozzá, hosszú és erős ujjai ráfonódtak a csuklómra. A pulzusom az egekbe szökött. Szinte szédültem az érintés erejétől. Ő nyugtatóan simogatta a csuklómat.
- Kívánlak - mondta, mélyen a szemeimbe nézve. - Most!
- Mi... hé! - nyögtem nehezen, ahogy berántott maga mellé az ágyba.
Az egész testemet az övéhez szorította és ékes bizonyítékát éreztem annak, hogy pucér. A hirtelen ingertől egy nyögés szaladt ki a számon. Ő elégedetten felmordult, ahogy lefogva a csuklóimat fölém kerekedett. Haja csiklandozta az arcomat, miközben közel hajolt hozzám. A teste forró volt, az ágy hatalmas, rajtam pedig alig volt ruha.
Amikor pedig megcsókolt, az maga volt a mennyország. Lehunyva a szemeimet élveztem az ajkait, amikkel úgy istenített, mint valami istennőt. Azonban valami más is történt. Elvált tőlem, én pedig mintha víz alól emelkedtem volna ki. Zuhantam, nyeltem a levegőt.
Kinyitva a szemeimet pedig egy angyalt láttam meg.
Egy fehér szárnyút, hosszú hajút és hatalmasat.
Nagy szemekkel néztem az ismeretlenre, aki éppen összecsukott egy orvosi táskát (???).
Aztán kikerekedett szemekkel érzékeltem a szárnyaimat is.
...
....
FELÉBREDTEM!

73. fejezet: Telik az idő!

"A Halál haragjába a Föld is beleremeg."

"Tehror szemszöge"
A lépteim visszhangoztak a szobában a puha szőnyeg ellenére is. Néztem a két alakot, akik mozdulatlanul feküdtek a hitvesi ágyunkon. Már 3 órája, hogy az öcsénk is becsatlakozott az illúzióba az arám mellé. A speciális varázslatának köszönhetően beszivárgott az illúzióba, amit Miyako tudatalattija teremtett meg. Önállóan mozog az álomban, azonban mivel ő nem Miyako tudatalattijának kivetülése, ezért nemsokára lejár az ideje. Miyako halálsápadtan feküdt a férfi mellett, mozdulatlanul, akár egy hulla. Néha meg kellett simítanom a még mindig kitárt szárnyait, hogy elhiggyem, csak alszik. A bukott angyaloknak tűzforróak a szárnyaik, ha viszont eltávoznak, csupán élettelen, hideg tollkupac lenne.
Azonban a menyasszonyom szárnyai még mindig annyi hőt termeltek, akár egy cserépkazán.
- Ki mondta, hogy beleavatkozhatsz?! - hallottam egy felháborodott, meglepően vékony hangot, ami valahonnan a konyha felől jött.
Felkaptam a fejemet és szinte fizikai fájdalommal távolodtam el Miyakotól. A szárnya ismét az ágyat nyomta a karjai mellett, fűtve a testét. Futólag rápillantottam Isaiahra, aki közel sem tűnt annyira halottnak, mint a nagynéném áldozata. Még volt egy egészséges mennyiségű szín az arcában, így nem aggódtam miatta.
Azonban mielőtt kimehettem volna a szobából a furcsa zajra, Isaiah megmozdult. Három órája először. Az arcszíne fokozatosan a picit sápadtból vörösbe ment át, mintha a torkára hurok szorult volna. Izzadt és nyögve próbált megfordulni. Miyako feje felé billentette a sajátját, mintha segíteni akart volna neki vagy figyelmeztetni, én pedig ismét odarohantam az előbbi helyemre. Mielőtt tudatosult volna bennem az iménti helyzet és a mozdulat jelentősége, egy vörös hajú, vak kislány rohant be a szobába. Moira ezen formája nem volt ismeretlen a számomra, de azért eléggé meglepett. Hozzá tartozhatott a hang, amit az imént hallottam.
Mögötte pedig az apám jött, ramaty állapotban, de gonosz mosollyal az arcán.
- Mit csináltál, Daer?! - mutatott a kislány Isaiah izzadó ábrázatára és cseppet sem békés arckifejezésére.
- Csak megtanítottam neki, hol a helye - válaszolt hidegen a férfi, bámulva a vak kislányra.
A vörös tünemény megérezvén, hogy nézik, a titán felé fordult opálos fényű szemeivel. Könnyek csillogtak azokban a szemekben.
- Engedd, hogy Miyako visszatérjen a fiadhoz - rebegte az édesanyám, én pedig nem értettem semmit. - Ha egyszer betéved az erdőbe, nem fog tudni visszatalálni!
- Nem is méltó egy istenséghez, ha nem képes visszatalálni - nézett felsőbbrendűen a kislányra. - Ezt te is felfoghatnád. Tudod, hogy mi történt velünk. Ha mi nem lehettünk boldogok, ők miért legyenek azok?!
Erre a közel sem annyira kecses szárnyaim kibomlottak és a férfit a falhoz szegezték. A nyálkás csont és hártya undorító cuppanó hangot hallatva kapaszkodott bele apám halandó testének a húsába. A testem ösztönösen mozdult, ahogy meghallottam a mondatát. El akar választani az arádtól. Vedd el mindenét, ahogy ő is tervezte veled! Az ösztöneim üvöltöttek, ahogy a titán szemeibe néztem.
- Utolsó kívánság? - kérdeztem reszelős hangon.
Szinte nem is voltam tudatában az előttem levő személy kilétének. Vakon támadtam rá, akár egy tudatlan halandó. Azonban ahogy az ujjai a bőrömbe mélyedtek, rájöttem, mekkora hibát vétettem. Egy pillanat alatt a szemközti falba csapódtam. Csillagokat láttam az ütés erejétől, ami a mellkasomon ért.
- Nem tudsz megölni - nevetett kárörvendően, ahogy leporolta a felsőjét. - Isaiah pedig nem képes nekem ellentmondani. Csupán egy kóboristen.
Úgy ejtette ki a kóboristen szót, mintha egy féregről beszélne. Valódi kékvérűként apám megvetette a félvéreket. Moira lépett oda a párjához és a kislányból egy kecses királynő lett. Moira igazi alakja méltóságteljes és tiszteletreméltó volt. Külsejéhez méltatlanul pedig ököllel akkorát vágott az őspár másik tagjának az arcába, hogy Daer a konyhában landolt.
- Fiam, én ellátom apád baját. Nyerek neked időt. Lépj kapcsolatba a bátyáddal! - vett nagy levegőt a titán. - Szorít az idő. Ha siettek, még megmenthetitek Miyakot!
Kábultan bólintottam, a nő pedig eltűnt a férfi által ütött lyukban. Isaiah nyöszörgött, Miyako arca pedig falfehér volt. A hang térített vissza a valóságba. Kézzel beletúrtam a félhosszú, fekete hajamba, zöld szemeimet pedig a szoba falain jártattam, hátha meglátok egy tükröt vagy bármilyen fényesebb felületet. Akkor tudatosult bennem teljes mértékben, hogy a hálószobám olyan szinten csak fekete színű, hogy a fénynek nincs min még megcsillannia sem, nemhogy visszatükröződni. Felpattantam a földről és sorra nyitogattam a fiókokat, majd a ruhásszekrényt. Szerencsére a ruhásszekrényben találtam egy antik tükröt. Viharvert és pókhálós volt már. A por fekete csíkot hagyott a pólómon, ahogy próbáltam kicsit tisztábbra törölni a felszínét.
Mikor már láttam benne a saját arcomat, az ujjaim elkezdtek fényleni, ahogy a tükör felszínét kezdtem simogatni. A vízszerű fodrozódás megjelent, a háttér pedig annyira fehér lett, hogy hunyorognom kellett a hirtelen fénytől, ami a tükörből áradt.
Totális ellentéte az én szobámnak.
- Jahve... - szóltam bele. - Ott vagy?
- Tudtam, hogy hívni fogsz, öcsi - szólt bele a komoly hang, de a gazdáját nem láttam. - Ne félj, Raphaellel úton vagyunk.
Még mindig kivert a víz a bátyám jövőbelátását illetően. Ő ezt örökölte az édesanyánktól. A fény halványulni kezdett, én pedig megijedtem, mert az egész tükör felszíne elkezdett szürkülni.
- Nyugodj meg, Tehror. Csupán beléptünk a dimenziódba, ezért látsz mindent szürkében - hangzott a megnyugtató hang a túloldalról. - Megmentjük a menyasszonyodat, semmi kétség.
- Repültök, ezért nem látlak titeket? - kérdeztem idegesen.
- Valami olyasmi - hangzott a bizonytalan válasz. Pár perces feszült csend után azonban ismét felhangzott a mély tenor. - Jó ilyennek hallani a hangod.
- Milyenre gondolsz?
- Aggódtam, hogy olyan leszel, mint a papa - mondta, miközben csatározás hangja szűrődött át a falon a konyhából. Emlegetett szamár. - A hangod viszont most... zaklatott. Szereted azt a nőt, akit az arádnak választottál, igaz?
A mellkasom sajgott, ahogy a páromra néztem, aki még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyon. Nem nagyon kellett agyalnom a válaszon.
- Az életnél is jobban - a hangom hitetlenkedve hangzott. - Fura, mi?
- Felettébb különös ezt hallani a Haláltól, valóban - helyeselt lassan. - De boldog vagyok. Érkezünk, most leteszem!
Ahogy ezt kimondta, a tükör elsötétült. Természetellenes csend telepedett a környezetre. Pár pillanat múlva azonban a szobám falán átlebegett először egy kéz. Még nekem is dermesztő jelenség volt. Főleg azért, mert utána egy pár fehér szárnyat láttam meg. Lilith emlékét ez visszahozta belém, a szárnyaimat pedig már-már ösztönösen szétnyitottam, csatára készen.
- Nyugodj meg, Tehror - szólt az angyal mögött haladó személy. - Nem ismered meg Raphaelt?
- Dehogynem - motyogtam, ahogy lentebb emeltem a kezemet. - Még mindig akkora, mint egy medve - az említett egy megvető horkantással rázta le magáról az út porát - és olyan mogorva is... És minek hoztad magaddal?
Jahve arca is feltűnt a testőre mögött. A bátyám azonban csupán sejtelmesen mosolygott, ahogy átnyújtotta az angyalnak a táskáját. Sokatmondóan biccentett az arkangyalnak, hogy ismertesse ittlétének okát.
- Raphael vagyok, a gyógyítás és az egészség arkangyala - mondta a morgós medve, ahogy kinyitotta a táskát, amiben... különböző növények voltak?
Őszintén nem igazán tudtam elképzelni őt gyógyítás közben.

Ő itt Raphael. Úgy néz ki, mintha fél kézzel bármikor meggyilkolhatna valakit kedvtelésből. És higgyétek el, ezt meg tudom állapítani ránézésre. A bátyám azonban megbízott benne.
Jahve szava pedig minden esetben, még számomra is szent és sérthetetlen volt.
Miközben Raphael a menyasszonyomat vette szemügyre, én a bátyámhoz fordultam.
- Nem hittem volna, hogy a segítségünkre sietsz - mondtam neki hirtelen.
Ő egy besértődött képet vágott, majd többszínű tincseit elsöpörte a szemei elől.
- Természetes, hogy segítek. Hisz egy család vagyunk - ezt egy olyan mosoly követte, amitől rossz előérzetem lett.
Az emberi hiedelmek tévedtek. Jahve nem a megtestesült jóság volt. Hanem a testet öltött igazságszolgáltatás, a bíróval, az esküdtekkel és magukkal az elítéltekkel. Mindig a megfelelő és legigazságosabb megoldást keresi mindenre. Ha lehet ezt mondani, ő a legijesztőbb hármunk közül.
A mennyország ura egyáltalán nem könyörületes veled, ha bűnösnek ítéltettél a szemében.

Jahve úgy néz ki, mint valami suhanc. Egyenetlen frizurája, szúrós tekintete és fejedelmi vonásai azonban annyira elütnek az emberi mítoszoktól, hogy tisztán látszik, nem jelent meg még senki előtt megtestesülve. Legalábbis az eredeti alakjában nem.
- Miért érzem úgy, hogy mögöttes szándékod van? - tettem fel a kérdést, ahogy a kék szemeibe néztem.
Szó nélkül átnézett az ágyra, ahol a menyasszonyom feküdt. Izzó tekintetében volt egy olyan ősi tudás, amit még a titánok sem mondhattak magukénak.
- Nagy gonddal készítettem el - motyogta maga elé. - Az ő lelkére különösen emlékszem. Különleges darab.
- Miyakora gondolsz? - Jahve válaszként csak bólintott. Egy mosollyal ismét felém fordult. - Tudod, minden lélekre emlékszem, amit valaha készítettem. Pedig volt egy pár. Az arád különleges.
- Miért? - kerekedett el a szemem, ahogy a fekvő lányra néztem, hátha most meglátom azt, amiről a bátyám beszélt.
- Ezt nemhogy neked kellene a legjobban tudnod, ha már a színem előtt kívánod összekötni halhatatlan élted az övével? - hangját irónia színezte.
A szégyen halovány szúrása hatolt a szívembe. Tudtam Miyakoról pár dolgot, de a lelkének születésének körülményeit nem sikerült megismernem.
Magabiztos, lelkiismeretes, gondoskodó, kissé arrogáns és néha nyafogós, de olyan imádnivalóan csinálja, hogy nem lehet rá megharagudni. Önfejű és büszke. Imádja a sütit. Nagy családot szeretne.
- Raphael, mi a diagnózis? - kérdezte a bátyám, elkerülvén a további kérdéseimet.
A hosszú hajú angyal fénylő szárnyait összecsukta. A bátyámnak nem volt szárnya, de mégis valahogy felsőbbrendűnek hatott az erőtől duzzadó arkangyalhoz képest. Raphael felénk fordult, ahogy a táskáját letette az ágy mellé.
- Titánillúzió. Az áldozat a saját tudatalattijában ragadt - közölte nyers hangon.
- Ezt már tudtuk - morogtam türelmetlenül, ahogy közelebb léptem a fehér szárnyúhoz.
- Többet nem tudok megállapítani - mondta fahangon. - Ne inzultáljon.
A tekintetem lecsúszott a kezeire, amik ökölbe szorítva pihentek a térdén. Állkapcsa szorosan összeszorítva, teste feszes, akár egy íj húrja. Mintha... undorodna valamitől. Miyakotól. Az én bukott angyalomtól.
Dühös lettem. Nagyon.
- Vizsgálja meg normálisan - közöltem halkan.
- Pardon? - kérdezett vissza hitetlenkedve. - Megvizsgáltam!
- Nem ért hozzá - közöltem vele a gyanúmat. - Ha megnézte volna rendesen és alaposan, testi kontaktust kellett volna létesítenie vele!
Raphael elfehéredett. A tekintete egy pillanatra mintha dühöt sugárzott volna.
- Azt mondja, hogy tapizzam le az aráját?! - fakadt ki, akár egy gyerek. - Nem vagyok rá képes... Ez a bukott... tisztátalan.
Jahve előre lépett, egyenesen a szolgájához. Az angyal félve nézett fel mesterére. A pillanat tört része alatt pedig a bátyám keze megalázóan gyengéden csattant az arcán. Az arkangyal pedig elvörösödött szégyenében.
- Ha nem érinted meg, egy másik bukottat kell - mondta a bátyám, Raphael pedig összerezzent. - A dolgod az, hogy enyhülést adj a betegeknek.
- Igen, az emberi lelkeknek.
- Ő is egykor az volt - érkezett a riposzt az én számból. - Azt mondod, hogy a faja miatt nem látod el?
Súlyos csend telepedett közénk. Végül a bátyám törte meg a csendet, miközben Isaiaht és Miyakot nézte. Isaiah egyre rosszabb színben volt.
- Ideje lenne felébreszteni, nem? - mutatott az öcsénkre. - Mi a jel?
Megegyeztünk egy jelben Isaiahval, mielőtt aludni ment. Persze a bátyám ezt a tudást is a mindent látó képességének köszönhette, én ugyanis nem árultam el neki. A jel egy ilyen procedúránál nagyon fontos. Ezzel a tudatalattija tudni fogja, hogy mikor kell befejezni az álombeli szereplést.
- Egy pofon a jobb orcán - válaszoltam, miközben még mindig az arkangyalt mustráltam.
Nem néztem oda, de hallottam a csattanást, a puffanást és a jajdulást. A hang alapján megpofozta a bátyám, ennek hatására felébredt, legurult az ágyról meglepettségében, majd feljajdult a föld érintésétől.
- Mi a f....?!! - kiáltott Isaiah, ahogy felpattant a földről. - Te meg ki...
A testvérünkhöz intézte a kérdést, azonban felemás szemei kikerekedtek a felismeréstől, mielőtt rákérdezhetett volna. Jahve barátságos arccal intett neki.
- Hali, öcsi - köszönt nagy mosollyal. - Vagyis félöcsi. Jahve vagyok, de csak Istenként ismernek. Te pedig Isaiah vagy, ugye?
Az öcsénk megzavarodott. Nagyon komolyan.
- T-t-t-t... - mutatott a legidősebbre közülünk.
Soha nem tudtuk meg, hogy mit akart kérdezni, mert fennakadtak a szemei és elájult. Sokkot kapva terült el az ágy mellett, ahonnan az imént tápászkodott fel.
- Elbűvölő - horkantott egyet a legidősebb, majd felém fordult, témát váltva.-  Krin még az arkangyalod, ugye? - kérdezte váratlanul Jahve, vigyorogva. Én csak bólintottam. Elégedett arcot vágott. - Hívd ide. Rég nem láttam már. És mérget vennék arra, hogy Raphael szívesen megismerkedne vele!

72. fejezet: A vér kötelez

Írói megjegyzés
Köszönöm, hogy vagytok nekem, de tényleg. Na meg sajnálom, hogy alkotói magányba vonultam hosszú időre (ismét). Annyira aranyosak vagytok, hogy az valami hihetetlen. Imádom, hogy ennyire imádjátok amik (a néha egészen mélyre süllyedő) képzeletemből pattannak ki. Tudjátok, a környezetem nem igazán szereti az elrugaszkodott gondolataimat és a képtelen elméleteimet, részben ezért is kezdtem el blogolni. Úgy tűnik, hogy annak idején jól döntöttem, hogy az internet ezen ágába fektessem a tehetségemet.
Nem is húzom az időt, jöjjön Miyako első küldetése!
Írói megjegyzés vége

- Ne bámészkodj! - dörrent rám Christian, ahogy az orromat az üveghez nyomva néztem ki a szokatlan birtokra.
Fényben fürdött a kocsibejáró, amin már több lakáj is ajtókat nyitogatott a vendégeknek, illetve az általuk hozott ajándékokat vitt be a házba. Ügyes hangyarajként mozogtak együtt ezek a fekete pantallós egyének, akik ügyessége vitathatatlan volt. Már szinte az emberi szemnek lehetetlen volt követni ügyintézésüket. Mindegyik mosolyogva közlekedett, ami még megnyerőbbé tette az egész összképet, ami már így sem volt semmi. Gyönyörű helyszín, gazdag vendégek és még vidám szolgák is? Képtelenségnek tűnt, de ez volt a helyzet.
Azonban már lélegzetelállító volt maga a birtok ezen tényezők nélkül is. Hatalmas ház, ami most az emberek tengerében még nagyobbnak tűnt. A kertben mintha centire pontosan vágták volna le a füvet, a virágágyások pedig szinte ragyogtak a hangulatos fényben.
- Csodálatos... - lihegtem az ablakra, rá sem hederítve a férfi helytelenítő ciccegésére.
- Legalább tegyél úgy, mintha előkelő lennél! - morogta a nem létező bajsza alatt, amíg én továbbra is nézelődtem.
Faarccal néztem a sok embert, aki mind azért jött, hogy szórakozzon. Névtelen, arctalan személyek voltak a számomra, akiknek léte nem sokat ért. Nevetgéltek, hangosan cseverésztek, utasítgatták a személyzetet. Összességében otthon érezték magukat. Én valahogy nem tudtam sehol sem ennyire elkényelmesedve érezni magamat. Talán a neveltetésem az oka. Valamiért Tehror jutott ismét az eszembe. Már az arca körvonalait sem tudtam felidézni, de a mellkasomba így is egy meleg valami költözött, ahogy rágondoltam.
Ahogy pislogtam egyet, az idő mintha lelassult volna. A kinti táj hirtelen nagyon hasonlított Tehror rezidenciájára. Hideg kő, sötét ég és sejtelmes fények. Akárcsak az uruk. Kikerekedett szemekkel néztem a változásokat. A tömeg lelkek sokasága lett, amik a kastély körül ólálkodtak mindig. A lakájok sora csuklyás biztonsági őrök lettek, akik őrizték az ajtókat. Hátrahőköltem a látványtól, majd Christianre kaptam a tekintetemet. Ő engem nézett átható tekintettel. Arany és szürke szeme ragyogott, egy kard feküdt az ölében. Japán stílusú kimonóba volt felöltözve, sehol sem volt már a nyugati öltöny, amit a testvére erőltetett rá.
- Kiviszlek innen - olvastam le a néma szavakat a szájáról.
Nem mondta ki őket hangosan, de ezek a szavak a szívemig hatoltak. Nem álom volt... nem álom volt! Annyira megkönnyebbültem, hogy majdnem elkezdtem sírni.
Mielőtt azonban akárcsak reagálhattam volna, a lassulás véget ért. Egy pislogás után minden visszaállt. Mintha valaki gyorsan kicserélt volna egy hátteret. Ismét nyugati öltöny, ismét lakájok és ismét vendégek. Újra ugyanaz a kép fogadott, mint amit megcsodáltam. Valahogy már nem találtam olyan ismeretlennek. A hatalmas birtokra már tudtam otthonként tekinteni. Így amikor kiszálltunk a lovaskocsiból, rámosolyogtam az inasra, aki elkérte a kabátomat.
- Üdvözlöm, Miss... - üdvözölt ragyogó mosollyal, karján a kabátkámmal.
Fura volt, de még ő is ismerősnek tetszett.
- Lady - javította ki mogorván a partnerem, ahogy kiugrott a kocsiból. A lakáj csak tágra nyílt szemekkel nézte a hosszú hajú férfit. - Lady Stroyer. Én pedig Lord Stroyer vagyok.
Meg sem tudtam szólalni, amikor szótlanul a derekamra tette a kezét és magához húzott. Színjáték, csupán az volt. Tudtam, hogy az volt, de mégis fülig vörösödtem és hebegni kezdtem, mint valami félkegyelmű.
- Értem - az inas könnyebben túltette magát ezen, mint én. - Kérem, kövessenek!
- Hogyne! - vette fel 'Lord Stroyer' is az álarcát, miszerint szórakozni jött. - Pár pillanatra azonban egyedül hagyna a feleségemmel?
- Persze, uram - hajolt meg enyhén a szolga. - Két perc múlva újra felkeresem önöket!
- Remek! - mondta Christian, majd az inas számára láthatatlanul karon ragadott.
A külvilág számára kecsesen suhantunk végig a gyönyörű gyepen egy kisebb kert felé, a valóságban azonban a férfi keze majdnem nyomott hagyott a karomon, ahogy vonszolt. Ahogy a kertecske árnyékosabb részre értünk, Christian lendületből odaperdített egy fa törzsének, ami a legnagyobb volt ezen a helyen.
Ide már csak foszlányokban értek el a fények, hatalmas árnyékokat vetítve a tájra és ránk. A férfi arcára is sejtelmes éleket festett a sok árnyék. Furcsa, de úgy éreztem, mintha ő valójában ide tartozna, az árnyak közé. A sötétségbe. Csillagsátor felettünk, gyep alattunk, virágok körülöttünk. Ezt akár kompromittáló jelenetnek is fel lehetett volna fogni, ha nem ismertük volna egymást. A tömeg közel volt, csupán pár lépésre, mégis annyira távol tetszett az egész bál. Mintha egy külön világba léptünk volna.
Christian belehajolt az arcomba, ahogy mélyrehatóan fürkészett.
- Senkire nem mosolyogsz, fennhordod az orrod és minden szavamra ugrasz. Most férj és feleség vagyunk, akik kényszerből házasodtak össze, mert a családjaik úgy akarták. Ebben a szerepben a tulajdonom vagy, tehát viselkedj is úgy - vázolta fel röviden a helyzetet.
Dühös ráncokba szaladt a szemöldököm. A társam ezt nem tudta mire vélni, ezért amikor ki akartam térni előle, a karjával visszatartott.
- Mi bajod? - szegezte nekem a kérdést bármiféle teketóriázás nélkül.
Mosolygott. Ez azonban veszélyes arcmimika volt, ugyanis láttam rajta, hogy mindjárt robban. A félelem elborította minden porcikámat, mert mintha egy villanást láttam volna a szemében. Mintha egy kard szegeződött volna fenyegetően a torkomnak. Az érzéshez illően egy hatalmasat nyeltem, majd a megbénult végtagjaim remegésének közepette kibukott a számon az igazság.
- Miért nem lehetünk szerelemből házasodottak? - kérdeztem reszkető hangon.
Mindig is szerelemből akartam házasodni. Belegondolni, hogy valakivel kényszerből vagyok együtt... elviselhetetlen, még ha színjáték is.
A férfi arckifejezése egy picit meglágyult. Gyengéd mosollyal megcirógatta az arcélemet, amin elkerekedett a szemem.
- Azért, mert akkor a szerepem megkövetelné, hogy bizonyítsam az irántad viseltetett imádatomat a nagyközönség előtt - doromboló hangja végigsöpört rajtam. Nem tudom, hogy miért, de ettől a hangnemtől úgy éreztem magamat, akár egy préda. - Apró, forró érintések, romantikus sugdolózás, minden alkalommal hozzád kellene simulnom, ahányszor lehetőségem van rá, illetve valószínű, hogy meg is kellene csókolnom téged - tagolta lassan.
A szívem fájt, ahogy csak sorolta a szerelmespárok szokásait. Nem is olyan régen én is ilyeneket csináltam a kedvesemmel. Hol lehetsz ebben a világban, Tehror? Az egész mellkasom lüktetett, ahogy elképzeltem, hogy mással csinálok ilyen dolgokat.
- Inkább ne - vágtam rá. - Kényszerházasság. A tulajdonod vagyok. Értem - mondtam keményen, ahogy kibújtam a karja alól.
- Hm, sejtettem, hogy ez lesz a válaszod - visszatért gunyoros önmagához. - Menjünk!
Igyekeztem eleget tenni az elvárásainak, emelt fővel jártam és nem álltam szóba senkivel. Ahogy áthaladtunk az udvaron egészen a bálteremig, a társam tökéletes nemesi álcát erőltetett magára. Olyan volt, mint egy született agglegény, akit végül igába hajtottak. Ideális kép, mi? Én ezért próbáltam az a tipikus gazdag, unatkozó kisasszony lenni, akinek van ideje ilyen rendezvényekre eljárni. Próbáltam nem mosolyogni, még akkor sem, amikor az egyik nő leöntötte magát egy pohár vérvörös itallal, miközben fehér ruha volt rajta. Vagy amikor egy gazdag pasi majdnem megfulladt a sok habcsóktól. Vagy amikor... na mindegy, ezt lehet a végtelenségig ragozni. A lényeg az, hogy végig faarcot mutattam, amíg átvonultunk a termen is, ami a fogadásnak adott helyet.
Legalábbis átvonultunk volna, ha egy lakáj nem állja el az utunkat.
- Elnézést kérek, Milord - a fiatal férfi egy ragyogó mosoly kíséretében egy borítékot nyújtott át a 'férjemnek' lehajtott fejjel. - Ezt a Nagyságos Úr magának küldte.
Nagyságos Úr? Ti is érzitek ezt a szagot? Hogy is hívták ezt... pillanat... mindjárt megvan... talán ego? Lehetséges. Azonban szinte biztos vagyok benne. Christian egy gyors mozdulattal kikapta a szolga kezéből az említett tárgyat, majd elkezdte bontogatni. Közben az inas elpárolgott.
- Mi az, drágám? - szóltam hozzá puhán, ahogy a szerepem megkívánta.
- A hadnagy az irodájába hívatott minket - tátogott, akár egy ponty. Azonban szóra nyitva a száját már mást mondott. - Csak egy üzleti ügy. Nem tartozik rád.
- Értem - feleltem engedelmesen. - Egy tánc azonban előtte még belefér, nem?
Elcsúsztak a fegyvereim a ruhám alatt és meg kellett igazítanom őket. Ezt a női szalonban ugye nem nagyon tehettem meg. Nem nagyon tudtam táncolni, így teljesen Christianre kellett bíznom magamat, de így is megérte, ugyanis a kés tokjának a szíja vészesen meglazult.
- Minek? - suttogta, ahogy karon ragadott.
- Elcsúsztak a fegyvereim. Meg kéne igazítanod őket - válaszoltam ingerülten.
A szemei rám villantak, ahogy a keze a karomról a derekamra csúszott. Kitapintotta a késeim övét, illetve a pisztolyt, amit kaptam alapvető felszerelésként.
- Tehát azt mondod, hogy nyúljak be a ruhád alá a táncparketten? - súgta nyegle hangon a fülembe, én pedig megrázkódtam. - Szerintem te ezt nem gondoltad végig.
- Csak csináld! Az övem 4 lépés múlva enged, a tok a combomon pedig lépések kérdése, hogy mikor szánkázik le a bokámig - sziszegtem. - Nem bírja ki addig, amíg felérünk a hadnagyhoz.
Christian egy gyors fejmozdulattal felmérte körülöttünk a terepet. A tok szíja engedett, így még jobban összeszorítottam a combjaimat.
- A lépcsőig kibírja? - intett a fejével a cselédlépcsőhöz vezető ajtóra, amit tőlünk egy fél teremnyi ember választott el.
- Talán - mértem fel a távolságot. - Nem tenném rá a nyakamat.
Ő egy bólintással tudomásul vette, majd a keze a hátam aljára tapadva kormányzott finoman a tömegben. Kíméletlenül törtetett előre, nem kímélve az utunkba kerülő vendégeket. A nők olvadozva engedtek neki utat, azonban a férfiak mintha mindig elénk állták volna. Mielőtt azonban elértük volna a cselédlépcsőt, az ajtó előtt egy kísértetiesen ismerős alak állt.

Christian nyomásának ellenállva megtorpantam és a férfire bámultam. Ő is rám nézett, a pillantása pedig mellkason ütött. Szokatlanul fehér bőre és világos haja ellenére ontotta magából azt az ellenséges aurát, amit csupán a sötétség szóval tudtam definiálni. Ezen nincs mit ragozni. Ontotta magából a pusztulás leheletét. Önkéntelenül is a kezeire néztem, amiket fehér kesztyűk takartak, ránézésre drága anyagból és kiváló szabással.
Mit keres itt egy titán? Ez a gondolat úgy robbant az agyamba, akár egy ágyúgolyó. Ő melyik is? 
- Meglep, hogy itt látom - szólalt meg Christian mögöttem -, apám.
- Engem nem kevésbé, fiam - úgy nézett ránk, mintha ez egy teljesen szokványos szituáció lenne.
A tekintete végigsöpört rajtam és megállt ott, ahol a fia keze a derekamra simult. Érdeklődve megemelte a szemöldökét és kérdően pillantott a hosszú hajúra.
- Felenged minket? Dolgunk van - ragadta magához a szót a partnerem.
- Hidd el, megtenném, de nem ez a feladatom - kényelmesen és hidegen ejtette ki a szavakat, ahogy egy pohár italt magához vett.
Az ajkaim elnyíltak, ahogy a szemeim akaratlanul is keresni kezdték a férfi megbízóját. Tudtam, éreztem, hogy egy teremben van velünk.
- Akkor mi a feladata? - tette fel Christian a kérdést, ami mindenkit érdekelt.
- Egyszerű, mindjárt ismertetem is - mutatta, hogy várjunk egy pillanatot, amíg kiissza a poharát.
Nagy kortyokban nyelte a jófajta skót whiskeyt, majd egy elégedett sóhajjal letette egy arra járó pincér tálcájára a kiüresedett poharat. Eltávolodott a faltól és közelebb lépett hozzánk, aminek hatására én a legszívesebben elhátráltam volna, azonban Christian visszatartott.
- Nem engedhetem, hogy találkozzanak - villant veszélyes fény a férfi szemében.
- Kik? - kérdeztem értetlenül.
- Ön és a hadnagy odafent - felelt készségesen a kérdésemre, ahogy komótosan még közelebb jött. - A terv tehát a következő: Christian kiviszi önt a kertbe, onnan az erdőbe és magára hagyja. A sötétségben pedig nem fog tudni ide visszatalálni, kisasszony.
Összepréselve a számat pillantottam a partneremre.
- Christian nem tenne ilyet! - tagoltam le a férfinek.
- Apám, ne tegye ezt - szinte egyszerre mondta az előző mondatommal.
Meglepődve perdültem meg a tengelyem körül. A partnerem mintha... nem lett volna ura a saját testének. Remegett, verejtékezett és lesápadt.
- A vér kötelez, fiam - mintha a fehér hajú szavai kegyelemdöfésként érték volna az eddig annyira magabiztos Christiant.
A szorítása erősödött a karomon, ahogy elkezdett elvonszolni a cselédlépcsőtől a... kertbe vezető ajtó felé.
- Mit csinálsz?! Eressz el! Nem erre kell mennünk! - kezdtem el hadakozni vele, de semmi haszna.
Sokkal erősebb nálam.
- Sajnálom, Miyako - sziszegte összeszorított fogakkal, mintha fájdalmai lennének. - Ő az apám. Neki engedelmeskedem...