75. fejezet: Istenem!

Sziasztok! Először is bocsánat a hatalmas, ezúttal tényleg megbocsáthatatlan kiesést. Súlyos ihlethiányban szenvedtem, azonban a múlt héten utaztam, kirándultam és játszottam - tehát feltöltődtem. Olyan ötleteim vannak, hogy csak na! És tudjátok mit? Alkut ajánlok nektek.
Az alku tárgya a következő: 4 hetes turnust akarok csinálni, amihez kapcsolódik egy játék is, amihez ti kelletek. A ti dolgotok az lenne, hogy a blog szélén lévő sávban szavaznátok az adott hét szavára.
Ez a szó lesz a főtémája a hét részének. Lehet, hogy angol kifejezéseket is megadok vagy akár franciát is. Nem szó szerint fog benne szerepelni az adott kifejezés, hanem csupán témaként vagy szoros kapcsolatként. Ha benne vagytok, írjatok megjegyzést, hogy akarjátok-e vagy nem!
Puszi, Aislynn
U. i.: Gyöngyvér, igen, az íjász a Dota 2-ből a Windranger :D

A fehér arkangyal nem mozdult a látószögemből. A látószögem határai még mindig vibráltak, ahogy próbáltam összeszedni magamat. Összeszorítva a fogaimat tápászkodtam el, mintha másnaposságból ébredtem volna. A hátamba éles fájdalom hasított. A szárnyaim annyira kővé voltak meredve a sok fekvéstől, hogy izomláz és görcs keveréke ostromolta a hátizmaimat. Az arcom eltorzult a hirtelen ingertől. Azonban ahogy a látásom ismét kitisztult, már nem a medveszerű fehér szárnyú volt felettem. Egy... punk állt előttem, akitől párhuzamosan rázott a hideg és vert ki a veríték.
- Nincs okod félni tőlem - mosolyodott el az idegen.
Ahogy közelebb hajolt, én ösztönösen elhátráltam. Vagyis esetemben a háttámlához húzódtam. A szemeibe nézve azonban megszállt egy különös érzés. Azok a villogó kék szemek a lelkemig hatoltak. Hirtelen emlékek törtek fel bennem. Egy fehér hely. Óvatos érintések. Melegség. Tanulás.
Sok tanulás.
Végig ezek a szemek figyeltek, miközben megtanított mindenre.
- Istenem... - kerekedtek el a szemeim, ahogy leestem az ágyról.
A védekezőmechanizmusom működésbe lépett. Karjaimmal körbeöletem a térdeimet, ahogy felnéztem a meglepően magas alakra. A lelkem emlékezett rá. Vágyakoztam arra, hogy hozzá tartozhassak. Magamhoz akartam ölelni. Magamba akartam szívni a jóságát és a megbocsátását.
- Pontosan tudod, hogy miért vagy itt, ugye? - a szemei opálosan csillogtak, ahogy ragadozómosolyra húzta a száját.
- Én már egyszer megmérettettem, Uram - hajtottam a homlokomat a térdemre ösztönös indíttatásból, hogy ne kelljen ránéznem.
Szégyelltem magamat. Maga az Isten jött el engem levizsgáztatni, én pedig még a szemébe sem vagyok képes nézni. Tehror testvére, aki egykor a lelkemet alkotta különös műgonddal. Félve pillantottam fel a finoman metszett arcra, ami szintén egy szoborhoz hasonlított inkább, mint egy emberre. Ez volt a legjellegzetesebb ismertetőjegye a természetfeletti lényeknek. Mindegyik éterien és már valószerűtlenül gyönyörű volt.
Emlékeztem ennek a punknak a műhelyére, ahol a lelkemet teremtette. Arctalan babák a mennyezetről lógnak. Minden fehér. Sok a munkája, de ő mindig csak egyre figyel, de arra teljes odaadással. Azt felruházza mindennel. Jósággal. Egyediséggel. Szabad akarattal. Aztán olyan finoman dolgozik, úgy formálja a lelket, akár egy szobrász az agyagot. Az ő esszenciájából is hozzáad, hogy szabad akarattal rendelkezhessünk.
Ő a bölcs tekintetével csak figyelt továbbra is, ahogy a lelkem lepergette előttem ezeket a különös képeket.
- Csodálatos - motyogta maga elé, ahogy leguggolt elém, akár a félős állatoknál. - Olyan vagy, akár ő.
- Ő? - kérdeztem vissza. A kíváncsiság úgy bugyogott fel bennem, akár egy forrás. - Ki az az ő?
Ő elmosolyodott a hirtelen figyelmemtől. Óvatosan kinyújtotta a kezét.
- Itt van a tudás, amit szeretnél - suttogta, mintha egy titokról lenne szó. - Elfogadod?
Én gyanakodva néztem a némán felkínált kézre, ami szinte vibrált a sok energiától, ami már most összegyűlt a tenyerében.
Hirtelen az agyam feldobta a gondolatot - ettől a sok energiától megéghetek.
- Mi a csapda? - csúszott ki a számon, ahogy még jobban összehúztam magamat, távolabb húzódva az információtól.
Senki nem kínál fel így információt. Ismétlem: SENKI.
- Ennyire rosszakat hallottál rólam? - hitetlenkedett, de a mosolya kiszélesedett. - Csupán szeretnék megbizonyosodni arról, hogy az öcsém jó asszonyt választott.
Még jobban elhúzódtam.
- Gaelától már megkaptuk a nászajándékot - fintorogtam egyet önkéntelenül. - Sajnálom, hogy nem bízom meg bárkiben.
Az Isten szemében valami megvillant. Nem tudtam szavakba önteni az érzést, de mintha egy egész csapat bíró ítélt volna meg egyetlen pillanatban több helyszínen és különböző esküdtszéki tagokkal.
- De én nem vagyok bárki, igaz? - váltott komoly hangnemre, ahogy sarokba szorított. - A sógorod leszek és hidd el - húzódott feszes mosolyra a szája - nem jó velem rosszban lenni.
A tenyere fénylett, ahogy a homlokomból kisimított egy tincset. Rémülten pihegtem, akár egy kismadár a nagymacska mancsában. A szívem hevesen, már-már rettegve vert. Azonban a tekintetem a háta mögé kalandozott. Ott volt az, akiért mindezt csináltam. Tehror megviseltnek tűnt. Megfagyott körülöttünk az idő, így a párom még az én hűlt helyemet figyelte az ágyon. A szemei aggodalommal vegyes megkönnyebbüléssel voltak tele. Még a felébredés pillanatában állíthatta meg az Isten az időt.
Azonban még így is a Halál földöntúlian gyönyörűnek tűnt.
- Bármit megtennél érte, igaz? - vigyorgott közbe Jahve. - Már csak ez áll az utadban... Csak pár pillanat. Megmutatom neked a válaszutat. Aztán te dönthetsz.
Visszasodródott a tekintetem a srácra, aki nem tűnt nálam idősebbnek, legalábbis külsőleg. Azonban az aurája és a mágiaszintje mást mutatott. Hozzám képest ősöreg volt.
- Válaszút? - értetlenkedtem, elmélyülve a világoskék, opálos fényű szemekben.
Az arckifejezése szomorú lett, ahogy a kezére pillantott. Mintha... megingott volna a bizonyossága abban, hogy muszáj-e megmutatnia azt, ami engem válaszút elé állít. Ki-be csukódott az ökle. Szinte pulzált a bőre, ahogy elkapta rólam a tekintetét. Zavarában az arca enyhe piros árnyalatot vett fel.
Nekem pedig elkerekedett a szemem ilyen szintű sebezhetőség láttán.
- Tudod... én is választottam már egyszer arát - nyögte ki nehezen. - De ő nem engem választott...
A szívem meg akart hasadni érte, annyira meg akartam vigasztalni.
- A ti eseteteket akarod megmutatni? - rebegtem bátortalanul.
Ő csak bólintott az észrevételemen. Enyhén megdörzsölte az arcát, hogy elmúljon a bosszantóan emberi reakció. Én most először mosolyodtam el őszintén, mióta vele beszélgettem.
- Megmutatom a találkozásunkat az én szemszögemből. Aztán, hogy mi történt közöttünk. És hogy utána vele mi történt. Rendben? - nyújtotta a kezét.
Én pedig szó nélkül megragadtam az információt.
Mást is választottak már arának? Miért utasította vissza? Milyen szituáció volt ez? Annyi kérdésem volt. Azonban ahogy megragadtam Jahve kezét, a világ fehér lett körülöttem.
...
....
- Magányos vagyok, papa - hangzott fel hirtelen egy fiú hangja.
Próbáltam körülnézni, de a testemet mintha nem én irányítottam volna. Bármilyen közbeavatkozás nélkül megjelent előttem a hang gazdája. Jahve volt az, jóval fiatalabb kiadásban. Körülbelül 10-12 évesre tippelném a külseje alapján. Mintha... a Pusztulás titánjával beszélt volna. Tényleg, hiszen Tehror és ő testvérek lévén egy apától származnak.
- És akkor? - vetette oda neki az ezüsthajú férfi. - Kérd meg anyádat, hogy mutasson valami trükköt.
Hát, már értem Tehror néha miért ilyen nemtörődöm. A szülői nevelés nem volt egész jó az apai ágról. Jahve azonban nem vitatkozott, hanem a kisfiú pár oldalirányú lépése után Moira jelent meg a szemeim előtt, ahogy fiával beszélget, sokkal szeretetteljesebben, mint az apja. Egy próbababa volt a körük harmadik tagja. Az anyja éppen mutogatott valamit a próbababán.
- ...és a lélek centruma a legfontosabb a teremtés során... - magyarázta az anyja.
Megértettem már ebből a mondatfoszlányból is a lényeget. Tehát Jahve már igen fiatalon megtanulta a lélekteremtés folyamatát az anyjától, mert egyszerűen... unatkozott.
Már bocsánat, de más gyerek legózik, nem?
Én csak elfogadtam a tényt. Rendben, lépjünk tovább.
A film tovább pörgött. Jahve nőttön nőtt, a szülők és a testvérek eltűntek (őket csak egy villanásnyi időre láttam), csak Jahve maradt a fehér térben. Rájöttem, hogy ez lehetett a kezdetleges Mennyország.
Gondolataim beigazolódtak, amikor a fehér tér elkezdett benépesülni. Mindenütt próbababaszerű valamik voltak, ahogy Jahve egyre jobban átadta magát a munkájának. Némelyik babából angyalt formált, például az arkangyalokat. Legnagyobb meglepetésemre Krin arcát is mintha láttam volna köztük. Azonban a film mintha fel lett volna gyorsítva.
Ennek köszönhetően tisztán látszott, hogy minden baba mozdult valamerre az idő folyamán. Mindegyikkel dolgozott, aztán életre hívta őket. Azonban egyetlen baba nem mozdult soha a műhely sarkából. Hozzá Jahve mindig visszatért, azonban sosem ítélte megfelelőnek.
Aztán már csak az a baba maradt. A film lelassult, ahogy Jahvét láttam, ahogy dolgozik a mesterművén. Egy nő volt. Olyan gyengéden és féltő gonddal formálta meg az alakot, hogy szinte megható volt nézni.
- Arma... a földöntúli neved Arma legyen - mosolygott elbűvölően Jahve, ahogy elvégezte az arcon az utolsó simításokat. - Te vagy a legjobb, legtisztább művem. Viselkedj ehhez híven. Velem fogsz élni egy darabig, hogy magadba tudd szívni az itteni világot is.
Szinte láttam a sztori folytatását. Arma afféle támasz lett Jahvének. A felgyorsított film igazolta ezt. Jahve dolgozott, Arma pedig vele volt. Lelket öntött belé, ha istene csalódott volt az ihlethiány miatt egy léleknél vagy akár ötletekkel is ellátta. Jahve pedig szépen lassan azon kapta magát, hogy már várta Arma mindennapos látogatásait a műhelybe. Mosolyogva tervezgette mindig, hogy mit mutat meg neki a következő napokon. De ez sem tarthatott örökké. Eljött a nap, hogy leküldje a Földre.
- Mindenképp kapcsolatba lépek veled odalent is - suttogta meghitten a fiú a léleknek.
- Megígéred? - Arma hangja remegett a félelemtől, ahogy odaállt az Angyaltükörhöz, hogy átléphessen az emberek világába.
- Olyan biztos, minthogy itt állok - mosolyodott el Jahve, ahogy elbúcsúzott a lánytól.
Ígéretéhez híven figyelte a lányt és vigyázott rá. Azonban azt tudnotok kell: ha a lélek új testbe kerül, nem emlékszik az előző életében történtekre. Tehát Arma elfeledkezett Jahvéról, és békésen éldegélt az emberek világában. Az emberi neve Mária volt.
Még mindig nem ismerős a sztori?