54. fejezet: Ha a dolgok eldurvulnak

"Egy dühös embernő is elég szörnyű, viszont egy dühös démonnőt mindenképpen kerülj el!"

- Ez lenne a Zárka? - kérdeztem a mellettem szobrozó Tehrortól.
Ajkai felett izzadságcseppek gyöngyöztek, arcából kifutott minden szín. Pedig már elég sápadt volt akkor is, amikor elindultunk. Egy szokatlanul sötét helyen voltunk. Az ég feketében játszott a fejünk felett, a talaj már mintha megkövesedett volna. Sehol egy árva állat, de még növények is alig. A távolból kiáltások és kürtszó hallatszott. A hangok felé fordultam, a horizonton pedig egy városszerűséget pillantottam meg.
A várost pásztázó fények vették körül, akár egy börtönkomplexumot.  A sok tekercsnyi szögesdrót meg-megcsillant a falak tetején.
- Igen - nyögte Tehror. - Biztosan ide jött Ryshia?
- Sajnos igen - termett előttünk Lucifer. - Rá kell vennünk, hogy visszajöjjön velünk!
- Ezt se hittem volna soha - nevettem el magamat kínomban. - Egy Zárka nevű dimenzióból akarjátok visszacsábítani a Pokolba azt a szerencsétlen lányt.
- Hidd el nekem, a Pokol jobb - vágta rá Lucifer a dimenzióját védve.
Halkan kuncogtam ennek a kijelentésnek az abszurditásán, majd szépen elindultam. A fiúk azonban még mindig ugyanott szobrozva álltak és nézték a horizonton lévő épületeket. Megforgatva a szemeimet közéjük álltam és mindkettejükbe belekaroltam. Koncentrációm segítségével megpiszkáltam egy kicsit a bennem lévő démont. Mikor éreztem a szarvaimat megnyúlni, az izmaim pedig telítődtek vérrel és adrenalinnal, kicsit megrogyasztottam a térdeimet. Fekete farmerem és magas nyakú garbóm megfeszült a testemen, ahogy elhelyezkedtem a futáshoz.
- Ha nem tartjátok a tempót, húzlak titeket! - néztem a döbbent izomkolosszusokra.
Mivel nem válaszoltak, minden erőmet beleadva mozgásra bírta a lábaimat a kihalt síkságon keresztül. A két nehéz férfivel az oldalamon nehezebben ment a futás, de így is gyorsan haladtam. A börtönkomplexum egyre közelebb ért. Az út felénél Lucifer kibújt a karom alól és ő is futni kezdett. A huncut ördög még meg is előzött, majd pontosan elém vágott. Egy kecses ugrással a levegőbe emelkedett, majd egy kis lendülettel szembefordult velem és hátrafelé futott, tartva velem a nyaktörő tempót.
- Felvágós! - üvöltöttem neki.
Vörös szemöldökét enyhén megemelte, mintha tudott volna egy titkot.
- Majd ha megtudod, mire készül az urad! - mutatott a hátam mögé.
Szinte nem is éreztem, amikor Tehror is kibújt a karom alól. A hátam mögé pillantottam, de hiába aggódtam amiatt, hogy lemaradna tőlünk. Szorosan ott volt mögöttem és egy kisfiús mosolyt villantott felém. Aztán a teste hirtelen eltűnt, mintha eggyé vált volna az ottani levegővel. Fekete köd árulkodott csupán az előbbi tartózkodási helyéről. Már majdnem leálltam teljesen a futással, mikor újra felbukkant. Mintha egyenesen alólam nőtt volna ki, megfogta a két lábamat és a csípője köré tekerte. Mellkasom izmos hátának csapódott, ahogy a karja tartotta a combjaimat. Talpam már nem érte a földet, hanem Tehror vitt a hátán, akár egy gyereket. És így megelőztük Lucifert is.
- Ez nem ér! - üvöltötte a Sátán, de hallottam a hangján, hogy mosolygott.
- Mondja ezt a Pokol ura! - feleseltem vissza neki. - A Halál a legjobb!
Nem gondolkodtam, mielőtt kimondtam volna. Tehror valószínűleg meghallotta, mivel a kezével fogást váltott és egy elegáns mozdulattal már szemben voltam vele. Kis sikkantással vettem tudomásul a hirtelen váltást. A hasunk egymáshoz feszült, combjaimat pedig erősebben fontam keskeny csípője köré. Miközben futott, a szemét nem vette le rólam, ami mögött mintha izzott volna valami. Túlvilági fényű írisze szinte itta a látványomat, amitől meztelennek éreztem magamat.
A hátam falat ért, miközben csak néztük egymást. Végül elmosolyodott.
- Örülök, hogy ezen a véleményen vagy, angyalom - suttogta bele a számba.
Már azt hittem, hogy egy mély csókot fogok tőle kapni. A tekintete olyan csókot ígért, amitől elveszteném az eszemet. Viszont ahogy lehunyt szemmel vártam a csókot, az csak nem jött. Ajka leheletfinoman ért az enyémhez és azonnal el is húzódott. A szívem nagyot dobbant, a bőröm alá pedig mintha folyékony tűz fészkelte volna be magát.
Egy szűzies csók volt csupán és mégis bensőségesebb az összes eddiginél.
- Hogy érted azt, hogy nem mehetünk be?! - Lucifer felháborodott hangja rántott ki a kábulatból.
A vörös hajú férfi felé néztem. Éppen az egyik őrféleséggel hadakozott, aki történetesen nő volt.
- Gyere, segítsünk ennek a tökkelütöttnek - suttogta a Halál a fülembe.
- Még egy ideig nézni akarom, hogy szenved - motyogtam szinte magamon kívül.
- Nem szeretem, amikor gonosz vagy, drága - simogatta meg a hajamat, amitől legszívesebben doromboltam és a kezéhez bújtam volna. - Nem illik hozzád.
- És honnan tudod, hogy nem ez a valódi énem? - tettem fel a trükkös kérdést.
- Mert tegnap este zokogtál a barátnőd miatt - mondta a szemembe az igazságot. - Egy gonosz ember nem tesz ilyesmit.
Szó nélkül préseltem össze a számat és léptem közelebb az őr-Lucifer kombinációhoz. Nem akartam, hogy Zafírát felemlegesse. Viszont igaza volt. Akármennyire meg akartam győzni magamat arról, hogy nincsenek érzéseim, újra és újra rádöbbentettek, hogy a lelkem valahol még bennem van. Csak tudtam volna, hogy hogyan lehetséges ez!
- Hogy hívnak? - szegezte neki az őrnek a kérdést Tehror, miközben én a gondolataimmal voltam elfoglalva.
Én is odamentem a pár lépésnyire lévő kapuhoz. A szemeim pedig tágra nyíltak. Először is, az őr egy nő volt, de ezt már említettem. Másodjára, úgy nézett ki, mint én. Kivéve a fekete ajkait és a hullákat is meghazudtolóan sápadt bőrét. Éjfekete szárnyain nem verődött vissza semmilyen fény. Ujjain karmok nőttek, és emellett úgy stírölte Tehrort, hogy legszívesebben kikapartam volna a szemét.
- Te?! - pillantott rám az őr kiguvadó szemekkel. Lassan felmért, mintha egy selejtes áru lennék, amit legszívesebben kihajított volna a kukába. - Látom, már nem vagy szűz!
- Ki a franc vagy te?! - ugrottam volna neki azonnal.
- Izolda vagyok - húzta ki magát büszkén. Majd kacéran a mellettem álló Halálra kacsintott. - Nem is emlékszel rám, bébi?
Én pedig majdnem ott helyben kaptam gutaütést, többfrontos agyvérzést és vérszemet egyszerre. Lassan Tehror felé fordultam, aki olyan bambán meredt előre, mint aki sokkhatás alatt van.
- Te vagy az a lidérc! - böktem a mutatóujjamat a szeme közé az őrnőnek, aki túlságosan is ismerős volt, miközben megvilágosodtam. - Te szálltad meg a testemet! Dédunokádnak neveztél, legalábbis Lucifernek ezt mondtad. És gyűlölsz engem, mert ő engem választott helyetted! - vágtam az arcába.
Tehror álla a földet seperte.
- Izzy? - kerekedett el a szeme. - Tényleg te vagy az?
Én felháborodottan álltam ott. Izolda meg csak úgy ragyogott a boldogságtól, hogy a magát férjemnek nevező férfi felismerte. Amikor közelebb lépett Tehrorhoz és a körmét végighúzta ruhával fedett mellkasán, elpattant bennem valami. Előrántottam az övembe csúsztatott tőrömet és a nyakához emeltem. A lidérc lassan hátrébb araszolt, ahogy a kést nekinyomtam a torkának.
- Ne érj hozzá! - sziszegtem keményen, a szarvaim pedig kihegyesedtek.
- Szerinted hagyom, hogy egy kis taknyos megmondja nekem, mit csináljak?! - indult volna meg felém, de ezúttal nem a penge élét, hanem a hegyét szegeztem a gégéjének.
- Igen, ajánlatos azt tenned, amit mondok - közöltem. - Mert ő az enyém!
Mélyet szippantott a levegőből, mire elvigyorodott.
- Nem érzem rajtad az illatát - tágult ki a pupillája. - Még szabad préda. Viszont... Lucifer illata még mindig úgy árad belőled, mintha megfürödtél volna egy kádnyi parfümben.
- És ez mit számít?! - kérdeztem dühösen.
- Azt, hogy az ördöggel szeretkeztél. Többször is. Ő vette el az ártatlanságodat. Ő pumpálta beléd a magját, miközben az ő nevét sikítottad. Ő melegített fel a szeretkezés után saját csupasz testével és szexdémoni természetét meghazudtolva nem merült el benned minden egyes alkalommal, amikor férfi után vágyakoztál... - szemei gonoszul csillogtak, ahogy észrevette, hogy értettem a szavait, a dühöm pedig önmarcangolásba ment át. - Igen, így van. Elbuktál, mint angyal. Elbuktál, mint barát. Elbuktál, mint tisztességes nő. És elbuktál, mint hitves.
Mellkasom közepe sajgott, mert tudtam, hogy igaza volt. Mindenben. Mielőtt bármit mondhattam volna, eltűnt a kezem közül. Meglepetten láttam, hogy a falnak préselődve állt és kiguvadt szeméből ítélve levegőhiánnyal küszködött. Méghozzá Tehror keze miatt, ami szépen lassan kimasszírozta belőle a szuszt.
- Nem beszélhetsz ilyen hangon a királynőmmel - jelentette ki Tehror. - Nem engedem, hogy bántsd vagy megfélemlítsd. Hiába viseled ezt a testet vagy akármelyik másikat, nem fogok bedőlni neked újra. Most pedig engedj be minket, különben odadoblak apámnak és tudod, hogy a vén kéjenc imádja az ilyen finom falatokat - morogta.
Izolda még jobban lesápadt, ami már szinte átlátszóvá tette a bőrét. A kapu viszont kinyílt, így a Halál elengedte a lány torkát.
- Gyertek! - mordult fel, miközben belépett a falakon túlra.
Egymásra néztünk Luciferrel és némán megállapodtunk, hogy most nem lenne tanácsos még jobban felbosszantani. A dübörgő léptű Halál után siettünk.
A börtönkomplexum megnevezéssel nem is tévedtem olyan sokat. Acélajtók és masszív kőépületek alkották az utcákat, a külső falról pedig hatalmas reflektorok pásztázták a környéket. Őrök és közmunkások járkáltak, mindenki behúzott vállal és lehajtott fejjel sietett a dolgára. Teljesen szimmetrikus elrendezés jellemezte az egészet, szinte rosszul voltam a sok egyforma épülettől. Az egész városszerűség egy szabályos kör alakban épült, közepén egy hatalmas főtérrel. Minden út oda vezetett, így nem volt nehéz megtalálni.
- Nem látott egy démonnőt, akinek hiányoztak a szarvai? - állított meg Lucifer egy őrt.
Komor arcú férfi volt, minden érzelmet mellőző szemekkel. Már szimpatikusabb volt, mint Izolda.
- A nő neve? - kérdezte.
- Ryshia - vágtam közbe.
A férfi szemében felismerés csillant. Elvigyorodott, a tekintete pedig megvetést tükrözött.
- Éppen ő következik a főtéren - intett a fejével a pár méterre lévő emelvényre.
- Hol következik? Mi van?! - másztam a férfi arcába.
- Nyugi, csibe, ha ilyen harcias vagy, te is odakerülhetsz - a mosolyt lehetetlen lett volna letörölni az arcáról.
- Miyako... - bökött meg a hátamon Tehror.
Én idegbeteg tekintetettel pördültem meg a tengelyem körül. És én is megláttam, amire fel akarta hívni a figyelmemet. Egy hatalmas plakát hirdette az aznap esti programot.

FIGYELEM!

A MA ESTI PROGRAM:

ÖNGYILKOSOK ÉJSZAKÁJA!

10 HARCOS, DE CSAK EGY NYERHET.

A FŐATTRAKCIÓ:

AZ ÖVTARTÓ: BIG DADDY.

A KIHÍVÓ: RHYS, A FATTYÚ.

- Mi ez? - mutattam dühösen a plakátra. - És ki a halál az a Big Daddy?!
- Hé! - nyögte be Tehror.
- Bocsánat, másképp fogalmazok - fordultam felé egy pillanatra. - Ki a franc bánatos fasza az a Big Daddy? Ez egy fantáziátlan és teljességgel röhejes név, ha már itt tartunk!
- Mindjárt meglátjátok - mondta az őr és nyomtalanul eltűnt.
Volt, nincs. Nuku. Nyista. Semmi. Szótlanul a főtérre szaladtam, azon belül pedig az emelvényhez. Csak akkor jöttem rá, hogy ez egy ring volt. A fegyencek egyforma ruhákban, csörgetve bilincseiket szurkoltak a harcosoknak. Éppen két nagydarab izompacsirta birkózott. Üvöltve és vérszomjasan biztatták őket. A harcosok megvadult állatok módjára marcangolták egymást. Csattantak az öklök, roppantak a csontok és folyt a vér.
- Nem tudnak meghalni - közölte halkan Tehror.
- Hogyhogy? - néztem fel rá.
- A Zárkában kötelező leülni a büntetést - hangsúlyozta. - Így az itt élőknek semmilyen menekvést nem biztosítanak.
- Beleértve a halált is - folytattam a gondolatmenetét. - Ez szörnyű!
- Nem hiába ez a söpredék gyűjtőhelye - értett egyet velem a srác. - Csak azt nem tudom, hogy Ryshiát honnan ismerik itt?
Lucifer sötéten bámult maga elé, de a kérdésre lassan felemelte a fejét. Emlékeket láttam a szemében. Majd valamire rájött.
- Itt született - motyogta inkább magának, mint nekünk. - Azért járhat szabadon ki-be. A démonszajha... az anyja... az egyik fegyenctől lett terhes...
Én nem értettem semmit. Egy konferanszié lépett a ringbe, ahogy az izomkolosszusok elvonultak. Jellegtelen fickó volt, viszont a szavaira minden rab elcsendesült. Most következett a főattrakció, vagyis Ryshia harca. Egy kényszerzubbonyos fegyenc mellett próbáltam felpipiskedni, hogy jobban lássak.
Alig ismertem rá. A lány arca komor volt, ahogy fellépkedett a gumikötéllel elkerített területre. Haja kissé már megnőtt, haja elöl már a válláig ért. Szarvai már félig újra kinőttek. Egy lenge edzőnadrágot viselt, viszont a felsőtestét egy deréknál vasból készült felső takarta. Ez a felső a kezeinél kesztyűben végződött.
Az ellenfél pedig egy szálkás izomzatú bokszolóra hasonlított. Én azt hittem, hogy Big Daddy egy hájas disznó, két méteres termettel és egy revolverrel. A férfi hidegen tekintett a lányra, a kezeit küzdő pozícióba helyezte.
- Egy alakváltó... - mondta Lucifer.
- Veszélyes? - fordultam az ördög felé.
- Itt mindenki veszélyes - válaszolt egyszerűen.
Visszafordultam a harcolni készülő felekhez. A konferanszié bemutatta őket, mintha nem mindenki azért jött volna, hogy őket lássa.
- A Zárka legkeményebb harcosa, 3 emberöltőnyi büntetéssel, Big Daddy! - a tömeg üvöltött és a rabok dobogtak a lábaikkal, már akinek nem volt leláncolva. Az alakváltó szinte királyi biccentéssel fogadta az ovációt. - És a kihívó, aki önként jött ide, saját megfontolásból viszont nem valószínű, hogy saját lábán fog távozni, Rhys, a fattyú!
Sokkal laposabb volt az üdvözlés, mint a bajnoknak. A démonlány kikapta a megszeppent férfi kezéből a mikrofont. A kihívotthoz fordult.
- Tudod, miért vagyunk itt, ugye - hangja csöpögött a megvetéstől, ahogy a napbarnított, cserzett bőrű férfire nézett, aki kérdően vonta fel a szemöldökét -, apa?
És itt tátottam el a számat.

53. fejezet: Ahol minden véget ér

Mielőtt még bedurciznátok és azt mondanátok, hogy "persze már, hogy ilyen hamar, 53 fejezet után vége van, míg a többi blognál megvan az átlag 70 fejezet...", hallgassatok ide! Először is, a címével ellentétben ez nem a történet vége. De már sajna közel vagyunk hozzá.
Azonban két dolgot szerettem volna ismertetni:
Először is: kint van a következő fejezet A mágia köteléke című blogon, amit kedves barátnőmmel közösen írunk. A blog nevére kattintva elérhető maga a rész és ahhoz is jó szórakozást kívánunk, feltéve, ha még nem ment az agyatokra az agymenésem és szeretnétek egy jól összekotyvasztott, mágikus történetet olvasni. Én írom Rana szemszögét, mielőtt nekem ugranátok.
Másodszor: megnyílt új blogom, bár még mindig nincsen érzékem a határidők betartásához. Viszont remélem, hogy ennek ellenére kitartotok mellettem és olvasgatni fogjátok a sztorimat, ami az ex-kémek világába kalauzolja a kedves olvasókat. Itt a link: Fedőneve: Szellem. 
Ez volt az a két konkrét dolog, viszont ezen felül lenne még valami: egyszerűen nem vagyok képes magasabb szintű design készítésére, igazán sajnálom. Nem ismerem a HTML-kódokat és ha agyonütnek, még akkor sem tudok a stíluslapokkal és a JavaScripttel bánni. Pedig már többször is megpróbáltam, de egyszerűen NEM! NON!
Szóval, jó olvasást és ne feledjétek: ne bízz az önzetlenben, ne fogadj el segítséget lélekfalótól és a legfőképpen ne remélj semmi jót Moirától.

"Ryshia szemszöge"
Láncaimat türelmetlenül csörgetve meredtem az előttem térdeplő vámpírra. Shadowként mutatkozott be és csak azért engedtem magamhoz közel, mert ő konyított valamicskét a védelmi varázslatokhoz és önként felajánlotta, hogy kiszabadít. Azonban már több ideje bütykölte a vackot a lábamnál, mintha egy totálkáros motort kéne megjavítania.
- Ne csörömpölj, koncentrálni próbálok! - dörrent rám legalább tizedjére, mire ismét elhallgattam.
- Te pedig iparkodj, különben itt vénülök meg - morogtam.
- Halhatatlan vagy, ne beszélj hülyeségeket! - válaszolt, nekem pedig egy kis időbe tellett, mire eszembe jutott, hogy ez a csaj vámpír, szóval emberfeletti hallása van.
- Te pedig tudsz varázsolni, ne bénázz már! - szisszentem fel.
A válla megrázkódott és felállt a lábamtól. A bilincs lemállott a lábszáramról, viszont még most sem tudtam nagyon mozdulni a szoros karbilincsektől. Ő azonban ördögi vigyorral nézett rám.
- Engedj már el! - rángattam a láncaimat, amik cseppet sem mozdultak a kezemen. - Nehogy itt hagyj, mert megbánod! Hallod?!
Shadow egy nemtörődöm intéssel lerendezett, aztán felvett egy maszkot és a cella bejáratához sietett. Ott egy elég jóvágású, hosszú hajú férfi várta és együtt távoztak. Elnyílt a szám ekkora pofátlanság láttán és majdnem utánaordítottam, mikor visszafordult felém. Mutatóujját csitítóan az ajkai elé tette, majd suttogóra fogta a hangját.
- Hadd érezze magát a megmentődnek - alig hallottam, szinte csak tátogott.
Viszont mielőtt akármit a fejéhez vághattam volna, kámforrá vált a kísérőjével együtt. Szemeim előtt utoljára valami vörös jelent meg. Lelki szemeimbe egy minta égett, mintha ezt őriztem volna csak meg a lányból. Elnémultam a döbbenettől. A jele. Ő volt a rég eltűnt vámpírhercegnő.
- Bassza meg a kurva élet! - káromkodtam és belerúgtam a mögöttem lévő, ősrégi falba.
Ezért még lakolni fogok, egyszerűen éreztem. Leordítottam a vámpírhercegnőt. Reméltem, hogy nem uszít majd rám senkit. Bár azt mondták, hogy önként menekült el, nehogy el kelljen foglalni a vérszívók trónját.
Ahogy elhúztam volna a lábamat a faltól, a térdig érő, harci (acélbetétes, csak így sokkal jobban hangzik) bakancsom beleakadt valamibe. Dühös pillantást vetettem a téglák közti résre, amibe beleakadt a cipősarkam. Lefelé néztem, a hajam pedig az arcomba hullt. Szinte észre sem vettem, ahogy csak a lyukra fókuszáltam. Kereszteztem a csuklóimat, így a falra erősített bilincsekben meg tudtam fordulni, arccal a fal felé. Még szerencse, hogy a hercegnő eloldozta a lábaimat, mielőtt az állítólagos megmentőm gondjaira bízott volna.
A cipőmmel újra megkerestem a lyukat, ami körülbelül a térdem magasságában volt és újra beakasztottam oda a sarkamat. Egy kis rugózás után megállapítottam, hogy ez elég masszív falnak minősült, így már bátran tettem a másik lábamat is az előző mellé.
Marokra fogtam a láncaimat és húzni kezdtem őket, tiszta erőből. Lábaimat kinyújtottam, hogy minél nagyobb erőt tudjak kifejteni a falra. Szorosan behunytam a szemeimet és a számba harapva növeltem a nyomást. A vállaim feszültek, ahogy a karjaim is. Emberi erőmből ennyit tudtam teljesíteni. Meg sem mozdult a két szegecs, amivel a bilincsek rögzítve voltak. A démoni erőmet pedig képtelen voltam használni a védővarázslat miatt.
Leizzadva az erőlködéstől álltam újra talpra és ráztam le a lábaimat. Elkeseredett dühömben az összekeresztezett kezeimmel a köveket ütögettem a falban. Végül már a homlokommal csináltam ugyanezt, vigyázva, nehogy a két lüktető csonkot üssem a fejemen. Azok a rohadt kurvák még csak fájdalomcsillapítót sem adtak.
- Gyerünk, Rhys, gondolkozz! - motyogtam magamban.
Csorgott rólam a verejték, ahogy még párszor megpróbáltam ugyanezt, végül a lábaimmal felsétáltam a falon, a fejem pedig lefelé került. Ezzel szórakoztattam magamat egészen addig, amíg be nem esteledett.
Újból nekiveselkedtem volna a falból kihúzós témának. Éppen megfordultam és terpeszbe álltam, mikor hirtelen fullasztó hőség lett az egyébként nyirkos cellámban. Én persze ezt észre se vettem, ahogy már remegő lábamat próbáltam beleakasztani a nap folyamán megviselt résbe.
- Nagyon vadító vagy ebben a pózban - hallottam magam mögül egy nagyon ismerős hangot.
- Hidd el, nem miattad pucsítok, uram és parancsolóm - szóltam vissza neki gunyoros hangnemben. - Mondd azt, hogy ki tudsz szabadítani!
- Oké, ki tudlak szabadítani - mondta, viszont nem lépett felém.
Összeráncolt homlokkal perdültem meg láncaimon. Csóktávolságra voltam a főnökömtől. A nagyon is lehengerlő szépségű Sátántól, aki annak idején megkímélte az életemet. Hogy aztán helyes mederben tartsam az övét.
- Akkor hajrá - suttogtam az arcába, mert nem volt szükségesebb a nagyobb hangerő használata.
Szeme csillogásából rájöttem, hogy ő valami másra gondolt, mikor a kiszabadításomra bátorítottam. Fejem mellett megtámaszkodott a kezével és megnyalta az ajkát. Ravasz mosolyából tudtam, hogy van egy alkuja. Ezúttal a számomra. Már megszámlálhatatlan alkalommal láttam, ahogy sorra átvágta azokat, akikkel alkut kötött, így akaratlanul is úgy gondoltam rá, hogy engem is itt fog hagyni a francba. A kezeim pedig fejmagasságba voltak bilincselve, így még csak ki sem belezhettem miatta.
- Mi az alkud, ördög? - mondtam a vigyorgó arcába.
- Mindig kitalálod a gondolataimat, drága parancsnokom - nézett rám fejcsóválva, de még mindig ravasz mosollyal.
- Ismerlek, mint a rossz pénzt - válaszoltam kertelés nélkül. - Szóval, hadd halljam, mit szeretnél tőlem a szabadságomért cserébe?
Egy ujjal megsimította az arcomat, majd lágyan megérintette a levágott szarvam csonkját. Szégyelltem azt a csontdarabkát, ami egykor a csodaszép füstszínű szarvam volt. És még csak nem is csatában veszítettem el, hanem egy rühes boncasztalon, bedrogozva. Nem is néztem Lucifer szemébe.
- Egy éjszakát - mondta, ahogy levette rólam a kezét.
Ettől rettegtem a legjobban. Hogy egyszer rám is szemet vet az alvilág ura és az ágyába parancsol. Csak nem hittem volna, hogy ilyen amatőr módszerrel próbálkozik.
- Inkább lerágom a karom - jelentettem ki azonnal.
Úgy hátrált el, mintha arcon csaptam volna. Viszont ez volt az igazság. Ha lefeküdtem volna vele, nem tudtam volna tiszteletet szerezni magamnak az embereim között. Én meg persze nem tudtam volna megvédeni magamat a ragaszkodástól, ami még régen vált beteges szokásommá. Elkönyveltek volna egy ribancnak és nem becsültek volna. Lucifer pedig kidobott volna az utcára, miután jól kiaknázta "természet adta tehetségem". Na meg persze ott volt az anyám is. Nem akartam a nyomdokaiba lépni annak a vén piásnak.
- Nem lenne annyira szörnyű - szegezte rám lávaszínű szemeit.
- Nekem az lenne - néztem határozottan a szemeibe. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy a főnökömmel kavarjak.
A hajába túrt és idegesen felnevetett. Még sosem hallottam őt idegesnek.
- Szóval csak ez zavar? Hogy én adok neked fizetést és szállást?! - fordult felém, vádló hangnemet használva.
- Az zavar, hogy amit gondosan felépítettem magamnak az udvartartásodban, azt te egy csípőmozdulattal, amikor belém hatolnál, azonnal lerombolnád - mondtam ki kereken. - Te is nagyon jól tudod, hogy soha nem hazudnék neked. Ez a valós ok, semmi más.
Ismét közelebb jött hozzám, fölém magasodva. Mindig képes volt erre. Ha magasabb nálad, ha nem, mindig elérte, hogy kisebbnek érezd magad nála.
- És ha azt mondom, továbbra is biztosítva van a helyed nálam? Hogy továbbra is a főtisztem maradhatsz?
Én is közelebb dőltem hozzá.
- Az embereim tiszteletét még te sem tudnád visszahozni - néztem rajta végig. - Nem leszek a szajhád. Sem most, sem soha.
Szinte a haját tépte. Ha nem ismertem volna, most nagyon jót röhögtem volna. Azonban ismertem és tudtam, hogy nem szokott így viselkedni. Akaratlanul is aggódni kezdtem érte.
- Ide figyelj, Ryshia - szinte felnyomott a falra, ahogy magát hozzám préselte, miközben megpróbált meggyőzni az igazáról. - Hetek óta nem tudlak kiverni a fejemből. A szemeid és a hangod kísértenek, aztán pedig ahogy a csípődet riszálod, mikor mész egyik fontos helyről a másikra...
- A kíváncsiság hajt - feleltem gépiesen. - Már minden nőnemű lényt meghúztál a személyzetből, csak engem nem. Új játékszert akarsz. De az nem én leszek. Most pedig engedj el!
Kezében megjelent egy kulcs, de mielőtt elérhettem volna, elrántotta előlem.
- Nem - mondta faarccal.
Mordultam egyet, szinte állatiasan. Arca rándult egyet a hangra, izmai pedig megfeszültek. Reagált rám, én pedig ezt érdekes fejleménynek tartottam.
- Adok egy csókot a kulcsért - húztam el az orra előtt a mézesmadzagot.
Látszólag annyira kanos volt, hogy bármilyen mozgó lényt megdughatott volna. Nem is maradt el az ajánlatom hatása, mivel úgy felkapta a fejét, hogy egy embernek kitört volna a nyaka ettől a hirtelen mozdulattól.
- Esetleg egy... - kezdte volna, mire dühbe gurultam.
Összeráncoltam a homlokomat és csúnyán néztem rá. Most kiröhöghettek, de ez van: csúnyán próbáltam nézni Luciferre.
- Egy csók - vágtam bele a szavába. - Kéred vagy nem?
- Legalább nyelves? - pörgette meg a kulcsot az ujján.
Izzadságréteg fedte a bőrét, amiből tudtam, hogy nem vette ezt annyira félvállról, ahogy mutatni akarta. Ajkaimon mosoly játszott, ahogy őt néztem. A Sátán úgy hisztizett, akár egy kisgyerek, mikor új játékot akart.
- Ha én valamibe belekezdek, azt normálisan megcsinálom - biztosítottam, ő pedig belereszketett a szavaimba. Úgy viselkedett, mint egy szenvedélybeteg. - Nem puszit ígértem, hanem csókot, szóval igen, nyelves. Kéred vagy nem?
- A pokolba is, igen! - mordult fel, és hozzám nyomult.
Teljes testtel hozzám préselődött, majd egy vadállatias morgással a számba temetkezett. Tapasztalt szája elvett mindent tőlem. A józan eszemet, a racionális gondolkodást és az ellenérveket, hogy ez miért nem jó nekem. Viszont olyan érzéseket dobott elém, amiket álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha érezni fogok. Olyan volt a csókja, mintha én lennék a legszebb nő a világon. Mintha imádott volna. És tetszett ez az érzés. Én sem maradtam le tőle a csókban. Igazat mondtam neki abban, hogy én nem szeretem félig elvégezni a rám bízott feladatot. Minden csóktudományomat bevetettem. Ő pedig örömmel fogadta. Úgy csinálta, mintha szomjazott volna, én pedig egy pohár jéghideg víz lettem volna. Akkor értettem meg a szobalányok áradozását róla.
A felismerés hatása egy hatalmas pofonnal ért fel. Nem engem imádott, hanem úgy általában a női idomokat. Ezek a hatások nem nekem szóltak. Hanem a legújabb játékszerének. Ráharaptam a nyelvére és a lábaimmal combon rúgtam. Ködös tekintettel ugyan, de elvált tőlem.
- Mi a baj? - kérdezte, ahogy végigsimított az arcomon.
- Megkaptad, amit akartál - kezdtem akadozó hangon. A saját ajkaim idegenül hatottak a számomra, mert éreztem még mindig a főnököm ízét. - Szabadíts ki!
A mellkasom nehezen emelkedett és süllyedt, ahogy ránéztem. Úgy tekintett rám, mint egy édes kölyökkutya, amibe az imént rúgtak bele. Csókjaimtól duzzadt szája és összekócolt haja csúfolódott rajtam. Te tetted, és innen már nincs visszaút!
- De hát... - vakargatta a tarkóját, mint aki zavarban van.
- Most! - a hangom szinte már hisztérikussá vált.
Elővette a kulcsot és valamit babrált vele a csuklómnál. Alig bírtam elviselni az érintését. Csókokat akartam tőle, hogy ismét úgy érezhessem, hogy szeretnek. Leblokkoltam a gondolataimtól. Azt akartam, hogy szeressenek. Viszont démonnak születtem, szóval megszívtam. A reménytelenség bennem annyira átható volt, hogy legszívesebben felordítottam volna.
- Ryshia, hallasz engem? - kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
Nem lett tőle jobb a közérzetem. Már nem voltam megbilincselve és a védővarázslat alól is kikerültem. Tudtam, hogy mit kell tennem.
- Egy ideig a Zárkában leszek - buktak ki belőlem a szavak, pedig nem akartam elmondani neki, hogy hova készülök.
- Miért mennél te oda?! - hangja egyszerre volt hitetlen és megalázott.
- Tiszta fej kell a feladataimhoz - válaszoltam komoran. - Ott maradok, amíg újra ki nem nőnek a szarvaim.
A cella ajtajához léptem, hogy elhagyjam ezt az átkos helyet. Lucifer viszont még mindig a helyiség közepén állt, leforrázva. Éppen illantam volna, mikor megszólalt.
- Megtiltom neked! - jelentette ki.
- Felmondok - vágtam rá.
- Nem teheted ezt! - fakadt ki. - Szükségem van rád!
- Immár nem - csóváltam a fejemet, ajkaimon mosollyal.
Így illantam el a legsötétebb dimenzióba mind közül. A Zárka igazából olyan hely volt, ahol a világok söpredéke gyűlt össze, valaki meghalni, valaki pedig letölteni a büntetését. A kapun már a jól ismert felirat messziről köszönt nekem. "Ahol minden véget ér..." Találónak találtam mindig is. Ahogy beléptem, minden ismerős inger, emlék és érzés visszatért belém. A mocskos táj, a folyamatos őrségváltások és az utcákon lézengő fegyencek... Régen nem láttam már ehhez foghatót. Engedélyt kértem a belépésre az ügyeletes őrtől.
- Üdv itthon, Rhys - köszöntött az őr, ahogy ideadta a belépőkártyát.
És mellesleg itt születtem.

"Tehror szemszöge"
Nem hittem volna, hogy ennyire megrázta az eset. Mikor azt mondta, hogy menjek ki, mert átöltözik alváshoz, azt hittem, kizár engem a szobából. Nagy levegőt vettem és távoztam. Az ajtó előtt vártam pár percet, én lepődtem meg a legjobban, mikor megszólalt a hangja az ajtó mögül.
- Kész vagyok, jöhetsz - mondta halkan, én pedig benyitottam.
Ha vert volna a szívem, bizonyára most mondta volna fel a szolgálatot. Az egyik fekete hálóinget választotta, ami a szekrényben lógott idáig. Harapnivalónak tűnt, legszívesebben lassan elfogyasztottam volna, ahogy egy desszertet. Kiélvezni és végigszopogatni minden porcikáját, ez volt a legfőbb vágyam.
- Ennyire rosszul áll? - mosolyodott el szégyenlősen.
- Dehogyis - lépkedtem elé teljes révületben. - Mintha rád tervezték volna.
Egy picit bólintott és odasomfordált a hatalmas franciaágyhoz. Bebújt a takaró alá, én pedig minden mozdulatát követtem a tekintetemmel. Állig betakarózott, de a szemei rajtam nyugodtak. Akkor jutott eszembe, hogy én általában meztelenül szoktam aludni, de nem akartam elijeszteni magamtól.
- Jössz? - kérdezte a takaró tompításában.
- Igen, mindjárt itt vagyok - mondtam neki és kutakodni kezdtem a szekrényben.
Minden szobában volt egy titkos rekesz, amiben tartottam pár ruhát. Inkább paranoiából, nem azért, mert olyan sok nővel lettem volna. Volt már olyan, hogy úgy hívtak szolgálatba, hogy nem tudtam felöltözni. Szegény öregasszonyt szerintem végül a látványom vitte a sírba.
Leoltottam a villanyt, hogy ne kelljen Miyako pillantása miatt aggódnom. Gyorsan átvettem egy bő gatyát és egy trikót.
Egy szó nélkül bebújtam az angyalom mellé. Gyengéden megcirógattam a haját, ami fekete bársonyként simogatta a bőrömet. Hófehér írisze világított, akár egy macskának. Tudtam, hogy az arcomra nézett, majd megszüntette köztünk a távolságot. A vállgödröm menedékébe bújt, karjaival pedig átölelte a derekamat. Lábait az enyémek köré fonta.
Kár lenne hazudnom, nagyon jólesett, hogy ennyire megbízott bennem. Mielőtt átgondolhattam volna, mit is teszek, egy csókot nyomtam a lány homlokára. Pár pillanat múlva egyenletes ritmusban emelkedett és süllyedt a mellkasa és lassan pihegett a nyakamba. Nem cseréltem volna el semmiért ezt a pillanatot. Védelmezően köré fontam a karjaimat és csak gyönyörködtem az érzésben, ami a lelkembe költözött. Az egész világot meg tudtam volna ölelni. Viszont aki igazán számított nekem, az már a karjaimban volt.
- Fogadd el a lelkemet, Miyako - suttogtam az alvó lány fülébe. - Akár elfogadod, akár nem, örökké a tiéd marad.
Szorítása erősödött a csípőmön. Én is szorosabban tartottam, mert nem akartam elengedni. Soha, amíg élek. Kezei a trikóm alá siklottak, én pedig boldog és elégedett férfiként aludtam el, egy csodálatos nővel a karjaim közt.

***

- Félek - hallottam Miyako hangját, én pedig egyből felriadtam.
Karjaimba bugyoláltam a lányt és magamhoz szorítottam. Egyből az ellenséget kerestem a sarkokban, miközben a testemmel védelmeztem az angyalt. Volt itt valaki, akinek nem kellett volna a szobában lennie. Nem akartam magára hagyni arámat, így csak még jobban öleltem, mintha magamba tudtam volna olvasztani.
- Ki vagy? - kérdeztem határozottan.
Lucifer lépett elő az egyik sötét sarokból. Megnyugodva engedtem ki a levegőt a mellkasomból.
- Ki az? - dünnyögte a mellkasomba Miyako.
- Csak Lucifer - válaszoltam neki. - Nyugalom, angyalom.
Az arám lassan a jövevény felé fordult és ő is észrevette azt, amit én. Az ördög úgy nézett ki, mint akit kimostak és elástak utána. Ruhái nem voltak a legjobb állapotban, szemei üvegesek voltak. Az egyébként mindig csibészes vigyor helyett szomorú grimasz kapott helyet. Valami rossz történt.
Miyako kimászott az ölemből és odament Luciferhez. Az alvilág ura bánatosan ránézett, majd Miyako vigasztalóan megölelte. Lucifer bele is kapaszkodott, arcát beletemette a menyasszonyom hajába. Féltékenység lett rajtam úrrá, de győzködtem magamat, hogy teljesen felesleges ezt éreznem.
- Még mindig dögös vagy, babám - mondta régi barátom, nálam pedig itt szakadt el az a bizonyos cérna. Már keltem volna fel, hogy beverjem a képét, ő viszont még folytatta. - Szerencsés flótás az urad, hogy magad mellett tudhat.
Azt hittem, hogy a lány kézzel-lábbal tiltakozni fog a titulus ellen, viszont Miyako csak nevetett egyet.
- Köszönöm a bókot, te viszont úgy nézel ki, mintha megcsócsáltak és kiköptek volna. Lucifer, mi történt? - terelte el a témát Miyako.
A Sátán gondterhelten sóhajtott, majd lehuppant az ágyra. A lány a fiú másik oldalára ült, így mindketten hallottuk Lucifer meséjét.
- Ryshiáról van szó - nyögte ki nehezen. - Elkapták a tündérek és levágták a szarvát. Miután Tehror lerendezte a mészárlást, Ryshia ott maradt a börtönben....
- Azt hittem, Shadow ott marad kiszabadítani - vágtam közbe. - Nekem ide kellett rohannom.
- Miért? - nézett rám Lucifer.
- Majd később elmondom - tereltem ösztönösen, mert láttam, hogy Miyako szemeiben ismét gyülekeznek a könnyek. - Folytasd, kérlek.
- Feljöttem, hogy kiszabadíthassam, mikor már jó ideje nem illant vissza. Éreztem, hogy baj van, viszont amikor feljöttem, találkoztam egy lélekfalóval, az pedig elmondta, hogy merre és hova vitték, illetve adott egy kulcsot, amivel meg lehet törni a bilincs varázslatát, ami Ryshiát fogva tartotta...
- Mit kért cserébe? - vágtam közbe ismét.
- Engednem kellett, hogy belekóstoljon a lelkembe - vallotta be vonakodva. - Meg valami olyasmit mondott, hogy "nincsen eredmény áldozat nélkül"...
Rosszat sejtve hajoltam közelebb. Miyako is láthatta rajtam a jeleket, mert ő is ösztönösen közelebb hajolt.
- Mit tettél Ryshiával, Lucifer? - kérdezte ijesztő hangon a párom.
Nem csak olyan tessék-lássék módon mondom, tényleg rohadt félelmetes volt! Szemei villogtak, szarvai pedig előbukkantak a hajzuhatagából, ami rendkívül kócos volt. Megmelengette a szívemet, hogy én kócoltam össze.
- Alkut ajánlottam neki - nézett rám segélykérően, én pedig amolyan "folytasd" tekintettel biccentettem. - Hogy elengedem, ha velem tölt egy éjszakát...
- Hülye paraszt! - még időben lefogtam, mielőtt Miyako rávetette volna magát az amúgy is megtört férfire.
- Hallgassuk végig! - suttogtam a nyakszirtjébe, ahogy hátulról lefogtam.
Meglepő módon hallgatott rám. Zaklatottan szuszogott, de én biztattam Lucifert a folytatásra.
- Nem tudom, hogy mi ütött belém. Úgy remegtem, mint egy függő, Legszívesebben ott helyben letepertem volna, ahogy olyan fincsin ki volt bilincselve... Végül ő egy csókra csökkentette az árat, de akkor már nem érdekelt. Meg akartam kapni, bármilyen áron. Megcsókoltuk egymást és az volt a valaha átélt legjobb csók, amit eddig kaptam. Elöntötte az agyamat a köd, de Ryshia belém rúgott és ráharapott a nyelvemre, így elhátráltam. Azonban még mindig égtem érte. Megláttam az arcát, ami már nem volt érzelemmentes. Megszólalt elég zaklatott hangon és ez hozott vissza némileg a valóságba. Kiszabadítottam, ő pedig felmondott és elment a Zárkába. Legalábbis azt mondta, hogy odamegy...
A Zárka... Rázott a hideg már a dimenzió említésére is. Hozzá képest ez a dimenzió kifejezetten barátságosnak mondható.
- Meg kell találnunk - jelentette ki Miyako. - De előbb...
Kitépte magát a kezeimből és ököllel nekiesett Lucifer arcának. Ahogy a lány ökle belecsapódott a Sátán arcába, Lucifer úgy repült hátra, mint egy elfeledett marionettbábu.
- Hogy hihetted, hogy az egyetlen személyt megvesztegeted a testéért, aki tényleg melletted állt mindig, hmm?! - kérte számon Miyako. - Ez szemétség, még tőled is!
Én pedig valahogy úgy éreztem, hogy a lélekfalónak van ehhez köze.

52. fejezet: Lélektelen

- Igazából a birodalom nem földi síkon van - válaszolt a szobalány. - Hiszen a Halál rezidenciája nem lehet az emberek világában, mert akkor képessége átragadná a lelkeket.
- Átragadná? - motyogtam.
- Igen, sajnos - bólintott szomorúan. - Az Érintéssel nem lehet viccelni. Nemcsak a kapálózó és még görcsösen ragaszkodó lelkeket képes végső nyugalomra ítélni. Ezt a mester nem tudja befolyásolni, az emberek a képességétől őrült nyugalomban képesek megfosztani magukat a saját életüktől, hogy találkozhassanak e isteni erő birtokosával, akárcsak pár éteri pillanatra is.
Görcsösen nyeltem egyet. Akaratlanul is hevesebben vert a szívem a mellkasomban.
- És a halhatatlanok? - kérdeztem elakadó lélegzettel. - Velük is ilyesmit tesz az... Érintés? - alig mertem nevét a számra venni.
Zsigeri és ösztönös félelem kerített hatalmába. Liza felém fordult, szellemarca komoly maradt.
- A halhatatlanoknak más a lelkük. Ők bennrekedtek. Nem tudnak olyan könnyen kibújni fiatal porhüvelyükből, így az Érintés csak az embereket kergeti a téboly börtönébe. Megnyugodhatsz, kedvesed nem fog megölni - mosolyodott el.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy ismét önző voltam. És főleg azért lobbant fel bennem düh, mert fontolóra vettem, hogy a Halál arája leszek. A lelkem visítozva felelte, hogy ez így rendeltetett. A szívem még nem döntött. Az agyam üvöltött, hogy ez őrültség, hiszen ha összekötöm magam egy majdhogynem istenséggel, akkor ő ragaszkodni fog hozzám. Nem tudom meggondolni magamat. Nem tudom meg soha, hogy egyáltalán jól döntöttem-e.
Nem leszek szabad.
- Mi a baj? - fordult felém a szellem.
- Semmi - borult el a tekintetem.
- Mintha évszázados tudás lappangana a tekintetedben. Nyomasztó árnyak - ráncolta össze piciny homlokát. - Miyako, tudok segíteni, hogy jobban érezd magadat?
Ekkor hallottam meg. Léptek zaja a kísérteties csöndben. Azonban nem a mi szintünkről érkezett a puha, macskaszerű osonás zaja. Tekintetem feljebb csúszott a padlóról a feketére festett folyosók végére. Valami nem stimmelt. Mélyet szippantottam a levegőből, ami már egy kicsit áporodott volt.
Friss étel.
Még mélyebbre kellett mennem.
Frissen mosott ruha illatozott valahol pár folyosóval odébb.
Aztán megéreztem azt a túlságosan üde illatot, ami leginkább a fényre emlékeztetett. Meglepően aromásabb volt, mint amit múltkor éreztem. De ez az volt. Fény és jázmin.
Kinek volt csak jázmin illata a mennyben?
- Tűnjünk innen! - suttogtam kiszáradt szájjal.
- De mi...? - kezdte volna, de én próbáltam belekarolni.
- Csak menjünk - közöltem remegő hangon.
Nem akartam, hogy ő lássa a kárát. Lilith biztosan a pokolra ítélő karddal suhintaná szét ezt a jóságos lelket. Megérezhette a hangomban a pánikot, mert gyorsan suhant mellettem, tartva a tempót. A halk léptek csattanó zajjá váltak, miközben Lilith üldözőbe vett minket a hatalmas belmagasságú folyosók tartógerendáin.
- Hogy jutott be?! - méltatlankodott Liza, miközben körbelebegett a testem körül.
- Nem tudom!
- Az őröknek meg kellett volna állítaniuk!
- Szerinted a főbejáratot használta?!
- Igen, mert az az egyetlen behatolási pontja az épületnek! - szólta el magát Liza.
Kacagás törte meg lihegésem zaját. Előttem ért földet, szárnyaival elzárta a menekülési utat. Kezében kés csillant, rajta a megszentelés jelével. Le kellett fékeznem, nehogy a tőrbe essek, ami egyenesen az én irányomba mutatott.
- Ez nem igaz, kis lélek - sziszegte fekete ajkakkal.
Lilith ijesztő volt. Arca az út porától volt piszkos, utazóruhája vértől ázott, galambszürke szárnyai azonban tisztábban ragyogtak, mint valaha. Hamarosan bukott lesz. Vigyorogtam volna, ha nem ijedtem volna meg olyan piszkosul. Szőke haja egykor angyali frizurából kibomolva, vad fürtökben keretezte az arcát. Fekete ajkai tökéletesen passzoltak éjsötét szemeihez.
- Ki vagy te? - kérdezte meg Liza, miközben elém állt.
- Aki megöli a Halál menyasszonyát - motyogta forrongó gyűlölettel.
- De megesküdtem! - feleltem felháborodottan.
- Az esküd még a kutyaürüléknél is alantasabb! - ordította. - Miattad leszek kitaszított! És bosszút állok, ha az is lesz az utolsó tettem!
Megértettem. Gyűlölt engem, tiszta szívéből. Valamiért ezt teljes mértékben elnéztem neki és megbocsátottam. A szárnya pedig a szemeim láttára szürkült eggyel sötétebb árnyalatra.
- Arra még nem gondoltál, hogy magadnak köszönheted? - krákogtam.
Torkom összeszorult valamitől. Portól nem lehetett. A levegő kiszaladt a tüdőmből, ahogy a veszélyes félbukottra néztem. Telekinetikus képességek?
Nem, ez ideggáz.
Zafíra, honnan tudod ezt?
Én is szenvedek tőle.
- Gyere, hadd vágjam át a torkodat - sziszegte, ahogy céltudatosan lépkedett felém.
Én egyre hátráltam. Az ideggáz végigégette az idegpályáimat, a lábam meg-megbicsaklott. A hátamat mintha sav marta volna, felüvöltöttem. Ahogy a földre rogytam, Liza elém ugrott és kapálózott. Lilith azonban észre sem vette a viaskodó lelket, egyszerűen átlépett rajta. Késének hegye megcsillant a halovány fényben.
- Gyorsan kell cselekednem, pedig mennyire szeretnélek órákig kínozni - dünnyögte.
Csupán most néztem a másik kezére. Abban tartotta a palackot, amiből a mérges gáz szállt felfelé.
Szentelt füst, olyan, amit pápaválasztáskor használnak.
Szóval nekünk annyi volt.
Lilith marokra fogta a tőrt, majd suhintott egyenesen a torkom felé. Az erő át is vihette volna a torkomon a tükörsima pengét. Csukott szemmel és ziháló lélegzettel vártam a csapást.
Azonban az nem jött.
Kinyitottam a szememet, ahol éppen a dühtől tajtékzó Lilith Zafíra nyakából rántotta elő a pengét. Zafíra elém ugrott, hogy megvédjen. De bárcsak ne tette volna! Ahogy már semmi nem tartotta a kígyólányt, undorító gurgulázó hangot hallatva omlott a padlóra. A folyosó végéről lábdobogások zaja és fegyvercsörgés hallatszott.
- Még nem végeztünk! - üvöltötte Lilith, ahogy egy macska ügyességével eltűnt a sötétségben az érkező katonák elől.
Lenéztem Zafíra rángatózó testére.
- Arra mérget vehetsz - suttogtam magam elé, ahogy a jelképem mellé guggoltam.
A torkán lévő lyukból ömlött a vér, a mellkasa nagyon gyengén emelkedett és süllyedt. Pikkelyei a szikrázó kék helyett sápadtnak, már-már szürkének tűntek. Ujjai görcsösen szorították a helyet, ahonnan folyt a vérpatak. El akarta állítani.
- Meggyógyulsz, ugye? - suttogtam, ahogy kezeimet az övére tettem és a szemeim sarkában könnyek gyülekeztek. - Minden rendben lesz...
- Nhh...em... v-v-vh...ahh..gyok hal...hathattt..lhan - hangzott a szájából.
Karjaimba vettem barátnőm testét és zokogtam. Keservesen, torok- és tüdőszaggatóan. Szürke pikkelyes kezét a felkaromra kulcsolta, én pedig ránéztem az arcára. Minden vörös volt. Ragacsos és fémszagú vér terítette be mindenét.
- GYÓGYÍTSD MEG!!! - üvöltöttem fel a szellemre nézve, aki elhátrált tőlem.
- Nem vagyok rá képes... - kezdte, de én nem hagytam neki, hogy be is fejezze.
- DE IGEN!!! MUSZÁJ! - sírtam hangosan és látványosan, akár egy kisgyerek. - Egyszerűen muszáj... - suttogtam magam elé.
Egy afrikai falu ivóvizének mennyisége zúdult le az arcomon, összekeveredve Zafíra vérével, ami csak még folyósabbá tette azt. Groteszk és természetellenes látvány volt az így keletkezett majdhogynem rózsaszín folyadék.
A haldokló nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de csak vér jött ki ajkai közül szavak helyett.
- Hol van ilyenkor Tehror?! - sikítottam.
- Nincs lelke - suttogta Liza.
- DEHOGYNEM! - válaszoltam ösztönösen. - Neki kell, hogy legyen lelke! Hiszen érez!
- Nem, nincs - motyogott szomorúan. - Az Enyészeté lesz, nem a Halálé.
Aztán valami megszólalt a fejemben. Nagyon halkan, de én meghallottam az ismerős hangot. Zafíra hangja volt az, önkéntelenül is közelebb guggoltam hozzá, hátha jobban hallani fogom a szavait.
Igaza van.
- Nem, nem, nem, nem, nem, ne, ne... - motyogtam, mint valami mantrát. - Zafíra, ne add fel!
Megtettem, amit a szerepem követelt. Megmentettem az úrnőm életét...
- Sosem voltam az úrnőd - borultam rá, mintha így akartam volna megakadályozni, hogy elhagyjon. - Barátok vagyunk.
Nem ez a Moira akarata.
- Nem érdekel! - a fegyvercsörömpölés egyre közelebbről hallatszott. - Csak maradj velem!
Nem lehet. Engem hívnak. Szervusz, Miyako. Örülök, hogy te lehettél a feljebbvalóm ebben a világban...
Pikkelyei elterjedtek az egész testén, majd a felkaromat fogó ujjak elernyedtek. Rá akartam tenni a kezemet, de a bőre lemállott az érintésemre.
- Zafíra... - sírtam a semmibe. - ZAFÍRA!
Ujjai példáját követve egész teste kezdett elenyészni. Mellkasa nem emelkedett, szíve nem vert többé. Teste gyorsan hamuvá lett, így beláttam, hogy nem tudtam mit tenni érte. Becsuktam fennakadt szemhéját, amik ugyanolyan árnyalatú szemeket takartak, amilyenek egykor a pikkelyei voltak. Szikrázó kék szemei üvegesen csillogtak. Csupán az maradt az egyetlen szín a testén.
Öklömbe harapva zokogtam csendesen. Az ujjaim között elmorzsolódott az egykori jelképem keze. Hamuvá lett.
Egy kupac homokszerű szemcsés anyag mellett térdeltem, mikor az 5 katona megérkezett.
- Úrnőm...? - szólított meg az egyik, mire hátrafordultam.
A szemem ismét könnybe lábadt, ahogy az arc nélküli fejre néztem. Vagyis nem arc nélküli, hanem a csuklya olyan mélyen le volt húzva, hogy csak az illető száját láttam.
- Hogy juthatott be? - sziszegtem, durva kézmozdulattal megtörölve a szememet. - Miért nem akadályozták meg?
- Sajnáljuk, mi nem...
Nevetni kezdtem. Őrült kacagás csiklandozta a torkomat, miközben a szemeimből még mindig folyt a könny.
- Mi nem.... - ismételtem meg. - Mi nem...?
- Úrnőm, jól van? - kérdezte aggódva az egyik légiós.
- Hogy jól vagyok-e? - szipogtam. - Hát persze, miért ne lennék? A LEGJOBB BARÁTNŐM, KONKRÉTAN A MÁSIK FELEM MOST PORLADT EL A KARJAIMBAN!!! MAGUK SZERINT ÉN JÓL VAGYOK?!
Hátrahőköltek, míg én egyre közelítettem feléjük.
- Nem úgy értettük...
- És a magát férjemnek, sőt, uramnak hívó férfi nem volt itt! - folytattam zavartalanul. - Én pedig nem tehettem semmit! Egy hülye nyomorék vagyok, mert a szentelt kés átvágja a húsom és még csak egy nyamvadt szárnyam sincs! És hogy miért?! Mert, én hülye, le akartam rázni a Halált!
A katonák haptákba vágták magukat és tisztelegtek valaminek a hátam mögött. Erős karok fonták át a derekamat és egy puha száj tapadt az ütőeremre, nyugtatva azt. Hirtelen hidegnek éreztem magamat. Az érzéseimet. A bőrömet. A gondolataimat.
A lelkemet.
Tehror viszont vigasztalóan meleg volt. Így megfordultam a karjaiban és a mellkasára borulva zokogtam tovább. Nem láttam és nem hallottam semmit. Csak azt érzékeltem, hogy Tehror intézkedett és beszélt az őrökkel. Combjaimat felemelte a keskeny csípőjéhez, én pedig véve a jelzést köréje fontam a lábaimat. Egyik erős kezével a hátamat és a hajamat simogatta, másik kezével pedig a fenekem alatt megtartott. Úgy vitt, mintha súlyom sem lett volna.
Vigasztaló szavakat morgott a fülembe, ahogy egyik helyiségből a másikba mentünk.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy lefektetett egy ágyra, ami olyan puha volt, mint a vattacukor. Ő azonban készült kimenni, én pedig felültem.
- Hova mész? - szipogtam párat, összeszedtem magam egy kicsit.
- Még az elején kikötötted, hogy nem tartózkodhatom a szükségesnél több időn át a szobádban, hacsak te nem kérsz meg rá - mosolyodott el szomorúan. - Én pedig tartom a szavamat.
Mielőtt akárcsak meggondolhattam volna, kinyúltam a kezéért és visszahúztam az ágyra.
- Kérlek, aludj velem ma - kértem.
- De miért? - nézett rám aggódóan. - Talán valami bujkál benned?
- Halhatatlan vagyok, nem lehetek beteg - közöltem.
- Én pedig a Halál vagyok és azt mondom, te csak azt hiszed - tapogatta végig a karjaimat a vállaimig.
- Nem vagyok beteg - hessegettem el a kezét. - Csak olyan... hidegnek érzem magamat. Szükségem van a közelségre.
- Az én közelségemre?
- Igen - nyögtem ki. - Kérlek, ne hagyj egyedül...
Újból gyülekezni kezdtek a könnyek, de Tehror letörölte őket az egyik ujjával.
- Sshh, angyalom. Rendben van, itt maradok veled - motyogta. - Soha nem tudnék neked nemet mondani.

51. fejezet: Régi történetek

Írói megjegyzés
Halihó mindenkinek! Nos... hol kezdjem? Először is rendkívül sajnálom, hogy ilyen szinten nem írtam részt, nem adtam magamról életjelet, illetve önkéntesen szabadságot vettem ki, csakhogy egész nap könyveket nyálazhassak át. El akartam szabadulni a gép elől, illetve még nyaralni (pontosabban kifejezve, lehet egyáltalán télen nyaralni?) is voltam szeretett rokonaimnál. A fogadott nagymamám kosztjának mennyisége után pedig csak tétlenül tudtam feküdni a hátamon, miközben ezen gondolkodtam: hálát kell adnom Istennek, hogy eszébe idézte valaha valakinek a gyomorbántalmak elleni gyógyszer ihletét.
De ne ragadjunk le a gyomorgörcseimnél, mert sokkal érdekesebb híreim is vannak ennél. Először is, Facebookon nem találtok meg. Ne kérdezzétek meg miért, mert magánjellegű okok miatt kellett elhagynom a webes társadalom ezen fajtáját.
Másodszor: ennek ellenére nemsoká elindítom az új történetemet. Igen, egy másik blogon, de azt majd ide belinkelem nektek, szóval ne aggódjatok egy percig se. A rész végén közlök egy kisebb "előzetest", ha lehet így nevezni, így remélem, egy kicsit meg fogja hozni a kedveteket.
Szóval, további jó szórakozást és szeretettel fogyasszátok ezt a részt. És ne feledjétek! Ennek a megemésztéséhez nem kell gyógyszer!
Írói megjegyzés vége

"Múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül pedig nincs jövő sem."

- Miért érzem magam annyira egyedül? - motyogtam magamban, mint valami bogaras vénasszony.
A fekete hálószobában feküdtem összekuporodva. Csupán azért csináltam ezt, mivel nem tudtam más helyiségekbe az utat. Jól van, az edzőteremben már ismerős voltam, azonban a szárnyaim növekedését nem akartam visszavetni a túlságosan megerőltető életmóddal. Így csak feküdtem és lelkem mélyére néztem.
Miért nem fedezed fel ezt a hatalmas birtokot?
- Nem akarok semmilyen szellemmel összefutni...
Ki mondta, hogy a folyosókat kell használnod?
- Nem tudok repülni, ha ez feltűnt már őnagyságodnak!
Tiszta hisztis vagy, ha Tehror nincs itt!
- Alapból is ilyen vagyok, ha nem tűnt volna fel!
Aggódsz érte.
- A Halálért miért aggódnék? Ez hülyeség!
Emberi megszokás. Akit szeretünk, azért aggódunk.
- Nem szeretem! Talán egy kicsit kedvelem...
Hazug! Teljes testsúlyoddal beleestél!
- Nem igaz! Zafíra!
Ne is próbálj elcsitítani ezúttal! Szépen végighallgatsz, elejétől a végéig.
- Jól van... - vágtam be a durcás fejet, de belül csendben maradtam. - Zafíra?
Huhh... Nem hittem volna, hogy beleegyezel...
Elnevettem magamat, mert szinte láttam magam előtt, ahogy Zafíra zavartan vakargatta a tarkóját. Azonban a szoba bejárata felől torokköszörülést hallottam. Kibújtam a magzatpózból és megláttam egy szobalányt. Ha jól láttam, 6-os volt az. Egy nagy halom lepedőt szorongatott a kezében (vagy lebegtette maga előtt), és szellemarcán tisztán látszott a zavar. Óvatosan lecsusszantam az ágyról.
- Szia, 6-os! - intettem neki félénken.
Most biztosan tisztára bolondnak tart! Hiszen magamban beszéltem, mint egy őrült. Mondjuk egy szellem megértheti az érzéseimet...
- Úrnőm! - hajolt meg kecses mozdulattal majdhogynem a földig, amire nemhogy én nem lennék képes, hanem egyik halhatatlan sem, mert simán kitört volna a csípőm. - Legmélyebbről jövő sajnálatomat fejezem ki a a múltkori incidens miatt!
- Milyen incidens? - suttogtam magam elé zavaromban.
- Hogy megrémült tőlem - remegett a hangja. A szellemek tudnak sírni? - Az uram mondta, hogy maga emiatt nem akar a közelében tudni...
Az átlyuggatott feje és fekete szemüregei tényleg a sírás jellegzetes grimaszába torzultak, ahogy felnéztem. Kedvem lett volna alaposan megölelgetni. Csak sajnos nem volt anyagi  teste, amit megfoghattam volna.
- Jézusom, ne sírj! - elfogott a pánik. Nem csoda, hogy megijedtem, mikor egy mindjárt bőgő szellemmel beszélgettem! - Csak... szokatlan volt. Új. És az ismeretlen élménytől, nem tőled ijedtem meg!
- UTÁLSZ ENGEM!!! - zokogta szegény.
Kis termete sejtelmesen rezgett, mintha szélviharban állt volna. Körvonalai elmosódtak és már nem volt több egy homályos pacánál. Óhatatlanul is a lesírt smink jutott róla az eszembe.
- Dehogyis! - nyugtatgattam a szoba másik végéből.
- A mester megmondta előre! - pityergett tovább. - Ha nincsen anyagi testem, egyből nem is akarsz velem barátkozni! Azt hittem, te más vagy! Hogy nem érdekel a külső! Olyan kedves voltál velem, amíg azt a halandó és törékeny testet viseltem!
Leblokkoltam, még Zafíra is visszatartotta bennem a lélegzetét. Végül kiböktem a kérdést, ami azóta annyira szúrta a szívemet, mióta Tehror felfedte magát. Hogy ki is volt akkor Liza valójában?
- Te voltál Liza? - hadartam egy levegővétellel.
- Igen - motyogta, ahogy fokozatosan újra megnyugodott. - Olyan kedves voltál! Olyan... olyan... barátságos.
Most már nem tétováztam. A remegő éteri test köré fontam a karjaimat. Körvonalait lassacskán visszanyerte a karjaim közt. Ahol a bőrömhöz ért, olyan volt, mintha hideg köd csípné az adott bőrfelületet. Lassan éreztem, ahogy a remegés alábbhagy a szellemnél, majd az a bizonyos hideg átkúszott a vállamon, egészen a lapockámig. Visszaölelt.
- Nem ismertelek meg. bocsáss meg nekem - mosolyogtam rá.
- Tényleg nem ismertél meg? - kerekedtek el a szemei, vagyis inkább ahol a szemeinek kellett volna lennie.
- Nem ismertelek fel - ismételtem meg magamat. - És a Lizán és 6-oson van esetleg más személyazonosságod is? - próbáltam elviccelni a dolgot.
Ő is elmosolyodott. Minden a helyére került, megláttam benne az egykori Liza modorát és stílusát. A kis félénk, édes és aranyos lányt, aki nagyobb kincs, mint amit ő maga el tudott képzelni.
- Egyébként miért fekszel itt egyedül a sötétben? - nézett fel rám, miközben kilebegett a karjaim közül.
A lábujjai éppen a padlóhoz értek. Akár balett-táncos is lehetett volna.
- Tehror nincs itt és nem tudom, hogy mi hol van - vallottam be halkan.
Egy ködszerű kéz kulcsolódott a felkaromra és egy láthatatlan erő húzni kezdett. Akkor értettem meg, hogy a szellemektől miért félnek. Az energiájuk ismeretlen mind az angyaloknak, mind a démonoknak, de az embereknek meg főleg. Az okaik és az éteri testük ereje egyszerre megdöbbentő és hihetetlen. Nem lehet őket bántani vagy megkínozni az információért, de észrevétlenül nem lehet rajtuk keresztül jutni. Ők a legtökéletesebb kémek, akiket nem kell még kiképezni sem.
- Gyere, körbevezetlek - visszhangozta a folyosó a hangját. - Felháborító, hogy a mester még csak meg sem mutatta az arájának a birodalmát!
- Birodalmát? - visszhangoztuk egyszerre Zafírával, a belsőm pedig berezonált a kettős hangzástól.
- Igen - fordult hátra hozzám, ahogy folyosókon haladtunk keresztül. - Mit gondoltál, a Halálnak csak egy birtoka van itt?
- Amúgy pontosan hol is van az az 'itt'?

"Tehror szemszöge"
- Tudjátok, néha elég utálatos munka ez - vetettem fel.
- Ugyan már, mi lehet ennél ászabb? - ellenkezett velem Shadow. - Sosem kell félned az öreg kortól. A sebesülésektől. Megvédheted a párod életét. Mit kívánhat még egy halhatatlan?
- Egy kis emberséget, talán - mordultam fel. - Mióta az eszemet tudom, szeretet soha nem volt körülöttem. Anyámat nem ismertem, apámat bárcsak ne ismertem volna. Testvéreim nem voltak soha, barátaim pedig végképp nem. Hiszen mindenki tudja, hogy élete utolsó másodperceiben engem fog látni a kaszámmal egyetemben, ahogy éppen elhasítom a lelket a testtől - soroltam, miközben a pattogó tűz lángjait néztem.
A vérontás után rögtön az erdő egyik őrzője jött elő, nevezetesen egy sötét elf. Hozott magával egy fáklyát és nekilátott elporlasztani a testeket. Egy hang nélkül dolgozott, mi pedig csupán néztük.
- Mit csinálsz, Tria? - intézte Shadow a szavait a szorgalmas őrhöz.
Ő egy pillanatra sem tekintett fel munkájából. Válasza alig volt hangosabb egy sóhajnál.
- Elégetem a testeket, hogy még rituáléval se lehessen őket feltámasztani - válaszolt. - Utáltam őket. Nem akarom, hogy visszatérjenek.
- Nem is fognak - vetettem közbe.
- Már nem egyszer kicselezték önt, nemde? - kérdezett rá egyből.
Én erre meghökkentem. Igaza volt ennek a hófehér hajú egyénnek.
- Igen - sziszegtem összeszorított fogakkal. - Honnan tudja?
- Eldicsekedtek vele folyton. Hiszen nem minden tündérnek van a birtokában egy halált is távol tartó mágia - felém pillantott, miközben az utolsó hullát is meggyújtotta. A levegőt az égő hús maró aromája töltötte be. - De ezt maga is tudja - ezzel lezárta a köztünk folyó diskurálást, a sötét elf Shadow felé fordult. - Elvezetsz a cellákhoz, hogy láthassam a testvéremet?
- Hogyne - biccentett.
Shadow és a lány eltávoztak az épület egy megmaradt részlegébe, én pedig egyedül maradtam a madár-ember teremtménnyel, aki a Vod névre hallgatott, illetve Krin támaszkodott még hűségesen az egyik falnak, támadó pozícióban. Mindig mondtam neki, hogy felesleges a testőrt játszania, hiszen nem árthat nekem senki. Ő azonban hallani sem akart arról, hogy én védtelen maradjak. Én pedig az agyam legmélyén hálás voltam neki ezért a gesztusért. Mert hiába nem fog rajtam a halál és a sebesülések veszélye, az elmém attól még megbomolhatott volna a sokéves magány miatt. Ő azonban mellettem állt, mióta rátaláltam. Csúnya történet az övé, tele szenvedéssel és megpróbáltatással, egyszer pedig ő maga mondta el nekem, hogy a legjobb dolog az lehetett, hogy összefutott velem azon a bizonyos éjszakán. Azóta olyan, mintha a fogadott húgom lenne.
Szótlanul bámultunk a távozók után Voddal. Krin csupán üres tekintettel meredt maga elé, mint már oly sokszor. Talán a múltját idézi ilyenkor vissza.
- Szerencsés vagy - hallottam váratlanul.
A hang irányába kaptam a fejemet, ami Vodhoz tartozott. Még mindig reszelős és kissé amorf volt a hangja az átváltozástól, de hamarosan rendben lesz az is.
- Már mondtam, hogy hálátlan munkám van - fejeztem ki előbbi gondolataimat.
- Nem a munkádra gondoltam - megbicsaklott a hangja, ahogy folytatta. - Hanem az arádra.
Düh bimbója bontott bennem hófehéren izzó virágot. Kezem ökölbe szorult, ahogy a másik hím felé fordultam a teljes testemmel.
- Ő az enyém! - jelentettem ki morogva, akár egy állat.
- Nem is akarom elvenni tőled - közölte komolyan. - Szeret téged, csak még magának sem vallotta be.
A düh úgy párolgott el, akár a reggeli köd. Ökölbe szorult kezem elernyedt és zsibbadni kezdett.
- Miért mondod ezt? - szedtem össze a szavaimat, amennyire tudtam.
- Mert ez az igazság - jelentette ki tényszerűen. - Sok mindent láttam már. Nem tudnád elképzelni, hány generációnyi embert figyeltem, ahogy felnőnek és meghalnak. Megtanultam az érzelmekről egyet s mást.
A hajamba túrtam és csak néztem az előttem álló teremtményt. Csak most néztem meg úgy igazán. A haja furán be volt fonva bizonyos tincseknél. Azokban a tincsekben különböző méretű és színű fagyöngyök helyezkedtek el. Nőiesen kellett volna állniuk, de ez nem így volt. Sőt, kifejezetten tiszteletreméltóan nézett ki velük. Szemei furcsa árnyalatúak, egészen sötétek. De a szivárványhártyáját átszeli egy zöld csík, ami hamisítatlan bűbájra utalt. Valaki biztosan elátkozta. A nyakára körbe fekete tövisek voltak tetoválva.
- Miért viseled a kitaszítottak jelét? - tettem fel a kérdést a töviskoszorúra nézve.
- Mert az vagyok - vont vállat.
- És mit tettél? - a szemében a kérdésem hatására villant valami. Ha nem csalt a szemem... vidámságot láttam a arcán bujkálni.
- Olyannal kerültem összetűzésbe, akivel nem kellett volna - szája sarkában mosoly játszott.
- És ez miért olyan vicces? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
- Emlékszem a férfi arckifejezésére - gesztikulált a mondandójához. - Egy harcos volt az illető, és amikor dühös volt, olyan feje volt mint akinek egyszerre kell visszatartani a hasmenését és közben elmagyarázni egy bonyolult összefüggést - ráncolta a homlokát, miközben megpróbálta szavakkal leírni a lelki szemei elé táruló képet. - A lényeg az, hogy olyan vöröses árnyalatú lilát kell elképzelni, egy kis kékes beütéssel - fejezte ki magát egyértelműbben.
- Aha, oké - csak ennyit tudtam rá reagálni. Most mondjátok meg, ennél többet mit fűzzek hozzá?! De, várjunk csak... - Nem az öreg Sronthor alakváltó volt az?
Az az ember egyszerűen olyan szinten röhejes volt, hogy az képtelenség.
- Ismerted? - kerekedtek el a szemei.
- Én vittem el a túlvilágra, emlékezz - mosolyodtam el. - Emlékszem rád. Te ölted meg, igaz?
- Úgy van - húzta ki magát.
- Már csak egy kérdésem van - a röhögés szélén álltam. - Miért volt pucér? Esküszöm, úgy nézett ki, mint egy húsz éves, de egyszerűen olyan visszataszító volt, ahogy a hullája hanyatt feküdt, hogy majdnem nem mentem el a lelkéért.
- Az maradjon az én titkom - sóhajtott röhögve.
Még egy ideig nevettünk, de aztán rászántam magam kérdezősködésem valódi okára.
- Mivel átkoztak el? - intettem a szeme felé.
- Egy boszorkány állattá változtatott száműzetésem ideje alatt, történetesen varjúvá. Eladott egy gazdag nemesnek. Családról családra szálltam, mígnem egy kalitkában találtam magam, ahogy egy kislány szülinapjára ajándékként visznek. A vámpír uralkodócsalád kiskedvence lettem. A vámpírok általában kegyetlenek, de az állatokat ők is nagy becsben tartják. Uralkodóról örökösre szálltam, viszont egy örökös nem fogadott el. Glória volt az - Krin összerázkódott a névtől, mely sokáig kísértette. - Nem vitt sehová, nem etetett, nem itatott és többször próbált megszabadulni tőlem. Azonban mindig visszataláltam hozzá.
- Miért mentél vissza hozzá?
- Igaz, hogy gonosz volt, de csak őt ismertem a nagyvilágban. Utoljára, mikor a ketrecemet, benne jómagammal beledobta egy tóba, akkor telt be a pohár. Már csak távolról figyeltem. Játszottam felette az őrzőt. Nem mintha szüksége lett volna rá - mosolyodott el. - Gyönyörű nővé érett. Viszont megtámadta az elméjét a téboly a sok vérivástól. A legtöbb vámpír csak annyi vért iszik, amire valóban szüksége van. Viszont aki túlette magát élő forrásból, az megkapta az áldozat érzelmeit, gondolatait, személyiségét és az emlékeit.
- Skizofrén lett... - suttogtam magam elé, miközben kirakosgattam a képzeletbeli mozaikokat.
- Igen - sóhajtott gondterhelten. - Találkozott Shadow apjával, a tündérek egyik legjobb harcosával. Őt minden személyisége elfogadta. Csak az volt a gond, hogy ellenségek voltak. Ez pedig felülírt Glóriában minden érzelmet. De persze szerette a férfit, láttam rajta, miközben kettesben voltak és beszélgettek. Látszott, hogy Glória őrülete is alábbhagyott, mikor a harcost a közelében tudhatta. Mikor Shadow megfogant anyja méhében, Glória a férfi fejét levágta, a szívét pedig kivájta és eltette a táskájába, mint emlékeztetőt - Vod megborzongott, ahogy én is. - 'Mellette tényleg éreztem valamit, nemcsak az izgatott pezsgést a bőröm alatt, hogy mikor onthatom ki vérét végre.' - idézte vissza Glória mondatát. - Ezentúl nem az anyát, hanem a méhében megfogant gyermeket követtem. Mikor megszületett, ott voltam. Vittem neki ennivalót, ha anyja éppen elfeledkezett a kis csecsemőről. Anyja észre sem vett, ahogy ott repkedtem mindig a bölcső körül. Aztán... - vett egy mély levegőt. - Nőtt a gyermek, mint a gomba. Arra lettem figyelmes, hogy már a fiúk meregették rá a szemüket, mikor elsétált mellettük az utcán. Hogy tündérszárnyával kecsesen repült mellettem az éjszakai égbolton. Hogy mikor megcirógatott a fejemen az ujja hegyével jutalomképpen, a feje tetejére állt a világom attól az érzéstől, amit az érintése indított el bennem...
- Beleszerettél - vágtam közbe.
Arcát enyhe pír lepte el, és elkezdte a tarkóját vakarászni.
- Ennyire látszik?
- Mi látszik ennyire? - szólalt meg mellőlünk Shadow hangja.
Egyedül jött vissza. A testvérek ezek szerint boldogan egymásra találtak.
- Semmi - tereltem.
- Amúgy nincs itt egy démon is? - vetette közbe Krin, a körme alól kipiszkálva a koszt az egyik késével.
Shadow az arcára csapva ment vissza a cellák részlegére. Én pedig lepacsiztam Voddal, mikor szíve választottja elhagyta a látóterünket.
- Sok sikert - kívántam neki vigyorogva. - Szükséged lesz rá!

Írói megjegyzés
Nos, akkor ahogy ígértem, hozom is az "előzetest" a következő történetemből:
- A híres-neves Grage testvérek! - csapta össze a kezeit a pultos. - Mit adhatok nektek, aranycsibéim?
Meg kellett forgatnom a szemeimet barátnőm közhelyessége láttán. Azonban vicces volt, ahogy megpróbált úgy viselkedni, mint egy tipikus barátnő a menő sorozatokból és valóságshowkból.
- Egy hányinger csillapítót, ha továbbra is így fogsz hívni minket - ült le a bátyám egy bárszékre, velem együtt.
- Csak vizet kérünk - mondtam a rendelésünket.
- Jaj, de uncsik vagytok, ti begyepesedett vénasszonyok! - csapott oda játékosan elénk a pultra. - De a kedvenceimnek bármit. Vegyétek ezt nagy megtiszteltetésnek, hogy nem locsollak le titeket egy vödör vízzel, mint a többi vendéget, aki vizet kér!
- Kösz, Maya - biccentettem felé.
A magas lány elpályázott még pár másik vendéghez is. Nekem is nemsoká műszakba kellett állnom, bár ezt a bátyókám nem nagyon csípte.
- Tényleg itt akarsz dolgozni? - fintorgott egyet, miközben kikaptuk a vizet.
- Igen, szerintem hangulatos kis bár és pincérnő híján vannak. Meg itt van Maya is, ne parázz! - ahogy ezt kimondtam, a testvérem szeme vidámsággal telt meg, ahogy felnevetett.
- Nem téged féltelek, hanem a vendégeket! - legyintett. - Ex-kém vagy, még mindig benned van, hogy bárki kezét tőből kitöröd, ha hozzád ér hátulról. Én pedig nem akarok még egyszer bemenni a rendőrségre, mert a húgom felvágta valaki torkát egy vajazókéssel, mert hirtelen ért hozzá valaki úgy, hogy éppen nem látta.
- Nem fog semmi ilyesmi történni - biztosítottam a még mindig röhögő bátyámat, bár egy kicsit dühösen. - De ha nem hagyod abba a röhögést, ez az ex-kém mindjárt szétrúgja a te ex-elitkatona seggedet, és tudod, hogy megteszem!
Mielőtt visszaszólhatott volna valami rendkívül szellemeset, Maya csapódott hozzánk újra.
- Milyen seggről van szó? - tekintete egyből a mellettem ülő fivéremen állapodott meg. - Ha az övéről, akkor szívesen témázok róla!
A bátyám nyakán a tetoválás mögött vörös foltok kezdtek felkúszni az arca irányába barátnőm felvágott nyelvének hála. És akkor döntöttem el véglegesen, hogy a Sideline-ban fogok dolgozni - ha mindig ilyen látványban lesz részem (fivérem pirulása) Mayának hála, akárhányszor bejövök a bátyámmal, akkor már nem számít már az sem, hogy mennyit fizetnek!
Remélem tetszett ez a kis betekintő! Ha tetszett, akkor írjatok megjegyzést, adjatok pipát és élvezzétek az olvasást!
Írói megjegyzés vége