47. fejezet: Levélposta

"Csak szerintem volt furcsa a bagolyposta a Harry Potter filmekben?"

- Üss már meg normálisan! Elvileg dühös vagy rám, nem? - rázott vissza a jelenbe elég pökhendi edzőpartnerem.
Igen, Tehror rávett, hogy vele gyakoroljak. És szerencsére nem erőltette a gyógytornát, de vagy ez, vagy az lett volna. Szóval inkább a harcot forszíroztam meg, mert azzal többre megyek, mintha azzal a flancos jógalabdával szórakoznék.
A szemembe csorgó izzadságtól és különböző sötét indulatoktól homályosan láttam. Az öklöm már tele volt horzsolásokkal és zúzódásokkal, amik újra meg újra begyógyultak, de egyre csak ütöttem és csaptam. Bezzeg ő meg sem rezdült az ütéseim erejétől. Azt mondta, hogy harcoljak vele. Azonban ő csak állt és hagyta, hogy ütögessem, akár egy hisztis kislány. Egy büdös technikát sem tanított meg nekem.
- Mutasd már meg, hogy kell normálisan ütni! - fújtattam, miközben a szememből kitöröltem az izzadságot és az attól csapzott hajamat.
A Halál arca mindentudóan rezdült. De mintha egy mosoly is bujkált volna a szája szegletében. Ez az őskövület kinevetett engem!
- Már vártam, hogy megkérj! - közölte egyszerűen, én meg legszívesebben jól megrugdostam volna a gunyoros mosolyával együtt.
Mit ne mondjak, ha nem lettem volna halhatatlan, többfrontos agyvérzést kaptam volna tőle. Ő pedig csak nézett rám, a visszavágásomra várva.
- Most komolyan?! Azért szenvedek itt két kerek órája, mert nem kértelek meg rá? - hisztiztem, ő pedig közönyös arckifejezéssel figyelte, ahogy kitomboltam magamat.
Dobogtam a lábammal, a levegőbe öklöztem mérgemben. Úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett ribanc.
- Befejezted? - kérdezte, miután több illetlen jelzővel is illettem.
- Igen - fújtam ki a levegőt, némileg lenyugodva. - Kezdhetjük.
Ő egy bólintás kíséretében két kezébe vette a gyógyuló ujjaimat. Vagyis nem a kezébe vette, hanem alatta lebegtette, mintha bármi bajom is származhatna abból, ha hozzám ér. Megpróbáltam közelebb vinni a tenyeremet az övéhez, a zúzódások pedig kiszélesedtek a bütykeimen. Ijedten elkaptam a karomat a közeléből. Amint visszanéztem az ujjaimra, ismét gyógyulófélben voltak.
Tehror csak vállat vont, ami furán és mégis komikusan társult évszázados tapasztalatokról regélő tekintetéhez.
- Én vagyok a Halál - hangoztatta. - A sérülések vonzzák az erőmet.
- Csak a sérülések? - ráncoltam a szemöldökömet.
- Igen, egy halhatatlannak csak a sérülésein keresztül vagyok képes kiszívni az életét - magyarázta lassan, majd felemelte a kezeit úgy, hogy a tenyere felém nézett. - Ne érj hozzám és nem lesz baja a kezednek.
- Oké - nyögtem ki, ahogy pár centire tartottam a saját tenyeremet az övétől.
Mutatott tükörképszerűen pár fogást, amiket gyors egymásutánban kellett elismételnem. Közben vigyázott arra, hogy ne érjen hozzám, főleg ne a kezemhez. Furán könnyedén mozgott, nem is férfire emlékeztetett, hanem egy balerinára. Elfogott egy óvatlan pillanatban a röhögőgörcs, amikor lelki szemeim előtt megjelent Tehror harisnyában és rózsaszín tütüben. Rosszallóan nézett rám, azonban nem szólt rám. Lassan kuncogássá változott a heves hahotám, miközben rendíthetetlenül csináltam a mester után a gyakorlatokat. A fogások gyakorlása közben beforrtak a sebeim.
- Ne feledd, mindig tenyérrel üss! - oktatott ki újra, mikor ökölbe szorult a kezem. - Egy törött kéz semmi egy halhatatlannak, de elég kellemetlen tud lenni harc közben...
A mondat közepénél éppen háttal volt nekem. Fáslival betekert kezeit a háta mögött kulcsolta össze és úgy járkált, mint egy professzor a tanítványa előtt. Gondoltam arra, hogy hirtelen meglepem egy tőle tanult mozdulatsorral. Éppen ráugrottam volna a hátára, mikor megfordult és a kezeimet lefogva magához szorított. Alig láttam, annyira gyors volt. Hátam erős mellkasához feszült, a lehelete pedig az arcomat cirógatta.
- Egy másik szabály: sose becsüld le az ellenfeledet - suttogta a fülembe.
Majdnem bekiáltottam, hogy ő is éppen ezt csinálta. Lebecsült engem, én pedig vigyorogva használtam ki a helyzetet. A karjaira fontam a sajátjaimat a derekamon, nehogy elvegye onnan. Áthelyeztem a súlypontomat és egy hatalmas lendületet véve dobtam egy hátast a meglepett Halállal együtt. Nagy csattanással értünk földet a kemény fapadlón.
- Értettem, főnök - mondtam szemtelenül, ahogy felálltam.
- Ügyes voltál - a szemei mosolyogtak és mintha büszkeséget láttam volna megcsillanni a szemeiben.
Sportszerűen kezet nyújtottam neki, és ő el is fogadta. Megragadta a kezemet és lerántott magára.
- Így sehova nem jutunk - vigyorodtam el.
- Többet haladunk, mint hinnéd - szemében huncut fény villant. - Most kérem a jussomat.
- Milyen juss? - komolyodtam el.
- Kérem a csókot - úgy mondta, hogy csak én halljam.
Melegség áradt szét bennem. Tudta, hogy milyen hatással van rám. A zabolázatlan szél illata körülölelt, ahogy rajta feküdtem. Most azonban nem zavart. Luciferrel huncutabb dolgokat műveltünk, azonban egy csók gondolata Tehrorral már pirulásra késztetett. Így összeszorítva az ajkaimat adtam egy puszit a szája sarkára. Ő csak nevetett.
- Ez nem csók volt, viszont jól esett - mosolygott idegesítően. - Viszont a csóknak csóknak kell lennie!
A második csókot enyhén elnyújtotta. Beleremegtem, amikor kihallottam egy kis akcentust a hangjából. Jézusom, ennek akcentusa van! Úgy iiiiiimáááádom az akcentusos pasikat! Remek, Zafíra is megérkezett! Viszont egyet kellett értenem vele. Mint ahogy a jelképem, én is imádtam, ha valakinek akcentusa volt. Az pedig még rájátszott a hatásra, hogy fogalmam sem volt, milyen akcentus lehet Tehror hangja mögött.
- Sokféle csók létezik - váltottam komolyra, bár a szavaim kissé megremegtek. - Már emiatt a kis puszi miatt is házasságra kényszerítettek volna, amikor még halandó voltam.
Ő enyhén megemelte a szemöldökét, mintha azt mondta volna: hazudsz. Vagy csak én voltam paranoiás, nem tudtam eldönteni.
- Egy igazi halhatatlan csókját akarom - piszkálódott tovább. - Aki nem fél a saját erejétől. Már nem kell óvatosan bánnod velem. Nem török össze alattad, mint valami gyenge kis bot.
- Nem félek az erőmtől! - háborodtam fel, és tudtam, hogy ez volt a célja.
Ő kihívóan megnyalta az ajkait és ujjai megszorították a csípőmet. Érintésére elpuhultam, akár a kocsonya.
- Akkor mutasd meg, mennyire nem félsz tőle - izzott fel a szeme.
Dactól és dühtől megkeményedett arckifejezéssel tapadtam a szájára. Izmai hullámoztak a hasam alatt, én azonban szilárdan tartottam a fejét. Folyamatosan hajtogattam magamban, hogy nem félek az erőmtől. Szabadjára engedtem a lelkemben annak a bizonyos ládikának a tartalmát, ahol minden erőm lakozott. Démonszarvaim megnyúltak, körmeim karcolták a srác fejbőrét, ahogy elmerültem az érzésben. A bőröm sötétebb árnyalatot vett fel, ahogy nyelve szétnyitotta a számat és bejárt minden zugot. Belenyögtem a csókba, mert egyszerűen annyira jó volt érezni. Tehror elérte, hogy csupán egy érző idegköteg legyek, aki még többért esedezik. Alattam a srác morgott, akár egy vadállat. Ez nekem pedig tetszett, nagyon is.
- Uram... - hallottunk egy félénk hangot az ajtó közeléből.
Én szégyenlősen váltam el a Haláltól és a terem másik végébe ugrottam. Megigazítottam az felsőmet, mert Tehror ujjai felgyűrték az anyagot a köldököm fölé.
- Mi történt? - a szerencsétlen futárfiú, aki ránk tört, konkrétan úgy megrémült ura tekintetének súlyától, hogy enyhén megroggyant a térde.
A Halál úgy nézett a fiúra, mintha ki akarta volna belezni, majd a fejét egy karóra tűzni, hogy mindenki lássa. Még én is beleborzongtam abba a hidegbe, amit árasztott magából.
- Egy... egy levél érkezett önnek - dadogott a szerencsétlen. - Sürgősként van megjelölve...
- Ki küldte? - vakkantott bosszúsan, miközben az ujjaival az összekócolt haját igazította helyre.
- Nem tudom - vinnyogott a fiú. - Egy szokatlan varjú hozta.
Vod. Shadow madara. Mielőtt akár kimehetett volna a futár, odaugrottam hozzá és a vállába mélyesztettem a karmaimat. Ő hátrahőkölt a külsőmtől.
- Mikor érkezett? - kérdeztem, miközben egyenesen az arcát vizslattam.
- Ma reggel - felelte remegve.
- Ismered a feladót? - fejtette le az ujjaimat a szolgájáról Tehror.
- Igen. Shadow küldte a levelet, szinte biztos - kapkodtam. - Biztosan fontos, ha neked üzent!
- De ki is ő? - elhessegette a szolgát, aki megkönnyebbülten menekült el a közelünkből.
- Egy tündér, aki segített nekem felépülni - válaszoltam.
Az arckifejezése még jobban megdermedt. Olyan volt, akár egy szépen megmunkált szobor. Szinte hallottam a fogaskerekeket csikorogni a fejében.
- Ő bocsátotta rád az álomvarázslatot? - töprengett hangosan.
Őszintén meglepődtem az informáltságán. Összehúzott szemekkel figyeltem, a bőröm pedig kifakult, a szarvaim és a körmeim visszahúzódtak az eredeti helyükre.
- Igen - feleltem furcsállva. - Gyerünk!
Szó nélkül elvezetett a terembe, ahol hatalmas kalitkákban hófehér postagalambok sorakoztak. Csak egy tűnt ki a fehér tömegből, az pedig a varjúszerű varázsmadár volt. A csőrében ott volt a levél, feltöretlen pecséttel. Mintha csak a címzettnek akarta volna odaadni. Valószínűleg ez így is volt, mert az intelligens villanás mindent elárult az állat szemében. Mintha biccentett is volna nekem üdvözlésül. Benyújtottam a kezemet a ketrecbe, Vod pedig kis fejével hozzádörgölőzött az ujjaimhoz. A levelet viszont nem nekem, hanem Tehrornak adta oda.
- Köszönjük, Vod - mondtam, ahogy a kezemre ugrott. - Add át üdvözletünk Shadownak!
Ő beleegyezésül károgott egyet, majd fekete villámként hasított az egyik nyitott ablakhoz, hűsölni. Gondoltam én, a választ is ő akarta visszavinni úrnőjének. Én csak néztem a kecses állatot, a Halál pedig furcsán nézett rám.
- Miért beszélsz egy madárhoz? - bökte ki.
- Ő nem egy madár - csúszott ki a számon. - Legalábbis nem szokványos. Intelligens, legalább annyira, mint egy ember. Ebben biztos vagyok.
Tehror rám hagyta az állatimádatomat. Kezébe vette a levelet és halkan olvasni kezdte. Valami nagyon jó történhetett, mert úgy kezdett vigyorogni, mint az a bizonyos macska, szájában a kanárival. Végül összehajtotta a levelet és leült az asztalhoz, megfogalmazni a választ.
Én csak álltam, teljesen lefagyva, hogy akkor most mi van?

46. fejezet: Csupa bonyodalom

"Shadow szemszöge"
- Ne feledd, hogy te csak egy hitvány korcs vagy, akit szánalomból vettünk be! - vágták a fejemhez éppen, miközben békésen reszelgettem a körmeimet élesre.
Bepofátlanodott  lakrészemre és még neki áll feljebb? Fogalmam sem volt arról, mit követtem el már megint, de ehhez már hozzászoktam. Mindenért engem vontak felelősségre, akár hozzám tartozott az adott tennivaló, akár nem. Rá se hederítettem a szitokszavakra, amiket az arcomba kiabált a dühös tündérke.
Én csak intettem a kék tündértársamnak, hogy nyugodtan leállhat. Karmazsinvörös árnyalatban játszott a feje a dühtől, amiért merészeltem pont őt leinteni. Ellenben velem, neki szabadon volt az arca. Én viszont sosem vettem le az álarcomat, mert akkor megtudnák az egyik legnagyobb titkomat. A fajom csupán másodhegedűs volt ehhez képest. Ő dühében és felháborodásában megragadta a nyakamat és felhúzott a karosszékemből, ahol eddig üldögéltem.
- Mit akarsz még!? - sziszegtem oda neki. - Mindent megkaptatok, amit akartatok. Szálljatok le róluk!
Előzőleg ismertették a tervüket, miszerint a következő prédájuk egy démon lesz, akit a szarvától fognak megkopasztani. Erre pedig tökéletes alanynak találták Miyakot, akinek a szarva olyan páratlan, akár a természete.
- Csak nem a szívedhez nőtt a párocska? - nevetett fel gúnyosan és kegyetlenül csengő hangon a látszólag teljesen ártalmatlan tündér.
- A démoni oldala nincsen kifejlődve, a vőlegényén pedig nem tudnátok keresztüljutni - köptem az arcába. - Semmi értelme, öngyilkos küldetés!
A Halált sosem kellett félteni. Már így is veszélyben voltunk, mivel Miyako szárnyai nálunk pihentek egy üvegvitrinben. Csak idő kérdése volt, hogy a Halálnak mikor jut eszébe megfingatni bennünket, de ha egyszer eszébe jut, mi nem ússzuk meg élve, az bizonyos.
- A szarva akkor is kell nekünk! - szögezte le, miközben fél centiről nézett a szemembe, ami jóval túlmutatott a komfortzónámon.
- Neked pedig egy rágóra volna szükséged, de az élet kegyetlen - mondtam faarccal, holott még mindig próbálta kimasszírozni a nyakamból a szuszt.
Különlegesen kemény bőrömnek köszönhetően alig éreztem az ujjait. Vastag bőr volt az arcomon, ahogy a mondás tartja.
- Ne szemtelenkedj velem! - hüledezett még mindig vörös fejjel.
Olyan színe volt, mintha őt fojtogatnák.
- Eszemben sincs, én csak megállapítottam egy tényt - kezdtem én is a fogaimat csikorgatni. - Engedj el vagy megbánod!
- És ha nem?
- Nyakfetisiszta vagy? - értetlen tekintetét látva megmagyaráztam. - Gerjedsz arra, hogy fogdosd a nyakamat?
- Most meghalsz, ribanc! - a szemem előtt karikák kezdtek körvonalazódni, ahogy bevetette ellenem az emberfelettiek erejét.
Az oxigénem fogyott, a testem pedig túlélő üzemmódba kapcsolt. Fekete szárnyaim öntudatlanul kitárultak, szemfogaim pedig megnyúltak. Tudtam, hogy a szemeim izzottak, a körmeim pedig karmokká alakultak. Tíz ujjamat bevetettem, hogy lekaparjam magamról az elmebeteg kékséget. Karmaim a húsába mélyedtek, ő pedig elkapta rólam a kezét. Én fulladozva botladoztam hátrébb és nagy kortyokban nyeltem az éltető levegőt.
- Ne hidd, hogy a vámpírfogas trükköd mindig beválik - nézett rám ferde szemmel a tündér.
- Pedig most is bevált - mosolyodtam el szárazon.
- Torszülött - sziszegte oda, miközben a vállamba ütközve elhaladt mellettem, egyenesen ki a lakrészemből.
A madaram a vállamra szállt és csőrével megsimította az arcomat, mintha vigasztalni akart volna. Viszonoztam a cirógatást kis fején, majd újból a karosszékembe ültem. A csapat többet akart a bukottól. Nem elég, hogy a szárnyát is elvették, de már a szarvára is pályáznak? Soha nem hittem volna, hogy ezt teszem majd, de segítenem kellett a Halál menyasszonyának. Szimpatikus volt nekem a lány, magamra emlékeztetett.
A többi tündér a szomszédos szobában múlatta az időt, én pedig egy üzenetet írtam. Vod lágyan kapirgálta mellettem az íróasztalt, miközben a lehető legjobb fogalmazási készségemet igyekeztem bevetni. Morgolódtam és legalább egy tucatnyi levelet összegyűrtem, mire sikerült megfelelő hangneműnek ítélnem az irományomat. Nem akartam behízelgőset, de azért tiszteletlennek sem akartam látszani. A többiekkel ellentétben én tudtam, hogy a Halál egyszer eljön mindannyiunkért. Varázslat és bűbáj nem állhatja útját az erejének, akármennyire szeretnénk is ezt hinni.
Szépen összetekercseltem a levelet és a madárkám lábára kötöttem.
- Tessék, Vod - suttogtam neki, mire a madár szolgálatkészen kihúzta magát. - Vidd e irományt Földünk lágy ölébe, hol maga a pusztulás tanyázik - mondtam az ősi nyelvemen, amit még annak idején az anyám tanított meg nekem.
Vod szeme intelligensen csillant, megértette a parancsot. Megsimogattam a szárnya tollait, hogy elbúcsúzzak tőle. Madár létére hűséges barát, ami némelyik emberre nem mondható el.
- Hiányozni fogsz, madárkám - simogattam meg a hasát. - Siess és mielőbb térj vissza hozzám.
A madár nem habozott, az ablakhoz repült és egy elegáns csapással már messze járt. Én néztem a fák közötti fekete foltot, amíg el nem tűnt a messzeségben, Felálltam az asztaltól és kibaktattam az erődítményből, ahol laktam a többiekkel. Ők persze rám sem hederítettek, ahogy használva a hátsó ajtót kiléptem a szabadba. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal, ami nem nagyon működik, ha olyanok vesznek körül, akiket utálsz. Szóval a természet lágy ölére akartam visszatérni, hátha a magas szintű páratartalom, ami itt uralkodott, meghozná a kérdéseimre a választ.
- Nem biztonságos idekint - szólt egy hang mögülem, mikor egy láposabb területre érkeztem.
Megpördültem a tengelyem körül és egy sötét elfet láttam, aki felém közelített túlméretezett macskájával. Őrzők voltak, bár eddig még egyet sem láttam a sétáim során. Akkor pedig egyenesen elém sétált büszke tartással, íjával a hátán.
- Ti vagytok itt a legfenyegetőbb tényezők - mutattam rá a nyilvánvaló tényre, amivel az erdő fenevadai is tisztában voltak. Sötét elfekkel nem jó ujjat húzni.
- De... - szólt volna a lány, de a macskája megszólalt.
- Hagyd, Tria - morogta. - Az elkényeztetett tündérek úgyis azt csinálnak, amit akarnak!
Én erre érdeklődve néztem vissza rájuk. Tetszett a társ vérmérséklete és felvágott nyelve, így barátságosabb ábrázatomat felöltve közelebb sétáltam a pároshoz.
- Mi a nevetek? - kérdezek rá minden kertelés nélkül, aminek hatására még furcsábban néztek rám.
Tény, hogy nem nagyon szoktam érintkezni másokkal és úgy hiszem, ez a külsőmön is látszott. Fogalmam sincs, hogy minek a hatására, de a lány válaszolt pár másodperc hezitálás után, mintha azt latolgatta volna, hogy ezt szabad-e.
- Én Tria vagyok, ő a társam, Nola - mutatott először magára, majd a hatalmas állatra maga mellett, aki még mindig morgott rám, akár egy túlméretezett fűnyíró.
- Mióta szolgáltok a társaimnak? - vontam össze a szemöldökömet az álarc mögött.
Direkt mondtam azt, hogy a társaimnak és nem nekem. Sosem szerettem, ha valaki szolgákat alkalmaz.
- Közel fél évszázada - vágta rá Nola, aki időközben átalakult emberi alakjába, bár a fogai még mindig hegyesek és másoknak ijesztőek voltak.
Nem féltem a fogaitól, hiszen nekem is volt, csak én nem reklámozom.
- Jól sejtem, hogy nem kaptok fizetést, ugye? - nevetgéltem zavartan.
- Igen - hangzott az egyhangú felelet azonnal.
A lány most először bizonytalannak tűnt és a száját rágva gondolkodott azon, hogy hozzátegyen-e még valamit a mondandójukhoz. Végül hősiesen kinyögte.
- Én a testvéremért szolgálok maguknak - emelte fel a fejét Tria haragos tekintettel.
Alaposan szemügyre vettem a lányt. Erős, határozott vonások, az elfekhez képest már túlságosan telt száj, borostyánszínű szemek és barna bőr a krétafehér fajtársaihoz mérten. Hófehér hajának függönye alól tündefüle türemkedett ki.
- Hogy hívják a testvéredet? - érdeklődtem kifejezéstelen hangon.
- Síne - ejtette ki a nevet, nekem pedig beugrott.
Szakasztott olyan lány, mint Tria, csak a szeme violaszínű, a haja pedig tűzvörös és rövid. De amúgy ugyanaz az erős testalkat, nyúlánk és izmos végtagok és tűz a szemben. Emlékeztem Sínére, ugyanis nekem kellett bezárnom. Bűntudat kerített a hatalmába, mégis elmosolyodtam.
- Segítek neked visszaszerezni, ha ti is segítetek nekem - javasoltam ravasz mosollyal, mert tudtam, hogy a család mindent megér.
- Miért tennéd ezt? - fintorgott egyet Nola.
Neki nem volt annyi vesztenivalója, mint a társának. Viszont tudtam, hogy az alakváltók hűségesek mesterükhöz, így őszintén mondtam el a szándékomat.
- Oda akarok pörkölni a tündéreknek - tártam ki a szárnyaimat. - Mint látjátok, én vagyok a fekete bárány.
Félelemmel vegyes csodálattal szemlélték meg a koromfekete hártyaszárnyakat, amik életem szégyenfoltjaiként vannak számon tartva. Én mégis büszke vagyok rájuk, hiszen nem úgy gondolok magamra, hogy szörnyszülött lennék. Csupán különleges és páratlan ezekkel a szárnyakkal.
- Azt látjuk - nyelt egy nagyot Tria. - Mit kérsz, mit tegyünk?
Nola helytelenítően oldalba bökte, de Tria súgott neki valamit, amitől beletörődően sóhajtott. Tiszteltem az alakváltókat a hűségükért. Mindenben kitartani egy ember mellett... Ez igazi erény volt, aminek sajna nagyon kevesen voltak a birtokában.
- Ti kezelitek az erdő erőterét és biztonságát, jól tudom? - szakítottam ki magamat a gondolataim hálójából.
- Igen.
- Nemsoká elérkezik az éves Órás Kikapcsolás... - kezdtem bele, mire Nola hegyezni kezdte a fülét, ami tisztán látszott kíváncsi arcából és fülei fürge mozgásából. Az Órás Kikapcsolás minden évben megtörtént, mikor minden bűbájt és varázslatot kikapcsolunk egy egész órára az erdőben, beleértve a Halál távoltartó mágiáját is. - Azt akarom, hogy változzon meg az időpont, a tündérek tudta nélkül.
- Akkor mikor legyen a kikapcsolás? - kérdezte Tria is kíváncsi tekintettel.
- Holnap ugyanitt találkozunk és akkor elmondom, a tervem további részeivel együtt - mosolyogtam rájuk szelíden, kivillantva Nolának a szemfogaimat.
Eltátották a szájukat, én pedig őszintén elnevettem magamat.
- Tudjátok, belerepül a szitakötő - fogtam meg az állukat és becsuktam a szájukat. - Holnap találkozunk!
Azzal elsétáltam, de még hallottam, ahogy a két őr egymás szavába vágva beszélgetnek. Én viszont nem hallgattam ki őket, bár nagyon csábító volt a lehetőség. Ahogy visszafelé mentem a szállásomra, konkrétabban az erődbe, megéreztem, hogy a gyomromba éhség hasított bele. Felnéztem az égre és egy dühös fújtatással vettem tudomásul, hogy besötétedett a lombsátor felett. A vámpír énem ilyenkor kerül előtérbe, ugyanis főleg éjszakai vadász vagyok. Levettem az álarcomat, mert az csupán a tündérarcomhoz illett. Ujjbegyeimmel végigsimítottam a bal szemem és a bal halántékom között húzódó szimbólumon. Emlékeztető, hogy ki vagyok valójában. Érdessége tapintható volt, ebből is tudtam, hogy a testemnek szüksége van táplálékra. Eléltem a tündérnektáron is, de egy idő után vészesen lefogytam volna és akkor csak röhögtek volna rajtam a társaim.
Valami viszont követett. Én hátrapillantottam, éhesen és gyilkos kedvemben.

- Egy tündérke! - röhögött egy hang, ahogy kibontakozott a sötétségből egy alak. - Fiúk, ma szárnyleves a vacsora! A vér pedig különösen édes lesz!
Három srác jött elő a bokrokból, ahol eddig rejtőztek. Ők is vámpírok voltak, látszólag a civilizációból. Ennyire a határmezsgyéjén jártam volna az erdőnek? Vigyorogva és büszkén mutogatva csattogtatták a megnyúlt fogaikat, akár valami félőrültek. Szerintem meg akartak ijeszteni. Hát, megsúgom: nem nagyon sikerült. Fiatalok voltak, ez tisztán látszott rajtuk. Nem tudtak mértéket tartani és képtelenek arra, hogy visszafogják ölési vágyukat.
- Belém törne az agyaratok - közöltem teljes nyugalommal, ahogy terpeszben megálltam előttük.
Fél arcomat árnyék takarta, így nem látták rajtam a jelet.
- Nem hiszem, kislány! - nevetett a szőke herceg típusú vezér.
- Erre fogadni mernél? - kérdeztem artikuláltan, ahogy teljes testtel felé fordultam.
Ha ő a vezér, a többiek nem támadhatnak rám az engedélye nélkül, így nyugodtan hátat fordíthattam nekik. Meglátta vörösen izzó szemeimet, de a bal oldala az arcomnak még mindig árnyékban volt. Kivillantottam az agyaraimat, amitől hátrahőkölt meglepettségében.
- Mi vagy te?! - kérdezte hitetlenkedve. Aztán lefehéredve nézte már-már hipnotikusan az arcomat, valamit keresve. - Csak nem...?
A hold fénye felé fordítottam kissé a fejemet, így a vérvörös szimbólum láthatóvá vált.
- Dehogynem - vicsorogtam. - A legrosszabb rémálmod vagyok.
A magabiztos vámpírok reszketni kezdtek, akár a nyárfalevél. Én pedig megragadtam a szőkét és a földhöz csaptam, a teste pedig tompa puffanással landolt az avarágyon. Kezem a nyakán van, szorításra készen.
- K-k-khé-rem ne - pihegte kislányosan. - Báhrmit megte-te-teszhek....
- Bármit? - emeltem meg enyhén a szemöldökömet. - Akkor mondd el, mit hallottál rólam!
- Azt hittük, hogy ez amolyan mumusmese! - reszketett a fiú.
- Drakula sem volt mese, ahogy Frankeinstein sem - húztam össze még jobban a szemeimet. - Miért pont én voltam a kivétel?
- Mert... - körmeim a nyaki ütőerénél mélyedtek be. - Oké, oké... nők nem lehetnek ilyenek...
- Mármint szörnyetegek? - szegeztem neki a kérdést. - Nő nem lehet rémisztő? Iszonytató? Gonosz?
- Kérem... ne öljön meg... - majdnem sírva fakadt. - Ne öljön meg, Vérhercegnő...
- Régen találóbb nevem volt - mondtam kifejezéstelenül. - Például Karónyelő, Bélontó, Szenteltvérű ilyesmik... Bár mindegyiket nagyon utáltam. Csak azért, mert az anyám volt annak idején a nép királynője!
- A jóságos... - kezdte volna anyám dicsőítését a hátam mögött álló, de haragos tekintetem belefojtotta a szót.
- Anyám nem volt jóságos, sem bölcs. Nem kell előttem fényeznetek! - mordultam fel. - Elhagyott engem, elhagyta a népet a vérért.
- Mit akar tőlünk?
- Azt, hogy tűnjetek innét és nem is találkoztunk. Ha ide vámpírok jönnek, abból csak baj lesz!
- De maga az uralkodónk, most, hogy az anyja meghalt! - vetett ellent az egyik, aki nagyon bátor volt. - Vissza kell jönnie velünk!
- Fogd be! - meredtem rá izzó szemmel, miközben felálltam. - Nem vagyok királynő. Értsétek meg, nem vagyok királynő!
- A vére az. Mi pedig megyünk a vér után - szólalt meg a szőke, ahogy feltápászkodott. - Gyerünk, tűnés!
Azzal a vámpírok köddé váltak. Valószínűleg illantak. Morogva ejtettem el egy erdei állatot és úgy mentem vissza a szállásra. Álarcomat feltettem, hogy legalább mások elől elrejtsem, hogy mi vagyok valójában. A vérszívók királynője. A leggonoszabb teremtmények úrnője. Ahogy viszont elhaladtam a többi tündér lakrésze előtt, megvetően megváltoztattam a gondolataimat. Tévedtem, a leggonoszabbak ott voltak velem egy fedél alatt.
Vod még nem tért vissza, így nyugtalanul hajtottam álomra a fejemet. Vajon megkapták a levelet? És ha igen, mit kapok majd válaszul?
Remegő gyomorral és ágyneműbe vájt karmokkal vártam a hajnalt, mikor ismét felölthetem rideg álcámat.

45. fejezet: Semmit sem tudsz rólam

"Barát és alkalmazott, egy és ugyanaz?"

"Lucifer szemszöge"
- Egy angyal? Itt? - mutattam körbe a tanácstermemben.
A fehér hajú, hófehér szárnyú nő csak nézett rám. A kardja markolatán ujjai megfeszültek, mintha már csupán a feltételezéstől is levágna, hogy számra vettem az "angyal" szót. Végrehajtó volt, már első pillantásra bebizonyosodott. Nyúlánk testfelépítése edzettségről árulkodott, ahogy jobb combján sorakozó tőrei is bizonyították viselője mesterségét. Aki a Mennyből jött, nem hordhatott ilyen szabadon fegyvert, csak a Végrehajtók. Azonban nem a fehér ruha volt rajta, amit általában a mennybéliek viselnek. Utazóruha és foltos köpeny takarta testét, vörös por rakodott az arcára, ami elárulta, hogy a Pokol palotáját körülvevő tűzforró és vörös színben játszó sivatagon jött keresztül.
- Ne gúnyolódjon! - sziszegte az arcomba.
- Miért jött ide? - váltottam komoly hangnemre. - Mit keres itt egy Végrehajtó, a Sátán palotájában, ráadásul az emberek ideje szerint éjnek évadján, a Pokol legmélyebb bugyrában? Egy Végrehajtó, aki okkal járul elém... Ma úgy tűnik, jó napom van!
- Küldetésen vagyok, már hosszú ideje - kezdett bele. - Addig nem mehetek vissza, míg a parancs nem teljesül vagy a parancsot el nem törlik.
- Árulja el a becses nevét, mielőtt folytatná! - vágtam közbe, miközben felültem a trónomra.
Ő is láthatta, hogy alárendelt velem szemben. Mindegy, hogy ő a Feljebbvalót szolgálja-e, mert itt én vagyok az isten. Ha pedig a birodalmamba merészkedik, alkalmazkodnia kell, akár egy démonnak. Furcsán rokonszenvesnek találtam ezt a nőt, mert a szeme mélyén bosszúvágy csillogott. Milyen semmirevaló angyalokat gyűjt maga köré az Isten mostanában!
- Lilith vagyok - motyogta alig érthetően.
- Rendben, Lilith, kérem folytassa - intettem neki felsőbbrendű mozdulattal. - Úgy érdekel, hogy mi szél hozott ide egy ilyen ártatlan teremtést!
Arca a por alatt is tisztán kivehetően elvörösödött a szégyentől, amiért magyarázkodnia kellett az ördögnek. Mosoly terült szét az arcomon, mert tudtam, hogy jól fogok szórakozni.
- Egy angyalt keresek itt, a Pokolban - hófehér szemöldökét zavartan összevonta, nyilván rájött, hogy ez milyen szürreálisan is hangzik. - Vagyis egy bukott félvért, aki démon is...
- Szóval egy fekete szárnyú démont keres? - hajtottam unottan a tenyerembe az államat. - Adhatok magának. Milyet kér? Férfit, nőt, heterot vagy biszexet esetleg?
Miközben soroltam a lehetőségeket, Ryshia hozott nekem egy tál diót rágcsálnivalónak. Az első diót markába kapta és egy könnyed mozdulattal megtörte, majd a markát kérdő tekintettel elém vezette. Én bólintva elvettem egy kis dióbelet, Ryshia pedig engedelmesen visszaállt a trón széléhez, megszokott helyére, az árnyékos sarokba.
Tekintetemmel követtem a szolgám útját, utána viszont ismét az angyalnak szenteltem a figyelmemet.
- Nem! - vágta rá Lilith. - Én egy bukottat keresek!
- Azt a Földön kell keresnie - vontam vállat. - Nálam olyan portéka sajna nincs.
Tudtam, hogy Miyakot keresi. Hiszen ki mást? Tehrornak elég zűrös menyasszonyt sikerült kiválasztania. Elgondolkodva figyeltem Lilithet, miközben elfogyasztottam a dióbelemet. A kezem újra az otthagyott tálban matatott, mikor megszólalt.
- Nem rabszolgát szeretnék, hanem csak egy nyomot, hogy itt járt-e egy Miyako nevű bukott angyal - mondta óvatosan.
Kínomban elnevettem magamat. A bőröm izzani kezdett, ahogy a gondolataim dühvé hatalmasodtak. Tőlem kért információt, holott a Magasságos állítólag mindent jobban tud, mint én. Mindenben jobb, szebb és tökéletesebb, mint én. Csupán azért, mert ő szarta a kibaszott világot!
Ő volt régen a főnököm, de még sosem láttuk. Soha senki nem látta még. Csak a fiát, Jézust láttuk a Földön mászkálni. Az is elhessegetett magától, mint valami csúszómászót.
Mérgemben egyszerre 4 diót törtem ripityára.
- Kérjen sugallatot az istenétől! A Világosságtól, a jóságos Teremtőtől! Esetleg kérje meg, hogy adjon egy GPS-t, hogy megtalálja! - robbant ki belőlem. Az udvariasság a múlté volt. - Angyal vagy. Isten szeret téged. Biztosan meg is segít!
- Nem segít az ilyenekben! - válaszolt hirtelen. - Magamra vagyok utalva!
- Nem hiszek neked - feleltem a fogamat szívva. - Hiszen ő a legjobb, a legemberségesebb, a leggondoskodóbb, a legfényesebb, a legdicsőbb lény a Mindenségben és nem segít meg pont téged? Egy Végrehajtót, ráadásul az egyik legjobbat? - mutattam rá a nyilvánvaló tényre. - Aztán pont hozzám jössz, mikor te irtod a démonaimat?!
Egy kezet éreztem a vállamon, ami nyugtatóan megszorított. Ryshia illata körbeölelt, ami nyers és mégis hamisítatlanul nőies volt.
- Igen, ennyire elkeseredett vagyok - horkantott megvetően az angyal. - Magához a villásfarkú ördöghöz kellett eljönnöm információért!
Ryshia valahogyan elém került és a két lány nagy csattanással a padlóra került. A démon volt felül és az angyal szárnyait lábával szorította le.
- Hülye vagy?! - nyöszörögte Lilith, én pedig egyből felélénkültem a csajbunyó lehetőségétől.
- Tisztelet - köpte Ryshia az arcába.
- Mit makogsz, te szajha?! - krákogott az angyal, ahogy a démon erősített a szorításon.
Fészkelődni kezdtem, hogy mindent láthassak. Régen láttam már bunyót, de hogy angyal-démon párost is régen láttam már, az biztos. Ráadásul mindketten nők, a kedélyállapotom rohamosan javult.
- Hiányzik belőled a tisztelet, angyal - mondta megvetően Ryshia, méghozzá szikrázó szemekkel, amik ettől olyanok lettek, mintha tűz égett volna bennük. - Nem vagy akkora ász, mint amekkorának hiszed magad. Te sem vagy másabb egy egyszerű szolgálónál.
- Nálad biztosan különb vagyok - horkantott Lilith.
- Nem. Tévedsz - nevetett fel vérszomjasan Ryshia, én pedig kiegyenesedtem erre a hangra. - Isten nem véd meg, szívem. A Pokolban vagy, fehér szárnyakkal, Egyedül. Elhagyatottan és magányra kárhoztatva. A hófehér szárnyad pedig beszürkült már. Meddig akarsz még gőgös lenni? Nemsoká téged is üldözni fognak, ahogy minket. Még pár hét és teljesen bukott leszel... Higgy nekem, már jó párat végignéztem ahhoz, hogy ismerjem az átváltozást - felállt a döbbent lányról és leejtette mellé a markában szorongatott tollakat, amik már tényleg a grafit árnyalatában díszelegtek. - Ne pocskondiázd az uramat. Nemsoká a te urad is lesz, félbukott.
Ryshia visszafordult felém. Én rámosolyogtam, ő pedig meghajolt előttem. Eddig olyan csendes volt, nem is nagyon értettem, hogy miért kedvelték annyira a többiek. Visszahúzódott a sarokba, az árnyékban azonban csillogott a barna szeme. Szerettem ezt a csillogást.
Azonban muszáj volt visszafordítanom a fejemet a sokkos állapotban lévő angyalra, aki felküzdötte magát ülő helyzetbe.
- Ki ő, hogy így beszél?! - hüledezett Lilith.
- Az egyik legjobb katonám - mondtam kertelés nélkül és büszkén. - A Földön a legjobb kémem.
- Hallgatnia kéne, ha vendég van magánál! - erősködött.
- Lilith, drága, a Pokolban vagyunk, nem egy arisztokráciai vacsorán. Az illem nekünk nem sokat mond - vontam vállat. - És nem mindenki a 19. századi Angliából jött, mint te.
- Honnan...? - sápadt le teljesen.
- Lucifer - mutattam magamra a hüvelykujjammal. - Emlékszel? Tudod, a Pokol ura meg minden... Egy halálozási dátum nem fog ki rajtam.
- Átkozott démon! - üvöltötte vöröslő fejjel. - Gúnyt űz belőlem?!
- Ő itt a király, kislány - szólt a Lilith mögött strázsáló őrdémon, aki bevezette. - Megteheti.
- És ti ezt eltűritek?! - pördült körbe széttárt karokkal az angyal.
- Ja, mert vicces fazon - közölte egy szolgálólány vihogva, aki éppen egy gyümölcsöstállal volt elfoglalva a szemközti asztalnál.
- A nép döntött, angyal - vigyorogtam rá gúnyosan. - Kotródj, semmit nem mondok.
- De... - kezdett volna üvöltözni.
- Á-á-á - ingattam a mutatóujjamat, miközben leugrottam a trónról, és odasétáltam a vendégem elé, mezítláb és félmeztelen testtel. - Kérlek, legyél halkabb hanggal. De azért adok egy tippet: ha Miyako után eredsz, a biztos halál vár. Jó pártfogót talált és ő maga is erős. Fogadd meg a tanácsomat: kérd, hogy töröljék el a parancsot, mert itt már Isten sem tehet semmit - suttogtam az egy fejjel alacsonyabb lánynak.
Ő lefehéredett, az ajka pedig remegni kezdett.
- Most pedig huss - intettem elegánsan az ajtó felé. - Tűnés, pici lány, mert még az őrök valami csúnyát csinálhatnak veled - mosolyogtam kajánul. - Ha érted, mire gondolok.
Lilith még jobban összehúzta magát, ráadásul a düh pírját egy sokkal kihívóbb, skarlátvörös árnyalat vette át, miközben kisietett a tanácsteremből. Idegesítően hosszú ideig figyeltem távolodó alakját, pontosan addig, amíg be nem csukódott utána az ajtó.
- Értesítsem Tehrort, hogy vadásznak a menyasszonyára? - hangzott mögülem Ryshia hangja.
- Ugyan, nem ő az első, aki Miyakot akarja - tettem csípőre a kezemet. - És van egy olyan érzésem, hogy nem is ő az utolsó.
- Akkor hát mit tegyünk? - sorolt be mellém a katonalány.
- Semmit - feleltem enyhe megfontolás után.
- Semmit? - hökkent meg. - Hiszen...
- A megállapodásom a Halállal nem tartott tovább, minthogy ágyba vigyem a menyasszonyát és egy kicsit felkészítsem. Se többről, se kevesebbről nem szólt.
- Viszont a jelkép... - csillant meg a lány mindentudó szeme.
- Zafíra - motyogtam összeszorított szájjal.
- Mit mondott, kegyelmes uram?
- A neve Zafíra - mondtam tagoltan.
Bizsergés borított el már a nevétől is. Ez nem volt jó, nagyon nem.
- Szóval Zafírán jár az eszed - nevetett vidáman. - Tudtam, hogy csak ő lehet az. A hüllőlány, aki érinthetetlen.
- Nem hüllő, hanem vipera - csúszott ki a számon.
- A kérdés nem a faja - lapogatta meg a hátamat. - Hanem az, hogy a te viperád fickándozik, ha szóba kerül.
Csikorgattam a fogaimat, mert tudtam, hogy igaza van. Áldottam magamat, hogy ma bő nadrágot húztam magamra, mert tényleg éledezni kezdett.
- Ez kegyetlenség, te is tudod - néztem áthatóan a lányra. - Egyáltalán nem illendő, hogy szóba hozod!
- Lucifer, drága, a Pokolban vagyunk, nem egy arisztokráciai vacsorán. Az illem nekünk nem sokat mond - mosolygott, majd ellépdelt.
Elismerően néztem formás fenekét és csábító csípőjét, ahogy ütemesen ring léptei ütemére. Sokat tanult a démonoktól és jó tanítványnak bizonyult. Rá kellett döbbennem, hogy a főtisztemről semmit sem tudtam. Ryshia csupa meglepetés volt a számomra és ő vette át Zafíra helyét a fejemben. Hiába is, férfiből vagyok. Szerettem volna a lányról letépni a rétegeket, mert sosem tudtam teljesen kiismerni. Már 150 éve szolgált alattam, csendes munkakörben.
Egy démonszajha lánya volt ő, akit a szülők eladtak rabszolgának, hogy egy kis pénzhez jussanak. Azon a napon sétáltam a piacon, mikor őt árverésre bocsátották. Éppen fehércseléd után néztem, így megálltam és megszemléltem az árut. Ő volt lelkileg a legépebb az összes közül és az sem ártott, hogy jól táplált volt. Megvettem, ő pedig egy zokszó nélkül velem jött. Kíváncsi voltam, hogy állja majd a sarat, így betettem abba a munkakörbe, amit minden nő gyűlölt: fegyvertisztítás és mosás a katonákra. Elismerem, még én is megrettentem az oroszlánszagtól, amit a harcosaim árasztottak magukból, főleg edzés vagy csata után.
Eltelt egy hét, majd még kettő és nem jött hozzám panaszra. Pedig a legtöbb cseléd már a harmadik nap után toporzékolni szokott. Így a harmadik héten meglátogattam, méghozzá szúrópróbaszerűen. Akkor értem oda, mikor az egyik legnagyobb démonharcosom rácsapott a békésen takarító lány fenekére. Tisztán emlékszem, egy kétélű kardot tisztított éppen. Az ajtó mögül láttam, ahogy a lány kifejezéstelen arccal tűrte. Azonban a harcosom keze ott maradt és a csípője felé vándorolt. Mondott valamit Ryshia fülébe, a szemeim pedig elkerekedtek. A lány megragadta a hatalmas démon csuklóját és egy elegáns lendítéssel a falhoz vágta. Közben a pengét kitartóan fényezte.
"Mindegy, hogy velem mit csinálnak. Ha a családomat szidják, engem szidnak." Csupán ezt mondta, mikor felelősségre vontam. Ő pedig csak kifejezéstelenül és gonoszan csillogó szemekkel figyelt engem. Őszintén megmondom, rohadt félelmetes volt akkor, ahogy a rongy és a penge még mindig maga előtt tartva, tisztításra álltak.
Különös lány volt, ez biztos. Azonban az akkori főtisztem hívta fel a lányra a figyelmemet.
- Különös aurája van - suttogta a fülembe egy bálon, amit rendeztem. - Mindenki retteg tőle.
És mennyire igaza volt! Ahogy körbejárt a bálteremben, falatokat kínálva, mindenki a rettegés illatát árasztotta magából. Így amikor odaért hozzám, alaposan szemügyre vettem. Elvettem egy kis süteményt és egy biccentéssel megállítottam. Ő engedelmesen rakta le a tálcát, majd várakozóan nézett rám.
- Miért vagy ilyen komor, gyermekem? - kérdeztem tőle.
- Nem értem, miért kéne vidámnak lennem - felelt.
- Pedig remek humorod lenne, erre fogadni mernék - mosolyogtam rá elbűvölően.
- Uram, ha nem óhajt semmit, távozásra kérek engedélyt - nyúlt volna a tálca után, de én elkaptam a karját.
Ujjaimat végighúztam a forradásokon, amik az alkarját borították. Ujjai bőrkeményedésektől voltak duzzadtak, így pedig ez szokatlan volt. Nőnek még soha nem láttam a munkának ilyenféle bélyegét a bőrén.
- Nem adom meg az engedélyt - sziszegtem, ahogy markomba zártam a kis kezét.
Ő csupán lenézett a kezeinkre, engem meg kirázott a hideg.
- Akkor mit kíván tőlem?
- Mondd meg a neved!
- Ryshia vagyok, uram - csúsztatta ki a kezét a markomból.
- Tudsz harcolni, Ryshia?
- Csupán a saját fegyvereimmel - válaszolta legnagyobb meglepetésemre.
- És a fegyvereid miben különböznek a többi fegyvertől?
- A súlyuk és az anyaguk nem azonos - mondta. - Egyedi darabok.
- Kovácsnál csináltattad őket?
- Nem - vont vállat. - Magam készítettem.
A bál után a csendes fehércseléd az én kérésemre megmutatta a tudományát. Egy igen tehetséges, bár egy kissé nyers füstdémont tisztelhettem Ryshia személyében. Beosztottam a katonáim közé, ott pedig egyre magasabb pozíciót töltött be. Végül ő lett a kémmesterem és a főtisztem egy személyben. A modora közben átalakult. Egyre többet mosolygott és viccesen gonoszkodott.
És ahogy néztem utána a folyosón és ő visszanézett, hogy egy félmosolyt küldjön felém, a térdeim váratlanul megremegtek. Ezen tények ellenére semmit sem tudtam róla.
"Semmit sem tud rólam, uram." Ez idéződött a fejembe. Abban a bálban mondta, a fegyverbemutató után.
Ez igaz volt.
Én viszont behatóbban is meg akartam ismerni a főtisztemet.

44. fejezet: Sebezhetőség

"Szívem dobban egyet, majd kettőt,

Lelkem repülni kél, akár egy levél,

A szél fordítja, terelgeti,

Célt is akkor ér, ha az engedi..."

Pihentem. Mikor felébredtem, mindig egy tálca várt az ágyamnál. Rendesen meg volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel, amiknek egyszerűen képtelenség volt ellenállni. Amikor megettem azt a töménytelen mennyiséget, meditáltam. Elmerültem a sötét tengerben, ami mindig megnyugtatott. Ezen a napon azonban még itt sem leltem békére. Hallgattam szívem egyenletes ritmusát, levegővételeim pihekönnyű zaját. Körülöttem néma csend volt. Képzeletemben egy mezőn jártam. Pontosan ott, ahol annyi évvel ezelőtt eltemettek. Néztem magamat, ahogy fekszem a földbe vetett koporsóban. Vonásaim homályosak, nehezen kivehetőek voltak. Körülöttem néma felvételként sírtak a falusiak. Ezúttal láttam őket.
Az angyalok ott köröztek mindenhol. A démonok pedig próbálták megakadályozni, hogy a testemből kiemeljék a fénylő lelkemet. Fehér szárnyak sziluettje látszott lassított felvételben, démonok szarvai csillantak meg, ahogy odadöftek egyik-másik angyalnak. Én csupán a szelet éreztem, amit gerjesztettek. Élettelen testem feletti csatának egy sötét alak vetett véget. Ő közvetlenül mellettem állt, egyenesen a sírgödörben. Fölém hajolt, köpenye félig betakart. Fogalmam sincs, mit tett a testemmel, de egy másodperccel később elhajolt az arcomtól. Mosolyogtam, még ott, betört fejjel is. A démonok visítva távoztak, a sötét alak pedig odaadta éteri testemet az angyaloknak.
Ahogy a kaporsómon csattant a fedél, a látomás véget ért.
- Zafíra, láttad ezt? - motyogtam behunyt szemmel, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam visszahozni a mesebeli mezőt.
Igen. Felidéztél egy sejtbeli emléket. Úgy jelentette ezt ki, mintha ezt magamtól is tudnom kellett volna.
- Egy mit?! - suttogtam.
Sejtbeli emlék. Azokban a pillanatokban állt le az agyad. Erre a pár másodpercre a tudatalattid parancsol. Lekerült az átlátszatlan üveg az érzékeidről, így kívülről tudtad érzékelni a saját testedet és a természetfeletti lényeket. Magyarázta türelmesen a hang a fejemben.
- Felébredt, úrnőm? - hallatszott valahonnan a külvilágból, így kinyitottam a szemeimet.
Egy szobalány nézett fel rám hatalmas szemeivel. Egy gyertya segítségével úgy pásztázta az arcomat, mintha értékes műkincs lennék.
- Te ki vagy? - húztam össze a szemeimet a gyertyafényben.
- A szobalányod, hívj 6-osnak - pukedlizett. - És magát hogyan szólíthatom?
- Miyako vagyok - nyújtottam a kezemet, hogy kezet foghassak vele, de ő megcsókolta a kezemet, mint a régi időkben. - Nyugodtan tegezz.
- Ahogy kívánod, Miyako - hunyta le szégyenlősen a szemét. - Nem leszek itt sokáig. Csak üdvözölni szerettem... vagyis szerettelek volna a birtokon a személyzet nevében.
- Személyzet? - visszhangoztam, ezzel egyszerre Zafíra kiáltott fel a fejemben. Birtok?!
- Igen. Én vagyok a főszobalány - bólintott büszkén. - Hagyom... Azaz hagylak aludni.
- Várj, várj! - marasztaltam. - Nem látom az arcod. Közelebb jönnél?
- Hogyne - rebegte, majd a saját arcához emelte a gyertyát, miközben egyet előrébb lépett.

Hátrahőköltem, ahogy a szellem arcát megláttam a sötétben. Hirtelen lélegzetvételemtől a gyertya lángja kihunyt, így ketten maradtunk a dermesztő sötét ölelésében. Csak most jutott el a tudatomig, hogy az ágy anyagától kezdve az ablakokat fedő függönyökön át a bútorokig minden fekete. De amikor azt mondom, hogy fekete, úgy értem fekete. Minden egyes porszem a legfeketébb árnyalatban játszott. Kivéve egy dolgot. Egy ezüstkeretű tükröt, ami szinte világított.
Összehúztam magamat a fekete selyemlepedőn.
- Valami baj van? - hangzott a szellem hangja.
- Hol van az urad? - ezúttal én dadogtam.
- Az edzőteremben. Éppen gyakorol - válaszolt készségesen. - Állhatok még valamiben a rendelkezésedre?
- Nem, köszönöm - intettem a fejemmel. - Elmehetsz.
- Örvendtem - válaszolta és léptei elhalkultak, ahogy elhagyta a szobát.
Szerintem csak miattam voltak léptei. A szellemek általában nem lépkednek, ugye?
Óvatosan talpra álltam és újból meggyújtottam az elfeledett gyertyát. Kitapogattam az ajtót, majd kiléptem rajta. Fekete, erezett márvány szegélyezte utamat. Ablakok nem voltak, olyan volt, mintha egy kriptából próbáltam volna kiutat találni. Az ütemes csattogásokat a folyosó végén hallottam meg. Ütéshangok és nyögések hatoltak a dobhártyámig, amik az egyik félreeső teremből jöttek.
Bokszolásnak tűnt első hallásra. Viszketett a tenyerem, ahogy arra gondoltam, hogy én is püfölhetnék egy zsákot. Valamiért nagyon üthetnékem volt, így magabiztosan belépkedtem az edzőteremként funkcionáló helyiségbe.
Azonban nem bokszolás folyt ott, hanem valami egészen más. Tehror háttal volt nekem és ugrókötelezett. A csattogás a talpai felől jött, ahogy egyre csak gyorsított a tempón. A kötelet már alig bírtam követni a tekintetemmel. Az izzadság patakokban folyt le a meztelen hátán, ahogy lábai úgy lökték fel minden egyes ugrásnál, akár egy tollpihét. A vádlija úgy ugrált, mintha képlékeny lenne, a szívem pedig erőset dobbant a dolgozó izom látványára.
Ő pedig azonnal abbahagyta a gyakorlatot. Az ugrókötél élettelenül esett a padlóra, ő pedig rám nézett. Szemei azonnal a mellkasomat kezdték fürkészni, mintha meghallotta volna a szívdobbanásomat. Utólag kiderült, hogy tényleg meghallotta. Ugyanis mielőtt akárcsak megmozdulhattam volna, a falhoz szorított.
Teste az enyémhez préselődött, a szívem pedig majd kiugrott a helyéből. Ő pedig csak állt és fogta a csuklómat.
- A szíved úgy ver, akár egy rémült kismadáré - mondta, fénylő szemét rajtam tartva.
- Gyors vagy - pihegtem. - Erős. Határozott... - fogalmam sincs, miért kezdtem el sorolni.
- Neked is ilyennek kellene lenned - suttogta. - Te is halhatatlan vagy.
- Én halhatatlan vagyok. Te viszont ősi - krákogtam.
Ő elmosolyodott és egy utolsó fújtatásra emlékeztető hang kíséretében elengedett.
- Jól látod - nevetgélt. - Legalább az ítélőképességed a helyén van!
Én csak pihegtem és meredten bámultam. Csuklóján egy karperecszerű tetoválás díszelgett, ami mintha élt volna. De kirázva engem a révületből, Tehror eszembe juttatta, hogy miért is jöttem ide.
- Egyébként miért is kerestél? - köhögött, de csak figyelemfelkeltés céljából.
- Csupán edzeni szeretnék - vontam vállat szégyenlősen.
- A sebeddel nem szabad - ingatta a fejét rosszallóan. - Még felszakad és bevérzik. Hacsak...
- Hacsak?
- Hacsak nem gyógytornára gondolsz, mert akkor lehet róla szó - mosolygott idegesítően.
- Gyógytorna?! - háborodtam fel. - És mégis kivel? Az egyik szellemszobalányoddal?
- 6-osra gondolsz? - forgatta a szemét. - Ő hasonlít legjobban emberre a személyzetemből. Azért küldtem őt, hogy ne rémülj halálra, amint felébredtél!
- Ez most szóvicc akart lenni? - néztem rá összehúzott szemekkel. - Figyelj, nekem edzenem kell, hogy a hátizmaim elbírják az új szárnyaimat. Ha nem tartom őket jó állapotban, nem leszek képes repülni.
- Nem fokozatosan fog kinőni?
- Dehogynem. De a legkisebb szárny is minimum 55 kg, ami ha megnézed, elég nagy súly!
- És amikor olyan kis pihe-puha? - mutatta a kezeivel, hogy milyen pici és puha szárnyakra gondolt.
- Az is csont és izom. És az is nyom vagy 20 kg-ot. A hátizmaim pedig már lustulnak el!
- Mert nem edzettél - találgatott iróniával teli hangon Tehror.
- Pontosan! - csaptam össze a két kezemet. - Szóval, melyik súlyt használhatom?
Lustán körbenézett az edzőkomplexumban, ami az ő szájíze szerint volt berendezve. Széttárta a kezeit és egy pillanatra elvarázsolt éteri szépsége. Hirtelen megértettem az öngyilkos tinilányokat. Én is szívesen felvágtam volna az ereimet, ha egy ilyen pasi csókját kaptam volna meg cserébe. Elfintorodtam a gondolatra, azonban el kellett ismernem, hogy igaz. Jól van, lehet hogy két pillanatra is elvarázsolt. Egészen addig, amíg tökéletesen zengő hangján meg nem szólalt maga a sötét csábítás.
- Semelyiket - törölte bele férfias kezeit a nadrágjába. - Engem kell használnod.
- Hogy mi van? - pislogtam kábultan.
- Használj engem - dorombolt, aminek a következtében mintha azt is hozzáhallottam volna, hogy vágyaid kielégítésére.
Köhögnöm kellett, hogy leplezzem a mellkasomon kialakuló pirulást.
- Hidd el, nekem bármi jó... - kezdtem védekezni.
- Akkor megkapod a legjobbat! - mutatott magára. - Hidd el, egy bokszzsáknál jobb harcpartner vagyok.
- Harcoljak... ellened? - mutattam rá bizonytalanul.
- Vagy hagyd ki az edzést. Nekem mindegy - vont vállat hanyagul, de mosolygott.
- Na abból nem eszel - helyezkedtem támadó állásba. - Gyere, szépfiú!
Elkezdett ugrálni, akár egy bokszoló, az ökleit pedig az arca elé tartotta, védekező állásban. Leutánoztam a tartását.
- Első lecke: ha utánozol számodra egy idegen támadóállást, csak pofára esés lehet a vége - mondta és előrelendült.
És szó szerint igaza volt. Ugyanis egyből leterített, arccal a padló felé. A hátamra nem nehezedett rá, mivel két kezével megtámaszkodott a fejem mellett. Azonban a többi testrésze... Keskeny csípője és annak minden tartozéka a fenekemhez feszült. Egy állati morgás tört fel a torkából és mozgolódni kezdett. Éreztem, hogy megpróbált felállni rólam, de nem nagyon sikerült neki. Combjai satuként feszültek, viszont abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy az ő lábai az enyémek között voltak.
- Ne... mozdulj! - sziszegte a fogai között.
És ezt a pillanatot választotta a derekam arra, hogy begörcsöljön. Így egy leheletnyit emeltem rajta, Tehror csípője pedig önkéntelenül is összeütközött a fenekemmel, párzó mozdulatot imitálva. Éreztem, hogy a gatyája sátornak is elmenne, ettől pedig felizgultam. Hatalmat éreztem, mámorító energialöketet, ami többet követelt. A testem középpontja felforrósodott és tudtam, hogy ezt a felettem támaszkodó férfi is tudta.
- Menekülj, asszony! - lihegett a fülembe.
Egy erős légáramlatot éreztem és ezt kihasználva kikúsztam a test alól. Nem tudtam, hogy mi elől kéne menekülnöm, de a hangja megijesztett. Elsprinteltem a kétszárnyú ajtóig, ami az edzőterem főbejárata volt. Visszanéztem a vállam felett és néztem, ahogy Tehror a földön feküdt. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, de felemelte a fejét a padlóról és én hátrahőköltem. Egy vadállat szemei néztek vissza rám. A teste hullámzott a mély levegővételektől, amikkel próbálta kontrollálni magát. Meztelen felsőteste kezdett változni, a bőre megnyúlt, izmai kidagadtak. Ennek ellenére mégis gyengének tűnt. Azonban hiba volt ezt gondolnom.
Ugyanis kihasználva a pillanatnyi időt, amikor mozdulatlan voltam, utánam vetette magát. Ösztönlényként követte minden lépésemet, ahogy egy ragadozó a prédáját. Ősi mozdulatok ébredtek bennem, amik sejtbeli emlékekkel vegyültek. Még sosem voltam ilyen helyzetben, a testem azonban tudta, hogy mit kell tennie. Így határozottan megálltam a figyelmesen vizslató, önjelölt férjem tekintete előtt. Ő utánam kapott, de én elléptem egy-két lépést.
Ezt játszottuk egy darabig, ő viszont már kezdte unni.
- Mondtam, hogy menekülj - felkúszott arcára az a bizonyos mosoly, amit annyira szerettem benne. Kicsit gunyoros, kicsit vidám, de legfőképpen szexi. - Ezért meg kell büntesselek, angyalkám!
- Talán, ha elkapsz - incselkedtem vele, a szám szinte önmagától járt.
- Adok egérutat - feszült meg a teste az izgalmas hajsza gondolatára. - Sokáig akarom húzni és azt szeretném, ha készen állnál.
- Nem fogsz elkapni, nagyfiú - ingattam a fejemet, de az ajtó felé közelítettem.
- Azt még meglátjuk, kislány - nyalta meg incselkedően a száját, majd futópózba helyezkedett. - Három...
- Te még számolsz is?! - kérdeztem felháborodottan.
- Kettő...
Én pedig már ott sem voltam. Futásnak eredtem, de nevetése utánam úszott az enyhén állott levegőben. Legalább három folyosókereszteződésen átszaladtam, mire üvöltését hallottam. Elindult, a szívverésem pedig nem akart lecsillapodni. Adrenalin túltengésem is lehetett volna a mennyiségtől, ami a vérembe került. Én pedig egy pillanatra megálltam és felnéztem a kupolára, ami elterpeszkedett felettem. Vagyis inkább az azt keresztülszelő tartógerendákra figyeltem fel.
Másnak nem is volt nevezhető az az ördögi mosoly, ami végigterült az arcomon.

"Tehror szemszöge"
Mit képzel ez a nő?! Hova futott és miért nem menekült el előlem, amikor mondtam?! Csupán egy pillanatra ébredt fel bennem a szörny, akit a szép külső alá temettem oly sok évvel ezelőtt. Szerencsére még időben vissza tudtam zárni a börtönébe, mielőtt teljesen rávetem magam Miyakora és primitíven, ott, az edzőterem padlóján teszem magamévá.
Találd meg, büntesd meg, hajtsd be a jussod! 
Ezek a szavak dörömböltek a véremben, ahogy leendő menyasszonyom után eredtem. Teljességgel állati ösztönök uralták az elmémet, így csapot-papot otthagyva futottam utána. Mintha fekete haját láttam volna lebbenni itt-ott, de csak haladtam tovább. Képzelődtem, ahogy mindig, ha rá gondoltam.
- Arra futott - mutatott az egyik irányba egy szobalány, aki hatalmas ruhahalmot vitt éppen.
- Köszönöm - nyögtem oda neki és már futottam is a megfelelő irányba.
Egyenesen a házam előterébe értem. Hatalmas kupola fedte ezt a szobát, amit egy halhatatlan kézműves készített külön nekem. Azonban most pillantásra sem méltattam. Forgolódtam jobbra-balra, akár egy félnótás. Mi tagadás, úgy is éreztem magamat. Majdnem elnevettem magamat a bizarr helyzeten: úgy tűnt, én vagyok a vadász, Miyako pedig az igen ravasz préda.
- Ha egyszer elkaplak, felfallak - morogtam magam elé.
Lelki szemeim előtt kéretlenül is megjelent a kép, hogy én vagyok kedvesem takarója, ő pedig alattam nyög. Én pedig határtalan örömöt okozok neki azzal, hogy úgy bánok vele, akár egy királynővel. Az én királynőmmel.
Meghallottam egy messzi dobbanást, majd még egyet és még egyet. Felettem volt a forrása, én pedig elmosolyodtam. Mindig hallani fogom a szívverését. Ezúttal nem olyan volt a ritmusa, mikor velem nézett farkasszemet. Most bosszantóan nyugodt, kiegyensúlyozott, már-már pimasz dobbanások voltak ezek. Leguggoltam és lendületet véve felugrottam a fejem felett lévő gerendára. Két kézzel megkapaszkodtam, majd Miyako meglepődött sikkantását hallottam.
- Hogyan...? - hebegett.
- A szíved, drága - vigyorogtam bele hófehér íriszébe. - Élőn ver, akárcsak egy embernek.
Egymással szemben ültünk a gerendán. Mégis, mintha semmi furcsa nem lenne ebben a helyzetben. A tekintete fagyos volt, akár a jég. Mégis mosolygott, mert tudta, hogyha akarom, úgyis legyőzhetem ezt a hideget.
- És milyen a pulzusom, nagy úr? - kérdezte gúnyos hangon.
- Egészséges - felkúszott az én arcomra is egy kisebb mosoly. - De meg kell torolnom, amit tettél...
- Mit tettem én? - mutatott magára csodálkozva.
- Játszottál velem - fejeztem ki rosszallásomat. - Ez így nem lesz jó!
- Akkor hogy lenne a jó? - hajolt hozzám közelebb.
- A büntetésed minden nap egy csók - mutattam fel a mutatóujjamat.
- Bárkinek adhatom? - mosolygott imádnivalóan, a szavai hatására azonban belém mart a tömény féltékenység.
- Ezzel ne viccelődj - komorultam el, mert arra gondoltam, milyen lenne az, ha Miyako egy másik férfi karjaiban töltené az éjszakáit.
Ujjaim alatt a fa szilánkosra tört.
Csak a pecsét miatt vagyok féltékeny, legalábbis így nyugtattam magamat. Nem lehet ő a gyenge pontom! A csuklómon lévő mintával választottam magamnak feleséget, így a tetoválás a záloga annak, hogy jó társat választottam.
Azonban mellékhatásokról még nem hallottam.
Féltékenység?
Biztosan oda sorolható!
De ahogy azokba a kifejező szemekbe és nedvesen csillogó ajkakra esett pillantásom, tudtam, hogy elvesztem a lelkem. Ami soha nem is volt az enyém.
Ha lett volna lelkem, eladtam volna ezért a lányért.