Epilógus

Tudjátok, hogy milyen furcsa, amikor úgy érzitek, végre elértétek a hőn áhított, nagybetűs célt? Amikor már semmi nem számít, mert minden a helyére kattant. A vállaimat már nem nyomta mázsás súly és a viharfelhők elvonultak. A dolgok befejeződtek, a szerepem pedig már egy másik életnek volt csupán fontos - a Halálnak. Az érzelmi telítettség ilyen szintje és a boldogság olyannyira túlcsordult bennem, hogy a mellkasom szabályosan már fájt. A vőlegényem és én végre férj és feleség lettünk. Ahogy az arcomról fellibbent a grafitszínű fátyol és megláttam élesen és tisztán az újdonsült férjemet - ez minden pénzt megért.
Mintha víz alól hallottam volna mindent. Nem tudtam, hogy Jahve mit mond és nem is voltam tudatában, hogy Lucifer adta oda nekünk a gyűrűket. A koszorúslányaim - Ryshia, Shadow és Krin - sikongatásainak emléke csupán később vágott fejbe. A férfiak fütyülései és a lányok örömkönnyei elkerülték a tekintetemet. Tudjátok, miért? Mert előttem állt a valaha volt legszebb férfi és a zöld szemei telve voltak szerelemmel, hűséggel és vadsággal. A földöntúli ragyogás egyre csak erősödött a szemeiben, ahogy a ceremónia csak haladt előre. Aztán jöttek az esküink.
- Félvér arám, Miyako Shinne - kezdte Tehror az övét, én pedig ittam a szavait. - Fogadom, hogy veled leszek békében és háborúban, éhínségben és bőségben az örökkévalóságig - a mosolyából tudtam, hogy van még számomra mondanivalója. És láss csodát, igazam lett. - Most, hogy letudtuk a formális sorokat, csak azt szeretném mondani, hogy te vagy a legszebben ragyogó lélek, akit valaha láttam. Sajnálom, hogy végigvittelek mindazon a szenvedésen. Attól kezdve, hogy halandó testben rejtőztem és hagytam, hogy magad oldd meg a fenyegetéseket. Aztán jött az, hogy az öcsémmel elraboltattalak, majd az utazásod a kamutündérek erdejébe. Eközben pedig Lilith vadászott rád folyamatosan, Zafíra halála pedig miattam következett be. Aztán pedig idekerültél. Engem pedig a szenvedéseid olyan feladatra kényszerítettek, mint még soha, mert ezúttal meg kellett mentenem, nem pedig el kellett vennem egy életet... Köszönöm, hogy nekem adtad a szívedet mindezek ellenére. Én pedig itt, a halhatatlan világ minden képviselője előtt megfogadom, hogy igyekszem az álomférj lenni a számodra. Természetesen lesznek hullámvölgyeink - itt elmosolyodott, én pedig visszamosolyogtam. - És ezeknél remélni fogom, hogy nem vágsz ki a saját kastélyomból. Bevallom, a személyzet már majdnem jobban szeret téged, mint engem - itt Liza beujjongott, én pedig nem tudtam megállni a nevetést. - Azonban a lényeg, hogy szeretlek és mindig is így fog maradni.
Ezt úgy mondta, hogy elhittem neki. A terem ünnepélyes csendbe burkolózott, ahogy mindenki számára tudatosultak az elhangzottak. Bevallom, teljesen meglepődtem ezen a szónoklaton, mivel ezt senki nem mondta, hogy ilyen is lesz. És ahogy Ryshiát a gutaütés kerülgette a koszorúslányaim között, rájöttem, hogy ez a férjem önfejű akciója volt. Én szívesen mentem az árral, mivel az én esküm jött.
- Tisztavérű vőlegényem, Tehror, aki a Halál pozícióját tölti be és fia Moira és Daer, a Sorsszövő és a Pusztító néven ismert titánoknak, fogadom, hogy veled leszek békében és háborúban, éhínségben és bőségben az örökkévalóságig. Nekem is van mondandóm a számodra. Először is - itt nyomatékosan ránéztem - a nagynénédet elfelejtetted megemlíteni. Pedig fontos...
- Igazad van. Legközelebb a saját bőrével korbácsoltatom meg - morogta Tehror.
- Nem ezért mondtam - mosolyogtam rá boldogan a vőlegényemre, akinek ettől a torkán akadt a harag. - Az események, amiket felsoroltál... ezek tettek hozzád méltó arává. Ezek nélkül sosem mondhattam volna magamat erősnek és igazi halhatatlannak. Te pedig rövid úton rám untál volna...
- Ez soha nem történhet meg - vágott közbe egyből a nagyszájú Halál.
- Remélem is - vigyorogtam elégedetten. Már kezdett zsibbadni az arcom a mosolygástól, de egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni a számnak. - Tudod, ezzel a friggyel lekötözöl, ezt pedig a bukott angyal énem ki nem állhatja. Azonban érted bármit megteszek, csupán ezért hagyom harc nélkül, hogy bekösd a fejem.
Tehror kicsit megütközött a hallottakon, majd felvette az általam már annyira ismert rosszfiús vigyorát. Én pedig könnyűszerrel bele is pirultam.
- Pedig azt hittem, hogy más... - itt feltűnően körülnézett, hogy direkt kétértelműen jöjjön ki - képességeimtől csábultál el.
És a nyavalyás még kacsintott is hozzá! Ezt nem hagyhattam válasz nélkül.
- Ha ki akarod engesztelni a lekötözött felemet, akkor elég sokat kell... reptetned engem a csúcson - mondtam az ajkamat beharapva.
Tehror arca mindent elárult. Az én édes férjem pedig felvette a felé dobott kesztyűt. Azonban mielőtt riposztolhatott volna valamivel, Jahve közbeszólt.
- Ne itt, a fülem hallatára a szent ceremónia közepén, rendben? - megrovó pillantása szeretettel vegyült, így mi kicsit megbillentettük a fejünket beleegyezésképpen.
Úgy éreztem magam, akár egy tinédzser, aki rossz fát tett a tűzre. Tehrorral folyamatosan szemeztünk, ahogy Jahve folytatta a ceremóniát. Aztán elmondta ránk az áldását, a körülöttünk levők áldásait és jókívánságait, illetve a isteni igét. Bár az utolsó szerintem csak önpromóció volt. A lényeg, hogy én ennek felét sem hallottam, mivel a vőlegényem szemei beszippantottak. Egy mondatot azonban tisztán hallottam az egész tirádából.
- Megcsókolhatod az arát!
Mielőtt levegőt vehettem volna, Tehror rám vetette magát. Egy olyan csókot kaptam tőle, amibe könnyűszerrel bele lehetett volna halni, annyira jó volt. Ahogy a számmal játszott, színpadiasan hátradöntött, a tömeg pedig éljenezni kezdett.

"Anne szemszöge"
- Komolyan, így jöttetek össze? - néztem anyára, aki álmodozó tekintettel simogatta éjfekete szárnyát, ami még mindig gyönyörű volt a kora ellenére is. Bár ez nem sokat számít egy halhatatlannál. - Apu ezt ígérte neked? Hogy az álomférjed lesz?
- Igen, ez tökre olyan, mint egy giccses romantikus regény! - lázadt fel a mellettem ülő ikrem, Zafíra is. - Nem lehet a Halál ennyire érzelgős! Tuti, hogy kiszínezted!
- Én ugyan nem - mosolyodott el, ezúttal már felénk fordulva és fehér szemeit ránk szegezve. - Ez olyan biztos, mint hogy a nevem Miyako és én vagyok az anyátok.
Mi is történt pontosan? Mivel betöltöttük a 17-et, anya leült velünk beszélgetni. Arról mesélt, hogy mi mindent kellett kiállnia, hogy ez a nő váljon belőle, akit mi az anyánknak ismerünk el. Én és a testvérem félistenekként vagyunk nyilvántartva, azonban az apánk szerint jóval nagyobb a hatalmunk, mint hinnénk. Vagy ahogy a felettünk állók hinnék.
- Megint mivel tömöd a gyerekek fejét? - anya mellé apánk huppant le, méghozzá úgy, hogy fél kézzel megfogta a dívány háttámláját és átlendült rajta, egyenesen anya mellé ülve.
- Csak elmeséltem nekik, hogy hogyan találtunk egymásra - pillantott szeretettel apára anya.
Még én is elismerem a lányaként, hogy apa egy csodálatos férfipéldány. De komolyan, azta! Mondjuk, nekem nem annyira zsánerem a tipikus rosszfiú, de anya úgy tűnik, hogy odavan érte. És apa is gondolkodás nélkül átölelte a bukott angyal vállait, így húzva szinte az ölébe.
- Hol tartasz? - kérdezte apa, ahogy összekulcsolták az ujjaikat.
- Az esküvőnél - válaszoltunk kórusban. - Amikor hátradöntötted és megcsókoltad.
- Így történt tényleg? - meresztett nagy szemeket mellettem Zafíra.
- Tényleg volt anyának egy kígyótetkója, amit Zafírának hívtak? És tényleg álomba űzte őt a nagynénéd? És te tényleg elraboltattad Luciferrel? - jöttek az én számból is a kérdések.
Apa a méregzöld szemeivel anya felé pillantott, aki csak vállat vonva reagált a szúrós nézésre.
- Tehror, ez történt - mondta egyszerűen Miyako.
- Igen, de legalább a gyerekeknek egy kicsit kiszínezted volna! - morogta apa, mi pedig teljesen elképedtünk.
Ha jól értettem, akkor apa a valaha volt legjobb nagybácsival elraboltatta az anyánkat. A nagyszüleink pedig a kozmosz legkülönbözőbb lényei. A másik nagybátyánk pedig maga az Isten, aki minden alkalmat megragad arra, hogy hirdesse az igéjét. Anyánk ebben a sztoriban mesélt nekünk cserbenhagyó Mennyországról, jó bukottakról és gonosz angyalokról, tipikus gimis életről az emberek között, a Pokolról és megjavult démonokról, illetve velejéig gonosz lényekről, akik a Földön járnak. A kamutündérek és a titánok pedig még csak nem is olyan számottevőek.
- Akkor keresztanya végül elfoglalta a trónját? - kérdezte Zafíra tűnődve.
- Shadow? - pillantott ránk apa, elszakítva tekintetét anyáról. - Nem tudjuk, hogy hol van jelenleg. Felszívódott.
Zafíra elszontyolodva süppedt a fotelbe. Ő állt közelebb Shadowhoz. Hét éve tűnt el a családunk életéből. Nagyon furcsa körülmények uralkodtak a Földön, ezért ment le megnézni, hogy mi folyik ott. Azóta sem kaptunk róla semmi hírt. Ez pedig nagyon aggasztó.
- És a hybridek? - kérdeztem rá. - Találtak már rájuk valami megoldást?
- Sajnos nem. Egyre rosszabb a helyzet, egyre gyakoribb a megvadulás vagy az emberek előtti felfedés. Nem lehet őket kordában tartani. Persze próbálom korlátozni a létszámukat, de nekem is van egy bizonyos limitem, amit nem léphetek túl. Hiszen valljuk be, hogy halhatatlan nem gyakran távozik el szívrohamban vagy agyvérzésben, amik bármikor bekövetkezhetnek. Az emberek pedig ha nem akarnak velünk háborúzni, nem kezdik el irtani a hybrideket - fejtette ki apa.
- Nem irtani kell őket, hanem tanítani! - szólalt fel anya. Ez egy régi vita volt közöttük. - Csak találni kell egy tisztavérű mestert nekik, aki megtanítja, hogy hogyan alkalmazkodjanak az egyik faj hierarchiájába!
- Shh, kedvesem - simogatta meg apa anya fejét csitítóan. - Nem szeretnék veszekedni veled, de ez nem is a mi fennhatóságunk. Ezzel az üggyel Jahve foglalkozik, na meg Lucifer.
A nagybátyáim említésére megnyugodtam. Ők mindig észnél voltak, legalábbis akkor, amikor láttam őket. Olyan kiegyensúlyozottnak tűntek. Fura, de a Sátán és az Isten nagyon jól tudtak együtt dolgozni, ha az emberek közötti egyensúly a tét.
- Úrnőm! - hangzott a csattanás az ajtó felől, ahogy Krin hangja végigharsogott az érzékeinken. Az Aranyangyalnál ijesztőbb jelenséggel még nem nagyon találkoztam, így ösztönösen belesüppedtem a fotelembe még jobban.
- Krin, még mindig Miyako vagyok - javította ki anya oda sem nézve. - Mi történt?
Krin volt az anyám elsőszámú társalkodónője és hírforrása az otthonunkban. Nagyon jó barátnők, bár néha ez nem nagyon látszik. Az Aranyangyal azelőtt apámat szolgálta, azonban ő Miyakot választotta, így a Halál nagylelkűen lefokozta csupán hírszerzővé. Azonban úgy tűnt, hogy ezt sokkal jobban élvezi.
- Sorra tűnnek el a halhatatlanok! - fakadt ki Krin, élettelen szemeibe fura fények költöztek. - Egy... kétlelkű hozta a listát az eltűntekről.
- Egy kétlelkű?! - visszhangoztuk mind a négyen.
Ritka állatfaj az olyan, mondta volna Lucifer. Ők határozottan a rendszeren kívül álltak, nem voltak sem emberek, sem démonok. Még a lidércek is féltek tőlük, mert könnyen megütheti a bokáját, aki egy ilyen lény útjába kerül. Azonban mégis ők voltak a leghírhedtebb kereskedők a feketepiacon. A démon és az ember szeme együttesen olyat lát, amit más nem képes, ez teszi őket tehetséges beszerzővé. Ezt mind a pletykákból és a hatalmas könyvtárból tudom, ami a család birtokában áll.
- Kinek mondja magát? - pattant fel apa.
Igen, Lucifert annak idején megkínozta egy kétlelkű, aki lidércnek mondva magát juttatta be a nagybátyámat az egyik alkalmazottja után a tündérek erdejébe. Nagyon szövevényes sztori.
- Gimne vagyok, szolgálatára - szólalt meg mögülünk egy hang.
Megfordultam és 5 centire tőlem egy zöld és lila szempár nézett rám. Vad sörénye és túlságosan is emberi teste mindent elárult. Ő volt a kereskedő, aki a listát hozta. Testét fura mintázatú páncél borította, íriszei megnyúltak, akár egy macskának. Hihetetlenül kiegyensúlyozottnak tűnt.

Meglepően gyönyörűnek volt mondható.
- A Kalózkirálynő? - kérdezett vissza Tehror, aki megdöbbentnek tűnt.
- Valaha az voltam - felelte titokzatosan a nő, ahogy letérdelt az apánk elé. Fura volt látni egy olyan letérdelést, amiben egy csepp önmegadás sem volt, csupán tisztelet. - A testvéred bőrére pedig szükségem volt. Nézd el szolgádnak eme förtelmes botlását...
A Halál pillanatok alatt mozdult. Lekevert a kereskedőnek egy pofont, aki először viszonozni akarta. Kést rántott és kivillantotta tűhegyes fogait. Azonban valami átfutott a tekintetén, illetve az elméjén, mivel eltette a kését egy pillanatnyi habozás után. Szüksége volt az apámra.
- A kezemben van a kulcs, amivel véget vethetek ennek az egésznek - folytatta reszketeg hangon Gimne. - Azonban... szükségem van a lányaidra.
Anya szemeiben düh villant és elszabadult a káosz. Miyako hybrid formájába való átalakulása és Gimne késrántása teljesen egyszerre történt. Anya morgott valamit arról, hogy a "kincseimet akarod", Gimne pedig közben magyarázkodott. Végül pedig Zafíra pattant fel mellőlem.
- Én elmegyek vele! - mutatott határozottan a kereskedőre.
Döbbent csend hasította át a levegőt. A szoba légtere szinte egy merő jégdarab volt. Én is a testvéremre néztem, aki makacsan állt a szoba közepén, kiterjesztve füstjét, amivel bárkit és bármit meg tudna ölni.
- Zafíra, gondold át! - záporoztak a szavak a számból. - Azok az emberek nekünk nem jelentenek semmit!
- Éppen ellenkezőleg - vágta rá az ikrem és egyből tudtam, mire gondolt.
A halhatatlanok nélkül az ember hullik, mint a legyek. A nagyja orvosságot már most halhatatlanok véréből keverik ki. Ha nincs ember, nincs lélek. Ha nincs lélek, nem kell kit átirányítani. A Halál pedig akkor egyszerűen elveszti a szerepét, ergo törlődik a kozmoszból.
Szóval nekünk kampec.
Egymásra néztünk Zafírával és bólintottunk.
- Mindketten megyünk - jelentettem ki, ahogy én is kiterjesztettem az erőmet.
Mérget termelő pikkelyek lepték el a bőrömet.
- Anne... Zafíra...! - hüledezett anya, akinek hitetlenkedés ült ki az átalakult arcára. - Nem mehettek...
- Anya, ha bennünk nem bízol, akkor kiben? Megcsináljuk, ugye? Gondold végig. Megkeressük és megmentjük a halhatatlanokat - nyugtatgatta Zafíra.
Egymásra néztek apával. A Halál összeszorított állkapcsából ítélve nem szívesen tesz eleget a kérésünknek. Azonban a megadás béklyói már bekötötték szívét, így nekünk csak meg kellett húzni azokat a láncokat.
- Az emberi világban ismerkedtetek meg - mondtuk egyszerre a testvéremmel. - Látni szeretnénk mindazt, amiről meséltetek!
Tehror megadó sóhaja mintha a mellkasa legmélyéből szólt volna. Legszívesebben lepacsiztam volna az ikremmel.
- Ha bárki hozzátok ér, meghal. Világos? - sziszegte a fogai között.
- És kerüljétek a feltűnést! - tette hozzá anya.
- Jó, rendben! - már fordultunk volna oda Gimnéhez, aki már közben nyitotta a portált, azonban a szüleink utánunk szóltak.
- De legfőképpen mulassatok jól!
A szüleink arcán kicsit ijesztőnek mondható mosolya volt az utolsó kép, amit megőriztünk a nagy utazás előtt. Ezzel pedig feltettük a kalapjainkat és beléptünk a portálba.

Tehát ennyi lett volna. Tudom, hatalmas nyitott vége lett. Most kérdezhetnétek azt, hogy mi lett Ryshia és Shadow sorsa? A lányok vajon sikerrel járnak? Gimne mit akarhat a Haláltól? És a legégetőbb kérdés - Gaela vajon végleg belenyugodott a vereségébe?
Ha van igény rá (és remélem, hogy van, mert annyi ötletem van, hogy számon tartani képtelenség), akkor a mellékszálakat folytatom külön történet(ek)ként. Azonban Miyako és Tehror története itt véget ért, vagyis a főszál elvarrása mellett búcsúzom ettől a blogomtól is. Hihetetlen, hogy eddig (elhúztam és) eljutottunk és kitartottatok mellettem. Nagyon köszönöm azoknak, akik mellettem voltak és támogattak végig.
Ha valakinek van véleménye, kritikája, esetleg ötletei, várom odalent a megjegyzések rovatban.
És tudjátok, mi jön - egy újabb történet! Ha még emlékeztek a Fedőneve: Szellem történetemre, érdemes oda is bekukucskálni!
Addig is minden jót.
Örök szerelmese az írásnak: Aislynn

80. fejezet: Az Apokalipszis lovasai

- Rendben, végeztünk! - hangzott a megváltással szinte egyenértékű mondat.
Én nyögve a padlóra rogytam. Meghajoltam a templom oltára előtt, ahogy Jahve is. Nagyon fura volt magát az Istent látni, ahogy meghajol a neki emelt oltár előtt. Így olyan volt, mint bárki más, aki gyakran jár templomba. Szemében csillogott az őszinte tisztelet az emberek iránt, akik mindezt érte tették.
- Húzzunk innen! - ellentétben az öccsével.
Megforgatva a szemeimet álltam fel a földről. Szárnyaimat széttárva nyújtóztattam meg magamat, miközben ritmikus karkörzéseket végeztem. A rituálém közben azonban letámadott egy erős kar.
- Fáj valahol? - suttogta Tehror a fülembe. - Megmasszírozzam?
- EL A KEZEKKEL A MENYASSZONYTÓL!!!! - teleportált oda hozzánk Ryshia kiáltozva.
Mi Tehrorral szétrebbentünk annak rendje s módja szerint. Nem is a félelem, hanem inkább a meglepődés vezérelt bennünket. Csak néztünk furcsálló tekintettel a démonlányra, aki még mindig az MT-jét nyomkodta merengve. A feje körül csupán egy lapocska körözött, én pedig gyorsan el is kaptam. A szemeim elkerekedtek a rajta levő feladattól.
- "Távol tartani a jegyeseket egymástól"??!! Mit jelentsen ez?! - igen, Tehror is a vállam felett elolvasta és ő reagált először. - Nem állhatsz közénk, démon!
- Nyugi, ez csak az esküvőig érvényes - legyintett vállat vonva. - Én már közel 150 éve nem ismertem férfit bibliai értelemben. Nem fog összedőlni a világ számotokra sem 3 naptól.
Mi Tehrorral összenéztünk, az arcomra pedig pirosság gyűrűzött fel. Az nem olyan biztos. Olyan intenzíven nézett rám a vőlegényem, hogy a lelkem és rejtett női tájaim fickándozni kezdett. Éteri vágy csillogott a zöld szemekben, amik leginkább méregre emlékeztettek. Ja, méreg - gondoltam magamban - egy korty és a rabja vagy.
Azonban Ryshia mögé nézve nem csak a Halálnak csillogott vágy a szemeiben. A démonlány nem láthatta végzetét, ami közvetlenül mögötte volt. Lucifer állt a démon mögött, kitágult orrlyukai és kivillanó fogai igazi vadállatra emlékeztették. Tányérnagyságú szemei sokkra engedtek következtetni. Szakadozó lélegzete és a szája feletti verejtékcseppek sem voltak elhanyagolható tünetek. Szerintem a 150 év hatott a szexdémon érzékeire, akinek a pillantásából arra engedtem következtetni, hogy ezzel a kijelentéssel Ryshia a legcsábítóbb célponttá vált a Sátán szemében. Lucifer bőre szinte füstölt, ahogy szemei két lávával teli gyöngyre hasonlítottak. Ryshia ekkor fordult meg.
- Ne is gondolj rá! - tartotta fel a lány a tenyerét, stoptáblaként szánva azt a Sátánnak. - Nem fogunk ágyba bújni. A főnököm vagy és ezt már lejátszottuk egyszer.
Lucifer összeszűkült szemekkel és még mindig sistergő energiát árasztva magából lépett közelebb a főtisztjéhez. Úgy tűnt, a témát ő még nem tekintette lezártnak.
- Szerintem ezt még egyszer le kéne játszanunk - morogta torokhangon, ahogy megfogta Ryshia feltartott kezét és hirtelen a tenyerébe csókolt. - Eddig nem tudtam a 150 évről...
- Pontosan tudhattad - ellenkezett Ryshia, miközben kirántotta a kezét az édes fogságból szinte már indokolatlan hevességgel. - Mióta nálad dolgozom, nem kezdtem viszonyt senkivel.
- Miért nem? - motyogta tűnődve a Pokol ura, inkább magának mint a jelenlévőknek.
- Mert valaki - mutatott Luciferre eltéveszthetetlenül a démon - annyi munkát adott, hogy nem volt időm ilyesmire. Én pedig a munkát az élvezet elé helyeztem.
A helyiségben a hőmérséklet érezhetően megugrott. Az istenség pedig egyre dühösebb vagy éppen egyre vágyakozóbb lett. Talán mindkettő párhuzamosan dúlt a lelkében. Fogalmam sincs, én csupán a külső tényezőkből tudtam következtetni.
- Ha időd lett volna, kerestél volna szeretőt? - szegezte a démonnak a kérdést az ura.
Meghökkentem a lány válaszán. Megemeltem előtte a képzeletbeli kalapomat, ugyanis nem mindenki merte volna ezt válaszolni. Azonban a barátnőm csak egy kirívó mosollyal az arcán egy leheletnyivel közelebb hajolt a főnökéhez, ahogy a választ adta.
- Biztosan - morogta Ryshia. - Valószínűleg lettek volna több tucatnyian. Kifejezetten szeretem az érintést.
A lány emberi arca alatt ott vibrált apai öröksége, a felszínre törni akaró vadállat. Lucifer térdei megroggyantak, ahogy ezt hallotta. Hihetetlen volt. Ryshia képletesen térdre kényszerítette a főnökét a válaszával, aki ott maradt letaglózva.
- Holnap találkozunk! - csak ennyit mondott úgy általánosságban mindenkinek, mielőtt füstté vált.
Lucifer mire utána kapott, addigra a lánynak hűlt helye maradt csupán. A szexdémon pedig ott maradt a templom padlóját ütlegelve, mint valami félőrült.
- Sikerült magába bolondítania - mondta Jahve vigyorogva. - Remek!
Az Isten úgy nézett ki, mintha éppen egy képzeletbeli listán kipipált volna egy tételt. Gyanakodva néztem Jahvéra, aki a füstdémonhoz hasonlóan távozott pillanatokon belül. A násznép nagyja uraikat követve elvonult, míg csupán a Halál palotájába tartozó népség maradt a templomban. Azonban ott voltak valakik, akiket nem ismertem. Négy gyönyörű lány, közel ugyanolyan magasak és ugyanolyan arcúak. Nagyon fura volt őket egymás mellett látni. A hajuk különbözött legalább. Az egyiknek fonatban volt, a következőnek kiengedve és hullámosan, a harmadiknak egy fiúsan rövid frizurája volt a negyediket pedig tépett félhosszú sörénye tette egyedivé.
Tehror megfeszült mellettem.
- Bátyó, örülünk a találkozásnak - lépett oda hozzánk a rövid hajú, ahogy Tehrort, majd engem is átható tekintettel végigmértek. - Örvendek a sógornőnknek.
- Öhm, bocsi, de ti kik vagytok? - kérdeztem meg a tudatlanságom következtében piros fejjel.
A rövid hajú és a testvérei elmosolyodtak. Ijesztőek voltak, ahogy egyszerre torzult jellegzetes grimaszba az arcuk.
- Sajnálom az udvariatlanságunkat - lépett elő a leengedett hajú. - Legidősebb nővérünk kissé modortalan tud lenni. Ő Wendy - mutatott elegánsan az előbbi felszólalóra - én Eva vagyok, ők pedig Fiona és Daniella.
Rémlettek ezek a nevek.
- Az Apokalipszis lovasai, ha nem tévedek - egészítettem ki a bemutatkozásukat töprengő arckifejezéssel, bölcsen eltakarva a lelkemben dúló vihart, amit a jelenlétük gerjesztett. - Örvendek.
- Meglepően közömbösen fogadod a tényt - szólt közbe Fiona, akinek fonata volt.
Én csak vállat vonva néztem Wendyre.
- Gondolom te vagy a Háború, angolul War. Ezért van az egész testedre szíjazva egy kisebb hadseregnek is elegendő fegyver - mutattam az oldalán függő gránátokra.
- Tudod, sosem lehet tudni - villantott egy titokzatos mosolyt.

Megjelent lelki szemeim előtt páncélban és karddal a kezében. Simán el tudtam hinni, hogy hadseregeket tud egymásnak ugrasztani. Ha sorrendben akartam haladni pusztán a neveik alapján, akkor Fiona következett.

- Fiona, az Éhínség (=Famine) - pillantottam tovább.

- Honnan tudtad? - kerekedtek nagyra meglepően ártatlan szemei.

Wendyn látszott, hogy ontott már vért. Fura. Úgy tűnt, a testvéreit próbálta eddig megóvni.

- Szörnyen le vagy fogyva - adtam meg rá az őszinte választ.

- Ott a pont - felelt mosolyogva, ahogy érdeklődve közelebb lépett, hogy szemügyre vegyen. - Te viszont egészséges vagy. Nem vagy olyan, mint a mostani tinilányok... Ezt értékelem benned - közben úgy intett közelebb, mintha egy nagyon fontos titkot kellene mondania. - Valamelyikük szándékosan szólít engem, pedig régen mindenáron távol akartak tartani.

- Ez igaz - mondtam egy mosollyal.

Éltem is abban a korban. Ezt inkább elhallgattam. A következő testvér Eva volt.

- Járvány (=Epidemic) - mondtam a szemébe nézve. - Pestis, kanyaró, HIV, ilyesmi?

- És a legártalmasabbakat még csak nem is ismered - bólintott rá a listámra. - Tudod, az emberek ódzkodnak tőlem, s mégis fegyverként használnak. Fura, nemde?

Tetszett az az elgondolkodó arckifejezése. A stílusa is hasonlított a szerepkörére - szinte ragályos volt. Én azon kaptam magam, hogy a betegségek emberek életében játszott szerepéről gondolkodtam, ez pedig nagyon régóta nem fordult meg a fejemben. Konkrétan a halálom óta nem.

És végül Daniellához fordultam. A legkisebb és legveszélyesebb. Azonban az ő szerepét nem értettem. Ő is a Halálhoz értett, mint a vőlegényem.

- Tudom, mi jár a fejedben - szólalt meg halk hangon az említett személy. - Mi a szerepem? Én takarítok a testvéreim után.

Értetlenkedő tekintetemet látva a lány grimaszra húzta a száját. Tehror arcán feszültség jelent meg, ahogy legkisebb húgára nézett.

- Szerintem nem kell tudnia, Ella - mondta a vőlegényem.

- De, tudnom kell - ellenkeztem vele egyből.

Daniella vett egy mély levegőt.

- Takarítani fogok - ismételte meg magát. - Én leszek apánk és bátyánk egy személyben. Mindenki számára elhozom a pusztulást. Az Ítélet Napján mindenki eltöröltetik a Föld színéről, legyen az halandó, halhatatlan vagy istenség.

Megdöbbentett a tekintetének élessége és a közömbösség, ahogy ezt kimondta.

- Tehát te ölsz meg majd mindenkit? - kérdeztem halkan, reménykedve abban, hogy rosszul hallottam valamit.

- Igen - nem hagyott bennem reményt. - Magamat is beleértve. Két pár marad majd csak élve. Egy halandó és egy halhatatlan pár. Ez azonban a jövő zenéje.

Szinte éreztem, ahogy a tollaim felborzolódnak ettől a lánytól. A legfiatalabb és mégis a legveszélyesebb. Ahogy ránéztem, ő elmosolyodott. A titánok és a testvérei hozzá képest semmik voltak. Tudjátok miért?

Mert látszott a tekintetében az élvezet, ahogy erről beszélt. A világvége és több millió élőlény halála nem jelent számára semmit. Semmibe veszi az életet, habár arra rendeltetett, hogy elvegye és számba vegye a bűnöket. Ez neki nem kötelesség.

Hanem csupán szórakozás.

79. fejezet: Minden jó, ha a vége jó?

Jahve állt előttünk. Fura volt a művészi punk srácot reverendában látni. Kényelmetlenül érezhette magát, miközben a próbára készültünk.
- Muszáj nekem ezt viselnem? Én vagyok az Isten, nem hiszem, hogy papnak kéne öltöznöm! - húzta el a száját a srác, miközben az ujjával próbált tágítani a (tényleg borzalmas) ruhájának a nyakán.
- Én sem értem igazán, hogy miért kell ebbe beöltöznöd - kuncogtam a markomba.
- Te ezt élvezed, igaz? - villant rám már-már fenyegetően a kék írisz. Színes haja és szoborszerű arcvonásai egyáltalán nem illettek ahhoz a reverendához. A papgallér még elment volna, azonban a fekete csuha már tényleg túlzás volt. - Kezdem azt hinni, hogy rossz vagy.
A mosolya megtörte szemének szigorú és hideg fényét. A kisfiús mosoly ragadozószerűvé tette az istenség arcát. Tényleg ő volt a mindenség bírája.
- Ha úgy nézzük, igazából te erőlteted a híveidre ezt a borzalmat - gesztikulálva riposztoltam, ahogy egy nőhöz illik.
Ő csak kacsintva elismerte az igazamat. Ekkor jött be hozzánk a paplakba Lucifer. Vörös inget és öltönyt viselt, ami határozottan fenségesen állt rajta. Meglátván a bátyját az ajkai gúnyos vigyorra húzódtak.
- Nicsak, ki esett saját döntésének csapdájába? - tapogatta meg karmaival bátyjának a nyakgallérját.
Jahve fintorogva ütötte el öccse kezét a ruhájáról. Lucifer csúfolódva kiöltötte a nyelvét, majd férfiasan felnevetett. Legnagyobb meglepetésemre Jahve is felvette az 5 évesek szintjét, így folyamatosan nyelvet nyújtogattak egymásra. Az Isten és a Sátán az esküvői próbámon, őrület!
- Te úgy nézel ki, mint egy strici - vágott vissza az Isten.
- Köszönöm - mondta Lucifer büszke mosollyal. - Ezt a hatást szerettem volna kelteni.
- Valóban? Ez egy esküvői próba - mondta fanyarul Jahve. - Ha így öltözöl, nyugodtan csaphatod a szelet a koszorúslányoknak.
- Wow, itt vannak csajok? - nézett ki tűnődő tekintettel és huncut mosollyal a paplakból a Sátán. Ez de furán hangozhat! Pár pillanat nézelődés után az öcsi durcás ajakbiggyesztéssel jött vissza. Ezúttal Jahvén volt a vigyorgás sora. - Komolyan, angyalokat hoztál ide?
- Miért, nem tetszenek?
- Mind tőled bűzlenek - fintorgott Lucifer, ahogy még egyszer kikukucskált. - Jól látom, hogy annál egy pöröly van? Ráadásul egy felszentelt pöröly? Tudtam, tesó, hogy nem bírod a fejem, de hogy ennyire!

- Az biztosan Rheia - legyintett tűnődve Jahve. - Nincs félnivalód tőle.
- Rám bámul - motyogta Lucifer, ahogy visszahátrált az ajtótól.
- Biztosan nem - nyugtatta az öccsét.
- De igen - tagadta Lucifer. - Most a fegyverét suhogtatja...
Jahve egy kézmozdulattal becsapta a paplak ajtaját a Sátán orra előtt. A vöröske összerezzent a hirtelen ingertől. Óvatosan még jobban elhátrált az ajtóból. Megpördült a tengelye körül és igyekezte legyőzni a paranoiáját. Jahve is fojtott hangon nyugtatni kezdte.
- Senki nem bánthat. Engedélyt adtam, hogy a templomba léphess és az angyalaim ezt tiszteletben fogják tartani.
- Még mindig nem mutattad meg nekik az igazi arcodat? - mutatott az öccse a legidősebb fivér arcára.
- És soha nem is fogom - bólintott egyet az Isten. - Még mindig a bölcs, öreg, szakállas manus vagyok nekik.
- És nem kételkednek benned? Mármint, tudod... - fordult hozzá Lucifer. Jahve értetlenül várta a folytatást. - Ez az elbaszott Mikulás fehérben szerep már nem... elcsépelt?
Azt vártam, hogy ettől eltörik a mécses. Most komolyan, lefikázta a Sátán az Isten egyik alakját. Valljuk be, mi sem szeretjük, ha valamelyik ruhánkat lehúzzák a sárga földig. Kb ilyen szinten van az Isten is az alakokkal. Azonban Jahve elkezdett rajta nevetni.
- Te mondod ezt a vörös ördög és vasvilla kombóddal? - Jahvét nem kellett félteni.
Lucifer durcásan elfordult a bátyjától. Ekkor állapodott meg a tekintete rajtam és ruhámon. Vörös szemei párszor végigsimítottak rajtam. Olyan szemérmetlenül bámult, hogy el kellett nyomnom az ingert, hogy eltakarjam magamat.
- Lőhetek rólad egy képet? - kérdezte érdeklődve.
- Miért? - kérdeztem zavartan, ahogy a falig hátráltam.
- Miyako, csak képzeld el! - vette olyan TeleShop árushoz hasonló stílusra. - Ha lefényképezlek, meg tudom mutatni a képet a leendő kuncsaftjaimnak...
- Mármint azoknak, akik szerződést kötnek az ördöggel? - kerekedett ki a szemem.
- Csitt! - rakta saját szája elé hegyes karmokban végződő ujjait. - Még nem végeztem - de durcás hangja ellenére mosolygott. - Tehát ha megmutatom nekik, hogy milyen tökéletesen festesz, a nők hozzád hasonlóak akarnak majd lenni, a férfiak pedig téged akarnak majd! Hát nem lenne csodás marketing?
Előbújt belőle az üzletember. Lucifer szeme csillogott, ahogy a potenciális bepalizható áldozatokat számolgatta a fejében. Közben Ryshia is becsörtetett a szobába nagy hangzavar kíséretében. Üzletasszonyosan volt felöltözve, eltekintve a hatalmas szablyától, ami az oldalán függött. A fekete, térdig érő szoknya és fodros fehér blúz elég mozgást biztosítottak neki, ha netán harcra került volna sor. A szarvai büszkén kanyarodtak, gyönyörű füstszínük meg-megcsillant a lámpa hamvas fényében. Arca ragyogott, ahogy egy démonnak szokás. Árasztotta magából a profizmust. Egy MT volt a kezében. Az MT-t (Mágikus Táblát) előszeretettel használják a varázslattal nem rendelkező halhatatlanok. A lényege, hogy ez a tábla varázslat segítségével leírja minden teendődet és gondolatodat egy áttetsző papírszerűségre, ami az adott feladat teljesítéséig a fejed mellett lebeg. Okos és nagyon idegesítő találmány. Ryshia feje körül 2-3 lapocska röpködött vidáman. Egyet röptében elkapott és elkezdte felolvasni a rajta szereplő szöveget.
- Tehror üzenete Lucifernek szól: - itt Ryshia hangja eltorzult, mintha Tehror szólt volna a torkából - "A feleségem nem lesz az üzelmeid része, erről én magam gondoskodom."
Megborzongtam a szövegből áradó birtoklási hullámtól. Akaratos férjem lesz. Olyan jó ez a szó: férj. Olyan állandó, nemde? A szívem felmelegedett, mintha egy meleg takarót tekertek volna a szívem köré. Imádtam az uramat, még most is imádom. És ezután is fogom.
Lucifer azonban egészen más érzés miatt borzongott meg.
- Olyan... természetellenes a testvérem hangját hallani a démonom torkából - mondta öklendezve.
Aznap Ryshia mondta ki a nap igazságát.
- Sátán, mi mind természetellenesek vagyunk - világított rá a részleges igazságra. - Legalábbis az emberek szerint.
- És mégis istenítenek minket - mondta Lucifer vigyorogva. - Imádom őket, meg kell hagyni. Jól összeraktad, Jahve!
Az Isten nem bírta tovább és levette a csuhát. Alatta egy hófehér ing volt és egy nadrág. A papgallért azért ízlésesen magán hagyta. Miközben a fején áthúzta a csuhát, közben morgott.
- Bárcsak ne hagytam volna meg a szabad akaratukat! - motyogta vehemensen. Az évszázados keserűség olyan intenzitással átjárta a szavait, hogy szinte arcon ütött. Azonban a tekintete dühösből szomorúba ment át. - Bárcsak ne szeretném őket ennyire... A fiam még mindig élne...
Ismét maga elé bámult üveges szemekkel. Az évezredek emlékei egy sóhajt csaltak ki belőle csupán. Én pedig őszintén tiszteltem ezért.
- Kezdődjék a próba! - tapsolt Ryshia kettőt, majd füstté vált.
Erre pedig mindenki hangyabolyként nyüzsögni kezdett. Menyasszonyként csupán annyi volt a dolgom, hogy botlás nélkül eljussak az emelvényig, ahol Jahve és Tehror áll és örök hűséget fogadni. Ennyi volt az egész és nem több. És mégis a vérem zubogott a fülemben.
Azt mondják, hogy a halhatatlanok sokkal kecsesebbek és ügyesebbek a halandóknál. Hát, én azt mondom, hogy ez nem ezen múlik. Én például halhatatlan létemre 5-ször botlottam meg a bokagyilkos cipőmben, mire az emelvényhez értem. Tehror már röhögött, ahogy odaálltam elé 3 esés után. Jahve elfelejtette a szövegét, Tehror rossz ujjamra húzta a gyűrűt, a vendégek között pedig spontán háború törhetett volna ki. A násznép egyik oldalán voltak a démonok, a másikon pedig az angyalok. Az apám és az anyám elkülönítve ültek, mert anyám még mindig haragudott Ozenre. Krin folyamatosan megbotránkoztatta Raphael arkangyalt csupán a létezésével és a Vérhercegnő pedig... elég sajátos módon élvezte a próbát. Éppen Vod támogatta az egyik székre, miközben folyamatosan csitítgatta és szabályosan lefogta. Ugyanis Shadow gyengéje köztudottan a madarak voltak, a templom egyik sarkában pedig volt egy éterien gyönyörű hóbagoly. A hercegnő őt csodálta volna éjjel-nappal. Ha Vodot nem ismerném jobban, azt hinném, hogy féltékeny egy madárra.
Mikor már minden (na jó, majdnem minden) tökéletesen ment, mindenki fellélegzett. Én is köztük voltam, természetesen.
- Újra! - tapsikolt Ryshia legalább nyolcadjára, bár már rég befejeztem a számolást.
Én erre megmerevedtem. Felpattantam és a templom órájára mutattam, ami már késő esti órán nyugtatta a mutatóit.
- Figyi, imádlak, de ha még egyszer kimondod ezt a szót, esküszöm az élő Istenre - mutattam itt a kb félholt állapotban levő Jahvéra, aki éppen a padló hűvösét élvezte az arcával - , hogy kivágom a nyelved. És ez nem vicc!
Ryshia arcán harciasság terjedt szét. Már éppen elkezdte volna sorolni a hibáinkat, én viszont kiugrottam a cipőmből és leültem. Ő szótlanul nézte a zúzódásokkal teli lábamat, ahogy elkezdem benne visszapattintgatni az apróbb csontokat. Igen, sokat botlottam és nem véletlenül hívtam bokagyilkos cipőnek.
- Rendben, tartsunk egy kis szünetet - sziszegte a fogai között. - De utána folytatjuk!
- Mindenképp, főnök!
Ryshia ismét füstté vált. Észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam a levegőt. Hatalmas sóhaj kíséretében a helyükre masszíroztam a csontocskákat határozott mozdulatokkal. A násznép szétszéledt egy kicsit enni és inni, mielőtt a diktátor visszatér. Ryshia remek vezető volt, és mint az később kiderült, rendkívül maximalista. Tehát az esküvőszervezők gyöngye.
Egy nagy puffanás hozott vissza a gondolataimból, majd egy nyelves csók. Tehror izzadsága csiklandozta az orromat, ahogy elhúzódott tőlem.
- Hmm, ezt miért kaptam? - motyogtam egy kissé kábultan.
- Csak mert olyan átkozottul szexi vagy, a főnök pedig mindig leállította a csók előtt - mélyet szippantott a nyakamból, mintha erőt akarna meríteni. - Pedig azt várom a legjobban az egészben...
Erős karja mögém került és mire észbe kaptam, addigra az ölébe ültetett és a szoknyámat rendezgette. Hátam a mellkasához feszült, ahogy erősen átkarolta a derekamat. Ajkát a nyakhajlatomba temette, ott pedig nyalt, szívott és finoman harapdált.
- Így nem tudok... koncentrálni - nyögtem lihegve, ahogy az érzés szétáradt bennem.
- Ez a cél, királynőm - suttogta azon a sötét hangon, amitől elolvadok. - Csak lazulj el...
- De végig kell csinálnunk a próbát - nyögtem elhaló hangon, ahogy kiszabadította a vállaimat a ruhából.
- Lazíts - ismételgette, mint valami mantrát. - Én akkor is szeretlek, ha elrontod.
- Én nem akarom elrontani - motyogtam.
- Nem is rontasz el semmit - hümmögte, ahogy a fogaival végigkarcolta a vállamat. - Amíg nem hagysz el, addig nem.
Úgy dörgölőzött hozzám, akár egy nagymacska. Én pedig nem tudtam neki ellenállni.
- Kezdhetjük? - jelent meg hirtelen Ryshia a semmiből. - A vőlegény pedig szálljon le a menyasszonyról!
- Hé, erről nem volt szó - szorított még jobban magához. - Ő az enyém.
- Nem is fogom elvenni tőled - jegyezte meg Ryshia tárgyilagosan. - De most próbálnotok kell.
- Kell? - állt fel Tehror mögülem.
- Igen, kell - a démonlány büszkeségének volt csupán köszönhető, hogy a Halálnak parancsolt.
És most kezdődjék az esküvő előtti tizedik próba!
Már akkor fáj a lábam, ha csak rágondolok...

78. fejezet: Na, de fiúk!

"Lucifer szemszöge"
Végignéztem Miyakon, ahogy bevágta a durcás fejet. Piszok jól állt neki a vörös kelme, amit szégyenlősen a felsőtestéhez szorított. Az álom után visszatért a bőrének egészséges színe, vele együtt pedig a modora is. A felsőbbrendű testtartás, a szárnyak enyhe széttárása és az elbűvölő ajakbiggyesztés most is a részét képezte megjelenésének. Ozen génjeit véltem benne felfedezni. Az én modortalan, pimasz és mégis égbekiáltóan tehetséges tábornokom több tulajdonságot adott át a lányának, mint hinné.
A szemében vibráltak az emlékek, miszerint dühös ránk. Egy fenét! Ahhoz túl elbűvölőek vagyunk, viccen kívül. Jahve a hűvös mosolyával, Tehror pedig az elveszett kiskutyaszemekkel bármelyik lény szívét szétrepesztette volna. A lány nem is bírt rájuk nézni. Azonban ahogy erre gondoltam, felém villant a tekintete.
A hófehér szemeibe nézve láttam a vadállatot, ami szabadnak született. Jahve túl nagy pórázra eresztette a teremtése idején. Miyako lelke szárnyalásra lett teremtve, ezt a tényt pedig senki nem cáfolhatta meg. A vadállat a szemeiben vért kívánt, mivel amikor meg akart nyúzni, akkor nem sikerült neki. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megmenekültem. Visszagondolva csakis Fortuna, a nővérünk kelhetett a segítségemre, mert én rendesen berezeltem.

Pár órával ezelőtt
- Meg tudom magyarázni - mondtam a dühös lányokra nézve, ahogy a fegyvereikkel egyre közelebb jöttek.
Krin hideg arccal suhogtatta a pengéjét, Ryshia pedig nevetgélve vette elő a szablyáját csatára készen. Azonban a három nő közül Miyako volt a legfélelmetesebb. Az arkangyaltól kapott vadászkést stabilan tartva váltott át démoni hibrid formájára. A bőre sötétebbre váltott, a szemei pedig világítottak. Egy igazi bestia volt. Megnyúlt fogai villogtak, ahogy vicsorogni kezdett. Szárnyainak tollai élő pengékké változtak.
- 10 másodperced van, mielőtt kínhalálhoz közeli állapotba kerülsz - mondta lassan és artikuláltan.
Ez is már nem semmi teljesítmény volt a fogait tekintve. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, mielőtt hozzám érhettek volna. Nem haltam volna meg a megnyúzástól, azonban a fájdalom még hatalmas lett volna.
- Csupán ellenőriztem, hogy nem tőlem van-e a gyerek - csúszott ki a számon.
Gyerekek, ez a lehető legrosszabb válaszlehetőség egy ilyen szituációban. Egy embernőnek mondani ezt - már az is gyilkossághoz vezethet. Én azonban a Halál menyasszonyának mondtam ezeket a szavakat gyenge pillanatomban, ezzel megpecsételve a sorsomat. Miyako arcát szavakkal nem lehetett leírni. Valahol a sértettség, a sebzett vad és az éktelen harag között váltakozott a hangulata. Mozdult a keze és én felkészültem az elkövetkezendő fájdalomra. Azonban mielőtt belém vághatta volna a kést, Miyako anyja egy kiáltással a padlóra rogyott. A lány kése így a fejem mellett a falba csapódott be a hirtelen zavaró tényező hatására.
- Jól vagy, anya? - rohant oda a nőhöz Miyako, aki görcsösen rángatózott a földön.
Pedig éppen könyörögni akartam, hogy a bőröm csakis a kandalló felett lóghat, mert szőnyegként nem tudnám elviselni a látványát. Ez színtiszta szerencse volt. Hasán nyugodott a keze, ahogy a fájdalom átvette a teste felett az uralmat. A nő nem tudott értelmesen válaszolni, hanem csak felordított egyet.
- Ha ezt túlélem, esküszöm, hogy Ozen pöcsét levágom - motyogta a nő.
Tévedtem. Miyako az anyjától is bizonyára vett át egy s mást. Mélyeket lélegezve próbált meg felegyenesedni az említett személy. Ekkor láttam meg azt, ami ezt a fájdalomhullámot elindíthatta. A nő hasán két kis dudor látszott köldöktájékon. A démonbaba kifejlődésben levő szarvai. A terhesség előrehaladtához képest egészen nagyok voltak. Ebből következtetve egy bivalyerős félvér lesz. Ösztönösen cselekedve léptem oda hozzá és simítottam tenyeremet a nő hasára. Természetemhez híven engedtem az elménket összeérni a kis démonnal, aki benne növekedett.
Látásom kitárult, ahogy a csecsemő gondolatai elkezdtek beszűrődni a fejembe. Nagyon zavaros foszlányok voltak csupán, azonban azt ki tudtam venni belőlük, hogy fiú lesz és enyhén koraszülött. Miközben végeztem ezt a vizsgálatot, egy erőteljes pofon csattant az arcomon.
- Hogy mered... - morgott az anya, ahogy elővette a sarlóját, amivel egy erőteljes mozdulat kíséretében lesöpörte a kezemet a hasáról.
A kapcsolat megszakadt, a nő pedig ismét megrogyott a fájdalomtól.
- Hagyd, hogy segítsek! Rám hallgat a démonbaba! - támasztottam meg a vállánál fogva.
Ő kirángatta magát a kezeim közül. Utálkozva nézett rám, mintha én lettem volna az ősellensége. Bár... nem hibáztatom érte. A démonjaim már jó néhányszor vonszolták a Pokolba (legtöbbször) erőszakkal. És mivel szerződést kötöttünk, akárhogy is próbálkozik vele, soha nem szeghetjük meg a benne foglaltakat.
- Nem bízom benned - mondta fagyosan a várandós asszony, miközben a jelenlegi állapotában lehetséges legméltóságteljesebb pózt igyekezett felvenni. - Hagyd, hogy magam szenvedjem ki ezt a gyereket is...
Merev háttal kivonult a szobából. Mielőtt utána indulhattam volna, Ryshia helytelenítően ciccegett.
- Lucifer, ezt nem kellett volna - mondta vidám hangon a főtisztem.
- Ugyan mit? Én csak meg akartam vizsgálni a babát, hogy jól van-e! - fordultam felé hitetlenkedő fejjel.
- És közben azt sugalltad, hogy képtelen parancsolni a testének vagy vigyázni a saját gyermekének testi épségére - fejtette ki bővebben a démon. - Ez pedig egy nőnek olyan, mintha egy férfinak azt mondanánk, hogy "én tudok vigyázni magamra, nem kell a segítséged" vagy "egyedül is elvagyok, nem kérek a társaságodból" vagy "a harcból maradj ki, csak útban vagy". Egyszerűen eltiprod az önbecsülését és azt érzi ettől, hogy egy senki.
Dacosan összeszorítottam a számat, majd kisvártatva ellenkezésre nyitottam.
- De én... - azonban mielőtt újabb kifogással előrukkolhattam volna, a vámpírhercegnő felsikkantott.
- Miyako, téged eljegyeztek?! - ugrott oda a lányhoz egyből a gyűrűt látva, a hibrid pedig... zavarba jött.
- Öhm... igen - hajtotta le szégyenlősen a fejét.
Enyhén megemeltem a szemöldökömet, ahogy a vérhercegnő úgy kíváncsiskodott és csacsogott, mint egy normális tinilány. Miyako pedig csak irult-pirult, ahogy mindent elmesélt szóról-szóra.
Én pedig annak rendje és módja szerint kisunnyogtam a szobából.

"Tehror szemszöge"
Fel akartam falni. A vörös kelmével hihetetlenül jól nézett ki, azonban nélküle még inkább. A testem bizsergett, ahogy vitába szállt velünk. Olyan erősnek és egészségesnek tűnt! Könnyen el lehet felejteni, hogy órákkal ezelőtt ébredt fel csupán. Bevallom, kicsit csalódott voltam, mikor nem találtam terhességre utaló nyomokat. Azonban van egy jó tulajdonsága is ennek - legalább az arám mindenestül az enyém. Nem kell rajta senkivel sem osztoznom.
- Legyetek szívesek, takarodjatok kifelé - mondta mély hangon Miyako.
- Hé, így nem lehet az Istennel beszélni! - "háborodott fel" Jahve az elhangzottakon.
- Már a sógorom vagy - egyszerűsítette le a képletet Miyako. - Tehát olyan, mintha a húgod lennék.
- Okos, nagyon okos.... - motyogta Jahve, miközben kénytelen-kelletlen elhagyta a szobát.
Vigyorogva néztem a hátráló Lucifert is. Ő sem tudott ez ellen felhozni semmit, neki pedig több volt  a számláján. Elégedetten szemléltem a vörös öcsikém hangtalan távozását. Tűnődve néztem az angyalomra, akinek szárnyai fáradtan súrolták a padlót. Segítve neki megemeltem a szárnyait, hogy ne legyenek piszkosak.
- Köszönöm - nyögte elcsigázottan.
Alig állt a lábán. Az álom mégis most kezdte el kifejteni a hatását. Mostanra jelentkezett a kimerültség és a rossz kedv. Mintha Miyako másnapos lett volna.
- Gyere, üljünk le - húztam a szárnyánál fogva egy pihe-puha fotelhez.
- Oksi - motyogta.
Lehuppantam a hatalmas ülőalkalmatosságra, a menyasszonyom pedig rám zuhant erőtlenül, jelentős többlettömeget téve a mellkasomra. Ez a súly azonban a legkedvesebb volt a szívemnek. Ráérősen eligazgattam a szárnyait, ő pedig közben átkarolta a nyakamat, lábaival pedig körülölelte a csípőmet. Én csak vigasztalóan simogattam a hátát. A vörös kelme kettőnk közé gyűrődött, azonban a pánt nélküli melltartó úgy védte viselőjét, akár egy páncél.
Arca a nyakszirtemnél nyugodott, akár egy kiscicának. A meleg levegő engem is felmelegített belülről. Mintha... valami végre betöltötte volna a szívemben azt a bizonyos űrt. Nem tudom, hogy meddig ölelkeztünk. Jó volt érezni a meleg testét az enyémhez közel, így mintha valaki az én ölelésemet kereste volna. A Halál nem sokszor kap ebből az érzésből.
- Annyira örülök... - remegett a hangja, ahogy megtörte a köztünk levő csendet.
- Minek örülsz, angyalom? - suttogtam neki puhán.
- Hogy... valóságos vagy - markolta meg a pólóm anyagát. - Hogy nem csak a képzeletem szülötte vagy, nem csupán egy vágyálom...
Eltűnődve hallgattam ezeket a szavakat.
- Mit vetített eléd Gaela? - kérdeztem rá óvatosan.
Ő csillogó szemekkel rám nézett. A fehér szemei elfelhősödtek, ahogy emlékezett. Egy teljesen másik világban járt.
- Visszavitt az emberi létbe - kezdte. - Úgy ébredtem az illúziómban, mintha ezt az egészet csak álmodtam volna.
- Ezt? - pillantottam körbe.
A halhatatlanok egész világa, az éjszaka valódi árnyalatai és még az én személyem is... álomszerűvé vált a társam számára. Ez elviselhetetlenül nehezedett a szívemre, pedig tudtam, hogy már itt van velem. Akaratlanul is szorosabban öleltem.
Miyako körbemutatott a szobán, hevesen gesztikulálva. Végre megértettem. A nagynéném alkalmazta a legősibb trükköt, amit a halhatatlanok ismernek. Elhitetjük az emberi aggyal, hogy csupán álmodta az alkalmat, amikor látott minket. Általában a saját házukban, a saját ágyukban ébrednek fel, ezzel is növelve a valóság valószínűségét.
Bevallom, én is ezt alkalmaztam volna a titán helyében. Igen, szakállas trükk, de mindig beválik. Itt igaz a mondás, miszerint hiszem, ha látom. Azonban ennek van egy másik fele is: csak azt látom, amiben hiszek. Ebben a körforgásban pedig könnyű elhelyezni egy olyan álomszerű illúziót, ami megmagyarázza, hogy miért nem láthatott minket és találkozhatott velünk.
- A szüleim olyan... valóságosak voltak - pihegte gyengén. - Mintha az ottani életbe csöppentem volna vissza.
- Akkor hogy találtál ki az álomból? - vontam össze a szemöldökömet tűnődve.
- Christian segített - motyogta, én pedig megfeszültem. Ki a fene az a Christian? - Mintha ő képes lett volna egyszerűen széttépni az illúziót és a valóság darabkáit tette volna a helyére.
Biztosan Isaiahról beszél. Miután beküldtük Miyako tudatalattijába, a lány agya azonnal érzékelte a behatolót. Miyako elkezdett hánykolódni az ágyon, a fiúnak pedig elvörösödött a feje. Egy halhatatlan agya biztosan nagyobb kihívás volt az öcsénknek, mint hittük.
- Fura volt. Mindenkit láttam, csupán más alakban. Lucifer, Ryshia, még Moira is! Mindenki ott volt. Még te is... - mondta, ahogy ismét elmerült a világában. A menyasszonyom tekintete elfelhősödött, arcbőre pedig kipirult. - Annyira dögös voltál...
Mielőtt becsukhatta volna a száját, vágyaimnak engedve belekóstoltam az arám ajkaiba. Olyan volt, akár az ambrózia. És férfiúi elégedettségem nem mellesleg az egekbe szökött.
- Igen? - morogtam a szájába mosolyogva. - Csak voltam?
- Igen - helyeselt ő is vigyorogva, ahogy visszacsókolt. - Csak voltál. Most már nem egyszerűen csak dögös vagy, hanem a legszebb férfi, akivel valaha voltam.
- Hmmm... simogasd még egy kicsit az egómat - áttértem a nyakára.
A bársonyos bőre finom volt és forró. Fogaim közé csippentettem az érzékeny bőrt, majd erősen megszívtam. Az angyal a karjaimban kitárulkozott. Szárnyai elemelkedtek tőlünk, ujjai a hajamba vájtak. Körmei a fejbőrömet kínozták többért, míg a karja szinte bilincsbe zárta a fejemet a nyaka felett. Imádtam, ahogy reagál rám. Imádtam, hogy ismer.
És imádtam azért, mert visszatalált hozzám, hogy együtt élhessünk örökre.

77. fejezet: Mennyit ér a bőröd?

- Menj már ki, az Istenért! - toltam kifele a türelmetlen férfit az ajtón.
Egy fehér hajkoronát láttam meg a szemem sarkából, amit pár színes csík tarkított. Ez az alak egy pillanatra megtorpant a szoba ajtaja előtt.
- Mi van velem? - dugta be érdeklődve a színes fejű Jahve a fejét az ajtón. - Mintha a nevemet hallottam volna...
Azonban ahogy ezt megkérdezte, a szemei végigbarangoltak rajtam. Ráérősen végigmért, ahogy kényelmesebb pozitúrában az ajtókeretnek támaszkodott. Egy rágót rágott lassan. És amikor azt mondom, hogy lassan, úgy képzeljétek el, hogy 5 másodperc egy rágómozdulat. Ahogy pedig vigyorogva egy buborékot fújt, kiakadtam.
- MENJETEK MÁR KI!!! - ordítottam a két férfire, akik bámultak.
Idegesen markolásztam a rajtam lévő kelmét. Még nem szabadott volna ebben látnia. Most már holtbiztos, hogy nem ez lesz a választott anyag.
- Ne bámuljatok egy nőt, főleg ha esküvői ruhához keres anyagot - toppant be a harmadik testvér is a vöröske képében. Lucifer teli szájjal vigyorgott rám, akár egy ötéves. És a szavainak ellentmondva ő is meresztgetni kezdte a szemét, majd füttyentett. - Dögös vagy, babám. Mindig is tudtam, hogy a vörös a te színed.
Az arcom lassan egybeolvadt a ruhám árnyalatával. Tehror és Jahve csak helyeselni tudtak öccsük kijelentésén. Ez hízelgett női mivoltomnak, de képzeletben megráztam magam. Még mindig haragudtam rájuk. Legalábbis nagyon akarok rájuk haragudni. El is magyarázom, hogy miért.
Szóval, mikor Jahve újraindította az idő kerekét a fejében tett látogatás után, az eddig lefagyott emberkék egyöntetűen a párosunkra kapták a fejüket. Jahve nevetve paskolta meg a fejemet, mint valami gyereknek. Minden olyan gyorsan történt. Krin az ura felé lendült, aki látszólag Jahvénak akart nekiugrani, őt viszont védte a medvetermetű angyal, akit a felébredésemkor először láttam. A konyhából hatalmas csatazaj szűrődött a szobába, de láttam az anyámat is felpattanni ültéből, ahogy meglátott. Terhessége ellenére elővett egy akkora sarlót, amivel még egy ló fejét is le tudta volna vágni egy kecses csuklómozdulattal. A kitörni készülő össznépi bunyót a semmiből megjelenő Ryshia és Shadow tetőzte még, akik szintén a kísérőikkel, Luciferrel és Voddal érkeztek. Egy picit túlzsúfolt lett a szoba. A nagy tömegtől a térdeim elgyengültek, ahogy a szárnyaim is furamód bizseregni kezdtek. Megszédülve rogytam ismét az ágyra. Meglepetésemre leggyorsabban Krin sietett a segítségemre. Szárnyaival eltakarta előlem a többieket, közöttük villámló tekintetű urát is. Körülöttem így csupán sötétség maradt, Krin arcával, akinek az arcán izzottak az aranytetoválások. Egy fogas mosolyt villantott felém.
- Üdvözöllek, úrnőm - mondta halkan. - Remélem, nincs semmi baj.
Furcsállva néztem rá. Legalábbis próbáltam ránézni, mert kapásból hármat láttam az arcából.
- Mi történt velem? - kérdeztem kásás hangon, ahogy lágyan próbáltam megsimítani a halántékomat. Harmadjára sikerült megtalálnom az említett testtájamat.
- Pár napot aludtál, beküldtünk egy kóboristent az elmédbe, a Halál beteges munkakerülővé vált miattad, mert nem akart mellőled elmozdulni és valószínűleg ennek a következménye, hogy majdhogynem szétmegy a fejed - motyogta Krin, ahogy az ujjaival számolta a lehetőségeket. - Illetve egymásnak ugrasztottad az őspárt. Szép munka!
Krinre egyáltalán nem jellemző módon feltartotta a hüvelykujját helyeslően. Majd később kifaggatom a részletekről, ugyanis minimum az apokalipszisről maradhattam le, ha Krin ilyen szélesen vigyorog. Értetlenül fogadtam az információkat, amiket elméletileg mind én idéztem elő. Az agyam gyorsan próbálta magát összefoltozni, így 10 másodperc után (ugyanis ennyi időbe telt Tehrornak leszedni az oltalmamra kelő Krint) már bátrabban néztem szembe az urammal.
Dühösnek tűnt és vigasztalhatatlannak. Ahogy rám nézett, már felkészültem a harcra. Enyhén szétnyitottam a szárnyaimat már ösztönösen, hogy szabadabban tudjak mozogni, ha csetepatéra kerülne a sor. A következő reakciójára azonban nem voltam felkészülve. Sziklaszilárd karok tekeredtek a derekam köré és egy erős mellkashoz szorultam. Lendületből kapott fel az ágyról, így állva ölelkeztünk. Sötét hajkorona feküdt a vállamra, ahogy lehajolt az én magasságomba. Tehror úgy ölelt meg, mintha a világ túlvégéből jöttem volna vissza egy évszázad után. Habozva öleltem vissza.
- Annyira aggódtam érted - motyogta a nyakszirtembe. - Ne hagyj el soha. Abba belepusztulnék...
A szárnyaimmal is körbeöleltem ezt a nagy embert. Átvitt és szó szerinti is értelemben is hatalmas volt. Hozzám képest egy medve nagyságát közelítette meg. A teste vigasztalóan meleg és ismerős volt. Ott voltunk a mi kis burkunkban, azonban emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. A csatazajok elültek, ahogy újra leengedtem a szárnyaimat. Krin és az anyám mosolyogva néztek ránk. Ryshia és Shadow párosa gyanakodva figyelték egymást, mintha ellenséggel állnának szemben. Jahve és Raphael eltűntek a színről. Az őspár pedig fura alakot vett fel: Moira a vak kislány alakjában tündökölt, Daer pedig egy barna bőrű, suhanc kisfiú bőrébe bújt. Egymás mellett álltak, mintha nem élethalál harcot vívtak volna eddig a konyhában.
Még ezekben az alakokban is teljes ellentétek voltak. Azonban arra figyeltem fel, hogy Daer mintha... Tehror kicsinyített mása lett volna.

A szívem belesajdult a látványba. Átfutott az agyamon, hogyha egyszer fiunk lesz, vajon így fog-e kinézni... Megingatva a fejemet űztem ki a nem idetartozó gondolatokat. Moira csak nézett előre, azonban Daer mérgelődve felé pillantgatott, akár egy szerelmes kamasz.
- Nem tudnátok összejönni ismét? - csúszott ki a számon, mire mindenki felém kapta a fejét, beleértve a két gyereket is.
Legnagyobb meglepetésemre Daer válaszolt nekem meglepően tárgyilagosan.
- Mindegy, hogy mennyire szeretjük egymást, soha nem fogunk visszatérni oda, ahonnan indultunk. El kell ismernünk, hogy csak azért vonzódunk egymáshoz, mert az az átkozott boszorkány megátkozott bennünket.
- És abban mi a rossz? - néztem rájuk elképedve.
- Nem érted, ugye? - alakjából adódóan fel kellett rám néznie. Nem hazudtolva meg önmagát ezt már egy gunyoros mosollyal az arcán tette. - Szaporodásra késztetett minket, ez pedig káoszt fog okozni. Ha még mindig együtt lennénk, már több istenség lenne, mint ember...
- Azért ne legyél ennyire magabiztos! - szólt közbe a vak Moira, azonban az aranyos kislány arcán pír szökött fel.
- Pontosan tudod, hogy így van, Sorsszövő - nézett Moirára mosolyogva, majd felém fordult újra. Intett, hogy hajoljak közelebb, mert súgni akart valamit. Én óvatosan guggoltam le a fiúval egy vonalba, ő pedig egy gyermekhez híven mesélte az újságot a fülembe. - Amikor együtt éltünk, neki még nagyobb volt az étvágya, mint nekem. Persze én nem bántam, szinte géppé változtatott...
Ezen vigyorognom kellett. Kuncogva álltam fel ismét és Daer is jókedvűen vigyorgott.
- Mi ilyen vicces? - forgolódott Moira.
- Semmi, semmi - mondta az őspár másik tagja. - A lényeg, hogy ha mi együtt hálnánk még mindig, akkor több gyermekünk születne, vagyis több isten lenne, azok pedig a végén olyan véres összecsapásba keverednénk, mint mi, titánok. Ez pedig nekünk, a szülőknek fájna a legjobban.
Nem kellett folytatnia, értettem mindent. Ha a gyerekek, a testvérek egymást ölnék, akkor csak szívfájdalmat okoznának nekik. Ez a természet rendje. Ha túl sok isten lenne a láthatáron, óhatatlanul is egyeduralomra vágynának.
- Már hány gyereketek született? - vetette fel Ryshia a kérdést, azonban Lucifer gyorsan befogta a száját.
A démonlány hümmögve próbált kiszabadulni az ördög szorításából. Lucifer testét forgatva próbálta megakadályozni a szökést.
- Ilyet nem illik kérdezni! - nyögte a vöröske.
- Körülbelül 25 vagy 26? - mondta váratlanul Moira. A szemöldököm felszaladt a hajam tövéig. Nagyokat pislogtam, ahogy próbáltam ezt feldolgozni. - Plusz a kóborok, akiket nem egymással nemzettünk.
Az állam a padlót söpörte. És még azt mondják, hogy nem akarnak elszaporodni?!
- Mind férfi? - nyögtem értetlenül.
Valójában az fordult meg a fejemben, hogy mi van, ha mindegyik olyan tökéletes testet visel, mint ez a három? 
- Nem, utoljára egy négyesiker jött a világra - válaszolt Lucifer. - A húgaink. És reméljük, hogy nem is lesz több.
- Miért? - érdeklődtem.
- Az Apokalipszis négy lovasa után már csak rosszabb jöhet - felelte remegő ajkakkal Moira.
- Ez igaz - mondta Tehror is.
A titánnő összerezzent, ahogy meghallotta a bántó hangsúlyt.
- Nem vagyok várandós - sziszegte a fiának durván.
- Ha te mondod.... - szűkült össze a szeme a Halálnak. - Ezt mondtad akkor is, mielőtt a lányok megszülettek. Wendy, Fiona, Eva és Daniella anélkül látták meg a napvilágot, amit egy nap majd el kell pusztítaniuk, hogy tervezettek lettek volna.

Moira arca kivörösödött a dühtől, persze Daer csak vigyorgott, akár egy jóllakott óvodás. A fullánkos megjegyzésre viszont nem számítottam, főleg nem a Sorsszövőtől.
- Majd nektek is be fognak csúszni véletlen gyerekek - szúrt oda. - Fogadok, hogy Miyako a nászút alatt nem is fog kiengedni a hálószobából!
Az arcom kipirult az intim témától. Tehror legnagyobb elképedésemre válaszolt rá.
- Már megtette egyszer, jól éreztük magunkat és nem pottyantott ki négyesikreket! - sziszegte.
- Honnan veszed, hogy nem terhes már most?! - háborodott fel Moira.
- Azért, mert Raphael alul-fölül megvizsgálta, miközben mind a hárman itt voltunk!
- MI VAN??!! - háborodtam fel teljesen, miközben a párom felé fordultam. - Nőgyógyászatilag megvizsgáltattál, mialatt aludtam?!
Neki pedig még volt képe természetes arroganciát sugároznia magából.
- Természetesen - vette magától értetődőnek. - Annak a tudatában kellett cselekednem és megfelelő megoldást keresnem az illúzióproblémára, hogy ha növekszik benned egy élet, akkor az ne sérüljön meg a procedúra során.
- De muszáj volt MIND A HÁRMAN ITT LENNETEK??!! - utaltam itt az istentestvérekre.
Pír szökött fel a már amúgy is dühtől vöröslő arcomra, miközben megjelent a lelki szemeim előtt a kép, amin Jahve, Lucifer és Tehror egy fehér arkangyallal tárgyalnak a szétnyitott térdeim felett. Ez egyszerűen megalázó. Nem, nem egyszerűen. Ez égbekiáltóan megalázó.
- Jahve csak Raphaelt irányította, Lucifer pedig... - itt már elgondolkodott, majd összeráncolt homlokkal fordult az említett személy felé - te mit is csináltál?
A vöröske mosolya egyáltalán nem nyugtatott meg.
- Tartottam a gyertyát - nevetett Lucifer, idézve a híres mondást.
Miközben ő röhögött a saját viccén, Krin mellém lépett és a kezembe nyomott egy vadászkést.
- Én lefogom, te megnyúzod. Már ha szeretnéd... - mondta a lány behízelgő hangon. - Szerinted mennyit adnának a Sátán bőréért?
Erre Ryshia megragadta kísérője karját és simogatni kezdte. Lucifer nevetése a torkára fagyott, ahogy az általa szeretett nő cirógatta. Azonban legnagyobb megrökönyödésére a démonlány egy kis tapizás után ismét elvette róla a kezét és felénk fordult.
- Finomabb, mint a normális démonbőr, ráadásul nem fogja sem penge, sem golyó - válaszolt Ryshia a kérdésünkre meglepően semleges hangnemben. - Nagy profitra számíthattok!
A Sátán behúzott nyakkal távolodott hármunktól, ahogy egyre közelebb lépkedtünk hozzá, mind valamilyen fegyverrel felszerelkezve. Én, Krin és Ryshia mint bosszúálló angyalok, villogó szemekkel közelítettük meg a vörös hajú istenséget, aki végül a szoba egyik sarkába szorult és nem tudott tovább hátrálni.
- Tehát - szólaltam meg vészjósló hangon - miért is voltál ott a nőgyógyászati vizsgálatomon? Ha találsz egy jó indokot, talán nem bántunk. Ellenkező esetben - éreztem, ahogy szarvaim kiemelkedtek a koponyámból, szárnyaim tollai pedig fémmé szilárdultak, olyanok lettek, mint megannyi penge - nem ígérek semmi jót!

76. fejezet: Storytime - Az összetört szív mindenkinek ugyanúgy fáj

Több rajongó kérésére a saját eszemtől fogom folytatni a történetet. Nem is húzom az időt!
Nézzük, Miyako még mikbe keveredik...
Aislynn

Tehát Mária volt az, akire Jahve vágyott. Szép nő volt, különösen tiszta és aprólékos jellemmel. Mellettem hirtelen megjelent Jahve kivetülése, folytatva a mesélést, miközben a fehér teret felváltotta valami más. Mária lakhelyére érkeztünk, ahol a nő az utcán éppen a jegyesével, Józseffel volt. Az Isten szomorú szemekkel nézett a párosra, akik boldognak tűntek. A korhoz képest nagyon szerelmesnek és vidámnak látszottak. Jahve hangja közvetlenül mellőlem jött.
- Tudod, nincsen semmiféle isteni terv - mondta egyenesen rám nézve. Ezúttal nem a múltbeli énje beszélt, hanem a jelenbeli. Mégis ugyanolyan szomorúnak tűnt, mint annak idején. - Az emberek ezzel szeretnek dobálózni, hogy "az Isten mindent eltervezett már az idők kezdetén"... Ez nem igaz. Mindig voltam inkább művészi alkat, mint amolyan előre tervező ősöreg. Tudnod kell még azt, hogy az emberek és az emberhez hasonló lények szabad akarata mindent felülír. Tehát, ha lenne akármilyen tervem is, már régen dobhattam volna a kukába - én hitetlenkedve néztem rá.
- De akkor mi van a Moirától kapott ajándékoddal, a jövőbe látással? - pislogtam meglepetten.
Ő csak elmosolyodott a kérdésemre.
- Természetesen megvan - vont vállat. - Nem tagadom, látok előre bizonyos időtávlatból eseményeket, de ez olyasmi, ami megbízhatatlan. Gondolj bele: ha egy gyermek 3 perccel később jön ki az óráról, mert még egy pár szót váltott vele az egyik barátja, már más fog vele történni. Lehet, hogy nem fogja elérni az iskolabuszt, ezért gyalog kell mennie. Az út során találkozik egy kolduslánnyal, akinek pénzt ad ételre. A lány nem hal éhen. Én pedig azt jósoltam, hogy a fiú eléri a buszt. Soha nem találkozott volna a lánnyal. A lány pedig éhen halt volna.
Értettem a példát. A jövő túlságosan képlékeny volt. Bármi megtörténhet velünk, mert minden a szabad akaratunktól függ.
- Te pedig rávehetted volna Armát, hogy térjen vissza és legyen az arád. Megalkothattad volna úgy a jövőjét, de nem tetted. Miért? - a tekintetemet visszafordítottam a nevetgélő kivetülésekre.
- Neki is járt a szabad akarat - felelt Jahve. - Még eonokkal az emberekkel előtt megfogadtam, hogy nem teremtek rabszolgákat. Lényeket akartam, amik képesek maguktól cselekedni és nem várnak a parancsaimra.
- Soha nem voltál önző, ugye? - csúszott ki a számon a kérdés.
Jahve csak felnevetett.
- Az az öcséim szerepe - csettintett egyet.
Az idő kereke felgyorsult. A házban maradva néztük, ahogy gyorsan váltogatja egymást nappal és éjszaka. Közben pedig a legidősebb testvér csak mesélt.
- Volt, hogy meglátogattam. Koldusgyermek vagy dolgozó ember bőrébe bújtam és bekopogtattam hozzá. Ételt vagy vizet kértem tőle - nézett maga elé. - Ő mindig adott, pedig soha nem mondtam meg, hogy miért kell és hogy ki vagyok. Ő csak jószándékú volt és soha nem kérdezett semmit - A szívem bizsergett. A tenyeremet a mellkasom közepére tettem, hogy elállítsam a sajgást. Sajna nem használt. - Aztán jött Jozef...
- Jozef? Nem József? - kérdeztem meglepődve.
- Ugyanaz - intett egyet a kezével. - Ugyanaz a név csak más nyelven. De a jelentése így is ugyanaz: Jahve gyarapítson - nézett rám oldalasan, dühtől összeszűkült szemekkel. - Hát nem vicces az anyám? Pont egy ilyen nevű ember szeretett bele abba a nőbe, akit arámnak akartam...
A tekintetéből már tudtam következtetni. Amikor pedig a háttérben Máriának megjelent egy angyal, hogy elmondja, az Isten gyermekét fogja kihordani, már mérget vettem volna rá. Jézus csupán azért került be a képbe, mert... Jahve ki akarta jelölni a területét a másik férfinek. Mint egy kutya, aki csak azért pisil le egy fát, hogy tudja a többi, hogy az az ő tulajdona.
- Teherbe ejtetted? - vontam kérdőre suttogva. - Csakhogy elriaszd a jegyesét, igaz?
- Igen - dörzsölte meg a tarkóját, ahogy ő is nézte a jelenést. - Magamnak akartam a testét és a lelkét egyaránt. A lelkét én teremtettem, tehát bármikor kapcsolatot tudtam vele teremteni. A teste viszont... nem volt az enyém. És azt akartam, hogy az is az én jelemet viselje.
Egy kérdés fúrta az oldalamat. Nagyon. De szerintem a tieteket is néha már piszkálta ez a kérdés, ha a Bibliára gondoltok.
- És... - haboztam, ezért Jahve rám nézett.
- Mi az? - pislogott lassan, mintha álomból ébredne, ahogy elemelte a tekintetét Mária meglepett és egyben megdicsőült arcáról.
- Hogyan... tudod - ő továbbra is csak pislogott értetlenül, én pedig vörösödtem. - Tudod... - a csípőmmel tettem pár félreérthetetlen mozdulatot. Vessetek meg, röhögjetek ki, de az Istennel nem lehet egyszerűen a szexről beszélgetni, még ha az illető vagány punk külsőbe is van becsomagolva.
Jahve pedig röhögött rajtam.
- Mármint hogy hogyan termékenyítettem meg? - segített ki idegesítően mosolyogva. Tűnődve megemelte az egyik szemöldökét, mintha gondolkodnia kellene a kérdésen. - Tudod a mesét. Volt a méhecske meg a virág. A méhecskének volt egy jó hosszú és vastag fullánkja...
A vállába bokszoltam, hogy ne etessen már hülyeségekkel. Ő továbbra is csak nevetett rajtam.
- Nem a korhatáros verzióra vagyok kíváncsi! - fontam morcosan össze a karjaimat a mellkasom előtt.
Jahve úgy csinált, mintha megborzongott volna. Aztán emlékezett. A háttérben körvonalazódott egy csodás éjszakai táj, ami szinte földöntúlinak tűnt. Úgy tűnt, kezd visszaemlékezni. Aztán a horizonton meg is jelent a lány. Talpig érő csuhában futott egy kis pajta felé. Ott egy férfialak bontakozott ki egyenesen a sötétből. Azonban mielőtt találkoztak volna, a szereplők 'megfagytak'. Én csak pislogtam, hátha így életre kelnek, azonban nem ez történt.
- Legyen elég annyi, hogy ebben a korban nem voltak nőgyógyászok - csettintett Jahve, mire a tér ismét formáját vesztette, csupán egy nagy fehérségben álltunk. - Nem volt szűz. A lelke érezte velem a kapcsolatot. A teste követte, de ez csupán egy éjszakáig tartott...
- Azt remélted, hogy Jozef így elhagyja, te pedig felkarolhatod - tippeltem meg a sztori folytatását.
Ő bólintva értett egyet a következtetésemmel. Fájdalom suhant át az arcán.
- Felvállalta - nyögte ki nehezen, ajkai felett izzadságcseppek gyöngyöztek. - Felvállalta az eddigi létem legszebb éjszakájának gyümölcsét. Ő nevelte fel... a húsom és vérem. A gyermekemet. A közös gyermekünket!
Szabályosan remegett. A fehérség kezdett repedezni, ahogy az emlékei a felszínre akartak törni. Egy-egy résen át láttam villanásokat. Szinte mindegyiken a szent család volt látható. Jézus növekedett, egyre nagyobb és bölcsebb lett, míg a szülők boldogan öregedtek egymás oldalán. Jahve próbálta ráncba szedni az elméjét, így az ablakként szolgáló repedések egyre kisebbek lettek.
- ... Őt választotta. Engem hibának tartott - jelentette ki az Isten, ahogy minden repedés begyógyult.
- Honnan veszed ezt? - vágtam rá.
- Isten vagyok, rémlik? - vágott vissza bunkón. - Tudok a gondolatok között olvasni. Olvastam a fejében és a lelkében. Azon az estén mindent megvallottam neki, Miyako - nézett rám úgy, mint egy sebzett vad. Lélegezni is elfelejtettem a tekintetének intenzitásától. - Mindent. Kiöntöttem neki az elmémet és a lábai elé helyeztem a szívemet. Ő pedig a kecses lábával, egyetlen mozdulattal széttaposta!
Fájdalom és... bosszúvágy csillogott azokban a kék szemekben. Ennyi emberi érzést még nem láttam egy isteni lényen tükröződni. Már látom a különbséget a három testvér között. Jahve foglalkozik a legtöbbet az emberekkel. Az érzései ezért nagyon hasonlóak.
Lefehéredtem, ahogy az agyam feldolgozta az eddigi információkat és következtetésre jutottam. Nagyot nyelve próbáltam megmozdítani a mázsás súllyal vetekedő nyelvemet.
- Ugye nem... bosszúból engedted, hogy Jézust megöljék? - néztem rá várakozóan. - Ugye nem Márián akartál így bosszút állni azért, mert összetörte a szívedet?
- Nem egyszerűen összetörte, Miyako - pillantott rám oldalról, ahogy egy intéssel megváltoztatta a teret.
A három kereszttel találtam magam szemben. Ismerősek voltak. A középsőn lévő embert éppen oldalba szúrták egy lándzsával. A hús émelyítő cuppanással vált el a fémtől, ahogy a katona kirántotta a fegyvert. Mária pedig a kereszt tövében zokogott. Fájdalmasan, kínzóan és végeláthatatlanul folytak a könnyei, ahogy fiát keresztre feszítették.
- Legalább az vigasztalt, hogy jobban sírt az én gyermekem után, mint a saját párja után - rebegte Jahve. - Az emberiséget persze meg akartam szabadítani a bűntől, amit a prototípusok követtek el. Egybekötöttem a kellemeset a hasznossal.
Hátrahőköltem a szavaitól. Mintha minimum arcon ütött volna.
- Te megölted a fiatokat, mert visszautasított?! - foglaltam össze felháborodva.
- Nem visszautasított! Mosolyogva rátiport a szívemre és kifacsarta! - fakadt ki Jahve, a körülöttünk levő kép pedig vibrálni kezdett. - Azt akartam, hogy ugyanazt érezze, mint én. Azonban... Jézus folyamatosan hozzám imádkozott, bízva a jóságos atyjában. Csupán az ő iránti szeretetemből fakadt az, hogy nem valami alattomosabbhoz folyamodtam.
Ahogy ezeket kimondta, a tér úgy hullott körülöttünk darabokra. Ordítások hangzottak fel minden irányból, én pedig a füleimre szorítottam a kezeimet. Különböző érzések csaptak össze körülöttünk, akár a dühös óceán. Jahve pedig csak állt középen, akár egy sziget. Egy helyben állt, mozdulatlanul, előre meredve. Aztán ő is csatlakozott az ordítók kórusához. Fejét hátravetve megfeszültek az inak a nyakán. És csak kiáltott fájdalmában.
Én pedig akkor jöttem rá mindenre. Ez az egész az ő tudatában volt. Az Isten beengedett a fejébe. És most láttam, ahogy egy évmilliós elme összeomlik az emberi érzelmek súlya alatt.
A tér pedig felrobbant.

...

Visszatértünk. Ismét a szobában voltunk a körülöttünk lefagyott emberekkel.
- Nem értem, hogy mi között kéne választanom - nyögtem ki nehezen, ahogy visszaestem a testembe.
Jahve elkínzottan nézett rám. A szoba sarkában guggoltam, ő pedig előttem állt.
- Megadom neked azt, ami Máriának is megadatott - húzta grimaszra a száját. - Egy szavadba kerül, én pedig adok neked egy tiszta lapot, emberként. Nem fogsz emlékezni semmire. Újra csecsemőként megszületsz és normális emberként élheted le az életedet egy normális férfi mellett.
Kikerekedett szemekkel fogadtam az ajánlatát.
- És... mi a másik verzió? - néztem rá tűnődve.
- Az, hogy gratulálok a közelgő esküvőhöz és mosolyogva fogok előttetek állni, mikor összeadlak titeket és áldásom adom rátok. Közösen nemztek egy fészeknyi gyereket, akiket mindenható halhatatlanoknak neveltek fel - sorolta, nekem pedig megdobbant a szívem.
Ránéztem a fagyott Tehrorra, aki a világom közepét jelentette már. Annyi mindent éltünk már át együtt. És ha rajtam múlik, az örökkévalóságot is együtt fogjuk tölteni.
És hogy miért nem vágyom az emberi létre? Ez pofonegyszerű. Én már nem vagyok ember. Én már a sötétséghez tartozom. A másik oldalon játszom. Az emberi lét már túl unalmas lenne, még akkor is, ha mindent elfelejtenék. Tudjátok, miért? Azért, mert a lelkem tudná az igazságot.
Ismerném a Halált még emberként is, jobban bárki másnál. Elmondhatnám, hogy találkoztam az Atyával, aki valójában egy vagány punk. Az ördöggel táncoltam az egész Pokol népe előtt. Gonosz tündérek fosztottak meg a szárnyaimtól és szolgáltam testőrként egy emberi családnál is. Sőt, már többször is éreztem magam halottnak belül és szintén többször voltam ténylegesen halott.
Hát nem ironikus, hogy a Halál mellett érzem igazán azt, hogy élek?
- Látom a tekintetedben a döntést. Már készítem a nászajándékot - emelte fel a kezét, hogy csettintsen, de intettem neki.
- Nem kell nászajándék - vágtam rá. - Elég az, ha ott leszel az esküvőn!
A mosolya egészen a szeméig húzódott, ahogy nevetve feloldotta az időzárat.

75. fejezet: Istenem!

Sziasztok! Először is bocsánat a hatalmas, ezúttal tényleg megbocsáthatatlan kiesést. Súlyos ihlethiányban szenvedtem, azonban a múlt héten utaztam, kirándultam és játszottam - tehát feltöltődtem. Olyan ötleteim vannak, hogy csak na! És tudjátok mit? Alkut ajánlok nektek.
Az alku tárgya a következő: 4 hetes turnust akarok csinálni, amihez kapcsolódik egy játék is, amihez ti kelletek. A ti dolgotok az lenne, hogy a blog szélén lévő sávban szavaznátok az adott hét szavára.
Ez a szó lesz a főtémája a hét részének. Lehet, hogy angol kifejezéseket is megadok vagy akár franciát is. Nem szó szerint fog benne szerepelni az adott kifejezés, hanem csupán témaként vagy szoros kapcsolatként. Ha benne vagytok, írjatok megjegyzést, hogy akarjátok-e vagy nem!
Puszi, Aislynn
U. i.: Gyöngyvér, igen, az íjász a Dota 2-ből a Windranger :D

A fehér arkangyal nem mozdult a látószögemből. A látószögem határai még mindig vibráltak, ahogy próbáltam összeszedni magamat. Összeszorítva a fogaimat tápászkodtam el, mintha másnaposságból ébredtem volna. A hátamba éles fájdalom hasított. A szárnyaim annyira kővé voltak meredve a sok fekvéstől, hogy izomláz és görcs keveréke ostromolta a hátizmaimat. Az arcom eltorzult a hirtelen ingertől. Azonban ahogy a látásom ismét kitisztult, már nem a medveszerű fehér szárnyú volt felettem. Egy... punk állt előttem, akitől párhuzamosan rázott a hideg és vert ki a veríték.
- Nincs okod félni tőlem - mosolyodott el az idegen.
Ahogy közelebb hajolt, én ösztönösen elhátráltam. Vagyis esetemben a háttámlához húzódtam. A szemeibe nézve azonban megszállt egy különös érzés. Azok a villogó kék szemek a lelkemig hatoltak. Hirtelen emlékek törtek fel bennem. Egy fehér hely. Óvatos érintések. Melegség. Tanulás.
Sok tanulás.
Végig ezek a szemek figyeltek, miközben megtanított mindenre.
- Istenem... - kerekedtek el a szemeim, ahogy leestem az ágyról.
A védekezőmechanizmusom működésbe lépett. Karjaimmal körbeöletem a térdeimet, ahogy felnéztem a meglepően magas alakra. A lelkem emlékezett rá. Vágyakoztam arra, hogy hozzá tartozhassak. Magamhoz akartam ölelni. Magamba akartam szívni a jóságát és a megbocsátását.
- Pontosan tudod, hogy miért vagy itt, ugye? - a szemei opálosan csillogtak, ahogy ragadozómosolyra húzta a száját.
- Én már egyszer megmérettettem, Uram - hajtottam a homlokomat a térdemre ösztönös indíttatásból, hogy ne kelljen ránéznem.
Szégyelltem magamat. Maga az Isten jött el engem levizsgáztatni, én pedig még a szemébe sem vagyok képes nézni. Tehror testvére, aki egykor a lelkemet alkotta különös műgonddal. Félve pillantottam fel a finoman metszett arcra, ami szintén egy szoborhoz hasonlított inkább, mint egy emberre. Ez volt a legjellegzetesebb ismertetőjegye a természetfeletti lényeknek. Mindegyik éterien és már valószerűtlenül gyönyörű volt.
Emlékeztem ennek a punknak a műhelyére, ahol a lelkemet teremtette. Arctalan babák a mennyezetről lógnak. Minden fehér. Sok a munkája, de ő mindig csak egyre figyel, de arra teljes odaadással. Azt felruházza mindennel. Jósággal. Egyediséggel. Szabad akarattal. Aztán olyan finoman dolgozik, úgy formálja a lelket, akár egy szobrász az agyagot. Az ő esszenciájából is hozzáad, hogy szabad akarattal rendelkezhessünk.
Ő a bölcs tekintetével csak figyelt továbbra is, ahogy a lelkem lepergette előttem ezeket a különös képeket.
- Csodálatos - motyogta maga elé, ahogy leguggolt elém, akár a félős állatoknál. - Olyan vagy, akár ő.
- Ő? - kérdeztem vissza. A kíváncsiság úgy bugyogott fel bennem, akár egy forrás. - Ki az az ő?
Ő elmosolyodott a hirtelen figyelmemtől. Óvatosan kinyújtotta a kezét.
- Itt van a tudás, amit szeretnél - suttogta, mintha egy titokról lenne szó. - Elfogadod?
Én gyanakodva néztem a némán felkínált kézre, ami szinte vibrált a sok energiától, ami már most összegyűlt a tenyerében.
Hirtelen az agyam feldobta a gondolatot - ettől a sok energiától megéghetek.
- Mi a csapda? - csúszott ki a számon, ahogy még jobban összehúztam magamat, távolabb húzódva az információtól.
Senki nem kínál fel így információt. Ismétlem: SENKI.
- Ennyire rosszakat hallottál rólam? - hitetlenkedett, de a mosolya kiszélesedett. - Csupán szeretnék megbizonyosodni arról, hogy az öcsém jó asszonyt választott.
Még jobban elhúzódtam.
- Gaelától már megkaptuk a nászajándékot - fintorogtam egyet önkéntelenül. - Sajnálom, hogy nem bízom meg bárkiben.
Az Isten szemében valami megvillant. Nem tudtam szavakba önteni az érzést, de mintha egy egész csapat bíró ítélt volna meg egyetlen pillanatban több helyszínen és különböző esküdtszéki tagokkal.
- De én nem vagyok bárki, igaz? - váltott komoly hangnemre, ahogy sarokba szorított. - A sógorod leszek és hidd el - húzódott feszes mosolyra a szája - nem jó velem rosszban lenni.
A tenyere fénylett, ahogy a homlokomból kisimított egy tincset. Rémülten pihegtem, akár egy kismadár a nagymacska mancsában. A szívem hevesen, már-már rettegve vert. Azonban a tekintetem a háta mögé kalandozott. Ott volt az, akiért mindezt csináltam. Tehror megviseltnek tűnt. Megfagyott körülöttünk az idő, így a párom még az én hűlt helyemet figyelte az ágyon. A szemei aggodalommal vegyes megkönnyebbüléssel voltak tele. Még a felébredés pillanatában állíthatta meg az Isten az időt.
Azonban még így is a Halál földöntúlian gyönyörűnek tűnt.
- Bármit megtennél érte, igaz? - vigyorgott közbe Jahve. - Már csak ez áll az utadban... Csak pár pillanat. Megmutatom neked a válaszutat. Aztán te dönthetsz.
Visszasodródott a tekintetem a srácra, aki nem tűnt nálam idősebbnek, legalábbis külsőleg. Azonban az aurája és a mágiaszintje mást mutatott. Hozzám képest ősöreg volt.
- Válaszút? - értetlenkedtem, elmélyülve a világoskék, opálos fényű szemekben.
Az arckifejezése szomorú lett, ahogy a kezére pillantott. Mintha... megingott volna a bizonyossága abban, hogy muszáj-e megmutatnia azt, ami engem válaszút elé állít. Ki-be csukódott az ökle. Szinte pulzált a bőre, ahogy elkapta rólam a tekintetét. Zavarában az arca enyhe piros árnyalatot vett fel.
Nekem pedig elkerekedett a szemem ilyen szintű sebezhetőség láttán.
- Tudod... én is választottam már egyszer arát - nyögte ki nehezen. - De ő nem engem választott...
A szívem meg akart hasadni érte, annyira meg akartam vigasztalni.
- A ti eseteteket akarod megmutatni? - rebegtem bátortalanul.
Ő csak bólintott az észrevételemen. Enyhén megdörzsölte az arcát, hogy elmúljon a bosszantóan emberi reakció. Én most először mosolyodtam el őszintén, mióta vele beszélgettem.
- Megmutatom a találkozásunkat az én szemszögemből. Aztán, hogy mi történt közöttünk. És hogy utána vele mi történt. Rendben? - nyújtotta a kezét.
Én pedig szó nélkül megragadtam az információt.
Mást is választottak már arának? Miért utasította vissza? Milyen szituáció volt ez? Annyi kérdésem volt. Azonban ahogy megragadtam Jahve kezét, a világ fehér lett körülöttem.
...
....
- Magányos vagyok, papa - hangzott fel hirtelen egy fiú hangja.
Próbáltam körülnézni, de a testemet mintha nem én irányítottam volna. Bármilyen közbeavatkozás nélkül megjelent előttem a hang gazdája. Jahve volt az, jóval fiatalabb kiadásban. Körülbelül 10-12 évesre tippelném a külseje alapján. Mintha... a Pusztulás titánjával beszélt volna. Tényleg, hiszen Tehror és ő testvérek lévén egy apától származnak.
- És akkor? - vetette oda neki az ezüsthajú férfi. - Kérd meg anyádat, hogy mutasson valami trükköt.
Hát, már értem Tehror néha miért ilyen nemtörődöm. A szülői nevelés nem volt egész jó az apai ágról. Jahve azonban nem vitatkozott, hanem a kisfiú pár oldalirányú lépése után Moira jelent meg a szemeim előtt, ahogy fiával beszélget, sokkal szeretetteljesebben, mint az apja. Egy próbababa volt a körük harmadik tagja. Az anyja éppen mutogatott valamit a próbababán.
- ...és a lélek centruma a legfontosabb a teremtés során... - magyarázta az anyja.
Megértettem már ebből a mondatfoszlányból is a lényeget. Tehát Jahve már igen fiatalon megtanulta a lélekteremtés folyamatát az anyjától, mert egyszerűen... unatkozott.
Már bocsánat, de más gyerek legózik, nem?
Én csak elfogadtam a tényt. Rendben, lépjünk tovább.
A film tovább pörgött. Jahve nőttön nőtt, a szülők és a testvérek eltűntek (őket csak egy villanásnyi időre láttam), csak Jahve maradt a fehér térben. Rájöttem, hogy ez lehetett a kezdetleges Mennyország.
Gondolataim beigazolódtak, amikor a fehér tér elkezdett benépesülni. Mindenütt próbababaszerű valamik voltak, ahogy Jahve egyre jobban átadta magát a munkájának. Némelyik babából angyalt formált, például az arkangyalokat. Legnagyobb meglepetésemre Krin arcát is mintha láttam volna köztük. Azonban a film mintha fel lett volna gyorsítva.
Ennek köszönhetően tisztán látszott, hogy minden baba mozdult valamerre az idő folyamán. Mindegyikkel dolgozott, aztán életre hívta őket. Azonban egyetlen baba nem mozdult soha a műhely sarkából. Hozzá Jahve mindig visszatért, azonban sosem ítélte megfelelőnek.
Aztán már csak az a baba maradt. A film lelassult, ahogy Jahvét láttam, ahogy dolgozik a mesterművén. Egy nő volt. Olyan gyengéden és féltő gonddal formálta meg az alakot, hogy szinte megható volt nézni.
- Arma... a földöntúli neved Arma legyen - mosolygott elbűvölően Jahve, ahogy elvégezte az arcon az utolsó simításokat. - Te vagy a legjobb, legtisztább művem. Viselkedj ehhez híven. Velem fogsz élni egy darabig, hogy magadba tudd szívni az itteni világot is.
Szinte láttam a sztori folytatását. Arma afféle támasz lett Jahvének. A felgyorsított film igazolta ezt. Jahve dolgozott, Arma pedig vele volt. Lelket öntött belé, ha istene csalódott volt az ihlethiány miatt egy léleknél vagy akár ötletekkel is ellátta. Jahve pedig szépen lassan azon kapta magát, hogy már várta Arma mindennapos látogatásait a műhelybe. Mosolyogva tervezgette mindig, hogy mit mutat meg neki a következő napokon. De ez sem tarthatott örökké. Eljött a nap, hogy leküldje a Földre.
- Mindenképp kapcsolatba lépek veled odalent is - suttogta meghitten a fiú a léleknek.
- Megígéred? - Arma hangja remegett a félelemtől, ahogy odaállt az Angyaltükörhöz, hogy átléphessen az emberek világába.
- Olyan biztos, minthogy itt állok - mosolyodott el Jahve, ahogy elbúcsúzott a lánytól.
Ígéretéhez híven figyelte a lányt és vigyázott rá. Azonban azt tudnotok kell: ha a lélek új testbe kerül, nem emlékszik az előző életében történtekre. Tehát Arma elfeledkezett Jahvéról, és békésen éldegélt az emberek világában. Az emberi neve Mária volt.
Még mindig nem ismerős a sztori?

74. fejezet: Káosz

Úristen, úristen ÚRISTEN!!!!
Pár perccel ezelőtt sétáltunk be az erdőbe, azonban alig jutottunk ki az épület környékéről, vártak minket. Bár nem tudtam, hogy kitől féljek jobban - a megbolondult társamtól, aki úgy taszigált, akár egy eszelős vagy a támadónktól, aki még most is ott rejtőzik valamelyik bokorban? Azonban hamarosan kiderült, hogy melyik is a veszélyesebb. Egy suhanó hanggal később a végeredmény a következő volt: Christian mellkasából egy nyíl állt ki, csupa vér lettem, sokkot kaptam és úgy hadonásztam egy faággal, mint egy eszelős.
- Gyere elő, te gyáva! - kiáltottam az erdő sötétjébe, ahogy a férfi mellé térdeltem.
Próbáltam kitapintani a pulzusát, de már nem éreztem semmit. Halott. Már akkor halott lehetett, amikor földet ért. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a hirtelen haláltól még mindig nyitott felemás szemekbe néztem. Az arca kisimult a halál pillanatában, mintha egy maszkot vett volna fel.
Óvatosan lecsuktam a szemeit. Ha ez egy álom, ez azt jelenti, hogy csupán felébredt, ugye? Remélem. Nyugtatólag vettem pár mély lélegzetet, ahogy elkezdtem betakarni avarral a holttestet. A mellkasában lévő nyíl azonban nem hagyott nyugodni. Csinos tollak voltak a végén, maga a nyílvessző jól kiegyensúlyozott, tükörsima remekmű. Túl kifinomult volt ahhoz, hogy egy egyszerű paraszt hordhassa magánál. Ilyet még a legkiválóbb faműves sem tud iparszámra gyártani. Egyedi darab volt, olyan, amivel az ember büszkélkedni és nem vadászni szokott.
Folyamatosan körbepillantgattam, hátha megpillantom a támadót. Azonban csak a sötét, néma erdő feküdt körülöttem, akár egy alvó szörnyeteg. Még az állatok sem neszeztek, ami furcsa volt.

- Az erdő sosem néma, lányom - szólt hozzám apa, mikor egyszer elvitt vadászni.
- Hogyhogy? - néztem kíváncsi szemekkel a férfire.
- A levelek mindig suhognak. Az apróbb állatok neszeznek még a talpad alatt is. A madarak repülnek egyik ágról a másikra...
- És ha mégis néma maradna? - kíváncsiskodtam tovább.
Ekkor az apám komoly arccal felém fordult. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit most mondani fog, ezért hegyeztem a füleimet.
- Akkor fuss - mondta egy kis gondolkodás után. - Minél kevesebb a zaj, annál veszélyesebb ragadozó közelít.

Hirtelen ez az emlék hasított belém, akár egy penge. A szemeim tágra nyíltak, ahogy a botot elhajítottam, majd elővettem a combomra szíjazott pengét. A vadászkés igézően csillogott a holdfényben. Újabb nyíl suhanását hallottam, a fejemet lehajtva kezdtem futni az ellenkező irányba, vissza a birtokra.
Ahogy a holttestet otthagytam, a cipőm felzavarta az erdő csendjét, a ruhám nagyja elszakadt és ziháltam. Lélekszakadva rohantam a fények felé, amik egyet jelentettek az élettel. Csupán egy dolog nem stimmelt. Mintha egyre távolabb kerültem volna a birtoktól. Nagyobb sebességgel rohantam, mint valaha az egész eddigi életemben, azonban a fények távolabb úsztak. Az épület kicsi volt, szinte csak pontok sokaságának látszott. De hiszen alig távolodtunk el!
Egy nagy levélkupac került az utamba, amit át akartam ugrani. Elemelkedtem a földtől, karjaimat szorosan az oldalamhoz zártam, a bokáimat felemeltem. A szemeimet behunytam, de a levélkupac felett közvetlenül valami megragadta a jobb bokámat. Erős ujjak fonódtak a védtelen testrészemre, ahogy berántott a levélkupac menedékébe.
Pánikolva néztem körbe. Nő volt. Erős. És valami volt a hátán. Ennyit tudtam megállapítani a levelek között. Lihegésem hangját a tenyere blokkolta, ami még mindig befogta a számat.
- Ne mozdulj - suttogta oda nekem.
A következő pillanatban lépések zaját hallottam, ahogy futva elhaladt mellettünk. Az üldözőm volt az. Mikor már nem hallottuk a lépéseket, elemelte a kezét a számról. Ez csupán arra volt jó, hogy a karomat megragadva kirántson a levélkupac biztonságából és futni kezdjünk.
Csupán vörös hajzuhatagot láttam, amíg fel nem zárkóztam a tempójához.

- Sietnünk kell, nem sok időd maradt - mondta, miközben nyaktörő tempóban árkon-bokron keresztül vágtunk.
- M-m-mi-hi-i vh-vo-olt e-e-ehh-ez? - lihegtem erőteljesen.
Ő nem lassított, csupán két nyilat az íj húrjára helyezett. Pontosan olyan nyilakat, amilyen Christian mellkasában is volt. Egy kicsit távolabb mentem tőle, természetesen ösztönösen. Lehunyta a szemeit két pillanatra, majd egy határozott mozdulattal a levegőbe emelkedett és hátraarcot csinált. Még a levegőben, fordulat közben kilőtte a nyilakat.
Fájdalmas kiáltás hallatszott, ahogy legalább az egyik nyíl célt ért. Az íjász azonban végrehajtotta a fordulatot a levegőben és úgy futott tovább, mintha mi sem történt volna.
- Neked csak Momo vagyok - árulta el a nevét, ahogy az erdő szélére értünk.
A fák sávjában megállt és az íjjal az erdő felé célzott ismét.
- Te nem jössz be? - kérdeztem a térdemen támaszkodva, miközben kifújtam magam.
- Ne állj meg, ne teremts szemkontaktust és siess fel a hadnagyhoz! - adta ki az utasításokat, ahogy egy nyilat helyezett a fegyverére. - Én nyerek neked időt!
Nem értettem, hogy mi a fene történt. Ezért csak egy biccentéssel és kérdés nélkül otthagytam az íjászt. A fű émelyítően cuppogott a talpam alatt, mintha az is akadályozni akart volna. A szívem kérlelhetetlen ritmust vert, a torkom összeszorult, a fejem fájt. A testem is ellenem dolgozott.
Az oldalajtón mielőtt beléptem volna, visszanéztem. A vörös hajú nő éppen az íjjal fejbe vágott egy sötét alakot, azonban még hárman körbevették. Nem tudtam eldönteni, hogy emberek-e vagy nem, onnan nem láttam jól. A formájuk emberi volt, mégsem voltam benne biztos. Az egyik az irányomba fordult, én pedig lesápadtam. Ezek nem emberek! Hegyes fogaik csillogtak a holdfényben, szemeik pedig természetellenesen ragyogtak.
Ahogy tudtam, olyan gyorsan mentem be az oldalajtón. Egyenesen a cselédlépcső felé mentem, azonban egy ember mellett nem tudtam elmenni. Cirkuszos volt. Úgy tűnt, meghívták az emberek szórakoztatására. Ő rám nézett, én pedig rá. A lány mosolygott egyet, ahogy a pávája felé fordult. A fogai valahogy... természetellenesnek tűntek.
Shadow? Mit keres ő itt?

Mintha megérezte volna a tekintetemet, felém fordult újra. Az emberek bámulták. Nem úgy, ahogy egy cirkuszi előadást bámulnának, hanem mintha... nem ismernék fel?
- Nocsak, Miyako - szólalt meg, nekem címezve a szavait. - Egyszer mászok bele a fejedbe, hogy megtudjam jól vagy-e, erre egy illúzióban talállak.
- Shadow? - néztem hitetlenkedve a lányra.
- Igen - pislogott ártatlanul. - Bocsi, hogy belemásztam az álmodba. Vodot is magammal hoztam!
Rámutatott a pávára, ami legnagyobb meglepetésemre illendően biccentett felém. Mielőtt több szót válthattunk volna, a bál vendégei elkezdtek Shadow felé haladni. Tudtam, hogy bántani akarják. Ha ez az én agyam, meg tudom akadályozni!
- NE TÁMADJATOK!!! - visítottam, ahogy át akartam nyomakodni a barátnőmhöz a tömegen keresztül.
Mintha ott sem lettem volna. Még csak felém sem néztek.
- Menj, Miyako! - intett nekem Shadow. - A tudatalattid elég agresszív!
Ezzel a mondattal bemosott egyet az első vendégnek, aki odaért hozzá. Egyenesen a falig repült. Nem hiába vámpírhercegnő. Tétovázás nélkül szaladtam a cselédlépcsőhöz, kezemben a késemmel. Kiderült, hogy komoly hasznát vettem. Az emeleten csupa agresszív katona próbált megállítani, akik szó nélkül nekem támadtak. Bevetettem mindent, amit tudtam.
Hat kiütés és két gyomorszúrás kiosztása után elértem a nagy tölgyfaajtóig, amiről ordított, hogy valaki nagyon fontos van mögötte. Én egy nemes egyszerűségű rúgással elintéztem az ajtó sorsát. Nagy csattanással fordult ki a sarokvasból, én pedig bosszúálló amazonként lépdeltem be az ajtó helyén.
- Parancsnok! - szóltam bele a szoba sötétjébe.
Egy hálószoba volt, ahova így betörtem. Lentről felhallatszott a csata hangja, az ablakokon gyöngyöző esőcseppek pedig viharról árulkodtak kint is. A holdfény adott némi fényt, azonban az sem segített sokat a tájékozódásban. Elbotladoztam a szoba közepéig és ott megpróbáltam tájékozódni.
- Ki vagy? - hallatszott a hátam mögül.
Surrogás hallatszott, majd egy ásítás. Odakaptam a fejemet a hang forrásához. A hatalmas ágyban éppen feltápászkodott valaki. A sötét alakot egy eget kettéhasító villám világította meg éppen, így meg tudtam állapítani, hogy...
1) ő lehet a parancsnok
2) éppen aludt
3) tök pucér
- Miyako Avens... - dadogtam zavaromban, ahogy nem tudtam levenni a szemem a csupasz mellkasról.
Az arcom lángolt, ahogy a férfire néztem, legalábbis az irányába. A kezeimet az orcáimra tettem, ha lát is, ne lássa, hogy elpirultam.

A komódján felkapcsolt egy világítóalkalmatosságot, amitől világos lett a szobában. Szúrós tekintettel rám nézett, én pedig remegni kezdtem. Ráérősen mért végig. Mintha fel akarta volna mérni, hogy alkalmas vagyok-e.
- Már vártalak - mondta kifejezéstelen arccal, azonban nem kelt ki az ágyból.
Én pedig a fényben már nem tudtam tettetni, hogy nem a csodálatos izmait szemléltem.
- Miért kapcsolta... fel? - zavaromban nem tudtam, merre nézzek.
Ő erre furamód elmosolyodott. A furcsa mosolyból először szelíd, majd pajkos, csintalan, majd olyan olyat-mutatok-neked-hogy-nem-fogsz-többé-tudni-pap-szemébe-nézni pillantássá vált, amin még jobban elvörösödtem.
- Sötétben akarsz velem maradni? - kérdezte, nekidőlve a hatalmas ágytámlának.
A testem azt visította, hogy igen, az agyam nemet, a szívem meg ki akart szakadni a nagy zakatolás közepette. Ismertem ezt az érzést. Csak egy valakivel éltem eddig ezt át ilyen élesen. Tehror?
- Tehror? - motyogtam magam elé, majd a szám elé kaptam a kezemet.
Azonban késő volt. Kicsúszott és meghallotta. A szemeiből eltűnt a játékosság a név hallatán. Veszélyes fény villant az íriszekben, miközben türelmetlenül intett nekem, hogy menjek közelebb. Mikor a lábam ösztönösen közelebb vitt hozzá, hosszú és erős ujjai ráfonódtak a csuklómra. A pulzusom az egekbe szökött. Szinte szédültem az érintés erejétől. Ő nyugtatóan simogatta a csuklómat.
- Kívánlak - mondta, mélyen a szemeimbe nézve. - Most!
- Mi... hé! - nyögtem nehezen, ahogy berántott maga mellé az ágyba.
Az egész testemet az övéhez szorította és ékes bizonyítékát éreztem annak, hogy pucér. A hirtelen ingertől egy nyögés szaladt ki a számon. Ő elégedetten felmordult, ahogy lefogva a csuklóimat fölém kerekedett. Haja csiklandozta az arcomat, miközben közel hajolt hozzám. A teste forró volt, az ágy hatalmas, rajtam pedig alig volt ruha.
Amikor pedig megcsókolt, az maga volt a mennyország. Lehunyva a szemeimet élveztem az ajkait, amikkel úgy istenített, mint valami istennőt. Azonban valami más is történt. Elvált tőlem, én pedig mintha víz alól emelkedtem volna ki. Zuhantam, nyeltem a levegőt.
Kinyitva a szemeimet pedig egy angyalt láttam meg.
Egy fehér szárnyút, hosszú hajút és hatalmasat.
Nagy szemekkel néztem az ismeretlenre, aki éppen összecsukott egy orvosi táskát (???).
Aztán kikerekedett szemekkel érzékeltem a szárnyaimat is.
...
....
FELÉBREDTEM!