77. fejezet: Mennyit ér a bőröd?

- Menj már ki, az Istenért! - toltam kifele a türelmetlen férfit az ajtón.
Egy fehér hajkoronát láttam meg a szemem sarkából, amit pár színes csík tarkított. Ez az alak egy pillanatra megtorpant a szoba ajtaja előtt.
- Mi van velem? - dugta be érdeklődve a színes fejű Jahve a fejét az ajtón. - Mintha a nevemet hallottam volna...
Azonban ahogy ezt megkérdezte, a szemei végigbarangoltak rajtam. Ráérősen végigmért, ahogy kényelmesebb pozitúrában az ajtókeretnek támaszkodott. Egy rágót rágott lassan. És amikor azt mondom, hogy lassan, úgy képzeljétek el, hogy 5 másodperc egy rágómozdulat. Ahogy pedig vigyorogva egy buborékot fújt, kiakadtam.
- MENJETEK MÁR KI!!! - ordítottam a két férfire, akik bámultak.
Idegesen markolásztam a rajtam lévő kelmét. Még nem szabadott volna ebben látnia. Most már holtbiztos, hogy nem ez lesz a választott anyag.
- Ne bámuljatok egy nőt, főleg ha esküvői ruhához keres anyagot - toppant be a harmadik testvér is a vöröske képében. Lucifer teli szájjal vigyorgott rám, akár egy ötéves. És a szavainak ellentmondva ő is meresztgetni kezdte a szemét, majd füttyentett. - Dögös vagy, babám. Mindig is tudtam, hogy a vörös a te színed.
Az arcom lassan egybeolvadt a ruhám árnyalatával. Tehror és Jahve csak helyeselni tudtak öccsük kijelentésén. Ez hízelgett női mivoltomnak, de képzeletben megráztam magam. Még mindig haragudtam rájuk. Legalábbis nagyon akarok rájuk haragudni. El is magyarázom, hogy miért.
Szóval, mikor Jahve újraindította az idő kerekét a fejében tett látogatás után, az eddig lefagyott emberkék egyöntetűen a párosunkra kapták a fejüket. Jahve nevetve paskolta meg a fejemet, mint valami gyereknek. Minden olyan gyorsan történt. Krin az ura felé lendült, aki látszólag Jahvénak akart nekiugrani, őt viszont védte a medvetermetű angyal, akit a felébredésemkor először láttam. A konyhából hatalmas csatazaj szűrődött a szobába, de láttam az anyámat is felpattanni ültéből, ahogy meglátott. Terhessége ellenére elővett egy akkora sarlót, amivel még egy ló fejét is le tudta volna vágni egy kecses csuklómozdulattal. A kitörni készülő össznépi bunyót a semmiből megjelenő Ryshia és Shadow tetőzte még, akik szintén a kísérőikkel, Luciferrel és Voddal érkeztek. Egy picit túlzsúfolt lett a szoba. A nagy tömegtől a térdeim elgyengültek, ahogy a szárnyaim is furamód bizseregni kezdtek. Megszédülve rogytam ismét az ágyra. Meglepetésemre leggyorsabban Krin sietett a segítségemre. Szárnyaival eltakarta előlem a többieket, közöttük villámló tekintetű urát is. Körülöttem így csupán sötétség maradt, Krin arcával, akinek az arcán izzottak az aranytetoválások. Egy fogas mosolyt villantott felém.
- Üdvözöllek, úrnőm - mondta halkan. - Remélem, nincs semmi baj.
Furcsállva néztem rá. Legalábbis próbáltam ránézni, mert kapásból hármat láttam az arcából.
- Mi történt velem? - kérdeztem kásás hangon, ahogy lágyan próbáltam megsimítani a halántékomat. Harmadjára sikerült megtalálnom az említett testtájamat.
- Pár napot aludtál, beküldtünk egy kóboristent az elmédbe, a Halál beteges munkakerülővé vált miattad, mert nem akart mellőled elmozdulni és valószínűleg ennek a következménye, hogy majdhogynem szétmegy a fejed - motyogta Krin, ahogy az ujjaival számolta a lehetőségeket. - Illetve egymásnak ugrasztottad az őspárt. Szép munka!
Krinre egyáltalán nem jellemző módon feltartotta a hüvelykujját helyeslően. Majd később kifaggatom a részletekről, ugyanis minimum az apokalipszisről maradhattam le, ha Krin ilyen szélesen vigyorog. Értetlenül fogadtam az információkat, amiket elméletileg mind én idéztem elő. Az agyam gyorsan próbálta magát összefoltozni, így 10 másodperc után (ugyanis ennyi időbe telt Tehrornak leszedni az oltalmamra kelő Krint) már bátrabban néztem szembe az urammal.
Dühösnek tűnt és vigasztalhatatlannak. Ahogy rám nézett, már felkészültem a harcra. Enyhén szétnyitottam a szárnyaimat már ösztönösen, hogy szabadabban tudjak mozogni, ha csetepatéra kerülne a sor. A következő reakciójára azonban nem voltam felkészülve. Sziklaszilárd karok tekeredtek a derekam köré és egy erős mellkashoz szorultam. Lendületből kapott fel az ágyról, így állva ölelkeztünk. Sötét hajkorona feküdt a vállamra, ahogy lehajolt az én magasságomba. Tehror úgy ölelt meg, mintha a világ túlvégéből jöttem volna vissza egy évszázad után. Habozva öleltem vissza.
- Annyira aggódtam érted - motyogta a nyakszirtembe. - Ne hagyj el soha. Abba belepusztulnék...
A szárnyaimmal is körbeöleltem ezt a nagy embert. Átvitt és szó szerinti is értelemben is hatalmas volt. Hozzám képest egy medve nagyságát közelítette meg. A teste vigasztalóan meleg és ismerős volt. Ott voltunk a mi kis burkunkban, azonban emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. A csatazajok elültek, ahogy újra leengedtem a szárnyaimat. Krin és az anyám mosolyogva néztek ránk. Ryshia és Shadow párosa gyanakodva figyelték egymást, mintha ellenséggel állnának szemben. Jahve és Raphael eltűntek a színről. Az őspár pedig fura alakot vett fel: Moira a vak kislány alakjában tündökölt, Daer pedig egy barna bőrű, suhanc kisfiú bőrébe bújt. Egymás mellett álltak, mintha nem élethalál harcot vívtak volna eddig a konyhában.
Még ezekben az alakokban is teljes ellentétek voltak. Azonban arra figyeltem fel, hogy Daer mintha... Tehror kicsinyített mása lett volna.

A szívem belesajdult a látványba. Átfutott az agyamon, hogyha egyszer fiunk lesz, vajon így fog-e kinézni... Megingatva a fejemet űztem ki a nem idetartozó gondolatokat. Moira csak nézett előre, azonban Daer mérgelődve felé pillantgatott, akár egy szerelmes kamasz.
- Nem tudnátok összejönni ismét? - csúszott ki a számon, mire mindenki felém kapta a fejét, beleértve a két gyereket is.
Legnagyobb meglepetésemre Daer válaszolt nekem meglepően tárgyilagosan.
- Mindegy, hogy mennyire szeretjük egymást, soha nem fogunk visszatérni oda, ahonnan indultunk. El kell ismernünk, hogy csak azért vonzódunk egymáshoz, mert az az átkozott boszorkány megátkozott bennünket.
- És abban mi a rossz? - néztem rájuk elképedve.
- Nem érted, ugye? - alakjából adódóan fel kellett rám néznie. Nem hazudtolva meg önmagát ezt már egy gunyoros mosollyal az arcán tette. - Szaporodásra késztetett minket, ez pedig káoszt fog okozni. Ha még mindig együtt lennénk, már több istenség lenne, mint ember...
- Azért ne legyél ennyire magabiztos! - szólt közbe a vak Moira, azonban az aranyos kislány arcán pír szökött fel.
- Pontosan tudod, hogy így van, Sorsszövő - nézett Moirára mosolyogva, majd felém fordult újra. Intett, hogy hajoljak közelebb, mert súgni akart valamit. Én óvatosan guggoltam le a fiúval egy vonalba, ő pedig egy gyermekhez híven mesélte az újságot a fülembe. - Amikor együtt éltünk, neki még nagyobb volt az étvágya, mint nekem. Persze én nem bántam, szinte géppé változtatott...
Ezen vigyorognom kellett. Kuncogva álltam fel ismét és Daer is jókedvűen vigyorgott.
- Mi ilyen vicces? - forgolódott Moira.
- Semmi, semmi - mondta az őspár másik tagja. - A lényeg, hogy ha mi együtt hálnánk még mindig, akkor több gyermekünk születne, vagyis több isten lenne, azok pedig a végén olyan véres összecsapásba keverednénk, mint mi, titánok. Ez pedig nekünk, a szülőknek fájna a legjobban.
Nem kellett folytatnia, értettem mindent. Ha a gyerekek, a testvérek egymást ölnék, akkor csak szívfájdalmat okoznának nekik. Ez a természet rendje. Ha túl sok isten lenne a láthatáron, óhatatlanul is egyeduralomra vágynának.
- Már hány gyereketek született? - vetette fel Ryshia a kérdést, azonban Lucifer gyorsan befogta a száját.
A démonlány hümmögve próbált kiszabadulni az ördög szorításából. Lucifer testét forgatva próbálta megakadályozni a szökést.
- Ilyet nem illik kérdezni! - nyögte a vöröske.
- Körülbelül 25 vagy 26? - mondta váratlanul Moira. A szemöldököm felszaladt a hajam tövéig. Nagyokat pislogtam, ahogy próbáltam ezt feldolgozni. - Plusz a kóborok, akiket nem egymással nemzettünk.
Az állam a padlót söpörte. És még azt mondják, hogy nem akarnak elszaporodni?!
- Mind férfi? - nyögtem értetlenül.
Valójában az fordult meg a fejemben, hogy mi van, ha mindegyik olyan tökéletes testet visel, mint ez a három? 
- Nem, utoljára egy négyesiker jött a világra - válaszolt Lucifer. - A húgaink. És reméljük, hogy nem is lesz több.
- Miért? - érdeklődtem.
- Az Apokalipszis négy lovasa után már csak rosszabb jöhet - felelte remegő ajkakkal Moira.
- Ez igaz - mondta Tehror is.
A titánnő összerezzent, ahogy meghallotta a bántó hangsúlyt.
- Nem vagyok várandós - sziszegte a fiának durván.
- Ha te mondod.... - szűkült össze a szeme a Halálnak. - Ezt mondtad akkor is, mielőtt a lányok megszülettek. Wendy, Fiona, Eva és Daniella anélkül látták meg a napvilágot, amit egy nap majd el kell pusztítaniuk, hogy tervezettek lettek volna.

Moira arca kivörösödött a dühtől, persze Daer csak vigyorgott, akár egy jóllakott óvodás. A fullánkos megjegyzésre viszont nem számítottam, főleg nem a Sorsszövőtől.
- Majd nektek is be fognak csúszni véletlen gyerekek - szúrt oda. - Fogadok, hogy Miyako a nászút alatt nem is fog kiengedni a hálószobából!
Az arcom kipirult az intim témától. Tehror legnagyobb elképedésemre válaszolt rá.
- Már megtette egyszer, jól éreztük magunkat és nem pottyantott ki négyesikreket! - sziszegte.
- Honnan veszed, hogy nem terhes már most?! - háborodott fel Moira.
- Azért, mert Raphael alul-fölül megvizsgálta, miközben mind a hárman itt voltunk!
- MI VAN??!! - háborodtam fel teljesen, miközben a párom felé fordultam. - Nőgyógyászatilag megvizsgáltattál, mialatt aludtam?!
Neki pedig még volt képe természetes arroganciát sugároznia magából.
- Természetesen - vette magától értetődőnek. - Annak a tudatában kellett cselekednem és megfelelő megoldást keresnem az illúzióproblémára, hogy ha növekszik benned egy élet, akkor az ne sérüljön meg a procedúra során.
- De muszáj volt MIND A HÁRMAN ITT LENNETEK??!! - utaltam itt az istentestvérekre.
Pír szökött fel a már amúgy is dühtől vöröslő arcomra, miközben megjelent a lelki szemeim előtt a kép, amin Jahve, Lucifer és Tehror egy fehér arkangyallal tárgyalnak a szétnyitott térdeim felett. Ez egyszerűen megalázó. Nem, nem egyszerűen. Ez égbekiáltóan megalázó.
- Jahve csak Raphaelt irányította, Lucifer pedig... - itt már elgondolkodott, majd összeráncolt homlokkal fordult az említett személy felé - te mit is csináltál?
A vöröske mosolya egyáltalán nem nyugtatott meg.
- Tartottam a gyertyát - nevetett Lucifer, idézve a híres mondást.
Miközben ő röhögött a saját viccén, Krin mellém lépett és a kezembe nyomott egy vadászkést.
- Én lefogom, te megnyúzod. Már ha szeretnéd... - mondta a lány behízelgő hangon. - Szerinted mennyit adnának a Sátán bőréért?
Erre Ryshia megragadta kísérője karját és simogatni kezdte. Lucifer nevetése a torkára fagyott, ahogy az általa szeretett nő cirógatta. Azonban legnagyobb megrökönyödésére a démonlány egy kis tapizás után ismét elvette róla a kezét és felénk fordult.
- Finomabb, mint a normális démonbőr, ráadásul nem fogja sem penge, sem golyó - válaszolt Ryshia a kérdésünkre meglepően semleges hangnemben. - Nagy profitra számíthattok!
A Sátán behúzott nyakkal távolodott hármunktól, ahogy egyre közelebb lépkedtünk hozzá, mind valamilyen fegyverrel felszerelkezve. Én, Krin és Ryshia mint bosszúálló angyalok, villogó szemekkel közelítettük meg a vörös hajú istenséget, aki végül a szoba egyik sarkába szorult és nem tudott tovább hátrálni.
- Tehát - szólaltam meg vészjósló hangon - miért is voltál ott a nőgyógyászati vizsgálatomon? Ha találsz egy jó indokot, talán nem bántunk. Ellenkező esetben - éreztem, ahogy szarvaim kiemelkedtek a koponyámból, szárnyaim tollai pedig fémmé szilárdultak, olyanok lettek, mint megannyi penge - nem ígérek semmi jót!