66. fejezet. Ki vagyok én?

Előd? Reinkarnáció? Mi vagy te?
Ezen gondolkodtam, ahogy hazaértem és elkezdtem vetkőzni. Levetettem a szép ruhámat és szétbontottam a hajamat. Elkezdtem az ujjaimmal kibogozni a szőke loboncomat, azonban nem nagyon akart engedni. Az anyagdarabért nyúltam, amivel rögzíteni szoktam, azonban valami nem stimmelt. Ahogy ránéztem az asztalomra, megdermedtem.
- Nem vittem el a gyógynövényeket! - kaptam a szám elé a kezemet.
Gyorsan felöltöztem és fogva a kis batyut, kirohantam a házból. A hajamat éppen megkötöztem, ahogy az első klienshez értem. Az idős hölgy éppen kint öntözte a virágokat. Ahogy meglátott, az arca felragyogott a felismeréstől. A húsos asszony letette a vizet, amivel éppen öntözött.
- Meghoztam a gyógynövényeket! - mosolyogtam az idős hölgyre.
- Ó, köszönöm kedveském! - nevetett fel életerősen.
Ahogy odasietett hozzám, csodálkozóan összeütötte a tenyereit. Az arcáról lehervadt a mosoly. Ráncai megnyúltak. Öregebbnél tűnt még az isteneknél is.
- Mi történt? - tapogatóztam óvatosan.
Elé álltam, nehogy el tudjon fordulni. Neki ez viszont meg sem fordult a fejében. Csak bámult rám mindent tudó szemeivel. A fekete gombocskák csillogtak a ruhámon, pont úgy, ahogy az öregasszony szemei. Sötétek voltak. Kifürkészhetetlenek. És mégis... akkora szeretet lappangott a felszínen!
- Én is ezt akartam kérdezni, kedvesem - kezdett bele lassan. - Nagy teher látszik a szemeidben. Mi a baj? Mintha legalább egy évszázad gondjait hordanád a vállaidon...
Ennyire látszana?
- Semmi baj nincsen - mosolyogtam rá, azonban a szemeim nem vettek benne részt. - Csak... fáradt vagyok, ennyi az egész.
A nő gyengéden megsimogatta a karomat.
- Gyermekem, nem kell tagadnod - mondta suttogva. - A toborzás miatt félsz, igaz?
A szemeim kerekre nyíltak meglepetésemben. Nem is tudtam ilyesmiről.
- T-tob-toborzás? - dadogtam szerencsétlenül. - Mármint a katonaságba?
- Igen - bólogatott bőszen a nénike. - És apád még nem érte el a leszerelési kort, jól tudom?
- Igen, így van - bámultam magam elé. - De apának munkája van és családja...
- ...ahol a gyermek már felnőtt - fejezte be a mondatot.
Látszott a sajnálat a szemében. Azonban titkon kíváncsi volt a reakciómra. Éreztem, hogy ezzel engem akar letesztelni.
- De ő tartozik felelősséggel értem, amíg nem megyek férjhez! - találtam egy ellenérvet pár perc fejtörés után.
Szomorúan csóválta a fejét. Csak nem...
- Ha nem sietsz, nem te fogod megválasztani a férjed - közölte a rideg valóságot a néni, közben elvette a kezemből a zacskót. - Köszönöm a növényeket!
Elveszett tekintettel biccentettem egyet felé.
- További szép napot - nyöszörögtem, ahogy a tények nyomták a vállaimat.
Úgy tántorogtam, mint egy részeg. Remegtem egész testemben. Férjet kell találnom. Meg kell védenem apát a besorozástól... Megfogtam a fejemet és csak ráztam, mint egy idióta.
- Kisasszony, mit művel? - kérdezte egy lágy hang pontosan előlem. - Nem érzi jól magát? Segítsek járni? Mit tehetek önért?
Felnéztem a személyre, aki egy zöldséges kosarat vitt a fején. Az út közepén voltunk. A por felszállt, de még így is láttam azt a kedves mosolyt. Nagyon ismerős volt nekem ez a mosoly.

- Nem, dehogyis... Jól vagyok - mondtam lassan.
- Biztos benne? - nézett rám aggódóan. - Ne hívjak ide senkit? A férjét, esetleg a gyermekét?
- Nem, nincsen férjem, sem gyermekem... - szóltam egy kicsit élénkebben.
A szívéhez kapva nagyokat lélegzett a mondandómtól. Könnyek jelentek meg a szemében, mintha valami tragédiáról meséltem volna neki az imént.
- Őket is betoborozták?! - kérdezte fojtott hangon.
- Nem-nem - ráztam a fejemet tagadóan. - Nem vagyok házas.
- MEGHALTAK?! - folyt a könnye, mint a záporeső.
Nem győztem megnyugtatni.
- Nem, még csak 17 éves vagyok - nevettem fel kínomban. - Nem házasodtam meg.
- Tényleg? - nagy szemeket meresztett rám, amik még mindig nedvesek voltak. Megkönnyebbülten törölte le a könnyeket, miközben fél kézzel fogta a kosarat. - Nagy kő esett le a szívemről, kisasszony. Azt hittem, tragikus dolgok történtek magácskával.
- Öhm... - hümmögtem tűnődve, ahogy egyre jobban erősödött bennem a déja-vu érzése. - Tudom, hogy udvariatlanság megkérdezni, de önt hogyan szólíthatom?
Elvörösödött a kérdésemre.
- Jaj nekem, megint nem tartottam be az etikettet - letette a kosarat, ami eddig a fején volt. - Elizabeth vagyok, szolgálatára!
Ahogy pukedlizett és alázatosan fejet hajtott, lelki szemeim előtt vibrált valami. Lenéztem a lábaira és hirtelen nem volt lába. Csak egy szakadozott szoknyadarab himbálózott lágyan a szélben. Kettőt pislogtam, azonban akkor már normális lett.
- Én Miyako vagyok - hajoltam meg enyhén.
- Biztosan jól érzi magát? Nagyon sápadtnak tűnik... - nézett rám a szemeivel, ami hirtelen egy szemüregre hasonlított, amit ismertem.
Hátrahőköltem, ahogy felém nyúlt. Liza? Hatos? Shaikin? Ez a gondoskodó természet, hajlam a túlreagálásra és ez a kecsesség... Semmi értelme tagadni. Tiszta Liza. Nem, ez ő. Érzem.
- I-igen - összegabalyodott a nyelvem, ahogy újból vibrált előttem a kép. - Semmi bajom...
- Biztos?
A szellemlány az álmomból. Aztán Elizabeth. Aztán árnyak mögötte. Elsápadva és reszketve futottam vissza a járdára, azonban az árnyak követtek. Egy lidércnyomás, más nem lehet!
Miyako... Egy suttogást hozott felém a szél, ami mintha a fülemnél szólt volna. Miért futsz előlem?
- Ez csak egy álom, ez csak egy álom, ez csak egy álom.... - mondogattam, ahogy élesen bekanyarodtam egy utcába. - Nem lehet valóság!
Az árnyak azonban körbevettek. Tágra nyíltak a szemeim, ahogy a sötét alakokra néztem. Zsákutcába szorítottak. Nyusziként lapultam a falhoz és vártam az oroszlán harapását.
- Mit hozott ide a szél? - hallottam az elnyújtott kérdést, azonban nem reagáltam rá.
- Szép darab!
- És milyen kis odaadó. Nézzétek, reszket!
Férfiak. Legalább öt. Nem győzhetek. Behunyva a szememet vártam a durva érintést. Egy férfi megtámadta a ruhámat. Elkezdte kioldani a gombokat. Könnyek martak a szemembe.
- Nem is ellenállsz? Annál jobb! - egy másik férfi is hozzám ért. - Jót fogunk veled játszani...
Ő a szoknyámat kezdte felgyűrni. Fájt az érzés. A bőrkeményedések felsértették a bőrömet. A ruhám elszakadt. Abban sem voltam biztos, hogy túlélem-e. A könnyeim pedig csak folytak, azonban nem hagyták, hogy kiáltsak. Rossz volt. Megaláztak. Megszégyenítenek. Nem teszek semmit? Ilyen gyenge lennék? A lábam magától mozdult. Megrúgtam az előttem álló gazembert, aki összegörnyedt fájdalmában. Gyomorszáj. A többi kábultan bámultak rám és még mindig tapogattak. A következőt torkon ütöttem. A légcsöve behorpadt, nem tud lélegezni. Az érintésemtől fuldokolva esett a földre. A tőlem balra állót a kezem intézte el. Mielőtt kontrollálhattam volna, kiütöttem a pasast a jobb kezemmel. Horogfelütés. K.O. A maradék kettő elhátrált tőlem.
- Na mi van? - a szám mondta ezt, miközben a testem reszketett a félelemtől. - Mi van a játékkal?
Ahogy egyet léptem előre, megízleltem az aromát a levegőben. Vér. De honnan? Akit gyomorszájon ért a találatom, vért köhögött. Akit légcsövön vágtam, nem mozdult többé. Mr. K.O. pedig hanyatt feküdt, a szájából ömlött a vér.
- Tűnés! Ez a nő egy szörnyeteg! - lökdöste a társát, ahogy hátráltak.
- Démon! Sátánfajzat!
Démon? Az lennék? Elszaladtak, miközben a gondolatok haragos esőcseppekként doboltak a fejemben. Előlem futottak el. Féltek. Rettegtek tőlem. De hiszen miért? Játszani akartam még velük... A kezemre bámultam, amik reszkettek. Az adrenalin az, biztosan. De hogyan? Miért?
Tudok harcolni? A testem emlékezett, ha az elmém nem is. Hát ilyen a vérszomj. Amikor megkóstolod más félelemét és élvezed azt, amit teszel. Az arcomat a kezembe temettem, ahogy kikanyarodtam a sikátorból és a fák takarásából. Démon vagyok. Egy harcos démon, éjsötét szárnyakkal...
Élveztem a harcot. Nincs értelme tagadni.
Ki vagyok én?
Az álom... valóság lett volna?
Elkezdtem nevetni az egyik ház tövében. Nem tudom, mi történt az előbb. Az agyam fel sem fogta. Megöltem három embert három ütésből, akár egy képzett gyilkos.
Egy sötét alak állt mellettem. Csupán egy árny. Azonban kivettem belőle egy férfi körvonalait.
Miyako, minden rendben lesz...
Ezt súgta bele a szél a fülembe. Meglepően ismerős volt a hangja. Azonban, mielőtt bármit tehettem volna, ismét egyedül voltam.

65. fejezet: Bátyó?

Ahogy Alexander segítségével végeztem a teendőimmel, még mindig csak délelőtt volt. Összekészítettem az ételt, ahogy a gyógyszereket is. Rendbe tettem a kertet és elrendeztem az állatokat is. A kimosott ruhák kint száradtak a tikkasztó napsütésben. Beszaladtam a szobámba, hogy eleget tehessek Alexander kérésének. El fogom kísérni a városba és elfeledkezem erről az ostoba álomról! Felkaptam az egyik legszebb ruhámat és normálisan megcsináltam a hajamat pár csinos hajtűvel.
- Wow, kisasszony! - hallottam magam mögül a kisfiú hangját. - Így akár még vőlegényt is foghat!
Elmosolyodtam a gondolatra. Valahogy eddig nem nagyon izgatott a férj és családalapítás gondolata, de hirtelen... Kíváncsi lettem a házasságra.
- Úgy gondolod? - mosolyodtam el lassan.
Alexander elpirult a tekintetemre. Megsimogattam az orcáit és karon fogtam.
- ...Igen - nyögte ki nehezen, ahogy a városba tartó úton gyalogoltunk.
Kimondhatatlanul jól esett. Ő is mindig bókolt nekem a maga módján... Tehror... Az arcomon árny suhant át, ahogy a meglepően tiszta álom jelenetei elevenedtek meg lelki szemeim előtt. Úgy bánt velem, mint egy királynővel. Szeretett, ahogy tudott. Bármit megtett volna értem. Sőt! Ölt értem és lepaktált még az öccsével is, csak azért, hogy bosszút álljon értem. Talán csak az elmém és vágyaim kivetülése volt?
- Figyelj, Alexander - vontam magamra a kisfiú figyelmét.
- Mi a probléma? - kérdezett vissza kedvesen, ahogy leintettünk egy bérkocsit.
Ahogy elhelyezkedtünk az üléseken és a kocsi megindult, bele is kezdtem.
- Szerinted létezik olyan férfi, aki ölne is egy nő kedvéért? - szaladt ki a számon.
A kisfiú elfehéredett az oldalamon és szegénykém úgy nézett ki, mint aki mentem kiugrik a mozgó járműből. Először elkezdte csóválni a fejét hitetlenkedve, aztán pedig reszketni kezdett. Végül rájött, hogy ezt komolyan kérdeztem. Kis kezeit a térdeire helyezte és nagyokat nyelt. Komoly arckifejezéséből arra következtettem, hogy tényleg átgondolja.
- Valószínű, hogy létezik ilyen ember... - kezdett bele óvatosan.
- Tényleg? - kérdeztem, viszont ahelyett, hogy a fiúra néztem volna, kinéztem a bérkocsi ablakán.
Kezdtek sűrűsödni az emberek és az épületek.
- Miért kérdezte ezt, kisasszony? - érdeklődött kedvesen.
- Lehet, hogy vőlegényre fogok vadászni a közeljövőben - mosolyodtam el. - Hiszen már benne vagyok a korban. - Alexander tükörképe, mint valami tejfehér árnyék, vibrált az üvegen, amit éppen néztem. - A testvéred hova érkezik?
A kisfiú összerezzent, ahogy hirtelen témát váltottam.
- Az állomásra - válaszolta. - Fel fogjuk ismerni.
- Rendben, hiszek neked - mosolyogtam rá a fiúra, ahogy elfordultam az üvegtől.
Egy kis idő múlva leszálltunk a bérkocsiról és elegánsan felkapva a szoknyámat, haladtam a tömeggel. Alexander az egyik karomba kapaszkodott, nehogy elvigye a tömeg. Mit nem adnék egy nadrágért! Gondterhelten sóhajtottam, ahogy nyújtogattam a nyakamat. A magasságomnak köszönhetően sok embernek elláttam a feje felett, de nem láttam katonai egyenruhát.
- Biztosan itt van? - fordultam a gyerekhez.
- Igen, most futott be - mutatott egy vágányra, amin a hatalmas vasszörnyeteg pihent.
- Tudnál adni egy személyleírást? - kérdeztem, ahogy közelebb sodródtunk az említett vágányhoz.
- Magas. Izmos. Rövid haja van és egyenruhája - körülbelül, ahogy ezt kimondta, legalább tíz ilyen pasas szállt le a vonatról.
Elhúztam a számat és Alexander hóna alá nyúltam. Drasztikus módszer, de ez van. Én nem nagyon ismerem a bátyját, így nem is tudom, hogy néz ki. Ezzel az eszmefuttatással megelégedve felemeltem a fiút.
- Hé-hé-hé! - kapálózott egy kicsit a szőke fiú. - Mit csinálsz?!
- Felemellek, hogy láss - válaszoltam nemes egyszerűséggel. - Látod a bátyádat?
Alexander nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. Azonban ő sem járt sikerrel.
- Túl sok az egyenruha - mondta, ahogy letettem.
Sokan kezdtek el bámulni minket, ezért csendben arrébb oldalogtunk. Óvón a fiú vállára tettem a kezemet, úgy vezettem keresztül ezen a tömegen.
- És ha odamennénk? - tettem fel az alapvető kérdést.
- De hát... - hebegett-habogott a kisfiú. - Egy nőnek nem szabad a katonák közé menni!
Ezen valamiért berágtam. De nagyon. Csikorgatva a fogaimat már agresszívebben manővereztem az emberek között.
- Már miért ne lehetne? - fordultam hátra félig, ahol a fiút húztam.
- A szüleimtől hallottam... hogy ha a férfiak katonának állnak... sokáig nem látnak asszonyt és ki tudja, mit művelnének - mondta akadozva. - Nem akarom, hogy bajod essék!
Ezt már hallottam valahol... Megálltam egy viszonylag néptelen területen, közel a katonák csoportjához. Meglágyult a szívem a kis barátomtól, aki meg akart engem védeni, így hallgattam a józan ész szavára. Hiszen most már nem vagyok halhatatlan... Vagy sebezhetetlen...
- Figyelj, elmondom neked a tervet - guggoltam le hozzá. - Ott van a csapat, látod? - ő bólintott egyet, mire én folytattam. - Az a dolgod, hogy odamész, kimented onnan a bátyádat és idejössz hozzám, majd szépen hazamegyünk.
Alexander elkezdett reszketni. A vékony fiú bőre hófehérré vált, a végtagjai pedig megremegtek. Egyáltalán nem nézett ki jól.
- Mi a baj? - ráztam meg enyhén, de ő egyre csak a katonákat bámulta.
- Nem merek - dadogta a fiú. - Hatalmasak! És olyan... ijesztőek...
Úgy tűnt, hogy mindjárt elsírja magát. Ránéztem a csapatra, akik tényleg mind 180 centi felett voltak. Izmosak voltak, kemények és mindannyian egyenruhában voltak. Képzelhetem, ez hogy festhet egy 10 éves kisfiúnak, aki nem gyakran jön a városba.
- Odamenjek én? - simogattam meg a fejét vigasztalóan. - Nem kell neked, ha nem akarod...
Reszketett a félelemtől. Így mégsem engedhettem oda! Olyan lett volna, mintha a reszkető nyulat az oroszlánok elé vetettem volna. Ezek a férfiak egyben és keresztben nyelték volna le Alexandert.
- Nem akarom, hogy megsérülj! - kapaszkodott a karomba, ahogy indulni készültem.
Elmosolyodtam, olyan aranyos volt. Miattam legyőzte volna a félelmét. Én viszont ingattam a fejemet.
- Semmi baj - rángattam meg egy kicsit a ruhámat. - Hiszen úgy is férjre vadászok, nem?
Alexander tágra nyílt szemekkel bámult rám, ahogy gyengéden lehámoztam a pici ujjait a ruhámról.
- Dedede.... - dadogott, ahogy ott hagytam.
Nem hallgattam meg, hogy mit akart mondani. Ahogy újra a tömegbe vetődtem volna, hallottam egy vékony hangot mögülem.
- A neve Andrew! - mondta a hang.
Megpördültem és Alexander nyitott száját láttam meg, ahogy nekem kiabált. Mosolyogva integettem neki, ahogy eltűntem az utazók tengerében. Egyre közelítettem a katonákhoz, akik messze a leghangosabbak voltak a vágányon. A szívem dörömbölt a mellkasomban. Nyugi, Miyako! Nyugalom! Hiszen már démonokkal is harcoltál, illetve egy bukottal is! Miért félsz egyszerű egyenruhás emberektől?
Nagy levegőt véve értem oda a csapat széléhez. Óvatosan felemeltem a kezemet, ami remegett. Halandó vagyok, halandó erőkkel. Hogy lehetek ilyen gyenge? Megkopogtattam a széles vállat, aminek hatására a nagydarab katona megfordult.
- Nocsak, nocsak... - lépett elém a katona. - Milyen szép fehérszemély!
- Umm... Elnézését kérem, uram, de... - mielőtt azonban folytathattam volna, közbevágott.
- Van is miért! - tette drámaian a szívére a kezét. - Megzavarta a szívem nyugalmát, kisasszony!
Kínomban nevettem. Esküszöm. Ennél bénább csajozós szöveget még nemigen hallottam.
- Gyenge a szíve, uram - pukedliztem haloványan. - Csupán érdeklődni szeretnék.
Már az egész csapat minket bámult. A nyakamon elindult felfelé a vörösség, ami ellen egyszerűen nem tudtam mit tenni.
- Igen? - emelte meg az egyik szemöldökét.
- Van itt egy bizonyos Andrew? - böktem ki nehezen.
Egy szőke férfi, aki még a többiek mellett is magas volt, kilépett elém. Vállán utazótáska, szemei alatt karikák. Hasonlítanak arcra Alexanderrel, azonban a bátyja arca nem olyan nőies, mint az öccséé. Bár lehet, hogy ez csak az időnek köszönhető.
- Én vagyok az - mondta egyszerűen.
Én pedig megbámultam. Valamiért... emlékeztetett valakire. Szőke, magas, gyönyörű szemekkel. Ránéztem a karjaira, a katonai kabátjának ujja alól kilátszott egy kötés. Aztán hirtelen a felettünk lévő villany pislákolt egyet. Egy pillanatra sötétséget láttam. Mintha... szárnyak lennének?
- Én és az öccse eljöttünk, hogy üdvözöljük magát és hazakísérjük - mosolyogtam kedvesen.
A csapat többi tagja vidáman hátba veregette Andrewt, majd elköszöntek tőle. Konkrétan a karjaim közé lökték, mint valami csomagot. A hatalmas ember elvörösödött és mormogott valami szitkot.
- Alexander is itt van? - kérdezte tőlem, ahogy átvágtunk a tömegen.
Vagyis a katona védett engem a tömeg áramlatával szemben. Én a háta mögött haladtam, ami akkora volt, akár egy fatörzs.
- Igen, az öccse ott várakozik - mutattam az ujjammal a szőke kisfiúra.
- Egy hölgyet küldött maga helyett egy csapat katona közé? - sziszegte. - Gyáva fiú!
- Megvédett volna engem, szóval ne beszéljen így róla! - ragadtam meg a behemót karját, aki visszanézett rám. - Megértette?!
A szemeimben látszódhatott valami, mert védekezően feltartotta a kezeit. Már láttam valahol ezt a mozdulatot... Itt valami nem stimmel.

Emlékeztet valakire. De kire...huh?
- Elnézését kérem - odatartott nekem egy virágot. - Tényleg nem kellett volna így beszélnem a tulajdon édestestvéremről.
- Öhm... Köszönöm - mást nem tudtam mondani, ahogy elfogadtam a virágot.
Ahogy odaértünk Alexander közelébe, még egyszer Andrew hátrafordult hozzám.
- Mit is mondott, hogy hívják magát? - kérdezte egy félmosollyal.
- Miyako vagyok, a szomszédból - pukedliztem egyet. - Örvendek.
- Én is, Maya... - mondta lassan.
- Nincsen joga hozzá, hogy a nevem... - itt megálltam egy pillanatra.
Nincsen joga hozzá, hogy a nevem egyharmad részét leválassza.... PAUL? Paul, te vagy az?!
- Ohh, sajnálom! Tényleg nincsen jogom hozzá, hogy a nevét lerövidítsem - mondta gyorsan.
Ahogy odaértünk Alexanderhez, én kikapcsoltam.
Paul?
Itt?
Hogyan? Mikor?
Ahogy néztem az erős hátat, ahogy előttem haladt, minden mozdulata értelmet nyert. Ugyanazok a gesztusok és mozdulatok voltak neki is, mint a csapattársamnak. Minden egyezett.
- Paul... - motyogtam magam elé, ahogy sétáltunk.
Andrew enyhén hátrafordult és kíváncsian nézett rám.
- Hmm? - hümmögött hozzá. - Szeretne valamit?
- Nem - ingattam a fejemet furcsállva.
- Fura - vont vállat ugyanolyan lusta mozdulattal, ahogy Paul is tette. - Mintha nekem szólt volna...
Ő Paul. Biztos vagyok benne.
Mi folyik itt?!

64. fejezet: 'Nászajándék'

Sziasztok, drága olvasóim! Van pár dolog, amiről említést kell tennem.
Az első dolog az, hogy készültem nektek egy ajándékkal iskolakezdés alkalmából. Mint tudjátok, nemrég váltottam iskolát, így tudom, hogy ez általában nehéz. Aki nyolcadikból ballag vagy csak új környezetbe kerül szeptember elsejétől, az most ideges lehet. Ezért döntöttem úgy, hogy idekötözöm magamat a gép elé és a kedvetekre teszek egy kicsit.
Ez a nyugtató jutott az eszembe, így bejelentem, hogy ezen a héten próbálom betartani a napi két rész ígéretet, amit nyugodtan verjetek le rajtam.
A másik, hogy nemsoká ennek a történetnek is a végére érek. Ne búsuljatok, még van pár dolog, amin Miyakonak keresztül kell mennie, mielőtt elérhetné a Happy ever after endinget. Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy sok változáson mentem át ezen a nyáron, szereztem új tapasztalatokat és azt szeretném megszavaztatni, hogy érdekelne-e titeket egy olyan blog (az én vezetésemmel, természetesen), amin bemutatom ezeket az újdonságokat. Gondolok itt kézműves dolgokra, új diétás receptekre, esetleg véleménykifejtésemet is kérhetitek valamivel kapcsolatban, például animék, filmek, sorozatok.
Ezt szeretném, ha jeleznétek vissza a megjegyzés dobozkában, hogy mi legyen. Mindenkire számítok ám! Tudjátok, hogy imádlak titeket.
Puszi, Aislynn

A torkomban az alma aromája felerősödött, ahogy kimondta a 'nászajándék' szót. Elkezdtem fuldokolni, akár egy partra vetett hal. Tehror egyből felém fordult és elkezdte ütögetni a hátamat, hátha feljön az a valami, ami torkomba dagadt.
- Drága unokaöcsém - kezdte Gaela, miközben a levegőhiánytól szenvedve kezdett vibrálni a kép a szemeim előtt - ugye nem bánod, ha négyszemközt szeretnék veled beszélni?
A srác újból a nagynénjére nézett, akinek jól kivehető mosolya volt. A látásom beszűkült, ahogy nem tudtam lélegezni. Próbáltam Tehrorra vagy a titánra fókuszálni, de nem ment. Egyre sötétebb lett a kép.
- Mit tettél vele?! - kiabált a párom, ahogy a karjaiban tartott.
- Én? Ugyan semmit - a hangja egyre halkult, mintha egyre messzebb került volna az alagútba. Azonban az utolsó szavak, amiket hallottam... - Te voltál az.
Aztán már nem kapcsolódtam a valósághoz.
Legalábbis az hiszem.
A fejem akár egy léggömb is lehetne, túl könnyűvé vált a nyakamon. Azonban ahogy odanyúltam volna, nem tudtam megmozdítani a karjaimat. Erőlködtem. Minden akaratomat összeszedve próbáltam harcolni a belém maró sötétség ellen, ami minden irányból körülvett. Nem lehetek ilyen gyenge. Ilyen védtelen. Mintha lebegtem volna a vízben. Nem kaptam levegőt, de nem is volt szükségem rá. Nem volt meleg, de nem is fáztam. Próbáltam dobálni magamat, de semmi haszna nem volt. Ám ahogy próbáltam megmozdulni, mintha valami... engedett volna. Átjutottam valamin. A többi kötelék is meglazult, ahogy mocorogtam.
De aztán kinyitottam a szemeimet. Meglepően éles volt a kép,ami elém tárult. Fény árasztotta el az érzékeimet, ami egy... ablakon áradt befelé.
Várjunk. Tehror szobájában nincsen ablak.
Gyenge végtagokkal felültem a meglepően kemény ágyon. Egy zsák, amibe szalmát tömtek.
Egy leheletvékony takaró takart el engem. A fejem fájt, ahogy fél kezemet használva eltakartam a szemeimet, mert bántotta őket a fény. A kezem meglepően... puha volt. De hiszen tőrökkel és kardokkal gyakoroltam! Nem is... megtapogatva az ujjaimat, tele volt bőrkeményedéssel. Azonban ezek nem gyógyultak meg a gyors regenerációm ellenére sem.
Mikor a szemem hozzászokott a fényhez, körülnéztem magam körül. Egy kis asztal, rajta egy tál mosdóvízzel. Egy ósdi szekrény. Fafalak. Egy tükör, illetve az ágy. Lenéztem magamra és egy régi hálóing volt rajtam, ami a talpamig ért. Világosbarna anyaga viseltes volt már, mintha évekig azt használtam volna. Puha és szöszös felülete arról árulkodott, hogy már számtalan alkalommal kimosták.
Óvatosan a talpamat a döngölt padlóra helyeztem. Emlékszem erre a helyre. Erre a padlóra és a tükrömre... az asztalom... felett...
A tükrömre? Az ÉN asztalomra?
Lefagytam. A szemhéjam nem mozdult a sokkos felismeréstől. Úgy éreztem magamat, mint egy újszülött őzike. Ahogy lábra álltam, meg-megbicsaklott a térdem. Azonban ez sem állított meg. Nem törődve a testemen végigcikázó fájdalommal a tükörhöz rohantam. Hitetlenkedve megtapogattam az arcomat, ami olyan ismerős volt, most mégis olyan idegen.

A kék szem, a napszítta, sötétszőke haj... A fiatal pirospozsgás az arcomon... Olyan, emberi. Ez én vagyok! Az eredeti én! Még az angyallá válásom előtt.
- Nem haltam meg...? - a hangom meglepően rekedtes és vékony volt.
Nem haltam meg, nem váltam angyallá, nem buktam el és nem találkoztam Tehrorral. Semmi nem történt meg! Álom lett volna az egész? A kezeim ökölbe szorultak. Nem akartam elhinni, hogy az egész csak egy álom volt. Nem lehetett az! NEM! A padlóra rogytam. A lábaim nem tudtak megtartani. Mi folyik itt?! Miért vagyok itt?! Két kézzel belemarkoltam a hajamba és elkezdtem tépni. A kezeimben csak szőke hajszálak maradtak. Szőke... Szőke... Nem fekete... Nem olyan, mint a holló szárnya...
Szerettem a fekete hajamat. Ahogy a szőkét is. Azonban ez a világos haj nem illett már hozzám. Nem éreztem magam önmagamnak. A szívem majdnem meghasadt. Tehror arca rémlett fel előttem, miközben tartott, ahogy fuldokoltam. Az arca olyan tisztán megmaradt, akár egy gyönyörű kristály. Az erős arcél. Kemény vonások. Méregzöld szemek. Hollófekete, félhosszú, tépett haj, ami csak a bűnözőknek van és ami meglágyította a szívemet a puhaságával. Az uram. A vőlegényem! Ahogy kipislogtam az ujjaim közül, könnyek folytak a tenyerembe. A saját könnyeim. Halkan zokogtam, ahogy egy nőhöz illik. Már rég nem láttam a saját könnyeimet. A szám sarkába is patakzott ez a folyadék, ami sokáig nem volt velem. Sós... És olyan üres...
- Édesem! - gyors léptek hangzottak az ajtómból, majd trappolás az irányomba. - Mi a baj? Rosszul vagy? Túl sok volt a munka?
Egy cserzett, bőrkeményedésekkel teli, mégis meleg és nőies kéz nyúlt értem. Gyengéden megsimogatta a fejemet, majd elvette a kezemet a szemem elől. Rég nem láttam már ezt a kedves mosolyt. Ezt a suhogó szoknyát, aminek a kötényében most is krumplik voltak.  Ahogy megláttam ezt a személyt, még jobban elkezdtem zokogni. Anya...
- A-ah-ahnyaaaaa - úgy vetődtem a karjaiba, mintha újra kisgyerek lettem volna.
Az orromat a nyakába temettem és szorosan átöleltem a vállait. A krumplik nyomták ugyan a lábaimat, de ez most nem érdekelt. Anya mindig biztos támasz volt. Mindig ott volt nekem.
Ő pedig most is csak ölelt, mintha mindent tudna. Otthonillata van...
- Sshh, kincsem - suttogta a fülembe, ahogy felállt velem - semmi baj, minden rendben van.
Semmi nincsen rendben!
Anya haja rövid volt és barna. A nap már kiszívta neki, így szinte szőke volt. Szarkalábak keretezték a szemét, mert mindig mosolygott. Kedves és telt arca vigasztalóan hatott rám. Ha ránéztem, el tudtam hinni, hogy minden rendben van. Ez nem igaz... Szemei most is hunyorítottak, ahogy mindig. Anya szeme mindig rossz volt. Nincsen pénzünk orvosolni ezt...
Súlyos léptek törték meg a szipogásom puha zaját. Tudtam, ismertem ezeket a lépteket. Elnéztem az ajtó felé, ahol megláttam egy hatalmas kezet. A jobb tenyerén egy hatalmas vágás éktelenkedett, ami örökre ott marad behegedve. A robusztus alaknak le kellett hajtania a fejét, hogy be tudjon jönni az én pici szobámba. Ahogy belépett, kitöltötte a teret. Szőke haj, kedves fekete szemek. Kemény testalkat, munkától megedzett izmok és naptól cserzett arc. Enyhe borosta keretezte az apám arcélét, de még az is szőke volt.
- Mi történt? - kérdezte a bársonyos, mégis idő által megviselt hang.
Olyan puhán szólt. Máskor mindig keményen szólt hozzám, mint generális a katonához. Parancsokat kaptam tőle. Én pedig mindig teljesítettem, akármi történt. A hangja mindig a kedvének és a szituációnak megfelelően változott. Hozzám mindig kemény volt. Most azonban ettől a lágy hangtól a szívem köré meleg telepedett, ahogy ránéztem.
- Apa.... - szipogtam, a könnyeim pedig újra megindultak. - Annyira hiányoztatok!
Újra úgy zokogtam, akár egy kisgyerek.
- Miről beszélsz, kölyök? - ráncolta a szemöldökét. - El sem hagytunk soha.
Igaza volt. Nem történt semmi. Csak egy álom. De hogy lehetett ennyire valóságos?
- Megnyugodtál, Miyako? - simogatta meg az arcomat anya.
Szipogva bólogattam, ahogy letöröltem a maradék könnyeimet is. A szívem nehéz volt. Megszakadt. Remegő kezeimet belemártottam a mosdóvízbe, majd elkezdtem mosakodni. A szüleim magamra hagytak a szobámban. Olyan idegen volt. Túl világos.
- Édesem, majd jövünk! Rendezd el a ház környékét, amíg a földben dolgozunk! - szólt be anya már kintről.
- Igenis! - jöttek a megszokott szavak a számra, ahogy elhúztam a függönyt, hogy utánuk kiabálhassak és integethessek. - Áldás kísérjen utatokon!
Ők mosolyogva intettek vissza nekem, majd lassan eltűntek a nyári napfelkeltében. Automatikusan mentem oda a szekrényemhez és kinyitottam. Barna és szürke mindenhol... Eszembe jutott a bőrcsizma, ami rajtam volt. A kelmék, amiket Tehror szerzett be nekem. A csodás napok, amiket együtt éltünk át. Lehetetlen, hogy ez csak egy álom lett volna! Megráztam a fejemet, hogy ne sírjak.
- Ez nem ennek az ideje - suttogtam magam elé, ahogy kivettem egy magas nyakú, talpig érő ruhát.
Összetűztem a hajamat egy hevenyészett kontyba, ami az otthoni teendők elvégzéséhez pont jó volt. Főznöm és mosnom kellett. Ügyködnöm a ház körüli konyhakertben. Gyógyszereket vinni a faluba. Ellátni az állatokat.
Elmosolyodtam a sok feladaton. Hosszú lesz a mai nap.
És mégsem lesz hosszabb az összes többinél. Gyorsan felöltöztem és felkaptam a mosnivalót. Ahogy a fonott kosárral baktattam a víz felé, belenéztem a napfelkeltébe. Gyönyörű. Milyen rég nem láttam már? Valahogy nem is hiányzott. Hát persze, hogy nem. Tehror volt az én Napom. A szél feltámadt körülöttem. Mintha vigasztalni próbált volna. Annyira jól esett. Mintha itt lett volna mellettem.
Tehror...
Liza...
Lucifer és Ryshia...
Shadow és Vod...
Még Moira és Daer is, a francba!
Hiányoztok!
Ez a felemás érzés megkeserítette a szám belsejét. Örülök, hogy újra láthattam a szüleimet, de... mintha már nem ide tartoznék.
- Rég nem láttalak, Miyako kisasszony! - köszönt rám egy kedves és ismerős hang, miközben bámultam ki a fejemből. - Nagyon hosszú ideig voltál influenzás. Azt hittük, már túl sem éled!
Hátranéztem a hang tulajdonosára, aki nagyon ismerős volt nekem. A fiú, aki a csípőmig ért, aranyosan vigyorgott. A 10 éves Alexander. Úgy nézett ki, mint egy kis nemes. A modora kissé csípős volt, de jól forgatta a szavakat. Ő is földművesek gyermeke, akárcsak én.

- Nagyon csinosan kiöltöztél! - kaptam le a fejéről a kalapot, ahogy letettem a kosarat.
- Hé, add vissza! - ahogy el akarta tőlem venni, elrántottam tőle és a magasba tartottam.
- Hova mész ilyen öltözetben? - mosolyogtam rá kedvesen. Ő elvörösödve felfújta az arcát. - Ha nem válaszolsz, nem adom ám vissza!
Látszott rajta a vívódás, hogy elmondja-e vagy sem. Végül csak kibökte, hogy mi bántotta.
- A közeli városba megyek - a lábával köröket rajzolt a homokba zavarában. - A bátyám ma jön haza a katonaságból. Gondoltam... kimegyek és üdvözlöm...
Készséggel visszaadtam neki a sapkát. Ő gyorsan elvette és a fejébe csapta, nehogy még egyszer sikerüljön elvennem tőle.
- Rosszban vagy a testvéreddel? - kérdeztem aggódva, mivel látszott, hogy feszengett.
- Amikor elment... Azt mondtam neki... hogy direkt hagy el bennünket - mondta halkan. A szemében csillogott a könny, ahogy felnézett rám. - De én nem gondoltam komolyan! Tényleg nem! Csak nem akartam, hogy elmenjen...
- Shhh, Alexander - simogattam meg a fiúcska vállát. - Semmi baj. Szerintem már el is feledkezett róla.
- Nem - ingatta a fejét. - Bátyó nem felejt el ilyesmit!
- Honnan veszed ezt? - legyintettem elnézően és mosolyogva. - Hidd el, nem haragszik rád. Sok minden történik a csatatéren. Biztosan nem mérgelődik ilyesmin.
Alexander szeméből kicsordult a könnycsepp.
- Biztos vagy benne? - szipogott imádnivalóan. - Biztos, hogy nem haragszik rám?
- Hogy haragudhatna rád? - töröltem le gyengéden a könnyeit.
Hirtelen megragadta a szoknyámat. Úgy kapaszkodott bele, mintha csak az tartaná a földön. Megölelte a csípőmet és beledünnyögött a ruhaanyagba.
- Eljössz velem? - alig hallottam, amit mondott. - A városba, hogy üdvözöljük bátyót? Kérlek, gyere velem! Nem merek, ha te nem jössz!
Megesett rajta a szívem. A meghasadt lelkem darabkái lassan kezdtek újra eggyé válni, ennek a fiúcskának köszönhetően. Egy álom ennyire összetört? Elmosolyodtam, ahogy lehámoztam magamról a gyermeket.
- Ha segítesz és hamar végzek, akkor elkísérlek - cirógattam meg az arcát. - De csak akkor!
Alexander arca felragyogott, ahogy felkapta a mosnivalókkal teli kosarat. Szaladt a vizesvödörhöz, én pedig jót mosolyogtam. Ez az én világom, ahova én tartozom. Nem voltam én angyal, sem démon. Sem a Halál arája.
A szél belesüvített a fülembe, én pedig megdermedtem. Végigfutott a gerincem mentén a hideg, mivel szavakat véltem hallani a szélben.
Biztos vagy benne, kara?
- Miyako, fázol? - kiabált nekem Alexander.
- Dehogy! - nevettem zavartan. - Csak kicsit megszédültem!
...És meg is bolondultam.

63. fejezet: Nagynéni

"Minden családban van egy őrült."

- Enned kéne valamit - morogta Tehror a nyakamba.
Éppen békésen feküdtünk egymáson az előbbi orgazmus kellemes utóhatásaként.
- Igazad van - a méhem ismét összerándult, ahogy a páromra néztem. Már több napja a hálószoba rabjai vagyunk. Nem csináltunk semmit, csak szeretkeztünk, beszélgettünk, szeretkeztünk, aludtunk és mondtam már, hogy szeretkeztünk? Sokat. Nos, igen. Már olyan tökéletesen illettem rá, akár egy kesztyű. A Halál telhetetlen volt, nekem pedig szükségem volt rá. Ismét. - Egy kis pasihusi megfelel? Annyira jó ízed van, hogy téged ennélek mindig.
Tehror felnevetett alattam. Incselkedve megnyalta a nyakamat és az orrát a fülem mögé dugta, hogy szippantson egyet.
- Az érzés kölcsönös - morogta a fülembe. - Géppé változtatsz ilyenkor... Azonban enned is kell. Megyek és hozok neked valamit.
Ismét felgyűrűzött bennem a vágy, ahogy néztem az uram magas alakját, ahogy kikelt az ágyból. Ahogy a takaró lehullt, látni engedte kócos haját, izmos vállait, szoborszerű hátát és a legnagyszerűbb segget, amit valaha a világ látott.
- Máris éhes vagyok - nyaltam meg a számat, ahogy kinyújtottam a kezemet és rácsaptam a kőkemény fenekére.
Tehror úgy fordult vissza hozzám, hogy a tekintete perzselt. Az ajka nem mosolygott, a szemeivel pedig felfalt.
- Ezt ne csináld még egyszer - figyelmeztetett fojtott hangon.
Enyhén kitártam a szárnyaimat, mert a forróság ismét a bőröm alá költözött. Mosolyogva fordultam a hátamra és teljes pompámban hagytam, hogy a takaró lecsússzon csupasz testemről.
- Pedig imádom a hangját - suttogtam, mellé pedig kacsintottam is egyet.
- Ha így folytatod, nem szolgállak ki! - morogta, de a mosoly ott játszott a szája szélén.
Ismertem ezt az arckifejezést. A testem várakozóan feszült meg az arcán látszódó ígérettől. A torkom kiszáradt, az ajkaim pedig cserepesek lettek a puszta nézésétől. A melleim megduzzadtak korábbi csókjaitól, a szám pedig már majdnem véresre voltak dörzsölve a sok érintkezéstől.
- Siess vissza - adtam meg magam egy meghajlás kíséretében. - Várni foglak.
Tiszta férfiúi elégedettséggel szegélyezve ment ki a konyhába, hogy összedobjon valamit nekünk. Tudtam, hogy vége a hálószobai elzárkózásunknak, hiszen Tehrornak dolgoznia is kell. Így is már sokat mulasztott, hiszen napokig csak rám figyelt. Nem lehetek ennyire önző, most, hogy elmúlt a párzási időszakom. Még nem mondtam el neki, hogy véget ért. Csupán már a teste tesz engem szexéhes vadállattá. Nyögve egy nagyot nyújtózkodtam, majd szépen kikeltem az ágyból. Meztelenül sasszéztam oda a szekrényhez, hogy felöltözhessem, közben az intim izmaim kellemesen bizseregtek.
Elmosolyodtam erre az érzésre, hiszen régebben azt sem tudtam, hogy léteznek ezek az izmaim.
- Nocsak, nocsak... - motyogtam, ahogy kinyitottam az uram szekrényét.
Tele volt hozzám passzoló ruhákkal. Voltak ott bőrszerkók, menő pólók, szűk nadrágok és minden mennyiségű, színű és fazonú cipő. Kezdetnek felvettem egy bugyit és egy melltartót, hogy azért mégse tök pucéran álljak a gardrób előtt. Komótosan nézegettem a ruhákat, amik kitűnő ízlésről tanúskodtak. A szemeim megakadtak egy igen szép külsejű dobozon, amiben női szimatom szerint egy bőrcsizma lapult.
A lélegzetem elakadt, ahogy kinyitottam a hatalmas dobozt. A selyempapír érintése kellemes volt a bőrömnek, de a szegecsekkel kivert harci csizma láncokkal, ami benne volt, na az úgy istenigazából megdobogtatta a szívemet. Egyből szerelmes lettem abba a csizmába. Sunyi arccal néztem körül, ahogy leültem az ágyra, hogy felvegyem. Pillanatok alatt felcsatoltam magamra a gyönyörűséget és felálltam, hogy körbejárjam a szobát.
Tudjátok, van az a szokása a lányoknak, hogy új cipőben úgy járkálnak, mintha kifutón lennének. Éreztem a bőr finom érintését és próbaképpen megütögettem a sarkával a parkettát. Én is azt tettem, amit a helyemben bármelyik lány tett volna. Pörögtem-forogtam benne, táncoltam és szétjártam a szőnyeget a sarkával. Aztán megnéztem, hogy tudok mozogni benne harc közben. Éppen egy rúgómozdulat közepén voltam, mikor nyílt az ajtó. Hirtelen úgy éreztem, mintha valami csintalanságon kaptak volna. Mielőtt teljesen bejött volna a meztelen istenség, becsuktam magam a szekrénybe. A lélegzetemet visszafojtva kuporodtam a szekrény egyik sarkába. Igen, egy szál bőrcsizmában, illetve fehérneműben. Kicsit sem ciki a szituáció...
Hallottam, ahogy letette a tálcát, majd komótosan körbefordult.
- Miyako? - szólongatott puhán. Úgy olvadoztam ettől a hangtól, mint a vaj. - Hol vagy, kara? Hoztam neked finom gyümölcsöket, húst és édességet. Ha nem jössz elő időben, megeszem az összeset!
Eltátottam a számat a mondanivalójától.
- Még van pofád felzabálni min... - morogtam, de egy szekrénynyitódás megakadályozta a mondatom befejezését.
Magamban átkoztam magamat. Az emberfeletti hallás miatt akarta, hogy morogjak, így is elárulva neki a búvóhelyemet. Az én meztelen uram úgy vigyorgott, mint egy jóllakott macska. Hófehér fogai szinte kiszúrták a szemeimet.
- Halihó, szépség - köszönt nekem elbűvölően. - Miért bujkálsz előlem?
Én dadogva elvörösödtem, nem tudtam, mit mondjak. A szárnyaimmal eltakartam magamat, azonban egyszer csak két erős kar megragadott a derekamnál. Úgy vetett a hátára, akár egy krumplis zsákot.
- Megtaláltad a cipőket? - cirógatta a combomat, mivel az volt a feje mellett. Én a hátán lógtam fejjel lefelé. - Nagyon jól állnak neked. Olyan átkozott jól állnak neked a bőrcuccok, hogy akárhányszor meglátlak bennük, kemény leszek, mint a vasbeton.
Ezt úgy mondta, mintha az időjárásról beszélne. Már hozzászokhattam volna a szókimondó természetéhez, azonban ezekhez az arcpirító mondatokhoz még mindig határozott lelki erő kell.
- Mit hoztál? - szóltam zavartan, ahogy letett az ágyra.
- Amit mondtam - tette le elém a tálcát.
Volt azon minden, mi szem-szájnak ingere. Csillogó tekintettel vetettem rá magamat a tálcára, holott azt sem tudtam, hogy ilyen éhes voltam. Tehror is tömte a majmot szorgalmasan, pontosan velem szemben. Miután mindketten eltávolítottuk a húst és a köretet, maradtak a gyümölcsök. A kezembe vettem egy nagyon piros és rendkívül valószerűtlen almát. Úgy recsegett a fogaim alatt, mintha egy filmben szerepelnék.
Aztán egyszer csak Tehror rám dobta a takarót, mintha el akarna takarni.
- Néném! - szólalt meg a Halál, mire megijedtem.
A szívemben egyre növekedett a félelem, hiszen a párom még nem nevezett így senkit, legalábbis olyat, akivel én is találkoztam. Az alma fojtóssá vált, mintha tüskék nőttek volna a torkomban a falat helyett. Erősen köhögni kezdtem, ahogy lelöktem a rám terített leplet. És a lepedővel párhuzamosan az állam is a földet verdeste.
Egy nő állt a hálószobánkban.

- Á, a párod - mosolyodott el a nő.
Tehror védelmezően elém helyezkedett, így csak a válla mögül láthattam a titokzatos egyént.
- Mit akarsz itt?! - vetette oda az uram meglehetősen barátságtalanul.
- Hát már nem is láthatom az unokaöcsémet a házasság szentségének felvétele előtt? - kérdezte az idegen negédesen. - Nem hiszed, hogy be kéne mutatnod minket egymásnak?
- Nem - vágta rá. - Tűnj el a szobánkból!
A nő szemei kivörösödtek, ahogy rám nézett, még a Halálon keresztül is. Ijesztő jelenség volt, ahogy elmosolyodott. Mintha egyenesen a lelkemben kutakodott volna. Érezni véltem a hideg kezeit a nyakamon felfelé haladni, egészen addig, míg el nem éri a homlokomat.
- Mily erős védelmező ösztön! - intett nemtörődöm stílusban az unokaöccse felé. - Gaela vagyok, örvendek. Titán, akár Daer és Moira, bár én és a húgocskám nem nagyon tartjuk a kapcsolatot.
- Várj - gesztikuláltam vadul, mivel már egyszer hallottam az eredettörténetet Tehrortól. - Ha Daer a sötétség megtestesítője, Moira pedig a fényé... Akkor te mi vagy?
- Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni. Megmutassam? - tette eltűnődve a szájához a kezét.
Én félve bólintottam, mire a szemei ismét vörös fényben pompáztak. A bőre kifehéredett, a haja pedig kiszőkült. Az átlagos kinézetű nőből egy gyönyörű démon lett.

Ahogy fokozatosan formát váltott, úgy éreztem magam egyre felhevülve. A szívem elkezdett száguldani, akár egy gyorsvonat. A szám kiszáradt, a szívem csordultig telt valamivel... Ismerős érzés volt, ami most ijesztően hevesen jelent meg. Rápillantottam Tehrorra, amitől az érzés csak növekedett. Nem bírtam levenni a szemeimet az erős profiljáról, ahogy összeszorított fogakkal küzdött az erős késztetés ellen, ami a szobában eluralkodott. Öröm gyűrűzött fel bennem, hogy csak nézhetem, azonban kezdett megjelenni a fájdalom is. A fájdalom, hogy nem néz rám. Nem nyugtat meg. A félelem, hogy magamra hagy. A féltékenység, mivel csak Gaelát nézte.
- Én vagyok az, ami kettejüket összehozta - mondta a nő, ahogy elérte a teljes formáját.
Ahogy hevesen rákulcsoltam az ujjaimat Tehror bicepszére, rájöttem.
- Te vagy a Vágy, ugye? - lélegeztem nehezen.
- Inkább a Szerelem - mosolyodott el keserűen. - Hiszen érzed, nem? Dühös vagy, amiért feléd sem pillant. Örülsz, hogy láthatod, de féltékeny is vagy, amiért csak engem szuggerál, holott nagyon jól tudod, hogy vágyik rád. Ez az érzés, miszerint a szíved és az agyad ölre megy.
Az uram dühösen összeráncolta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem örül a nagynénjének.
- Miért vagy itt? - kérdezte meg, szinte sziszegve.
Mintha a titán csak erre a kérdésre várt volna. A késztetés hirtelen megszűnt a szobában, de ő nem vette le rólunk a szemét. Én továbbra is a fiúba kapaszkodtam, mert érezni akartam magam mellett az erős jelenlétét. A titánnő amolyan 'de édes' gesztussal reagált erre, majd mosolyogva kinyögte azt, amiért valóban felkeresett minket.
- A nászajándékotok miatt.