60+2. fejezet: Még mindig magyarázok

Többen is a titánok (Moira és Enyészet) kifejtését kértétek, így most szépen részletesen elmesélem nektek, hogyan is kezdődött minden az általam írt világban.

Mikor még a világok és a dimenziók nem léteztek, csupán egy valami volt: határtalan és mindent elnyelő sötétség. Fojtogató volt, akár a köd és veszélyes, mint egy köréd tekeredő kobra. Ebben a sötétségben éltek különböző teremtmények, amik változatossága a hatalmas egysejtűekben és a még hatalmasabb sötétségből táplálkozó teremtményekben merült ki. Békésen közlekedtek és lebegtek egymás körül. Nem éreztek éhséget, de még érzelmeik sem voltak. Teljesen érdektelenek voltak egymás iránt. Csupán összekapcsolódtak a sejtek, illetve osztódtak. Nem volt közöttük semmi kötődés, ha egy kapcsolódott, egy másik levált.
Azonban egyszer megtörtént az elkerülhetetlen: a két legnagyobb és legveszedelmesebb szörny a sötétségben összesodródott. Ahogy teljes mértékben összeolvadt a két egysejtű az ütközés hatására, ismeretlen és elég heves reakció indult meg. A sejtek a súrlódás hatására felmelegedtek és fényt árasztottak a végtelen sötétségbe. Eonokon keresztül ez a fény csak nőttön nőtt a bekapcsolódó egysejtűek hatására, akik már nem tudtak kiszállni a hatalmas anyatestből. Az anyatest viszont osztódott, fényt hátrahagyva maga után. Azok is követve a példát, növekedni kezdtek és amikor elérték végleges méreteiket, elkezdtek osztódni.
Viszonylag rövid időn belül kivilágosodott a sötétség és mindenhol fény ragyogott. Azonban foltokban megmarad a sötétség, ami egy helyre tömörült. Ezek a részecskék ellenálltak a fénynek. Ahogy a sötétség folyamatosan érintkezett a fénnyel, elektromos kisülésekhez hasonló robbanások keletkeztek.
A sejtek idővel természetesen fejlődtek. Tudat vált ki mind a fény, mind a sötétség oldalán, ahogy a sok kis sejt összekapcsolódott valami hatalmassá és fejlettebbé, mint amit valaha gondoltak volna. A két tudat csupán egyet tudott, de azt biztosan: elpusztítani a másikat. A tér és idő csak nekik volt kiszolgáltatva. Nem tudták sem korlátozni, sem irányítani. Végtelen tér és végtelen idő, mégsem elég kettejüknek. Egyik sem tudta a másikat véglegesen elpusztítani, ezt mindketten tudták. Ha pedig egybeolvadnának, mindketten elpusztulnak.
Ilyen a tűz és víz esete is: ha leöntöd a tüzet vízzel, a tűz elalszik, viszont jó esély van rá, hogy a víz nagy része elpárolog. Csupán egyet nem tudtak: az energia nem vész el, csak átalakul. Így, mikor a sötétség és a fény egymásnak feszült, ledöntötték a korlátaikat. Tudtukon kívül egymásba olvadtak, kettejük energiája pedig mindenhez elég volt. Pusztításhoz és teremtéshez egyaránt. Az összecsapásból születtek a különböző világok és dimenziók. Többé nem volt fény vagy sötétség - mivel csak együtt tudtak létezni tovább.
Ezekből az energiákból nemcsak világok, hanem különálló tudatok is születtek. Ezek voltak a titánok. Hatalmas élő szervezetek, amik tudattal és céllal rendelkeztek. Különböző világokban uralkodtak, különböző tulajdonságokkal rendelkeztek, azonban a céljuk ugyanaz volt: mindent az uralmuk alá hajtani. Több száz titán létezett, aki mind a saját igazát tudta és tartotta szem előtt. Véres harcok, siralmas bukások következtek, dugába dőlt szövetségek, bukott dimenziók és lefejezett tetemek egész sorozata festette sötétre az egész tér égboltját. Minden titánban különböző arányokban keveredett a fény és a sötétség. Ezért, amikor már csak nagyon kevesen maradtak, szövetségre léptek és békét kötöttek. A megmaradt titánok alig 10-en voltak - 7 férfi és 3 nő. Bár nemük teljesen mindegy volt, mert a fajtájuk nem szaporodott. Nem éreztek vágyat, éhséget, kényszert. Némelyik nem emberformában élt. A titánok szinte mindegyike képes volt úgy formálni testét, ahogy jónak látta, így mindannyian androgün (hímnősség=kedve szerint tudja váltogatni a nemét/mindkét nem 'tulajdonságait' birtokolja) testet birtokoltak. Alattvalóik is különbözőek voltak. Minden titán képes volt a teremtésre, hiszen volt bennük a fényből, persze különböző mértékben. Minél kevesebb fény volt a titánban, annál "silányabb" alattvalói voltak.
Lélektelen gyilkológépek, akik csak a parancsoknak éltek. Illetve nem éltek örökké, mivel a faj kihalt, ahogy az őket irányító titán is meghal. Az emberek is közöttük voltak. Több titán is próbálkozott az ember létrehozásával, azonban csupán egynek sikerült tökéletesen - a 10 megmaradt titánból az egyik nőnek - Moirának.
Különleges adottsága a jövőbelátás, illetve a lények sorsának megszövése. Azonban a többi titán ezt nem tudta, ugyanis Moira titokzatos teremtmény volt. Erődje bevehetetlen, a szolgái hűségesek és a többi titánnal nem tartotta a kapcsolatot. A vérében neki volt jelen a legtöbb fény - azonban benne is csörgedezett egy kis sötétség, ami igen kegyetlenné tudta tenni. Teremtményeivel mindig jól bánt és birodalma felvirágzott. A többi titán irigykedve figyelte a büszke királynőt, aki még a lábát sem tette ki a világából, nem hagyva támadási felületet a többieknek. Mert a titánokban még mindig ott munkált az ösztön az uralkodásra.
A titánok elhatározták, hogy megölik Moirát. Betörtek kastélyába és körülvették a titánnőt, aki a trónján ült. Fejedelmi jelenség volt.

5 titán volt az elkövető - a 2 nő és 3 férfi. Moira csak fölényesen tekintett rájuk, hogy elterelje figyelmüket a menekülő szolgáiról. Ő a társaival ellentétben szerette az alattvalóit és nem akarta, hogy bántódásuk essék.
- Moira, kivégzünk téged - jelentette ki az egyik férfi titán.
- Mégis miért? - tette keresztbe a lábát Moira, ahogy előrébb hajolt.
- Nem osztod meg velünk sikereidet, nem veszel részt hadjáratainkban és nem örvendeztetsz meg élteddel - fogta rá hatalmas fegyverét az egyik nő.
Ő volt Gaela, aki sajátos módon forgatta a mágiát. Ő mondhatta magát a boszorkányság kitalálójának. A titánok között ő volt az egyetlen, akit más érzelem is hajtott. Gaela érzett. Féltékenység, irigység, düh... ezeket mind táplálta Moira iránt, ki oly közömbös maradt a háborúzás iránt.
Az érzések elborították Gaelát, akinek racionális gondolkodását zavart köd ülte meg.

A társai egyetértettek. Moira felállt trónjáról és kezébe vette a szövőkeretét. Kitapintotta az 5 titán sorsfonalát és ráillesztette a keretre.
- Harcolni akartok? - szegezte rájuk a tekintetét.
- Igen - üvöltötték.
- Sorsotok megpecsételődik e kijelentéssel - Moira kezében megjelent egy olló.
Az 5 sorsfonalra nézett, amiket ha elvág, titántársai meghalnak. Erejét eddig csupán önvédelmi eszközként használta, most viszont önszántából vágta el az első szálat. Az első férfi a földre hullt, meredten bámuló szemekkel, miközben saját kardja szántotta fel mellkasát.
A többiek nekirontottak. Megpróbálták elvenni a keretet, azonban Moira harcolt. Mesteri módon siklott el a fegyverek között, miközben az ollóját a szálakon siklatta. Vér terítette be alabástrom bőrét, mire 4 fonalat elvágott az ötből. Gaela volt az ötödik.
Azonban a titánnő elragadta tőle a keretet, mielőtt az olló éle elvehette volna élete lángját. Gaela szétzúzta a keretet, sorsfonala pedig eltűnt Moira szeme elől. Nem tudott végezni titántársával közelharcban, mivel ezt a végtelenségig folytathatták volna. Gaela dühöngött, amiért a rajtaütés nem sikerült. Felemelte a karjait, amiken úgy ragyogtak a karperecek, akár az ég csillagai.
- Jól figyelj szavamra, nővérem - visszhangzott az erőteljes hang. - Ezennel rád rakom az én terhemet, érezni fogsz és elvakít majd szíved. Tudatod és szíved szemben áll majd egymással. Viseld következményeit!
A csillogás egy erőteljes lökésben eltűnt Moira mellkasában. Az átok kezdetét vette, Gaela pedig eltűnt a színről. Már csak hatan maradtak. Moira még jobban bezárkózott, hogy szolgái gondját viselhessék. Azonban tudta, hogy ez nem mehet így az idők végezetéig. Ezért, mikor megtanulta kordában tartani az érzelmeit, elhagyta az uradalmát és háborúzni indult. Könnyű volt levadászni az első hármat. Álmukban vagy hátulról kapta el őket. Nem szabadott kiengedni az érzelmeit, így gyorsan cselekedett. Sosem ejtett túszokat. Sosem nézett a halottak szemébe. Gaela sosem került elő, pedig kereste, hogy vegye le róla az átkot. Azonban nem tudta, hogy mibe keveredik bele, amikor besétált az utolsó férfi titán udvarába.
Azt tudta, hogy a férfi az ő teljes ellentéte lesz. Vele ellenben a férfiben jóval több a sötétség, mint a fény. Vigyázva sétált a palotához tartozó ösvényen, amit egyáltalán nem őriztek. Moira ezt furcsállta, így folyton körbetekintett. A kastély szöges ellentéte volt az övének. Az övé modern és napfényes volt. Ez viszont lepusztult és rideg.
Hatalmába kerítette valami borzongás. Bosszankodva végighúzta a szeme körül lévő átokjelen az ujját. Mérget mert volna venni rá, hogy ez az érzés az átok miatt van.

Vissza akart térni a népéhez. Belépett a hatalmas ajtón és ott találta a titánt. Teljesen felkészületlenül érte a férfi vadsága, ahogy ránézett a trónról. Neki is egy átokjel volt a szeme körül.
- Te is meg akarsz átkozni, Sorsszövő? - vetette oda a férfi. - Lekéstél a megtiszteltetésről.

Moira szíve sebesen vert, ajkairól eltűnt minden nedvesség. Pulzált a vére, ahogy a sötét szemekbe nézett. A férfi ráérősen húzta elő a kardját. Moira először fel sem fogta, hogy miért akarta bántani ezt a páratlan példányt, azonban a titán lesújtott rá a kardjával. A nő hárított és visszatámadott. A férfi szívében lévő sötétség kezdett oszlani, a nő pedig egyre romlottabb dolgokra gondolt.
- Mi a neved? - lihegte a nő.
Tudnom kell, kinek a nevét sikítsam, hogy a fonalat a kezembe vehessem. Vagy hogy milyen nevet sóhajtsak, ha leteperem.
- Daer - a férfi majdnem a szájába motyogta ezt, mivel a kardja áttört a nő védelmén.
Ahogy egymás torkának szögezték a kard hegyét, Daer szívében történt valami. Ahogy Moirára nézett, mintha a megváltását látta volna. Közöttük hatalmas energia feszült. Egyszerre vonzották és taszították egymást. Gaela Daert is megátkozta, az átokjele pedig izzott. De ahogy ránézett Moirára, látta, hogy az ő tetoválása is izzik.
Mielőtt a férfi átgondolhatta volna, megfogta a nő tőrét, kitekerte a kezéből és magához rántotta. Daer megcsókolta a titánnőt, akit a sokk kerülgetett az új érzéstől. Egy nyögés szökött ki a nő ajkain, amitől a titán csak még jobban csókolta.
A kettejük energiája mindent elsöprő volt, mintha a sötétség és a fény újra egymásra talált volna. Körülöttük szikrázva és pattogva örvénylett az energia. Daer pedig (aki Enyészetként lett ismert később) egyszer csak elengedte a nőt, azonban nem eresztette ki a karjai közül.
- Csináld még egyszer - kérte Daer.
- Ugyan mit?
- Nyögj nekem úgy, ahogy az előbb - suttogta a nő fülébe. - Hallani akarom, ahogy csak nekem csinálod.
A férfi ujjai belemélyedtek a nő csípőjébe. A titán tenyere nyomán Moira ruhája foszladozni kezdett. Azon lepődött meg a legjobban, hogy a bőre fényleni kezdett a férfi érintése alatt. A teste így használta fel a fényt, hogy ne eméssze el a sötétség, ami Daer testéből áradt.
Megteremtették a saját kis világukat, ahol a pusztulás és a teremtés egyenlő mértékben volt jelen. Ez a halandók világa. Moira és Daer gyermekei lettek az istenek, akiknek neveit mindenki félte. Azonban az őspár egyre jobban elhidegült egymástól, ahogy a világuk egyre fejlettebb lett, az istenek pedig egyre érettebbek.
Daer, alias Enyészet, a halhatatlanok haláláért felel. Érintésére bármi bomlásnak indul, akár élettelen, akár élő. Egy másik dimenzióban él, ahol néhány lelket fogva tart, hogy ereje teljében élhessen. Moira ezzel szemben a dimenziójában csupán lelkeket teremt és megfonja minden egyes lélek sorsfonalát, majd ha eljön az ideje, elvágja azt. Ezért fontos neki a jövőbelátás képessége. Felfedezték, hogy egymás közelében ők is halandóvá válnak valamilyen szinten. Ők is meghaltak volna egy idő után, ha nem válnak el útjaik. Azonban Daernek néha eszébe jutnak a kastélyában töltött boldog évtizedek, amikor még senkivel nem kellett osztoznia Moirán. A Sorsszövőnek pedig gyakran jár azon az esze, milyen is volt akkor. Mindkettejüknek az volt halhatatlan létük legboldogabb szakasza. Sajnos ez már elmúlt, mivel évszázadok óta nem látták egymást.
Gaela pedig csak várt egy másik világban, megerősödve, tettre készen.