61. fejezet: Alárendelt

"Ha azt hiszed, megmenekülhetsz, nagyon is tévedsz."

"Tehror szemszöge"
Apám úgy vergődött alattam, mint egy vadállat. Megragadtam a csuklóit és minden erőmmel a földön tartottam. Ismét belopózott a kastélyomba, hogy körülszaglásszon. Ismét eljátszotta az embereim felettesét, a parancsnoki köpenyből ítélve, ami elhagyatottan hevert a szoba egyik sarkában a felsőjével együtt. Könnyen ki tudtam találni, hogy mi történhetett. Az apám arcán egy vörös csík kígyózott végig, ahol a nő megkarmolta. Szinte én is éreztem a bódító hatását a vérének, amit én is birtoklok. Nem csoda, hogy a halandók néha epekednek az érintésemért.
Itt volt még az imposztor is, aki hamuszürke arccal és remegő térdekkel esett csapdába Miyako tekintete alatt. Az arám testét viselte, mint valami farsangi kosztümöt. Viszont közelről sem az én párom, ugyanis az arcán merő félelem látszott. Olyan fába vágta a fejszéjét, ami jóval nagyobb volt nála, ez pedig történetesen az apám volt.
A hírhedt nőfaló titán, akinek a dimenziójában olyanok történnek, hogy még a halhatatlanok is messzire elkerülik. A tekintetem átsiklott a másik kecses nőre, aki sokkal kevésbé nézett ki Miyakonak, de határozottan ő volt az. Az arám úgy nézett ki, akár egy vérszomjas démon. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt rám hatással már maga a kinézete és a kisugárzása ennyi idő után, azonban amikor beteleportáltam a szobába, varázsburokkal védtem magamat. Látszólag van okom a védekezésre, mert folyamatosan éreztem a falakat döngető erőhullámokat, amik... Miyakohoz tartoztak. A koncentrációmat újból az apámra fordítottam, aki érezhetően le volt gyengülve. Egy isten nem tudna csak így leteperni egy titánt és nyers erővel egy helyben tartani. Ahogy rajta ültem, éreztem a kiálló bordáit és szokatlanul atletikus alkatát. Legutóbb nem volt ennyire sovány, amikor láttam. Biztosan elfogytak a lelkek, amiket fogyasztott. Fogadni mernék, hogy az én embereimet akarta erre a célra használni. Egy pillanatra elborított a felperzselő düh, amit atyám viszontlátásának köszönhetek. Ezt az egy másodpercet pedig ki is használta, hogy letaszítson magáról. Látszólag úgy tűnt, mintha Miyako hatása alatt lenne.
Az arám éppen megvágta az imposztor angyalt a kardjával. Nem halt meg tőle, de jelentősen lelassította. Én egy ütéssel a földre akartam terítettem apámat, aki a tehervonatot meghazudtoló erőlöket ellenére talpon maradt.
- Így kell üdvözölni atyádat? - húzódott mosolyra a szája. - Tudod, hogy nem győzhetsz le!
A kezem a kaszámra siklott, amit ő is észrevett.
- Azért megpróbálom - feleltem, mire szembefordult velem.
Már nem tűnt megszállottnak, mint az előbb. Vagy csak színészkedett, vagy sikerült ellenállnia neki. A titánok nem fogékonyak az ilyen erőhullámokra, csak ha hihetetlenül le vannak gyengülve. Nekilendültem a kaszámmal, de ő kézzel blokkolta a támadásomat. Hihetetlen volt, ahogy az apám arcáról lemállik az álca. Már nem egy kedves tekintetű, lovagias parancsnokot láttam, hanem egy szörnyeteget, akinek semmi sem szent. Olyan gyorsan mozgott, hogy még én sem nagyon tudtam szemmel követni. Elkaszálta a lábaimat, de nem értem el a talajt. A térde a csigolyáim közé fúródott, a tüdőmből pedig kiszakadt a levegő. Mielőtt elértem volna a plafont, visszanyertem az irányítást a testem felett és kikerültem a következő támadását.
Ha nem lenne legyengülve, már a lelkemen lakmározott volna. Viszont így nem hagytam magamat. Azon kaptam magamat, hogy folyton Miyako felé pillantgatok a hárítások között. Az ő csatájában határozottan ő vezetett. Lilith több sebből vérzett, de Miyako egy karcolást sem szenvedett. Sokat fejlődött a kézitusában, mióta elmentem.
- Én tanítottam a távollétedben - súgta a fülembe apám. - Tökéletes gyilkos, nemde?
A féltékenység karmai belém szántottak. Az agyamra vörös köd ereszkedett, ahogy megjelentek előttem a különböző képek, amiken Enyészet kézitusát oktat az arámnak. Magam is tudom, hogy a harcművészetek tanításakor elkerülhetetlen a testi kontaktus.
Egy hatalmas erőhullámmal társítottam a kaszámat, azzal pedig lesújtottam. Ekkor azonban észrevettem valamit a szemem sarkából. Vagyis inkább valakit. Miyako eltűnt, Lilith pedig a falhoz volt rögzítve. Vörös haj úszott a látómezőmbe, ahogy blokkolta a támadásomat.
Az anyám, Moira körvonalai bontakoztak ki a szemeim előtt. Olyan könnyedén tartotta a kaszámat, akár egy fadarabot. Ezúttal nem kislányalakban állt előttem, hanem felnőtt nőként. A vak szemei engem néztek, mintha mindent látna velem kapcsolatban. Testével védelmezte a másik titánt, aki a földön feküdt. Csak most vettem észre a tetoválást a szeme körül, ami mintha a párja lett volna Enyészetének. Apámtól már hallottam az ő tetoválásának történetét és egy halvány sejtés fogalmazódott meg bennem - miszerint anyámnak is hasonló módon kerülhetett az arcára az átokjel.
- Nem ölheted meg - közölte Moira úgy, mintha csak a sót kérte volna el az ebédlőasztalnál.
Ez teljesen ledöbbentett, hiszen úgy tudtam, hogy gyűlöli a férfit.
- Csak te tudsz megölni - szólt Enyészet, ahogy megpillantotta Moirát. Ismeretlen csillogás költözött a tekintetébe a férfinek, amit legjobban sóvárgásként lehetne körülírni. - Jó, hogy újra látlak.
Moira nem üdvözölte őt olyan negédesen, mint az őspár másik fele.
- Megint csak bajt csinálsz a fiunknak - morogta, miközben fejedelmien nézett le a párjára. - Miért nekem kell mindig utánad takarítanom? Daer, miért nem tudod csendben tenni a dolgodat?!
Daer? Biztosan ez apám titánneve. Érdekes...
Daer megborzongott, ahogy felnézett anyámra, aki még az én szememmel nézve is gyönyörű volt. Opálosan csillogó vak szeme körül feketéllett az átokjel tintája, ami különös csillogást adott a bőrének. Vörös haja lángnyelvekként terültek el a vállain és a hátán, hófehér bőre pedig árulkodott nemesi származásáról. Azonban most harcosi vért volt rajta, nem a hagyományos istennői öltözet. Az oldalán egy csupasz penge függött, amivel jószerivel bárkit ketté tudna hasítani. Viszont düh torzította el szép vonásait, amitől úgy festett, mint valami háború istenség. Apám arcára ezzel szemben mosoly ült ki, ahogy végigmérte a titánnőt tetőtől talpig.
- Imádom ezt a kemény hangot - dorombolt a férfi. - A régi szép idők... Már akkor is imádtam, amikor te voltál felül.
- Hallgass! - Moira hangja csak úgy csattant, de nem voltak hatástalanok a férfi szavai. Az anyám úgy pirult el a bóktól, mint egy tinédzser. - Attól még, hogy vak vagyok, nem nézhetsz meg magadnak ilyen szemérmetlenül.
- Most megsebeztél - mondta mosolyogva a férfi szívre tett kézzel. - Rég nem láttalak. Talán öt évezrede? Hogy repül az idő!
Anyám csak megvetően horkantott egyet. Egy kecses fejmozdulattal felém fordult, tudomást sem véve többé a fehér hajú titánról.
- Miyakot bezártam a szobátokba - kezdte egyből ezzel, én pedig megnyugodtam. - Daert visszaviszem oda, ahova tartozik. Lilith pedig a bátyád törvényszéke elé kerül.
Én voltam a középső gyermek, Isten a legidősebb, Lucifer pedig a legfiatalabb. Ránéztem a lányra, aki még mindig az arám testét viselte. Döngő léptekkel közelítettem meg, amitől ő hátrahőkölt. Pedig bizton állíthatom, hogy még én voltam a legártalmatlanabb a szobában.
Miyako ellátta a baját. A szájából vér szivárgott, az arca bedagadt, a végtagjai közül pedig pár el volt törve. Nem nagyon tudott mozogni. Felrántottam a felsőjét és kihúztam a pici botot a nadrágja korcából. Valódi teste elkezdett felsejleni, mint egy kísérteties árny. A dendara szinte égette a kezemet, ahogy agresszívan izzott. Ledobtam a földre, a kezemet pedig ráfontam a lány légcsövére.
- Mondd, mire volt ez jó? - sziszegtem neki, miközben a torka megadóan horpadt be a szorításom alatt. - Legalább visszakerülsz Atyádhoz!
Fulladozva kapkodta a levegőt, ahogy a szorításom enyhült. Tágra nyíltak a szemei, ahogy érezte az érintésemet a lelkén. Egy sérült testű halhatatlanból gyerekjáték lenne kihúzni a szellemet, aztán pedig bekebelezni. Csak belekóstoltam az energiájába, ami úgy bűzlött, mint egy fűszerpiac. Teljesen megrontotta valami, aminek köszönhetően olyan mocskos lett a lelke, mint valami alsóbbrendű lidércnek.
- Elbuktam - hörgött vérben forgó szemekkel. - Nem fogok kelleni neki...
- Tudod, mit mondanak - engedtem el a torkát. - Ha megbánod bűneid, megbocsátást nyerhetsz Istentől - ismételtem a közhelyes szavakat, miközben magam elé képzeltem a bátyámat. - Kivéve, ha nyersz ellene társasjátékban és pókerben. Akkor nincsen kegyelem a részéről.
Daer elkezdett röhögni, Moira pedig keményen a falhoz csapta. Ha lelassítottuk volna az ütést, látszódhatott volna, hogy ez egy mezei pofon volt a Sorsszövő részéről. Hát még milyen lett volna, ha minden erejét beleadja...
- Most mondd azt, hogy nem! - nyöszörögte Enyészet, miközben a falba vájt kráterben hevert.
Moira ismét oda akart csapni, de haloványan összeráncolta a homlokát, gondolkodóba esve. Szerintem visszaemlékezett azokra az alkalmakra, amikor családként leültünk és kártyáztunk. Végül egy bólintással leeresztette a kezét, mert igaz volt, amit állítottam.
- A mihaszna apádnak most az egyszer igaza van - morogta Moira, mire Daer sebesen kikászálódott eddigi fekhelyéből.
- Bocsi, nem értettem tisztán - hegyezte a fülét a titán. - Megismételnéd?
- Seggfej vagy - feleselt vissza az anyám.
- Nem is ezt mondtad! - kezdett nyafogni a férfi.
Ahogy ott veszekedtek, észrevettem valamit. Moira úgy káromkodott, mint egy kocsis, Daer pedig megbocsátó lett. Anyám, a legjóságosabb teremtmény a teremtett világban dühös volt és szórta a szitkokat. Apám, akinek a dolga az, hogy elpusztítsa a dolgokat, ezúttal pozitív oldalról szemlélte a helyzetet. Ott értettem meg igazán, mit jelent az egyensúly. Az anyám a fény, apám pedig a sötétség, de ha együtt vannak, mindketten szürkék. Teljesen egyenlőek.
- Öhm... - szakítottam meg a veszekedésüket.
- MI VAN?! - fordultak felém egyszerre.
Kipirultak, lihegtek és egymást bámulták. Túl sok érzék érte őket. Mindketten érzelmileg felhúzták magukat, felfokozott állapotba kerültek. És ez veszélyes lehet, ha a két leghatalmasabb lény az univerzumban egymásnak esnek a kastélyomban.
- Akkor elviszed őket? - mutattam az angyalra és apámra.
Moira visszatért a higgadt modorához, ahogy észrevette magát. Egy elegáns biccentéssel egy nagy fénynyalábbal eltűntek. A vér eltűnt, Lilith, Daer és Moira elhagyták a dimenziómat. Rájöttem, hogy ennyit és ilyen sűrűn még sosem beszélgettem a szüleimmel. Elnevettem magam a gondolaton, hogy még jól is eshetett, hogy egyszerre láthattam kettejüket. Mintha minden a... régi lett volna. Mielőtt mi hivatalosan is istenek lettünk a testvéreimmel, úgy éltünk, mint egy normális család. Nem is hittem volna, hogy ez hiányzik nekem. Egy család.
- Az én saját családom... - suttogtam magam elé, ahogy megsimítottam a kaszám élét.
Pár perccel ezelőtt még apám vére szennyezte be. Ezúttal a tükörképemet láttam meg benne. Beletúrtam a hajamba, az ujjaim pedig egy picit véresek lettek. A vörös vért bámultam a kezemen. Még soha nem láttam a saját vérem.
Meleg.
Ragacsos.
Vörös...
- Lucifer! - jutott eszembe a vörösről.
Az eskü hozzám kötötte őt. Az öcsém lelkére koncentráltam, ami most haloványan pislákolt csupán. Lelki szemeim előtt megjelentek a fonalak, amik hozzám kötötték őt. Megragadtam ezeket a kötelékeket és megrángattam.
- Térj vissza feljebbvalódhoz, alárendelt! - parancsoltam kemény hangon.
A fonalak hullámzani kezdtek, ahogy a teste útban volt hozzám. Ahogy a vörös hajú megjelent, meggyötört testtel és annál is tépázottabb lélekkel, komolyan aggódni kezdtem. A szoba padlóján ért földet, ahol nyekkenve szétterült. Több sebből vérzett, vágásnyomok voltak a bőrén, még a szája is fel volt hasítva.
- Egy kétlelkű kifogott rajtad? - tettem a kezemet a mellkasára. - Ez szomorú, testvér.
Lucifer csak köhögött egyet, ahogy hirtelen kinyitotta a szemeit. A vérzése elállt, mert egy egészen más helyre ment az összes vére. Hirtelen ült fel, amit nem tudtam mire vélni.
- Miyako... a termékeny időszakában van - dadogta összefüggéstelenül. - Oda kell mennem...
Megpróbált felállni, de én visszanyomtam a földre. Zavartan néztem rá, de ő csak mocorgott.
- A milyen időszakában? - kérdeztem vissza, mert gőzöm sem volt róla, hogy miről beszélt.
- Termékeny - motyogta. - Az arád... termékeny.
- Mármint...? - nem akartam kimondani, de így is megértette.
- Igen - megfogta az arcomat. - Jól figyelj rám. Az asszonyodnak most nagy szüksége van rád. Használni fog, több napig. Neked kell gondoskodnod róla. Bőséges... - itt tehetetlenül nyögött egyet - táplálék és folyamatos felügyelet kell neki...
Én csak értetlenül ráztam a fejemet. Ezernyi gondolat cikázott a fejemben.
- De... - kezdtem, azonban ő közbevágott.
- Küldj haza mindenkit, engem is beleértve, Ryshia majd gondomat viseli - folytatta. - Csak kettőtöknek szabad a palotában maradnia fizikai testben, érted? Különben...
Itt hanyatt vágódott egy energiahullámtól, amit még a pajzson keresztül is megéreztem.
- Különben? - biztattam, hogy folytassa.
- A démonnők türelmetlenek. Nem válogatnak. Nem uruk a testüknek. Ha nem igyekszel... mást fog használni az igényei kielégítésére - megmarkolta az ingemet és lehúzott, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. - Küldj haza mindenkit!
Felemeltem a karom és egy varázslattal mindenkit eltávolítottam a palotából. Kihalt lett az egész, ahogy minden lélek a kastély falain kívül szorult.
- És most...? - kérdeztem bizonytalanul.
- Engedd le a pajzsod és érezd az arád éhségét - suttogta, és közben elmosolyodott. - Jó hentergést. Már jó ideje rád férne!
Közben összeszedte minden erejét és teleportált. Én utánakaptam, de csak a hűlt helyét találtam. Nem értettem semmit. Felálltam és körülnéztem. Leengedtem a pajzsaimat, ahogy az öcsém javasolta és egy erőhullám majdnem ledöntött a lábamról. Éreztem... a sóvárgást. A kielégítetlenséget. A vágyat, ami elborította a menyasszonyomat.
Belőlem pedig kitört minden, amit eddig visszatartottam.