42. fejezet: Vérörökség

"A társadalom kitaszítottjai testvérek. Nem az anyaméhben köttetett egyezségük, hanem az égben, a vérben, s a sorsukban."

"Zafíra szemszöge" 
Mikor éppen be akartam lépni a rozoga ajtón, kezemben egy kancsó vízzel, megtorpantam. Éreztem a vér illatát. Bentről, a házból. Egy mélyebbet szippantottam a fémes illatú levegőből.
Miyako vére volt. Kezemben a kancsóval, lábamon bakanccsal berúgtam az ajtót. Szálltak a szilánkok, ahogy becsörtettem ebbe a fatákolmányba.
- Hát itt vagy, szolga - suttogta egy teljesen feketébe öltözött tündér.
Sötéten csillogó hártyás szárnyai furák voltak. A szemei körül azonban maszk volt, ami úgy takarta el a fél arcát, mintha fekete indák lettek volna. Higanyszínű szemei azonban tökéletesen tisztán csillogtak a félhomályban. Áradt belőle a a bizonyos fenyegető erő.
Én viszont nem hallgattam erre a baljóslatú érzésre a gyomromban.
- Nem szolga - helyesbítettem gúnyosan - , hanem jelkép!
- A lényeg az, hogyha nem érek ide időben, az úrnőd még mindig szenvedne - állt félre az útból, a vállára pedig egy holló szállt.
Nem, varjú! Nem... ez valami varázsmadár volt. De az eszmecserét önmagammal fel kellett függesztenem, mert ott volt Miyako vérbe fagyott teste. A mellkasa nem emelkedett és süllyedt. A szemei csukva voltak, örök álomra készen. Kezei még mindig karmokhoz hasonlóan volt hajlítva, mintha valamit meg akart volna fogni.
- Te megölted?! - zokogtam hangosan.
A szívem fájt. Sajgott a lelkem úrnőmért. Egyvalami azonban nem stimmelt. A tündér pedig mosolyogva nyugtázta, hogy észrevettem ezt a bibit. Ha Miyako meghalt volna, én is rövid időn (pár másodpercen) belül elhaláloztam volna, hogy követhessem úrnőmet a Túlvilágra, és mellette lehessek, mikor kihirdetik számára az ítéletet. Én azonban még mindig éltem.
Ez pedig azt jelentette, hogy Miyako is él.
- Álmot hoztam folyton éber szemére - magyarázta meg a tündér. - A bukottaknak nincsen szükségük alvásra, mégis néha rájuk férne. Túlságosan görcsösek!
- Ki vagy te? - néztem rá hitetlenkedve.
- Shadow vagyok, egyetlen a fajomból - mondta büszke mosollyal az arcán.
Vártam még, hogy kinyilatkoztassa, milyen fajnak oly büszke utolsó tagja. De ez nem történt meg.
- És mi a fajod? - emeltem meg enyhén a szemöldököm.
- Tündér-vámpír félvér vagyok - pukedlizett. - Szolgálatodra!
Meghökkentem. Nem kicsit.
- De... hogyan? - kérdeztem rá óvatosan.
- Érdekes történet, ha akarod, elmesélem - kacsintott rám.
Miyakora néztem, akiről kiderült, hogy csupán az igazak álmát alussza. Így vállat vonva néztem erre az érdekes félvérre, aki éppen felajánlotta, hogy elmeséli roppant izgalmasnak ígérkező eredettörténetét.
- Hallgatlak - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Anyám igazi szépség volt. Gyönyörű, okos, de a velejéig gonosz. A boszorkányüldözés idején gyilkolt, egész falukat irtott ki. Mikor átment a tündérek felségterületére, ők ezt megelégelték. A tanács, élén a jóságos Izare királynővel kivégzési parancsot adott ki ellene. Itt jött a képbe apám, ugyanis ő volt messze földön a legjobb fejvadász - mesélte, ami tényleg kezdett érdekelni. Leültünk Miyako vérbe fagyott teste mellé, mintha mi sem lenne természetesebb. Azért megnyugtatásképpen (főleg magamnak), simogatni kezdtem a haját. - Az összes fejvadász elbukott anyám puszta nézésétől. A vérivástól olyan gyönyörű volt, hogy a görög Heléna csúnya Betti volt hozzá képest. Apa azonban nem adta fel. Üldözte a vértől már félőrült anyámat. A tündérek erdeit keresztül-kasul felkutatta utána. Egy porig égett falu maradványai közt talált rá az egykor büszke vámpírra, aki éppen egy megégett csonkból próbálta kiszívni az éltető nedűt, ami elméjét a végső, sötét verembe taszította. A tündérharcos megsajnálta a koromtól piszkos ábrázatú, ködös tekintetű, magában nyögdécselő anyámat. A tanács tudta nélkül egy barlangba vitte, hogy ápolhassa. Anya kigyógyult az őrületből, de sajna a gonoszságból nem. Apám viszont fülig szerelmes lett - izgatottan vártam a végkifejletet. Shadow lehajtotta a fejét, mintha éppen ott lenne és elszégyellné magát a szülei helyett is. Tekintetében elfeledett események hada tükröződött. - Abban a barlangban fogantam. És ott halt meg az édesapám is, mielőtt megszülettem volna. Állítólag anyám megbánta, hogy örökre elhallgattatta a férfit. Talán viszontszerette. Amikor róla mesélt nekem kiskoromban, mindig mosolyogva beszélt, ez pedig nem volt gyakori. 10 éves koromban elhagyott. Azóta a törvényen kívüliekkel élek, hiszen a tündérek már a szárnyaim miatt is kiközösítenének - intett az említett testrésze felé. - Meg amúgy is, az egyik leggonoszabb vámpír nevelt fel. Egyetlen igazi barátom Vod, aki egyben az informátorom is - simogatta meg a fekete madarat, ami a vállán nyugodott.
A madár hozzátörleszkedett cirógató ujjaihoz.
Alig bírtam szóhoz jutni. Wow, na ez aztán eredettörténet!
- És miért segítesz nekünk? - nyögtem ki nehezen.
- Felismertem magamat bennetek. Magányosak vagytok, aránylag védtelenek és a saját kasztotok a másik oldalon áll. Ismerős helyzet. Viszont nagyobb erő lakozik bennetek, mint képzelnétek. Látom, hidd el! - mosolyodott el biztatóan.
- És te hogy oldottad meg ezt a problémát? - néztem rá kíváncsi tekintettel.
- Az örökségemmel - válaszolta. - Anya gonosz volt, de piszkosul erős is. Én pedig ezt örököltem. Bárkit képes vagyok befolyásolni, illetve a testét puszta tekintettel képes vagyok irányítani. Ez történt Miyakoval is. A testét arra kényszerítettem, hogy aludjon.
- De ez nem tesz kárt benne?
- Dehogy! Még gyorsabban is fog regenerálódni - legyintett Shadow.
- Akkor jó! - nyugodtam meg. - És miért lett Shadow a neved?
- Anyám szerint kiskoromban olyan voltam, akár az árnyék. Bárkit követni tudtam - vont vállat eltűnődve. - Végül rajtam maradt a név.
- Miért, mi az igazi neved?
- Nem emlékszem - válaszolt. - Mindenki kölyöknek hívott, de utána inkább maradtam a Shadownál.
Tűnődve elmosolyodott, aztán felállt. Vod felrepült a válláról, egyenesen az ablakpárkányon keresve helyet magának. Csupán tiszteletből én is felálltam, és fejet hajtottam.
- Köszönjük, akármi is volt az okod - préseltem ki magamból.
- Szívesen tettem - indult meg az ajtó felé. Titokzatosan görbült a szája széle, majd intett a madarának, hogy indulnak. - Valaki mindjárt itt lesz. Intézd el, hogy Miyako beszélhessen ezzel az illetővel!
- De mégis ki...? - nyögtem, de eltűnt.
Újra alvó úrnőmre néztem. Gyengéden visszafektettem a priccsre, majd nekiláttam feltakarítani a vért. Sikáltam a fekete foltot a padlón, aminek kísérteties illata volt. Mint a... szél, olyasmi illata volt. Az nem Tehror illata?
A békés arcú lányra néztem, majd óvatosan megszimatoltam. Árasztotta magából ezt a különös illatot, mintha minimum együtt hált volna a Halállal. Minden pórusába beleégett, akár a jel, ami úgy virított rajta, mint egy feltűnő billog. Mikor végeztem a takarítással, elkezdtem levetkőztetni Miyakot, hogy átköthessem a sebeit. Még mindig csúnyák voltak, de már elkezdtek összeforrni. A csonk még mindig kiállt a jobb oldali sebből. Óvatosan megérintettem és megpróbáltam enyhe nyomást gyakorolni rá. Az úrnőm teste megrándult, majd ijedten kipattant a szeme.
- Hol vagyok? Milyen évet írunk? KI VAGYOK ÉN?! Hol van a pónim....? - nyöszörögte, miközben felsegítettem.
Én csak nevettem a motyogásán.
- Póni? - kérdeztem vissza, mire ő zavarában elpirult.
- Ööö.... pónit mondtam? Mónit értettem!
- Így sincsen semmi értelme! - jelentettem ki nevetve.
- De akkor sem lovagoltam pónin egy szivárvány alatt, de nem ám! És nem is beszélgettem vele! - szögezte le.
- Hát persze, hogy nem! - hagytam rá, miközben segítettem neki a hátára fordulni.
Nagyon sziszegett, de nem ordított fel. Én ezt javulásként éltem meg, szóval gondolatban vállon veregettem magamat az ápolói képességeimért.
- Mi történt? A Túlvilágon voltam?
- Nem, csak aludtál - ő erre felém kapta a fejét.
- Én nem vagyok képes arra, hogy aludjak! - állította. - Ez fizikai képtelenség!
- Pedig Shadow elaltatott - bólogattam hevesen.
- Shadow... - motyogta. - Tényleg, ő dúdolt nekem!
- Akár egy csecsemőnek - forgattam meg a szemeimet.
- Hé! - legyintette meg a felkaromat, ami neki jobban fájt, mint nekem.
- Óvatosan, virágszál - nevetgéltem folyamatosan.
Egész nap elvoltunk így. Gondoskodtam Miyakoról, akinek egy rossz szava sem volt a felszolgálással kapcsolatban. Én pedig boldogan teljesítettem a kéréseit. Viszont azt is tudtam, hogy hamarosan tovább kell állnunk. Ezek nem jó körülmények egy sérült angyalnak, ha bukott az illető, ha nem. Gondterhelten sóhajtottam, ahogy tettem-vettem a piciny konyhában.
Már este volt. Kint sötétség honolt, de nem volt világítás. Egy gyertyát kellett meggyújtanunk, én pedig azt letettem Miyako mellé és leültem.
- Reméljük, hogy itt nem hideg az éjszaka - motyogta, inkább magának, mint nekem.
- Biztosan nem - válaszoltam neki.
- Tévedtek, vihar közelít - hangzott egy ismeretlen hang, amitől összerezzentem.
A hátam mögül szólt a hang. Miyako arcán azonban felragyogott egy mosoly, amiből tudtam, hogy nem fog minket bántani az illető. Tömény férfiillat csapott meg, amitől összerázkódott a belsőm.
- Lucifer, gyere, ölelj már meg! - nevetett fel Miyako, ahogy a két karját nyújtotta, mint egy újszülött.
Ahogy a férfi megkerült engem, hogy úrnőm kérésének eleget tegyen, elállt a lélegzetem. Lucifer ördögien jóképű volt, ezt még így, hüllővérrel is megállapítottam. Az alvilág ura megszorongatta a barátnőmet, mint egy régi szerető. Erről ki kell faggatnom Miyakot! Ez az ölelés olyan bensőséges volt, hogy én hatódtam meg. Végül Lucifer huncutul csillogó szemekkel egy csókot nyomott barátnőm arcára.
- Lucifer, ő itt a jelképem, Zafíra - mutatott rám Miyako. - Félig kígyó, így nagyon hajlékony!
Perverzül húzogatta a szemöldökét, mire én kék pikkelyezésem ellenére a hajam tövéig elpirultam. Megdörzsöltem az egyik ujjammal a halántékomat, így a hajam látni engedte a pikkelyezést az arcom szegélyénél.
- Valóban? - mért végig Lucifer lassan, mintha egy sütit kéne megvennie.
Félve bólogattam, mire elmosolyodott. Hosszú mutatóujja átvette az én ujjaim helyét és lágyan simogatni kezdte a pikkelyeimet. Váratlan forróság tört rám, a favágó ruha hirtelen túl meleg lett. Éreztem, hogy a testemet fedő pikkelyek kinyílnak, hogy jobban tudjak párologtatni.
- Nem sokan érnek hozzád, igaz? - kérdezte Lucifer mosolyogva, miközben még határozottabban dörzsölte a halántékomat.
- Nem - ráztam a fejemet.
- Nagy hiba - villantotta ki fogait maga az ördög.
Egész kezével simogatta az arcomat borító pikkelyeket, ezzel az őrületbe kergetve engem. Még sosem kerített ilyen intenzív érzés a hatalmába. Érintése egyszerre volt lágy és tűzforró. Amúgy is ontotta magából a hőt, így egy hóvihart is átvészelnénk a közelében.
Meleg érzés költözött a gyomromba, ahogy belenéztem a vörös szemekbe. Úgy izzottak, akár két parázs, a fogai csak úgy villogtak a gyertyafényben. Maga a Sátán, én mégsem féltem tőle. A szemei mélyén valami furcsa csillant, mintha... a magány lett volna.
Nekem a vérörökségem a hidegvérűség, akkor mégis úgy éreztem, lángolni tudnék ezért a férfiért.

41. fejezet: Szárnyatlan

"Földön járni az ég helyett,
Durva murva, mi támogat engem talpamon,
A szél helyébe lépett,
Mi szárnyaim alatt fújt régen."

- Gyere, el kell állítanunk a vérzést! - rohant Zafíra egy rét irányába, aminek a túlsó végében egy faházgyanús tákolmány állt.
Én csak hörögve a fájdalomtól tudtam csak vonszolni magamat. Az éles kín letompult, de a két csík a hátamon lüktetett. Még mindig pucér voltam, ennek ellenére hősiesen próbáltam követni a fürge kígyólányt. Magamban szitkozódva emelgettem a lábaimat, egyiket a másik után. És ekkor jutottak eszembe a mazochisták. Hogy a francba tudják élvezni ezt?!
Mire a rét közepéig elvonszoltam magamat, ő már visszatért a kunyhóból egy teli zsákkal, amiben domborodott a sok ruha. Vagy kinyírta a favágókat, vagy felcsapott tolvajnak. Sosem jöttem rá, hogy melyik volt, de akkor rádöbbentem, hogy akármelyik is, nagyon ügyesen csinálta.
- Hogy... vagy... ennyire... gyors... - fújtattam, miközben a fenekemre estem egy kisebb széllökéstől.
Régen igába hajtottam a szelet, most azonban mintha kiröhögtek volna a madarak. Nekik még volt szárnyuk. Nekem nem volt.
- Nekem nincsenek fájdalmaim - hadarta, mialatt egy inggel próbálta csillapítani a hátamon lecsordogáló vér mennyiségét.
Mikor végre sikerült normálisan körbetörölgetnie, illetve bekötöznie a sebeimet pár hatalmas ruhadarabbal, rám adott egy favágóinget és egy bő nadrágot. Ő ugyanilyen összeállítást vett fel, amit furcsállva figyeltem.
- Nem jössz vissza a karomra? - kérdeztem lihegve.
- Ne hagylak magadra ilyen állapotban! Tessék, egy öv! - nyomott a kezembe egy széles övet, amit segített a derekamon összecsatolni. - Tetoválásként aligha veszed hasznomat, de majd estére visszatérek a karodra, mert fogytán van nekem is az erőm.
- Köszönöm - motyogtam meghatottan és elkezdtünk kimenni az erdőből.
Csodálatos érzés volt az, hogy nem vagyok egyedül. Most értékeltem csak igazán a jelképem fontosságát. Nem is tudtam volna, hogy mihez kezdjek nélküle. Felhúztuk a bakancsokat, amiket Zafíra szerzett, majd követtünk egy remélhetőleg kifelé vezető ösvényt. A jelképem támasztott, nehogy bajom essen. A környezetváltozásokkal alig voltam tisztában, ugyanis a sugárzó fájdalom tompa lüktetése mindent elnyomott. Még sosem voltam igazi bulin, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehet a másnaposság, méghozzá a legdurvább fajtából.
- Hova megyünk? - pillantottam Zafírára, aki éppen egy kiálló gyökérdarabon segített át.
- Ki az erdőből - vette számba a lehetőségeinket. - Hogy utána hova? Fogalmam sincs.
- Ahová az út visz - nyögtem. - Ezzel a sebbel képtelenség utazni.
- Szóval a terv az, hogy a legközelebbi utat követjük egy elhagyatott házig? - pillantott rám értetlenkedve.
- Reménykedjünk benne, hogy elhagyatott lesz - sziszegtem fenyegetően. - Csak jussunk ki ebből az istenverte erdőből! Utálom ezeket a varázslatosan sűrű fákat!
Zafíra elmosolyodott a morgolódásomon, ahogy bolyongtunk. Mindenütt csak fa, fa, cserje, bokor és meglepetésünkre még több fa! Ehhez képest egy labirintus gyerekjáték!
Aztán feltűnt valami furcsaság. Mintha... a gondolataim nem az enyéim lennének. Folyamatosan két bizonyos fára néztem, amik mintha boltívet írtak volna le a fejünk felett. Szinte mágikusan vonzottak. A lábaim oda akartak menni. Ez varázslat volt. Így csak azért is ellenálltam neki. Az agyam zúgott, ahogy próbáltam odafigyelni az eddig ismeretlen hangokra. A fejemben szavak ismétlődtek, mint valami mantra. A fájdalom azonban elmosta ezeknek a szavaknak a jelentését.
Végül átmentünk a boltív alatt, ami eddig vonzott. Egy pillanatra tisztán felhangzott a fejemben az a bizonyos két szó, amit eddig ismételgetett a fejemben lévő idegesítő hangocska.
Los Angeles
Az erdő hirtelen eltűnt, egy út kacskaringózott el mellettünk. Körülöttünk pusztaság és pár western filmből ismeretes gomolyag, amit művészien vitt a szél.
- Álcázó varázslat - suttogta a partnerem óvatosan, majd elmosolyodott. - Végre kijutottunk az erdőből! - ölelt meg Zafíra óvatosan örömében.
Én egy táblára figyeltem fel mellettünk. Kicsit arrébb bicegtem, hogy lássam a feliratot.

- Los Angeles?! - sikkantottam fel, mint egy hisztis liba. - Hogy a francba kerültünk ide?!
A legfurcsább az, hogy az agyam folyton ezt ismételgette. Lehet, hogy a nagy mértékű mágia miatt...? De minek is görcsölök egy varázserdőben történt, pici elmezavaron?
- Szerintem idő közben átmentünk egy portálon - mondta ki a véleményét Zafíra. - Gyere, kövessük az utat!
Egy nagy sóhajjal engedtem meg magamat Zafíra tanácsának. Éhes voltam és fáradt. Nem volt erőm vitázni. Már csak azt nem tudtam, hogy mihez fogunk kezdeni. Éhen halunk? Vagy a törvényen kívüliek találnak ránk előbb? Az rosszabb lenne, mint a halál. Őt legalább ismerem.
A bukott angyalok városa nem is volt annyira messze. Vagyis pontosabban az első ház nem volt annyira messze. Egy düledező fatákolmány volt az út szélén, még a csövesek sem laktak volna benne. Teteje is épphogy megállt a négy falon, az említett deszkagerendákon pedig ujjnyi lyukakon fújt be a szél. Az a kibaszott szél... Mindig Tehrort juttatta eszembe, és az ő nyugtató illatát! Ó, hogy baszódna meg ott, ahol most van!
Az ösztöneim pedig azt súgták, hogy nincs is annyira messze.
Zafíra rám nézett és ellentmondást nem tűrően berúgta a ház ajtaját. Lakat pattant, ajtó tárult, ház remegett. Villámló tekintettel nézett körül, majd óvatosan bekísért. Ott találtunk egy hálószobaféleséget, amiben volt egy tábori ágy és meleg takaró. Az önjelölt ápolónőm lefektetett az ágyra, méghozzá a leglehetetlenebb pózban, azaz kicsavarodva és hason. A számban legalább egy évnyi penészspóra gyűlt össze, mire rájött, hogy igaz, hogy halhatatlan vagyok, de így is könnyen megfulladhatok, az pedig valóban kellemetlen lenne.
- Várj, megoldom! - hadarta Zafíra, majd megkereste a legpuhább takarót (vagyis ami legjobban ki volt szöszösödve) és alám gyömöszölte. - Oké, most fordulj meg!
Nyögve és zihálva megfordultam. A hátamba belehasított egy olyan fájdalomhullám, amitől ordítottam egy hatalmasat. Egy madár károgott az ablakból a hirtelen hanghullámra. Oldalra kaptam a fejemet és azt hittem, káprázik a szemem.
Fekete, hollószerű teste nagyon is ismerős volt. Ha engem kérdeztek, túlságosan is ismerős. A csőre és mindent tudó szemei csak még jobban rásegítettek erre az érzésre. Mintha énekelt is volna pár akkordot. Akkor véglegesen és maradéktalanul felismertem, hogy kit is látok pontosan. Ez a madár Shadow kis kedvence, Vod volt. Okosan csillogó szemei mintha gúnyosan méregettek volna.
- Mondd meg úrnődnek, hogy büszke lehet magára - morogtam, egyenesen a madár szemébe. - A Halál hitvesének szárnyát magáénak tudhatja. Piszok mázlista.
Minden szavam csöpögött a gúnytól, a madár pedig felháborodott hangot hallatott, majd elrepült. Óvatosan engedtem el az izmaimat, nehogy újabb kínroham jöjjön. Szerencsére most csak egy enyhe kis hullám csapott át rajtam, így lehunytam a szemeimet, hogy relaxáljak egy kicsit. Jól jött volna egy kis alvás, de én nem ismertem azt a tevékenységet. Az agyam pedig egyfolytában pörgött.
- Elmegyek egy kis vízért - hallottam Zafíra hangját. - Nem megyek messzire, 10 perc és itt vagyok.
- Rendben - préseltem ki magamból.
Hallottam, ahogy nyikordult az ajtó, ami Zafíra eltűnését jelezte.
Hőhullám és fázás kezdte váltogatni egymást a testemben. Emberi betegség volt, amit felismertem. Megfázhattam, mert a homlokom tüzelt, viszont közben kivert a hideg veríték. Láz kínzott. Egy évszázada nem kellett betegségekkel és azok tüneteivel harcolnom. Szárnyatlan angyalként azonban gyengébb voltam az embereknél. Ez azt jelentette, hogy szörnyű kínokkal jár még egy egyszerű betegség is.
Az eltelt időt soknak éreztem. Túl soknak. Hol van Zafíra? És a víz?
Kipattant a szemem és homályban úszott a szoba. A fejem kóválygott, ahogy megpróbáltam felkelni. A világ forgott velem. Ilyen betegnek lenni?
- Zaf...Za...Zafíra... - nyögtem ki nehezen. - M...Meh...Merre....v..vhagyh?
A szám kiszáradt, hiába próbáltam megnyalni. Egyszerre volt meleg és hideg. A belső szerveim összerándultak, majd szárazon felköhögtem. A nyelőcsövem égett, ahogy egyre csak rázott a roham. A tenyeremen egy paca éktelenkedett. Nyál és vér keveréke.
Ez nem megfázás volt. Az operáció során elvághattak valamit, amit nem kellett volna. A számból dőlt a vér. A fülem zúgott, ott is kitapintottam egy kis nedvességet. Négykézláb szenvedtem, akár egy kutya. A hátkötésem átnedvesedett. A vérem, ami megvédene a túlvilágtól... kiszivárgott belőlem. A testem védtelen maradt.
A kezeim összecsuklottak, az arcom egy szintben volt a talajjal. Körülöttem egy konkrét paca terjedt szét egyre jobban. Ürességet éreztem és néma szívem gyenge dobbanásait. Hát ez lenne a vég?

Szíved dobban szüntelen

Ütemére táncol lelkem

De most megszűnik dobogni

Tán nincs miért élni?

Félvér vagy, mint én

Nővérek vagyunk ketten

Te vigyázol kincsemre

Én vigyázok éltedre

Állj fel hát, s vigadj

Lakomázz, mint egy király

Élvezkedj, mint egy kufár

Szeresd párod, akár a gerlepár

A szemem elé hártyaszerű szárnyak úsztak be. Méghozzá fekete színben. Egy kéz mutatóujja seperte ki a szememből a hajamat. Egy értelmes, madárszempár nézett velem szembe.

- Sajnálom, felség - suttogta egy hang. - Szárnyat nem adhatok, de enyhülést igen.

- Sha... - mondtam volna ki a nevét, de a világ megszűnt számomra létezni.

Egy fekete térben voltam. Egy furcsa, békés helyen, ahol a hátam sem fájt. Süket csend honolt ezen a helyen. Mozgattam a végtagjaimat, de mintha lebegtem volna. Vagy úsztam? Nem éreztem semmit. Ez a hely varázslatos volt. Mosolyt csalt az arcomra a felismerés, hogy semmi gondom nincs itt. A kezeimet vettem a szemem elé, de a sérüléseknek nyoma sem volt. A testem viszont szilárd volt, ahogy végigtapogattam magamat. Senki nem volt itt rajtam kívül. 

Egy erdő bontakozott ki előttem. Madarak fütyörésztek vidáman és hívogatóan. A füvet éreztem meztelen talpam alatt. Békés hely. Biztonságos. Vidám. Meleg. Teljesen valószerűtlen, már-már mesebeli. Ilyen lenne a Túlvilág? És hogyhogy nem találkoztam Tehrorral, hogy elvigye a lelkemet?

40. fejezet: Csalók

"Kibírom-e a Halál súgását, ha cserébe megtarthatom a szárnyaimat teljes erejükben? Vagy feláldozom a kék ég szabadságát, hogy Ő soha többé ne tudjon megkörnyékezni?"

Egy nagyot nyeltem. Ez nagyon nem volt jó. Ha leműtik a szárnyaimat, nagy az esélye, hogy soha többé nem nő vissza.  Hogy miért? A mennyben gyerekjáték szárnyakat növeszteni, mert ott vigyáznak az ilyenkor legyengült angyalokra. Viszont itt, a Földön a meggyengült angyalok még egy embernél is erőtlenebbek. A démonok pedig azonnal széttépik ezeket a meggyengült lényeket. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ez a procedúra akár évtizedekbe is kerülhet.
- Egy pikkely a jelképemről és egy toll a szárnyamról - sziszegtem feléjük. - Ezt az árat mondták nekem!
- Igen, de a te testeden különleges hitvesi pecsét van - vetett ellent a kék.
Úgy tűnt, ő az orvos a tanácsban. Ezért minden haragomat rá vetítettem ki, mintha ő tehetne erről az egészről.
- És?! Szerinted erről én tehetek?! - robbant ki belőlem a tiszteletlen felszólalás. - A Halál megjelölt engem az én akaratom ellenére!
- Az még nem tűnt fel, hogy mindenkit az akarata ellenére bélyegez meg? - vetette közbe a zöld.
Nem tudtam ellenérvet mondani neki. Mérgesen beharaptam a számat, amíg meg nem éreztem a vérem fémes ízét.
- És mit kezdenének egy bukott szárnyaival? - hoztam fel egy másik kérdésemet is.
A vezér kettőt tapsolt tökéletesen manikűrözött körmű kezeivel és a körülöttünk lévő sötétségbe fények villantak. Egy teremben voltunk, köröskörül üvegvitrinekkel. Bennük... szárnyakkal. Voltak ott tündér, angyal, démon és fúria szárnyak is, mint megannyi trófea, úgy sorakoztak. Aztán belém hasított a felismerés. Újra a vezérükre néztem, akinek a nyakában nem volt semmi. Ahogy a többieknek sem. Pedig a tündér tanács tagjainak ott kellett volna lennie annak a bizonyos fejedelmi nyakláncnak a nyakukban. De a zöld tündérnek egy kicsit lentebb csúszott a köpenye, mint kellett volna. A kulcscsontján valami fekete tekergett. Aztán rájöttem, hogy mit láttam.
Vannak olyan tündérek, akik törvényen kívüliek. Ezek a tündérek szektákba, gyülekezetekbe tömörültek. Feketepiaci árusítással és szervkereskedelemmel foglalkoztak leginkább, amit a tündérek törvényei elfogadhatatlannak tituláltak. És kitaláljátok, hogy a szervkereskedelemben mik a nagyon keresettek? Pontosan, a szárnyak. Csillagászati összegekért árulják őket, mégis minden darabot megvesznek. Hogy miért? Egy elf nagyon menő tud lenni démonszárnyakkal. Egy tündér is simán beültettethet magának egy komolyabb angyalszárnyat a saját kis hártyás rémsége helyett.
Egy másik igazság: a tündérek a testet szentnek tartják, így nem is kerül rá soha, semmilyen tetoválás. Kivéve a törvényen kívülieket. A zöld tündér kulcscsontján pedig egy tetoválás virított.

Lesápadva hátrálni kezdtem, mire a szivárványszínű vezér egyet intett az ujjaival. Két férfi megragadott, így akárhogy tekergőztem, nem tudtam kiszabadulni. Félelemtől elkerekedett szemekkel néztem körbe, most már más-más szemszögből nézve a tündéreket. Csak Shadow tűnt ugyanolyannak. A többiek arcán hátborzongató mosoly terpeszkedett, ami megmondom őszintén, majdhogynem a szart is kiijesztette belőlem.
- Vajon mennyit kínálnak a Halál hitvesének szárnyáért? - harsogta valamelyikük.
- És még csak meg sem tudja menteni a cafkáját! - röhögött egy másik.
- Nézzetek rá! Milyen szánalmas! - mutattak rám, ahogy megpróbáltam valamelyik alakomat átvenni.
Valamilyen varázslattal blokkoltak. A férfiak szorosan tartottak, majd belém szúrtak valamit. Én elszántan küzdöttem, de az kevésnek bizonyult. A tündérek csak röhögtek, ahogy elcipeltek onnan. Poharakkal koccintottak az új jövedelemre, amit a szárnyaim jelentettek nekik. Shadow pedig csak sajnálkozva nézett rám.  A sajnálata őszintének tűnt. Bár ez lehet, hogy csak a bivalyerős gyógyszernek volt a hatása. Ezt láttam utoljára, mielőtt teljesen kába lettem volna a nyugtatótól.

Egy kis idő múlva
Feküdtem. Pucéran. Méghozzá hason és valami fűrészelésre emlékeztető hangot hallottam magam mögül. De túl kába voltam. Azonban emberi hangokat is hallottam, de a hangok csak egy bizonyos idő után álltak össze értelmes szavakká a jelenlegi kásás agyi állapotomban.
- Hé, ez felébredt! - megbökték a hátam közepét, mintha csak egy tárgy lennék, amit ellenőriztek, hogy tényleg megmozdult-e.
- Adj neki még a cuccból! - szólt egy másik kemény hang, mire ismét szúrást éreztem az egyik gerinccsigolyámban.
Egy fehér műtőszoba bontakozott ki előttem és egy véres férfikéz, amint egy szikéért nyúlt az előttem lévő tálcáról.
Aztán ismét se kép, se hang.

Pár nyugtatóval később
Ordítva ébredtem. Mintha lángok nyaldosták volna testemet. Kivert a hideg veríték és még a hányinger is rám tört a nagymértékű fájdalom hatására. A hátam fájt a legjobban, bár a csontjaim is ropogtak és kattogtak.
- MIYAKO! - óbégatott valaki.
Felnéztem a földről és körültekintettem. Most zöldet és barnát láttam mindenhol. Rájöttem, hogy a számban avar volt és az erdőben feküdtem. A látásom még mindig tompa volt, így csak az ötméteres körzetemben láttam. A többit homály fedte. A hátamból induló fájdalom azonban mindent feledtetett velem, még azt is, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Aztán valaki a karjaiba vett. Kék pikkelyeiből megállapítottam, hogy Zafíra tartott a karjaiban, akár egy kisgyereket. A mindent elsöprő kíntól legszívesebben sírva bújtam volna oda hozzá. De azért maradt még valami a büszkeségnek nevezett valamimből. Bár itt feküdtem pucéran, egy hideg erdőben, avarral a számban.
- Zafíra... - motyogtam, ahogy felnéztem könnytől csillogó szemeire.
- Miyako... minden rendben lesz - ahogy ezt kimondta, ömlött a szeméből a könny. - Ne ijedj meg... a szárnyaid...
- Mi történt velük? - tudtam a választ.
De azt hittem, hogy csupán álmodtam az egészet. Viszont a jelképem arcából ítélve tudtam, hogy ez egy nagyon is valóságos álom volt. Hátranyúltam, hogy megtapogathassam a hátamat. A szárnyaim nélkül csupasz voltam. Kiszolgáltatott. A hátamon csupán két vértől vöröslő csík és az azokból kiálló durva csonkok emlékeztetett a szárnyaimra. Először esett meg velem, de könnytelenül, keservesen zokogni kezdtem.

"Tehror szemszöge"
Így látni a kedvesemet kínszenvedés volt. És még oda sem tudtam menni hozzá. Még mindig abban az elátkozott erdőben volt, ráadásul azoknak a szélhámosoknak a varázslata alatt állt. Számoltam a perceket, amíg lejárt a mágia. Ahogy az első szabad másodpercben fölé tornyosultam a pucér Miyakonak, bosszúvágy fogott el. A látszólag békés és tehetetlen lány háta ronda volt, sebészi beavatkozásról árulkodott. Ez még rosszabb, mintha kitépték volna a szárnyait. Megalázóbb.

A kezeim ökölbe szorultak, ahogy végignéztem hitvesem testén. Begyógyítani nem tudtam a sebeit, de akkor szívesen megtettem volna ezt érte. El akartam feledtetni vele ezt a kegyetlen bánásmódot. Ő nem ezt érdemelte. Leguggoltam hozzá és végigsimítottam a két hegen. Az mintha az érintésemre csak még jobban szétnyílt volna, így gyorsan elkaptam onnan az ujjaimat.
Odahajoltam a füléhez és gyengéden belesuttogtam.
- Megbosszulom a szárnyaidat, drága - susogtam. - De először segítek neked újakat növeszteni. Várni foglak Los Angelesben - végül egy puszit nyomtam a füle mögé, majd felegyenesedtem.
Tudtam, hogy el fog jönni hozzám. Én viszont eltűntem, mielőtt Zafíra itt talált volna. Még a végén azt hinné, hogy én tettem ezt az úrnőjével. Azonban még figyeltem, ahogy Miyako szárazon zokogva ébredt fel és Zafíránál keresett vigaszt. Én akartam akkor átölelni, én akartam akkor megnyugtatni! Elnyomtam magamban ey halk káromkodást, ahogy láttam, ahogy a szárnyatlan angyal talpra kecmergett. Az arca még mindig fájdalmas grimaszba torzult. Bele akartam ütni valamibe. Pusztítani és rombolni akartam, ahogy láttam kedvesemet szenvedni.
Nem értettem, hogy miért ment el ezekhez a csalókhoz. Ilyen hevesen akart tőlem megszabadulni? Így utált azért, mert előre megírtam sorsának könyvét? Ilyen szenvedélyesen ragaszkodott halandó életéhez, hogy képes lett volna a legaljasabb varázslattal elűzni maga mellől?
Ennyire gonosz lett volna a tettem?
Tudtam, hogy ez szemétség volt tőlem. De beleszerettem a lelkébe. A lelke fénye olyan hevesen és szenvedélyesen égett, hogy magamnak akartam. Mivel az én lelkem csak a hideget és az ürességet érezte. Apám azt mondta, hogy kerítsek egy olyan nőt, mint én magam. Ő biztosan megérthetne engem. Én viszont nem akartam ezt a döntésemet elbaltázni, mivel ez egy örökkévalóságra szól. Nem akartam egy besavanyodott lelket, aki megért. Olyan társat akartam magamnak, aki felhevíti jéggel borított bensőmet és életet lehel belém.
Miyakoban találtam meg ezt a szintű élni akarást. Amikor ránéztem a lányra, a testemet átjárta egy különös érzés... az emberek ezt hívhatják reménynek. Reményt éreztem arra, hogy egyszer rám fog ilyen őszintén mosolyogni Miyako, mint ahogy a jelképére. Abban reménykedtem, hogy egyszer úgy fog átölelni, mintha én lennék halhatatlan létének értelme.
Azt akartam... hogy szeressenek. Ne a hatalmamért. Ne a státuszomért. Magamért. Ne azért ismerjen meg, mert én arra köteleztem, hanem mert ő maga is kíváncsi rám. Olyan életet akartam, mint egy normális embernek! Akit szerető család vár otthon. Miyakot akartam egy fészekaljnyi csemetével a szoknyája körül. Jól van, Miyakot nem nagyon tudom elképzelni szoknyában, de ez mellékes. Akkor őt és a gyerekeinket, ahogy az anyjuktól éppen harcolni tanulnak. És tudni, hogy van hova hazatérnem. Egy helyet szerettem volna, ahol nem rettegnek tőlem. Ahol nem egy mumus vagyok, akivel csak riogatják a gyerekeket.
A csontvázkoponyám és a kaszám már régen a múlté. Mégis rettegnek tőlem. Mindenki, nemcsak a halandók. Én voltam az örök hibás. A gyászoló családtagok engem átkoznak. A halhatatlanok még csak a közelembe sem mernek jönni, ha tárgyalni akarnak velem!
Miyakoban azonban megláttam azt a bizonyos bátorságot, mikor velem szembenézett. Már az első alkalommal is, amikor az angyalok közé vittem. Akkor is dacolni próbált velem. Heves volt. Fiatal. Tele volt álmokkal és reményekkel, amiért még élni akart. Én azonban még csupán apám utasításait követtem, ő pedig rajta volt a listán. Már akkor is felfigyeltem rá. És amikor a kijelölésre került a sor, egyértelmű volt, hogy őt válasszam.
Így, amikor Zafíra és Miyako elindult az erdőn keresztül, hogy egy erdei kunyhót kifosszanak ruhák után, a kedvesem után néztem. Erősen összeszorított fogakkal haladt, de nem adta fel. Akár a szél, gyengéden megöleltem, enyhítve ezzel fájdalmát. Én, a Halál, gondoskodni akartam róla. Dédelgetni, akár egy törött szárnyú kismadarat. Ugyanakkor szeretni akartam, ahogyan ő azt megérdemelné, ennyi csapás után. De már idejét sem tudtam, mikor éreztem bárki iránt bármit is. Érte ezt is újratanulom. Mert ha talán megajándékoz szerelmével, a szívem nem lenne magányos többé. És ha egyszer Miyako az enyém lesz, még a széltől is óvni fogom, akárhogy tiltakozik is. Mert ő az enyém és legszívesebben elzárnám egy saját szobába, hogy csak én gyönyörködhessem benne. Csak én akartam sütkérezni mosolya fényében, amivel mintha megmelengette volna halhatatlan szívemet. A szeretetére éheztem, akár egy rosszcsont kölyök a szüleiére. Kötődni akartam hozzá, lélekben és testileg egyaránt. Én akartam lenni neki az egyetlen. Az a bizonyos IGAZI, ami a lányok életében csak egy van. Azt akartam, hogy a feleségem és a gyermekeim anyja legyen. Hogy a társam legyen jóban, rosszban, az örökléten át.
Magam mögött akartam tudni a magányos évezredek emlékét és új élményeket akartam a társam oldalán. Többé nem szerettem volna érezni a magányt. Azt a keserűséget, amit ez az érzés vonzott magával.
Jégszívem mintha dobbant volna egyet. Ezért pedig Miyakora villantottam egy meleg mosolyt, ami mintha a gyomromból indult volna.
Végleg elszálltam tőlük és egyenesen L.A.-be mentem. Még volt rengeteg dolog, amit el kellett intéznem hitvesem fogadására.

39. fejezet: Őstündérek

"Ha a Halál völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy!"

Lágy hangok hoztak vissza abból az öntudatlan állapotból, amit meditálás közben szoktam elérni. Egy madár csiripelt a barlangtól nem messze egy kidőlt fán. A napsugarak megcsillantak természetellenes tollazatán, amely olyan fekete volt, mint az éjszakai égbolt. Szemei drágakőként ragyogtak rám, ahogy belezendített énekébe.
Azonban a füttykoncertet megszakította egy váratlan szisszenés magam mellett. Zafíra figyelmeztető hangjára összerezzentem. Pár pillanat múlva a madár elrepült, a helyére viszont Nola és Tria lépett. Nola büszkén felszegte a fejét vadállat alakjában.
- Gyertek, fogadnak titeket! - intett Tria.
- Tényleg? Az őskövületeknek van ránk idejük? - fintorgott Zafíra.
- Hé, ezek az "őskövületek" - mutatott idézőjelet Nola - menthetik meg az úrnődet!
Zafíra pofákat vágott, amíg kivánszorogtunk a barlangból. Tria szabályosan kirántott minket, majd szépen előrement, hogy mutassa az utat. Nola maradt hátul sereghajtónak, amin méltatlankodott egy sort, de a végén megbékélt a sorsával, miszerint mindig mögöttünk kell haladnia.
Az erdő még rémisztőbb volt nappal. A húsevő növények, az ok nélkül mozgolódó indák és a több méteres fák, illetve a velem egyforma magas lágyszárú növények valahogy ijesztőnek hatottak. Mi csak meneteltünk ezen a hatalmas területen mocsáron és réten keresztül, de utunk főleg a fák között vezetett. Közben a gondolataimba merültem, szinte már akaratlanul is.
Összegezzük az eddig velem történteket, oké? Mármint azt, ami eddig, az életemben történt velem. 17 éves lányként meghaltam, majd a mennybe kerültem, méghozzá angyali szolgálat céljából. Oké, ez eddig tiszta. Utána megsajnáltam magának a Halálnak a gazdatestét, akit le akart mészárolni az egyik angyaltársam, egy Végrehajtó, akit Lilithnek hívtak. Én önként elhagytam azért a fiúért az álomba illő békét és fényt, csak azért, hogy megmenthessem az életét. Egy élet, miközben egy nap több ezren halnak meg világszerte. Így bukott lettem, a hajam fekete lett, a szemeim fehérek, ami akár kontaktlencsének is beillene. Emellett kaptam két visszahúzható, hollófekete szárnyat, ami nagyon menő és elég erős, hogy akár a felhők fölé is felvigyen. A karomon kígyótetoválás termett, akinek én adtam a Zafíra nevet, miután megmutatta, hogy él és virul. 7 évig az utcán éltem, egy szál ikerpisztoly volt minden vagyonom, egészen addig, amíg meg nem támadtam Martint, aki csupán véletlenségből a kisfiú apja, Stephané, a Halálé. Elkezdtem testőrként dolgozni, megtaláltam a Viperák rendjében a csapatomat és boldogan melóztam, mert kiderült, hogyha nem teszek eleget rossz bukott angyal természetemnek, elkezdek vedleni. Bizony, mire erre rájöttem, már majdhogynem volt egy párnányi fekete tollam, ami felett minden este sírhatnékom támadt. De térjünk vissza a csapathoz. Paul, Don, Rix, Dova, Tina és Krin, aki a Halál arkangyala. Ezt persze ügyesen eltitkolta mindenki elől, vészjósló aurája ellenére mégis ő lett a legfőbb bizalmasom a csapatban. Ő tanított meg mindenre, amit tudok. Aztán Stephan rájött, hogy mi vagyok (mintha nem tudta volna már előre!), így közelebb került hozzám, mint bárki. Megengedtem neki, hogy a szárnyaimon aludjon, ami az angyaloknál már-már a szerető pozícióját jelenti. Pár nap múlva maga a Sátán raboltatott el engem, Krint és Dovát. Krin, akit a pokolban Aranyangyalként emlegetnek, már többször is megszökött a tüzes kripták egyikéből. Valószínű, hogy őt azért fogták el. Dova a szemeimben ártatlan, de a démonok megkínozták a katakombákban. Hallottam a halált kérlelő sikolyait, mikor én Luciferrel gyakoroltam újdonsült képességeimet. Lucifer elvette a szüzességemet, erre is Tehror kérte meg, mivel utána kiderült, hogy a Halállal nem közösülhet szűz büntetlenül. Sajátosan és csendesen bosszultam meg önjelölt férjecském terveit, ugyanis többször is a pokol urának ölelésében és ágyában kerestem menedéket azalatt a pár nap alatt. Lucifer pedig örömmel töltötte rajtam kedvét, elégítette ki kíváncsiságomat és vágyamat. Aztán betoppant Tehror, alias a Halál, én pedig amint magamhoz tértem, megszöktem. Most pedig egy erdőben vagyok, ahol éppen találkozni készülök a mágikus világ egyik legnagyobb és legerősebb vezetői tanácsával.
Megdörzsöltem a homlokomat, ahogy számon vettem mindent. Öntudatlanul is összehasonlítottam magamban Tehror csókját és Lucifer csodás ajkait, amivel nemegyszer kényeztetett. Beleborzongtam mindkettőnek az emlékébe.
Rám gondolsz, gyönyörűm?
Az elmémet átitatta a vad szél illata. Megtorpantam, de Nola morogva lökött át egy nagyobb gyökéren, amiben majdnem elestem.
- Szállj ki a fejemből! - motyogtam, óvatosan körbepillantva.
Először győzd meg erről magadat, azután próbálkozz velem.
Fogcsikorgatva vettem tudomásul, hogy sajna igaza volt. Megnyugtatott a jelenléte a fejemben, de végtelenül bosszantott is. Ahogy ide-oda kapkodtam a tekintetemet a fákon, megláttam egy sötét árnyat. Az egyik legnagyobb tölgy mögött állt és egyenesen rám nézett. Éreztem magamon vizsgálódó tekintetét, mivel a csuklya eltakarta fél arcát és a szemeit, így csupán a száját láttam. A szája vad mosolyra húzódott, az ujjaival pedig észrevétlen hívó mozdulatot tett. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy néztem ezt az elemi lényt.
Érzem a vágyadat, az elméd utánam kiált. Ez hízelgő!
- Hazudsz! - vakkantottam, amivel a többiek furcsálló tekintetét kivívtam.
Nem az a dolgom. Kegyetlenül őszintének ismernek. Így megvallom, hogy miközben meditáltál, figyeltelek.
- Te beteg vagy! - hüledeztem halkabban.
Te vagy kegyetlenül szép, amikor békés vagy.
A hangja akár dorombolásnak is beillett volna. Szépen beszélt, bókolt nekem, ami csupán ritkán adatott meg egy hozzám hasonló teremtménynek. Rátapintott a gyengémre, ezért csak még jobban rühelltem.
- Ne próbálj puhítani! - morogtam halkan, akcentusosan.
Ő csak folytatta a mondókáját, mintha meg sem szólaltam volna.
Viszont amikor ilyen vad vagy, legszívesebben letepernélek, úgy tennélek magamévá, akár az állatok, sárban és mocsokban, anyaszült meztelenül. Nem érdekelne, hogy ki nézne minket.
Újból a fa mögötti árnyat vettem szemügyre, ami egy szemtelen mosollyal elsuhant. Ő volt az. Nyeltem egyet a szavai miatt, amiknek a hatására nem szabadott volna felizgulnom. A méhem mégis görcsbe rándult, miközben olyan végtag befogadására készült, amihez olyan távol voltam, amennyire csak lehetett.
Mielőtt a szél illata végleg eltűnt volna, beburkolta az egész testemet, mintha valaki egy gyengéd ölelésbe vont volna. Mikor aztán eltűnt ennek a furcsa beszélgetésnek az egyetlen bizonyítéka is, hiányérzetem támadt.
- Egy kurva vagyok! - mondtam a kelleténél kicsit hangosabban.
- Hagyd abba a magadban beszélést, mert ez már nem normális! - szólt hátra Tria idegesen.
Egy mohás szikla előtt álltunk meg, amire Tria rátette a tenyerét. A moha lassan visszahúzódott, a szikla belseje pedig kinyílt. Egy lépcső vezetett lefelé, ahol szentjánosbogarak szolgáltatták a fényt a sötétségben. Akaratlanul is nyeltem egyet, mert félelmemben kiszáradt a torkom. Tria bejelentette a nevemet, a rangomat és a fajomat, amire nem nagyon emlékszem, hogy mikor adtam meg. Rémülten egy lépést hátráltam, amikor kész szélvihar támadt a kicsiny lépcső körül. Ennek ellenére a szélvihar csak erősödött, én pedig hanyatt estem a váratlan, természetfeletti erőtől. Tiltakozásom sikításba fulladt, amikor egy láthatatlan kéz berántott a sötétségbe.
Zafíra rémülten utánam kapott, de a szikla lezárult köztem és a kicsiny társaság között. Én pedig csak bucskáztam le a lépcsőn, aminek a végében szakadék várt. A vákuum leszívott a mély, nagyon sötét szakadékba, amiből még a szárnyaim is képtelenek lettek volna felvinni. Szédülten fedeztem fel a fénykört, aminek a közepébe egy másodperccel később becsapódtam.
- Béke és fény reád, gyermek! - hangzott egy kórus.
Hát nem éppen éreztem magamat békésnek és fényesnek, de ha ők mondják... Felnéztem a köpenyes fazonokra, akik körbeállták a fénykört, benne pedig engem. Öten voltak. Hártyaszárnyakkal, a szivárvány minden színében sziporkázva. Kivéve egyetlen tündért. Neki nem voltak szárnyai. A csuklyája teljesen az arcába volt húzva, de még a többiekhez képest is hátrébb állt egy leheletnyivel.
- Mit szeretnél, gyermek? - kérdezte a vörös szárnyú tündér, aki közvetlenül velem szemben állt.
- Megszabadulni a Halál pecsétjétől - nyögtem ki nehezen. - Úgy tudom, hogy önök képesek eltávolítani a Halál nyomát!
- Úgy fénylesz, akár egy jelzőtűz - húzta el a száját fitymálva az élénkzöld szárnyú egyén. - Meg fogsz halni még a segítségünk ellenére is.
A tündérek hördülve léptek el tőlem, mintha leprás lettem volna. Lemondtak rólam. Ez kimondhatatlanul rosszul esett. Hiszen ők az őstündérek! Segíteniük kellett volna! Ez a kötelességük. Hátat fordítottak nekem, kivéve a szárnyatlan tündért. Ő a csuklya alól méregetett engem, majd közelebb lépett hozzám. Csupán egy lépést, de a keze az enyémért nyúlt. A többiek megtorpantak és csak néztek bennünket. Éreztem a tekintetüket, mivel nekik is járt a köpenyükhöz egy fél arcot eltakaró kapucni is.
A szárnyatlan tündér fekete karmaival elkapta a csuklómat, amitől kiserkent a vérem, közvetlenül az ütőérből. A vérem az ujjai köré gyűlt, szabályos kis cseppekben, akár egy engedelmes méhraj. A vér kis tüskék alakját vette fel, amik támadólag a tündér arca felé szegeződött. A vörös nedű pillanatok alatt megfeketedett és a vad szél illatát hordozta magában.
- Érzitek ezt? - hallatott a csuklya alól elővillanó fekete ajak cuppogó hangot. - Nem fog meghalni. A vére nem hagyja. Ez pedig egyvalamit jelent.
- Ő a hitves - motyogta egy kék tündér, akin tisztán látszott, hogy lefehéredett.
- És ellenáll - tette hozzá Ms. Fekete Rúzs. - Ilyet még nem láttam.
- Igen, mert nem jutottak el idáig - gúnyolódott a zöldike. - Mindet kivégezte, aki nem ismerte el urának!
- De ő életben van. Egészségesebb és életerősebb, mint valaha. És érzitek? Ő egy hibrid, aki természetesen fogant. Félvér... - suttogta sötéten a tündér, aki még mindig a kezemet fogta.
- Akárcsak te, nővérem - hangzott a méltóságteljes felelet a többiek mögül.
A szivárványszárnyú főtündér is előkerült, ahogy a többiek szétnyíltak előtte. Fényűző trónján ült, mily megdöbbentő, köpenyben. De én behatóan tanulmányoztam a sötét színekbe burkolózó tündért, akinek a köpenye alatt megrebbent szörnyű titka. A tündérek mindegyikének világos, élénk színekbe öltöztetett szárnya van. Elgondolkodtatok, hogy miért? Hát én megmondom. A tündérek pozitív energiát árasztanak magukból a színeknek megfelelően, ez a feladatuk. Azonban Ms. Feketének nemcsak a szája pompázott a kátrány árnyalatában. A tündér kezébe fogta a kezemet és megrázta.
- Shadow vagyok, az egyetlen példánya fajomnak - mutatkozott be, a köpeny pedig lecsúszott róla.
Elém tárult egy mesebeli szépség, maszkkal a szemei körül. Szárnyait kitárta, ami szinte átláthatatlan üvegfalat képzett mögötte. A tündérek hátrahőköltek ettől a nyílt gesztustól és mindenki elfoglalta a trón körüli székét. Shadow is elhelyezkedett, de társaival ellentétben laza testtel. A térdére legnagyobb meglepetésemre egy madár szállt. Méghozzá az a madár, ami nekem énekelt reggel.

- Látom, már megismerkedtél Vod madárkámmal - nézett rám sokat sejtetően Shadow. - Sokat csicsereg rólad. Meg egy mögötted loholó árnyról, aki sugdos a füledbe...
Egy nagyot nyeltem, amikor a többi tündér egyszerre tette szabaddá az arcát a csuklyától. A színes királynő csendre intette a szolgákat, akiket eddig észre sem vettem.
- Segítünk neked - mondta minden kertelés nélkül. - De...
Mikor egy darabig nem fojtatta, az agyamban valószínűleg elpattant az ér idegességemben.
- De?
- Nem ingyen - vágta rá a zöld hamiskás mosollyal körítve.
A hideg kirázott fogkivillantó mosolyától.
- Mindenem odaadom - közöltem remegő, bizonytalan hangon. - Mit kértek?
A tündérek összenéztek, Shadow pedig felhördült. Egy döntés, ami nélküle született meg, mert ő más volt, mint a többiek. A karjaimat összefontam a melleim előtt, mintegy védekezésként. Érezem, hogy a válaszuk nem fog tetszeni. És így utólag mennyire igazam volt!
- A szárnyaidat - nézett vissza rám a kék sajnálkozó mosollyal.