22. fejezet: Táska razzia

"A srácoknál valószínű az, hogy az érintett lánnyal álmodnak..."

- Halihó, csajszikám!- szólalt meg mellettem egy hang.
Az ágyamon éppen zenét hallgattam, mikor Tina rontott be a szobámba, természetesen az ablakon keresztül. Fekete szárnyaival együtt benyomakodott az apró helyiségbe, amit nem tudtam mosoly nélkül megállni.
- Nem kéne esetleg visszahúzni őket? Hidd el, könnyebb lenne!- kuncogtam a tenyerembe.
- Ne szólj bele!- intett poénkodva.- Ma buliba megy a csapat, te pedig velünk jösz. Nincs vita!
- Milyen buli? Mikor? Hol? Miért kell mennem?- nyöszörögtem és a hajamat használtam arra, hogy eltakarjam az arcom.
- Te is közénk tartozol, így bűnre kell csábítanod pár lelkecskét...
- De hogyan?- meresztettem rá nagy szemeket.
- Furcsa mód, de Krin beleegyezett abba, hogy képezzen ezen a téren.- mondta Tina az ablak felé fordulva.- Jó sulit, mintadiák!- kiöltötte rám a nyelvét, úgy ugrott ki az ablakon.
Én egyből felkeltem és becsuktam az ablakot. Végül rászántam magam, hogy felöltözzem és emberibb alakot hozzak össze magamnak. Kifésültem a hollófekete sörényemet, megmostam az arcomat. A hajamat szigorú lófarokba kötöttem. Kizártam az ajtómat és palacsinta illata csapta meg az orromat. Szinte szárnyaltam lefelé, ugyanis imádom a palacsintát! Tudom, tudom... a korom meghaladja az egy évszázadot, mégis úgy fogom fel a palacsinta gondolatát, mint egy 10 éves.
- Hé, Jane! Jól érzem, hogy palacsintát csinálsz?- álltam meg a konyhaajtóban.
- Jó reggelt, Miyako! A szimatod, akár egy kopoé.- mondta nevetve a nő, miközben újabb palacsintát halmozott az egyik tányérra.- Talán nem szereted?
- Ezt komolyan kérdi?- feleltem mosolyogva.- Ki NEM szereti a palacsintát?
- Jogos érv!- kacagott Jane, miközben becsusszantam a helyemre.
Egy kicsit még beszélgettünk, majd a homloka ráncba szaladt. Idegesen pillantott az órára, mintha szerencsétlen falióra bántani akarná.
- Hol vannak ezek a kölykök?!
- Lehívjam őket?- kérdeztem tőle lágy hangon.
- Azt megköszönném!- sóhajtott.
Feltrappoltam az emeletre, ahol éppen Liza száguldozott oda-vissza. Őt békén is hagytam, mert láttam rajta, hogy készülődik. Stephan viszont békésen szuszogott, ahogy bekukkantottam a szobájába. Odaosontam az ágya mellé és gyengéden megsimítottam az alkarját. Az érintésemre kissé megrázkódott, majd az izmai megfeszültek az érintésem alatt. A szeme viszont nem nyílt ki.
- Hahó, Stephan...- súgtam óvatosan a fülébe.- Ébresztő!
Ő csak morgott egyet. Felguggoltam az ágyára és most az arcába hajolva próbálkoztam. A karommal a válla mellett támaszkodtam. Megsimítottam a nyakát, azonban az csak megrándult. Hirtelen morgott egyet és a felém eső karja lendült egyet. Megragadta a derekamat és magához ölelt, akárcsak egy plüssállatkát. Mondanom sem kell, kissé zavarba jöttem a hirtelen mozdulattól. Fél testtel rajta feküdtem, fejem a széles mellkasán. A derekamat a csípőjéhez szorította, ahol zavarba ejtően kevés ruha volt rajta. Mindössze egy boxer, slussz passz ennyi!
Ahogy próbáltam kikecmeregni az öleléséből, még inkább magához húzott. Arcát a nyakhajlatomba temette, amitől meg mertem volna rá esküdni, hogy az arcom lángba borult. Mélyet lélegzett a nyakamból, majd csókolgatni (!!!) kezdte. A kezei kalandozásra indultak a hálóingem szegélye felé.
- Stephan!- szóltam hangosabban, mire kinyitotta a szemeit.
Először homályos tekintete hirtelen kiélesedett.
- Mi a...?- nézett rám, ahogy rajta feküdtem.
A kezét zavartan elvette a hálóingem szélétől, én pedig sietősen lekászálódtam róla.
- Jane... Vagyis az anyád szól, hogy kész a reggeli és gyere enni!- mondtam dadogva és majdnem nekimentem az ajtófélfának.
Zavaromban elmosolyodtam, mert nem tudtam máshogy leplezni a testemben uralkodó forróságot. Mióta vagyok én ilyen meleg?
Gyorsan kihátráltam az ajtón, ott pedig Lizába ütköztem bele. A szája furcsa mosolyra húzódott.
- Tudtam én, hogy van köztetek valami!- mondta sunyi arckifejezéssel.
- Miből gondolod te ezt?- még az Isten kegyelméért sem néztem volna bele Liza mindenttudó kék szemeibe.
- Kerülöd a tekintetemet, szóval igaz.- közölte mosolygós hangon.
- Gyerekek, gyertek!- kiáltott fel Jane, pont jókor.
Lerobogtam és boldogan ettem azt a mennyei palacsintát. Egyszerűen imádom! Nem beszéltem reggeli alatt, főleg akkor nem, mikor a srác védencem lekóválygott a lépcsőn. Kerültem a tekintetét és csak tuszkoltam befelé az isteni reggelit. Leöblítettem egy kis teával, majd lehoztam az oldaltáskámat. A vállamat nyomta a sok könyv, még mindig nem szoktam hozzá az iskolához. Pedig már ideje lenne...
- Segítsek?- kérdezte tőlem egy hang, amikor sétáltunk az utcán.
Stephan hangja erős és mély volt, ahogy kiejtette a kedves szavakat. Elhúzva a számat csúsztattam fel újra a válltáskám pántját.
- Köszi, de elbírom.- válaszoltam a srácra sem nézve.
Stephan egy morgást hallatott. Se szó, se beszéd lekapta rólam a táskát. Én meg a szütyőmmel együtt majdnem a karjaiban kötöttem ki.
- Hé...- suttogtam, de Stephan rám nézett.
- Segítek, ha akarod, ha nem.- mondta határozottan.
Liza mögöttünk kuncogott.
- Add vissza, elbírom egyedül is!- vettem volna le a válláról a táskámat, azonban ő a magasba emelte.
- Ha elkapod, talán visszaadom!- vigyorgott az arcomba.
Én ugrálni kezdtem, mint egy idióta. Természetesen mindig elrántotta. Aztán teljes testtel támadtam. Nekirohantam és felugrottam a derekára. A lábammal átkulcsoltam a törzsét, a kezemmel pedig megtámaszkodtam a vállaiban. Így kapadoztam a táskámért.
Ahogy mozogtam, a lábaim engedtek és lentebb csúsztam kicsivel, pont... a szeméremdombjára. Tudjátok, miről beszélek! A testemet forróság öntötte el, de én csak a táskámra koncentráltam. Csak jobban másztam fel Stephan testén, akár egy falon. Egy rendkívül izmos és formás falon... A bőrünk egymáshoz tapadt, ahol a derekunkon fel jött a felső. Igen, a mozgásom miatt, ami kicsit sem esett rosszul. Sőt, kifejezetten... kedvemre való volt!
- Ahh...- nyögött fel kéjesen Stephan.
Aztán megértettem, hogy milyen félreérthető a testtartásunk. A melleimmel nézett szembe a srác, közben pedig húzogattam a csípőmet a nemes testrészén... Hát... Ez mennyire lehet izgató neki? NAGYON! De bevallom, nekem is az volt. Odalent lüktetni kezdett az ágyékom. Ennek már fele sem tréfa!
Egyből leugrottam róla, meglepetésében a táskámat is elejtette.

21. fejezet: Soha, semilyen körülmények között!

"Ahány ember, annyi vélemény. Ahány vélemény, annyi nézet és ahány nézet, dupla annyi tanács."

Ahogy eltűntem a szobaajtó mögött, be is zártam. Azonban az agyam még mindig a földszinten volt. Újra a karjaim közt akartam tartani Stephant, újra érezni akartam a testét magamhoz közel. Remegő térdekkel jártam körül a szobámat, azonban nem leltem békére. A démoncsillagom most fenyegetően nézett rám.
Az ujjaimmal megsimítottam a számat. Még mindig éreztem a védencem puha száját. A szám felforrósodott, ahogy a csókra gondoltam. Olyan... emberinek éreztem magam, hosszú idő után. Olyan volt, mintha meg sem haltam volna. Mintha soha nem is tudtam volna az angyalokról. Nem akartam az örök életemről tudomást venni.
Végül ledőltem az ágyamra. Miért olyan nehéz hódolnom a testi és érzelmi örömöknek? Ja igen, azért mert bukott vagyok. Azért mert két hollófekete szárny állt ki a hátamból. A bűn hírnöke vagyok itt a Földön. Csak egyet nem értek: hogy kéne bűnre csábítani az embereket? Mégis milyen téren?
A tarkóm alá raktam a karomat. Zafíra, te nem tudod? Gondolatban ezt üzentem a tetkómnak. Bocs, csajszi, ugyanolyan zöldfülű vagyok, mint te! Hallottam a jól ismert hangocskát. Akkor a csapat tagjai maradtak. Krin biztosan tudja, hogyan kell csinálni. De várjunk! Miért hoztam fel egyáltalán Krint példának?
Ezen kattogott az agyam, ahogy az ágyon hevertem. Az ikerpisztolyaimat a komódomra tettem. Csak feküdtem az ágyon, nem éreztem az idő múlását. Minél jobban belemerültem a gondolataimba, annál gyorsabban teltek a percek.
Ajtónyikorgásra lettem figyelmes a földszinten. Néha átok ez az éles hallás. Nehezen talpra vergődtem és felálltam a vaksötétben. Mázlimra éjjellátó szemeim vannak, szóval szükségtelen felkapcsolni a villanyt. Felvettem a fekete köntösömet és kizártam az ajtót. A kulcs egy kattanás kíséretében feloldotta a bezártságot.
Meztelen talpam nem adott hangot a folyosón. Úgy suhantam, akár egy árnyék. A földszinten sugdolózás hangjai hallatszottak. Leguggoltam a lépcsőfordulónál és kilestem a korlát és a sarok mögül.
- Csendesen, nehogy felébresszük a gyerekeket!- suttogta egy visszafojtott női hang.
- Már rég alszanak, hiszen hajnali 1 óra van!- felismertem Martin hangját.
Hát hazaértek. Így valahogy élettelibb lett az egész ház hangulata. Valahogy nyugalom kerített hatalmába, hogy nemcsak egyedül én tartoztam most már felelősséggel.
- Jó estét, Martin.- álltam fel a lépcsőnél.- Asszonyom!- bicentettem a nő felé.
Martin megfordult, látszólag megijedt. Mondjuk, megértem. Lesuhantam hangtalanul a lépcsőn és kezet fogtam a munkaadómmal.
- Hogyhogy ébren vagy, Miyako?- méregetett gyanús szemekkel.
- Az ajtó hangjára rögtön felébredtem. Mostanában paranoiás vagyok, nehogy bármi történjen a védenceimmel.- mosolyogtam a két hálától ragyagó szülőre.- De most már önök is itt vannak.
- Köszönjük, Miyako, hogy vigyáztál rájuk. Itt a fizetésed!- az anya örömmel adta át azt a pár bankjegyet.- És szólíts a nevemen. Jane (Dzséjn).
- Örömmel végeztem a munkámat.- a pénzt elsüllyesztettem a köntösöm zsebében.- A gyerekek igazi angyalok.
- Úgy beszélsz róluk, mintha 6 évesek lennének!- mosolyodott el Martin.
- Néha úgy is viselkedtek!- feleltem nevetve.
- Te is menj aludni, hiszen holnap iskola!- terelgetett Jane is.
- Rendben. Jó éjt!- intettem a két felnőttnek és felmentem a szobámba.

"Martin szemszöge"
Miyako felsétált a lépcsőn. Olyan volt, akár egy árnyék, ahogy a sötét folyosón sétált. Ahogy elnyelte a teljes sötétség, a feleségem felém fordult.
- Furcsa ez a lány...- mondta.
- Igen, de legalább végzi a dolgát!- vágtam rá.
- Menjünk mi is aludni, hulla vagyok!- nyöszörgött, akár egy kislány.
- Még el kell intéznem egy telefont.- mondtam mosolyogva.- De majd utánad megyek!
- Jó...- a szemét alig tudta nyitva tartani.
Elvánszorgott a szobánkig. Úgy csoszogott és hörgött, mint egy zombi. Szegény, mostanában nem sokat aludt. A főnöke miatt kihajtotta a belét is. Még jó, hogy hazajöttünk.
Kezembe fogtam a telefont és a névjegykártyát. Kimentem az udvarra, hogy nyugodtan telefonálhassak. Csak pörgettem a vékony és fehér lapot az ujjaim között. Eszembe jutott, hogyan is kaptam meg. Ez az emlék örök marad.

- Ha egyben hazaért, hívjon fel. Újra, sok idő után látni szeretném a lányt. Intézze el, hogy találkozhassak vele!- mondta a nő.
A névjegykártyát elém csúsztatta az asztalon. A kávém melett rápillantottam.
- Miért ilyen fontos magának?- kérdeztem vissza remegő hangon.
- Régen szeretnék vele élőben találkozni.- a vörös tincsei szinte megelevenedtek.
Azok a sötét szemek hidegséget és mértékletességet tükrözött. De az álarca egyetlen pillanatra megtört. Aggodalmat és féltést láttam az arcán. De ez csupán a másodperc tört részéig tartott.
- Rokon? Ismerős?- szaladt ki a számon.
- Úgy is mondhatjuk. Ígérje meg, hogy segít nekem vissz...- elharapta a mondat végét.
- Olyan alkuba nem bocsátkozom, amiről nem tudok mindent.
Az arca dühös ráncokba torzult. Fehér szövetkabátja világított a fekete huzatú széken. A kávézó, ahova bejöttünk, szinte megfagyott.
- Ezt megértem.- sziszegte.- Viszont bármit megteszek, hogy újra lássam! Megszabadítom az ellenségeitől.
- Hogyan?- néztem rá kerek szemekkel.
- Az maradjon az én titkom!- gonosz mosoly villant a szája szélénél.
Egy pillanatra megdermedtem. Ijesztő volt. Az arca természetfelettien ragyogott. Szoborszerűnek lehetett volna nevezni.
- Akkor áll az alku?- kérdezte.
- Igen.- nyeltem egyet, hirtelen túl szorosnak hatott a nyakkendőm.
- Ez a beszélgetés nem történt meg. Soha, semmilyen körülmények között ne tálaljon ki. Ígérje meg!- az ingnyak valósággal fujtogatott.
- Megígérem...- mondtam nyögve-nyelve.

A frászt hozta rám. De úgy őszintén. A kezem remegett, ahogy felemeltem a telefont. Ez a nő veszélyes. Azonban tud segíteni. Bármit megtennék azért, hogy ne essen bántódása a családomnak.

20. fejezet: Lelkek

"Sötétben bátrabb az ember, de nem egy rakás szellem társaságában."

"Stephan szemszöge"
Miyakot sikerült rávennünk a horrorestre. Fogalmam sincs, miért kellene félnünk. Bár a testőrnőnk tekintete eszelős volt, ami ijesztő. De ha különböző grimaszokkal akar megijeszteni, előbb kell felkelnie.
Ráérősen bementem a szobámba és hanyatt feküdtem az ágyamon. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Újra az angyalos álmom jutott eszembe. Minden tekintetben féltem a fehértől. A fekete, hollószárnyú viszont még rémisztőbb volt. De sajna nem láthattam az arcát. Az agyamat valami gátolta az emlékezésben. Amikor az arcát látnám, furcsa sötét foltok homályosítják el a képet.
Ahogy így gondolkodtam, hangos léptekre lettem figyelmes. Nem nyugodt és erős mozdulatok voltak ezek, hanem olyanok, mintha üldöznék. Az ajtóm nagy puffanás kíséretében sarkig kinyílt.
- Stephan!- rohant be a szobámba Liza.
Az arcán jeges félelem tükröződött és hullasápadt volt. Alig bírt talpon maradni, úgy remegett. Látszott, hogy sokk érte. Az álmom egyből elpárolgott. Aggódtam a húgomért, akit még nem láttam így félni. Odarohantam hozzá és megöleltem. Ez nem szokásom, de most látszott igazán, hogy szüksége van rám.
- Liza, mi történt?- ültettem le az ágyamra.
Alig bírt rám nézni. Látszólag a hideg rázta. Bújt hozzám, ahogy bírt. Én csak próbáltam nyugtatni és csitítani. Csak akkor láttam ilyennek, mikor megnéztünk egy horrorfilmet. A húgom nagyon ijedős, de most mitől ijedhetett meg?
- Miyako...- kezdte.
Aggódni kezdtem. Mi van Miyakoval? Megint eltűnt, mint valamelyik este? Éreztem, hogy a fekete hajú lány sötét titkot őriz. Azok a fekete tollak nem véletlenül voltak a folyosón. A kisugárzása pedig... démoninak mondható. De megvan az a bája, ami engem mérhetetlenül vonz benne. Egy kislányos hanglejtés a beszédében, néha az a védtelen tekintet... De az erős egénisége sem hátrány...
- Miyako begolyózott. Tényleg.- mondta Liza.- Nem hiszem, hogy jó ötlet ez a horrorest.
- Nyugi, biztosan semmi baja!- feleltem gyorsan, nehogy rájöjjön, hogy Miyako-n fantáziáltam. Ismét.- Ez csak játék. Csak mesélünk pár történetet aztán elmegyünk aludni. Jó lesz így?- néztem rá.
- Biztos így lesz?
- Igen.
Liza gyanakodva figyelte minden mozdulatomat, én pedig próbáltam közömbös maradni. De az én húgom bárkinél jobban ismer. Azok a kék szemek ismét a lelkem legmélyebb bugyrába láttak. Az arcáról eltűnt az előbbi nagy ijedtség, ezt felváltotta a kíváncsiság és az izgatottság furcsa ötvözete.
- Megint róla fantáziáltál?- kérdezte, de talált és süllyedt.
- Honnan tudod mindig, hogy mi jár a fejemben?- néztem rá felvont szemöldökkel.
- Ismerlek, hiszen már 16 éve lakom veled.- mondta egy halvány mosollyal.- És hogy tervezed meghódítani?
- Először azt kéne kitalálni, hogyan legyünk barátok, nem gondolod?
- Kedvel téged.- mondta ki Liza egy kis levegővétel után.
Én ránéztem hitetlenkedve. Két dolgon lepődtem meg igazán:
Az első: Liza hogyhogy ilyen gyorsan túltette magát a kisebb sokkon? A húgom elképesztő hangulat változásaitól néha a falra tudnék mászni. De komolyan... Nekem legalább két órába telik, mire kiheverek egy sokkot. Mondjuk nekem több kell ahhoz az állapothoz.
A második: Még hogy Miyako kedvel engem... Hiszi a piszi, csúnya szívatás ez a húgomtól. Mondjuk úgy, hogy a munkája miatt muszáj elviselnie. Az ő hangulat változásait sem tudom hova tenni. Egyszer ilyen, máskor olyan. Egyet már biztosan tudok: a nőket sosem fogom megérteni.
- Na persze.- mosolyogtam rá Lizára.
- Ő mondta nekem.- vont vállat.- Azt mondta, bír téged.
- Szerintem zárjuk le ezt a témát, még a végén én is nő leszek.- röhögtem fel.
Ahogy ezt így megbeszéltük, elindultunk a földszintre. A ház szokatlanul sötétnek tűnt, pedig még csak most ment le a nap. A nappaliban teljes homály honolt. A redőnyök le voltak engedve, a függönyök el voltak húzva, szóval teljesen be lett sötétítve. A szekrényeken gyertyák égtek, a kisasztal pedig el volt tolva. A nappali közepén most egy nagyobb szabad tér volt, aminek a közepén egy furcsa tábla helyezkedett el. Mellette pedig egy gyertya, az volt a legnagyobb gyertyánk.
- Csak nem...?- nyelt egy nagyot Liza mellettem.
- Pontosan. Szellemet fogunk idézni, méghozzá az én módszeremmel.- mondta mögülünk egy hang.
A hangulatunk már megvolt a helynek köszönhetően, így a hangra alaposan összerezzentünk.
- Nem hittem volna, hogy ilyen ijedősek vagytok!- került elénk Miyako.
Csak egy szál hálóing volt rajta, ami enyhén khm... rövid volt. Hosszú combjai vonzották a tekintetem, majd szépen felsiklott a fenekére, utána a derekára... Később már azon kaptam magam, hogy a melleivel szemezek. Ahogy felpillantottam a lány arcára, egy gyengéd mosollyal és huncut csillogó szemekkel találkozom.
- Azért ennyire feltűnően ne bámulj meg.- bökött homlokon, amitől kissé észhez tértem.
Liza elkezdett kuncogni mellettem, amit Miyako csak egy apró mosollyal reagált le.
- Gyertek beljebb!- invitált be kedvesen a saját nappalinkba.- Üljetek le a tábla két oldalára.
Adta ki az utasítást, mi pedig engedelmeskedtünk neki. Ő is leült, bezárva ezzel a kört. Kitárta a két karját, hogy fogjuk meg egymás kezét. Összekulcsoltam ujjaimat a húgoméval, majd félve tekintettem a testőrnőnk kezére. Hosszú, nőies ujjai az enyémek után nyúltak. Végül rászántam magam, hogy belekapaszkodjam a kezébe.
A kör teljes lett. Miyako lehunyta a szemét és elkezdett motyogni valamit.
- Eltévedt lelkek, kik most figyeltek minket...- kezdte határozottan.
A helyiség érezhetően lehűlt. Libabőrös lettem a hőmérséklet csökkenésétől. Már én is kezdtem félni, valami nagyon nem volt rendben. A fekete hajú lány pár tincse alig észrevehetően lebegni kezdett. A tábla egy-két reccsenést hallatott. A rajta lévő pohárka megrepedt.
- Szólítalak titeket, kiket e hely fogva tart...- folytatta a szöveget.
Miyako haja még jobban felemelkedett, a függönyök szintén. Liza remegett. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy a padló recsegni kezdett, mintha léptek nehezednének rá. Éreztem, ahogy egyre közelebb és közelebb jönnek. A középen lévő tábla keretén izzani kezdtek a furcsa szimbólumok. Egyesével villantak fel, ahogy a testőrünk kimondta a sorokat. A kéken foszforeszkáló szöveg kísérteties fénnyel rendelkezett. Akkorát nyeltem, hogy szerintem még a szomszéd is hallotta. Bár Liza kisebb sikolya biztosan áthallatszott.
- Mi történik?!- kérdezgette hisztérikusan.
Akármennyire is szabadulni akart, nem ment neki. Ahogy nekem sem.
- Feleljetek nekünk, hallotok minket?- mondta Miyako még mindig csukott szemekkel..
Én egyértelműen érzékeltem, hogy valami hall minket. Legszívesebben visítva elfutottam volna. De egy késztetés ott tartott. Mintha kezek nehezednének a vállaimra, azoktól pedig nem vagyok képes felállni. A tábla melletti gyertya felemelkedett. Liza sokkot kapva figyelte a lila viasztömböt, ami egyszerűen lebegett a föld felett, legalább fél méterrel. Fényes lángja még vörösebb árnyalatba csapott át. Határozottan természetfeletti jelenségnek voltunk szem- és fültanúi.
Miyako kinyitotta a szemeit és elégedetten a gyertyára nézett.
- Szóval hallotok.- morajlás kezdődött a levegőben.
Valahogy körülöttünk a nappali megtelt suttogó hangokkal. Egy-két bútor remegett, a szőnyeg pedig megmozdult. Füstszerű árnyak suhantak el mögöttünk, én pedig nem mertem rájuk nézni. Szél támadt a körön kívül, borzolta a hajunkat. Az a jeges szél mindent elárult. A lelkek, amik körülvesznek minket, valódiak. Több száz van a mi házunkban.
A horrorestet nem így képzeltem, de őszintén. A szívem a torkomban dobogott, ahogy rettegtem. Összeszorítottam a szemeim és próbáltam koncentrálni. Ez csak egy álom! Csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébredek! Ezt gondoltam, én naiv.
- Kérlek, Miyako, hagyjuk abba! Túl messzire mentünk!- kiáltott Liza.
A szél csak süvített a fülünkbe. Én kinyitottam a szemeimet Liza sikolyára. Megértettem az okát. A fekete hajú Miyako arcán pár ér kidagadt, ahogy az orrába és a szájába beszivárgott az a sötét anyag. Ahogy belészivárgott, a szeme furcsán kifordult.
Miyako felénk fordult fehér tekintetével. Ijesztően fennakadt a szeme, ahogy ránk "nézett".
- Most, hogy halljátok szavaim, kérdezzetek.- a hangja eltorzult, olyan volt, mintha nem ő szólt volna hozzánk.
A zajok túlviláginak mondhatóak lettek. A falakon kopogások hallatszottak, visszhangzó sikolyok töltötték ki a szoba csendjét. Azt hittem, ott fosom össze magam a félelemtől. De elszaladni nem tudtam. A rettegés megbénított, a kíváncsiságom pedig a helyemen tartott. Liza sápadt lett, de úgy, hogy a kréta színe fekete hozzá képest. A szája remegett, ő is megbénult a félelemtől. Őt fehér árnyak vették körül. Teljesen eltakarták előlem, de a szorítása enyhült az ujjaimon. Aztán végleg kicsúszott a keze a kezemből.
A fehér árnyak halványultak, én pedig újra ránéztem Lizára, nem ismertem rá. Békés arca mosolygó szemeivel párosult. Újra kezeimbe fogtam a kezét, ami hideg volt. Rántgattam a kezét, de mintha meg sem érezte volna. Csak gyűlt és gyűlt a moraj, Miyako fennakadt szemei pedig csak engem vizslattak. A legtöbbször kemény tekintet most üresen bámult.
- Kérdezz, Stephan! Hallgatunk.- hallatszott körülöttem.
- Öhm...- csak ennyit tudtam kinyögni.- Mi történt a húgommal?
- A lelkek világának békéjét érzi. De ez csak pillanatnyi érzelem. Hall téged. De már nem fél tőlünk.- szólt ismét (a szerintem megszállt) Miyako
A lány Lizára mutatott. Az élet már visszatért a kicsi húgom szemébe. Játékos mosollyal nyúlt egy füstszerű árny felé. Mintha egy nőt láttam volna abban az árnyban. A húgom boldog volt. Liza szemében a csodálat és a kíváncsiság csillogott. Már helye nem volt a félelemnek.
- Így igaz, bátyó!- szólalt meg Liza.
Kék szemeivel rám nézett, úgy folytatta a mondandóját.
- Ők is ugyanolyanok voltak, mint mi.- mondta mosolyogva.- Nincs miért félnünk tőlük.
Több kacaj hallatszott, majd Miyako testéből elkezdett kiszivárogni az a sötét valami. A szeme újra normális lett, ahogy egyre tisztult. Mikor már elpárolgott belőle minden, enyhén kábán bámult minket.
- Miyako, jól vagy?- nézett rá Liza.
- Persze, persze!- mosolygott rá.
Enyhén megrázta magát, amolyan "ez tök természetes volt" arckifejezéssel.
De most mondjátok meg nekem: ez természetes volt?! Ja, bocs már, hiszen engem hetente 4 szellem is megszáll, nem vészes! Figyeljetek, ez az eset bárkivel megtörténhet!
- Inkább küldjük el a megmaradt lelkeket is.- mondta a testőrünk.
- Minél előbb, annál jobb!- markoltam meg erősen a lány kezét.
Miyako elfújta a középen lévő gyertyát. Az arcát nem világította meg semmi, de mégis hallottam a szavakat, amikkel végre valahára elküldte a lelkeket melegebb éghajlatra. Egy hirtelen széllökés elfújta a többi világító gyertyát is. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy ezek a gyertyák eddig természetesen égtek a kisebb szélvihar ellenére is. Meg még az is, hogy semmi nem volt nyitva, ahonnan szél jöhetett volna. De ez... képtelenség!
Az orromig sem láttam, így a többiekről is csak a hang alapján tudtam, hol vannak. Liza felől egy puffanást hallottam, szerintem ő elájult, úgy ahogy van. Vagy lehet, hogy elaludt. Hallom is az egyenletes szuszogását. Már mindent el tudok képzelni. Lizának sok volt ez az este.
Miyako viszont nem adott ki semmi hangot, így nem tudtam beazonosítani, hol is van pontosan. Enyhén előrehajoltam, úgy próbáltam hallgatózni. Aztán hirtelen valami puhát érzek az arcomon. Vagyis kettőt... Olyan jó illata van és olyan puha, akár a selyem. Mélyet lélegeztem az illatból, mikor rájöttem... Ez Miyako illata... És ez a két puha... A fejem pipacsvörös lett, ahogy rájöttem, hogy Miyako mellei között van a fejem. Gyorsan felegyenesedtem, de még mindig égett az arcom. Ahogy felegyenesedtem, pár hajszál birizgálni kezdte az arcom. Még mindig azt a rendkívül vonzó illatot éreztem. Karokat éreztem a nyakam köré fonódni és két ajkat éreztem a homlokomon.
Nem tudom, mi ütött belém, de nem akartam betelni ezzel az egy csókjával és érintésével. Képtelen voltam elszalasztani ezt a lehetőséget, ami adódott. Hogy ilyen közel volt hozzám, éreztem a teste melegét, a forró bőrét és a száját az arcomon. Ösztönösen a tarkója felé nyúltam és a számat az övére tapasztottam.
A szája olyan puha volt és olyan finom, amiről álmodni sem mertem volna. Közelebb engedett magához és visszacsókolt. Éreztem, hogy belemosolyog a csókba. Magához szorított, úgy folytattuk a csókot. Legszívesebben el sem engedtem volna, de bizony az oxigénhiány közbeszólt. Mikor elváltunk egymástól, újra vörös színű lett az arcom.
- Sa-sajná...- de nem engedte, hogy befejezzem.
A számra tapasztotta a kezét.
- Shh...- csitított.- Nehogy felébreszd Lizát. Vidd fel a húgodat a szobájába.
Ő eltűnt előlem és felkapcsolta a villanyt.

19. fejezet: A suli réme

"A bátorságot és a szemtelenséget egy hajszálvékony határ választja el egymástól."

Rékával úgy szemeztünk, mint két vérre éhes amazon. Majdhogynem azok voltunk. Már a tekintetünkkel is gyilkoltuk egymást.
- Bunyó, bunyó...- kántálta körülöttünk a tömeg.
Egy ideig még csak tekintettel késeltük egymást. Réka végül az unszolásnak engedve, vadállat módjára nekem rontott. Az arca amolyan "most megtéplek, ribanc!" grimaszba rándult. Körmeit kiengedve, próbálta megkarmolni az arcomat. Akkora műkörmei vannak, mint egy filézőkés! Vagyis nem egy, hanem tíz. Ez simán legyalulja a bőrt az arcomról! Vérben forgó szemekkel közeledett, hogy megtépjen. Természetesen nem járt túl sok sikerrel. Mielőtt ideért volna, eltérítettem a karját. Egy gyors mozdulattal megfogtam a csuklóját és ropogtatni kezdtem a csontot. A lány felszisszent, ahogy a csuklóját kínoztam. A másik kezével a felsőm felé kapott. Kitértem előle, de így el kellett engednem. A diákok kameráztak és fényképeztek minket, úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi állat. Ryshia kimenekült a hátam mögül, de Kiky és Veronika elkapta. Két karjánál fogva tartották szegényt, Réka pedig vigyorogva nézett a túszára.
- Gyáva vagy.- szinte köptem a szavakat.
- Ugyan miért is, Miyako?
- Ha sportszerűtlen taktikákhoz nyúlsz, félsz tőlem.- feleltem szemrebbenés nélkül.
- Elegem van az okoskodásaidból!- visította Réka.- Itt én vagyok a főnök, nem te!
- Senkinek nem vagy a főnöke, legfőképpen nekem nem.- válaszoltam a hisztijére.
Hogy mi bosszantotta? Hogy engem nem tudott bosszantani. Az, hogy teljesen érzelemmentesen kezeltem a dolgokat. Amikor ismét kinyitotta volna a száját, egy erős hang vágott közbe.
- Réka, semmire nem mész a hisztiddel.- Stephan szólalt meg.
A lány meglepetten fordult hátra, ahol Stephan egyedül támaszkodott a folyosó ablakának. Idegességében elnevette magát.
- Megvan a harmadik kitaszított is! Még valaki esetleg?- fordult körbe idegbetegen.
- Én!- mondta egy mélyebb hang, mire a diákgyűrű kinyílt.
Egy magas férfi lépett a gyűrűbe. Nadrágja és pólója makulátlan. A 30-as éveiben járhat, bár nem tudom. Rajtam sem látszik meg az a száz év... Ki tudja? Réka kegyetlen mosolyából pedig könyörgő szájrángás lett. A diákok mintha itt se lettek volna, úgy eltűntek. Csak mi maradtunk az immár kihalt folyosón. Én, Stephan, Ryshia és a három lány. Réka hangja már közel sem volt olyan erős, mint amikor velünk beszélt.
- Apa...- itt úgy lehidaltam, mint annak a rendje.- ne csináld....
A harcias nagylányból apuci pici lánya lett. Ryshia kitépte magát a két lány szorításából és hozzám szaladt. Úgy kapaszkodott belém, mint megijedt kisgyerek az anyjába. Én csak biztatóan rámosolyogtam. Hú, a mosolygás már nagyon megy! Stephan is mellénk jött, gondolom én "lelki támasznak". Réka könyörgött az apjának, aki nagyon csalódott fejet vágott. Mi csak néztük, ahogy a "főnök" intézi a dolgokat. A férfi csak rázta a fejét.
- Lányom, Kiky, Veronika...- nézett az említettekre.- Az irodámba, most!
- MI? Apa, ne!- mondta Réka hisztizve. Aztán dühösen rám nézett és Stephanra.- Apa, őket kell megbüntetni! Ők kezdték az egészet!- mutatott vádlóan ránk.
- Igaz ez?- kérdezte tőlem.
- Egy szavát se higgye el, igazgató úr.- mondta Ryshia a hónom alól.
Ja, hogy ő az igazgató? Bocs, én kérek elnézést. Akkor ezért van Réka ennyire eleresztve. Hiszen csak nem rúgja ki a saját lányát! Most már mindent értek. Ryshia elhallgatott, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Aztán félénken rám nézett. Mintha engedélyt kért volna tőlem a beszédhez. Én csak enyhén és biztatóan a felnőtt felé toltam.
- Mit szeretnél mondani?- nézett rá kedvesen az igazgató.
- Az egészet Réka kezdte. Miyakoval csak beszélgettünk, mikor elkezdett minket piszkálni. Aztán meg nekiesett, engem pedig elkaptak a barátnői...- a végére már olyan vékony volt a hangja, hogy azt hittem, ott helyben elsírja magát.
- Apa, hazudik ez a kis csitri!- szólt bele Réka, maga alatt vágva a fát.
- Ha ő csitri, te mi vagy, repedtsarkú?!- szóltam be neki.
- Apa, sérteget!- mutogatott rám.
- Elnézést uram, de nézze meg.- mutatott Stephan a miniszoknyára és a műkörömre.- Ez illendő egy iskolai viseletnek? Szerintem nem. Az iskola munkahely. Ehhez méltóan is kéne felöltöznie.
- A fiatalembernek igaza van.- mondta az igazgató.- Én ezt már hányszor mondtam anyádnak, hogy ne öltöztessen szajhának.- mondta az igazgató.
Na EZ konkrét volt. Hogy egy apa... a lányának megmondja... hogy úgy néz ki, mint egy utcasarkon álló... Ehhez kell gerinc! Én megtapsolom ezt a férfit. Tudjátok miért? Ez már őszinteség! De azért nem lennék a helyében. Hogy miért? Mert el tudom képzelni, mit kap ezért a feleségétől... És már előre sajnálom.
- APA?! Mit mondtál?- visította Réka.
- Jól hallottad, indíts!- küldte előre az igazgató.
- Ezért még kapni fogsz! Elárullak anyának!- és az apját fenyegette.
Na, itt az én apám durr egy füles, már nem is szól vissza a gyerek. Engem sem vert, de én tudtam a helyemet. De meglepődéssel vettem észre, hogy az apja nem is figyel a lányára.
- Ti menjetek órára, már becsengettek!- mondta a diri.
Nekünk sem kellett több, már csak a porfelhő maradt utánunk. Úgy estünk be a terem ajtaján, mintha az életünk múlna rajta. Persze még hallottuk Réka visítását, de azt szerintem nemcsak mi, hanem az egész suli. Mi kifújva az eddig bent tartott levegőt, leeresztettünk a padunkban.
- Kicsit hisztis, nem gondolod?- súgta oda nekem Stephan.
- Kicsit?- válaszoltam halkan, mire elmosolyodott.
- És mi is van Ryshiával?- pillantott a lány felé.
- Mi lenne?- kérdeztem vissza.
- Imád téged.- mondta vigyorogva.
- Szerinted leszbikus?- néztem rá nagy szemekkel a srácra.
- Nem arra gondoltam.- nevetett fel.
- Jó barátnőm lesz, ebben biztos vagyok.- mondtam.- De te hogyhogy kiálltál értünk?
- Hát...- látszott, hogy nyomós érvet keres, a feje pedig vörösebb (?) lett.- Utálom Rékát.
- Szerintem nem te vagy az egyedüli.- mondtam nevetve.
Így visszatekintve olyan vak voltam, hogy simán nekimehettem volna a falnak. Hiába az éles látás, nem vettem észre az egyértelmű jeleket. Na, elvesztettem a fonalat. Ja, megvan.
A mai nap hátralévő része kivételesen unalmasan telt. Ma nem volt edzés, mert az edzőimnek dolga volt. Mondjuk én nem is bántam. Ryshiát hazáig kísértük, Liza is megismerkedhetett vele. A két lány nagyon jól eltalálta a közös hangot, így Ryshiától öleléssel búcsúztak. Én még küldtem felé egy mosolyt, majd ballagtunk tovább.
- Nagyon szimpi!- tapsikolt Liza.
- Az.- mondtam elmerengve.
- Miyako, ma van az utolsó este, mikor nincsenek itthon szüleink...- kezdte Liza.
- Nem tartunk házibulit.- vágtam közbe.
- Nem is azt akartam mondani!- felelt Liza.- Emlékszel, beígértél nekünk egy horrorestet.
- Tényleg.- helyeselt Stephan.
- És azt ma akarjátok összehozni?- kérdeztem nagy szemekkel.
- Igen, miért ne?- egyhangú volt a válasz.
- Jól van. De nem vállalok felelősséget a rossz álmokért, halálra rémülésért, ágybavizelésért.- soroltam.
- Ágybavizelés?- röhögött Stephan.- Miyako, nem vagyunk óvodások.
- Azt még meglátjuk.- mosolyodtam el gonoszan.
Liza félelmében egy hatalmasat nyelt. Stephan pedig olyan "nyugalom, úgy sem lesz semmi" arcot vágott. A bukott történeteken vajon jól szórakoznának? Vagy a lelkek suttogása viccesebb lenne? Sok volt a választási lehetőség, nekem pedig bőségzavarom volt. Több és több ötlet záporozott a fejembe, hogy mivel tudnám őket halálra rémíteni. Mire a házhoz értünk, már kész terv volt a fejemben. Egy haláli és zseniális tervem, amit még a démonok is megirigyelhetnének. Felébredt a gonosz énem, de határozottan jó érzés volt.
Felbaktattam a lépcsőn és villámgyorsan megcsináltam a házimat. Aztán a démoncsillagom elé álltam.
- Itt jövök!- emeltem fel a két karom, a csillag pedig felvillant.
Az itt ragadt lelkek is szeretik a tréfát, úgy tűnik. Ez a villanás volt a beleegyezésük. Remélem, hogy Liza és Stephan acélidegekkel rendelkeznek. Ők erősködtek, így beleadok mindent. Horrorestet akarnak? Megkapják, azt garantálom!