80. fejezet: Az Apokalipszis lovasai

- Rendben, végeztünk! - hangzott a megváltással szinte egyenértékű mondat.
Én nyögve a padlóra rogytam. Meghajoltam a templom oltára előtt, ahogy Jahve is. Nagyon fura volt magát az Istent látni, ahogy meghajol a neki emelt oltár előtt. Így olyan volt, mint bárki más, aki gyakran jár templomba. Szemében csillogott az őszinte tisztelet az emberek iránt, akik mindezt érte tették.
- Húzzunk innen! - ellentétben az öccsével.
Megforgatva a szemeimet álltam fel a földről. Szárnyaimat széttárva nyújtóztattam meg magamat, miközben ritmikus karkörzéseket végeztem. A rituálém közben azonban letámadott egy erős kar.
- Fáj valahol? - suttogta Tehror a fülembe. - Megmasszírozzam?
- EL A KEZEKKEL A MENYASSZONYTÓL!!!! - teleportált oda hozzánk Ryshia kiáltozva.
Mi Tehrorral szétrebbentünk annak rendje s módja szerint. Nem is a félelem, hanem inkább a meglepődés vezérelt bennünket. Csak néztünk furcsálló tekintettel a démonlányra, aki még mindig az MT-jét nyomkodta merengve. A feje körül csupán egy lapocska körözött, én pedig gyorsan el is kaptam. A szemeim elkerekedtek a rajta levő feladattól.
- "Távol tartani a jegyeseket egymástól"??!! Mit jelentsen ez?! - igen, Tehror is a vállam felett elolvasta és ő reagált először. - Nem állhatsz közénk, démon!
- Nyugi, ez csak az esküvőig érvényes - legyintett vállat vonva. - Én már közel 150 éve nem ismertem férfit bibliai értelemben. Nem fog összedőlni a világ számotokra sem 3 naptól.
Mi Tehrorral összenéztünk, az arcomra pedig pirosság gyűrűzött fel. Az nem olyan biztos. Olyan intenzíven nézett rám a vőlegényem, hogy a lelkem és rejtett női tájaim fickándozni kezdett. Éteri vágy csillogott a zöld szemekben, amik leginkább méregre emlékeztettek. Ja, méreg - gondoltam magamban - egy korty és a rabja vagy.
Azonban Ryshia mögé nézve nem csak a Halálnak csillogott vágy a szemeiben. A démonlány nem láthatta végzetét, ami közvetlenül mögötte volt. Lucifer állt a démon mögött, kitágult orrlyukai és kivillanó fogai igazi vadállatra emlékeztették. Tányérnagyságú szemei sokkra engedtek következtetni. Szakadozó lélegzete és a szája feletti verejtékcseppek sem voltak elhanyagolható tünetek. Szerintem a 150 év hatott a szexdémon érzékeire, akinek a pillantásából arra engedtem következtetni, hogy ezzel a kijelentéssel Ryshia a legcsábítóbb célponttá vált a Sátán szemében. Lucifer bőre szinte füstölt, ahogy szemei két lávával teli gyöngyre hasonlítottak. Ryshia ekkor fordult meg.
- Ne is gondolj rá! - tartotta fel a lány a tenyerét, stoptáblaként szánva azt a Sátánnak. - Nem fogunk ágyba bújni. A főnököm vagy és ezt már lejátszottuk egyszer.
Lucifer összeszűkült szemekkel és még mindig sistergő energiát árasztva magából lépett közelebb a főtisztjéhez. Úgy tűnt, a témát ő még nem tekintette lezártnak.
- Szerintem ezt még egyszer le kéne játszanunk - morogta torokhangon, ahogy megfogta Ryshia feltartott kezét és hirtelen a tenyerébe csókolt. - Eddig nem tudtam a 150 évről...
- Pontosan tudhattad - ellenkezett Ryshia, miközben kirántotta a kezét az édes fogságból szinte már indokolatlan hevességgel. - Mióta nálad dolgozom, nem kezdtem viszonyt senkivel.
- Miért nem? - motyogta tűnődve a Pokol ura, inkább magának mint a jelenlévőknek.
- Mert valaki - mutatott Luciferre eltéveszthetetlenül a démon - annyi munkát adott, hogy nem volt időm ilyesmire. Én pedig a munkát az élvezet elé helyeztem.
A helyiségben a hőmérséklet érezhetően megugrott. Az istenség pedig egyre dühösebb vagy éppen egyre vágyakozóbb lett. Talán mindkettő párhuzamosan dúlt a lelkében. Fogalmam sincs, én csupán a külső tényezőkből tudtam következtetni.
- Ha időd lett volna, kerestél volna szeretőt? - szegezte a démonnak a kérdést az ura.
Meghökkentem a lány válaszán. Megemeltem előtte a képzeletbeli kalapomat, ugyanis nem mindenki merte volna ezt válaszolni. Azonban a barátnőm csak egy kirívó mosollyal az arcán egy leheletnyivel közelebb hajolt a főnökéhez, ahogy a választ adta.
- Biztosan - morogta Ryshia. - Valószínűleg lettek volna több tucatnyian. Kifejezetten szeretem az érintést.
A lány emberi arca alatt ott vibrált apai öröksége, a felszínre törni akaró vadállat. Lucifer térdei megroggyantak, ahogy ezt hallotta. Hihetetlen volt. Ryshia képletesen térdre kényszerítette a főnökét a válaszával, aki ott maradt letaglózva.
- Holnap találkozunk! - csak ennyit mondott úgy általánosságban mindenkinek, mielőtt füstté vált.
Lucifer mire utána kapott, addigra a lánynak hűlt helye maradt csupán. A szexdémon pedig ott maradt a templom padlóját ütlegelve, mint valami félőrült.
- Sikerült magába bolondítania - mondta Jahve vigyorogva. - Remek!
Az Isten úgy nézett ki, mintha éppen egy képzeletbeli listán kipipált volna egy tételt. Gyanakodva néztem Jahvéra, aki a füstdémonhoz hasonlóan távozott pillanatokon belül. A násznép nagyja uraikat követve elvonult, míg csupán a Halál palotájába tartozó népség maradt a templomban. Azonban ott voltak valakik, akiket nem ismertem. Négy gyönyörű lány, közel ugyanolyan magasak és ugyanolyan arcúak. Nagyon fura volt őket egymás mellett látni. A hajuk különbözött legalább. Az egyiknek fonatban volt, a következőnek kiengedve és hullámosan, a harmadiknak egy fiúsan rövid frizurája volt a negyediket pedig tépett félhosszú sörénye tette egyedivé.
Tehror megfeszült mellettem.
- Bátyó, örülünk a találkozásnak - lépett oda hozzánk a rövid hajú, ahogy Tehrort, majd engem is átható tekintettel végigmértek. - Örvendek a sógornőnknek.
- Öhm, bocsi, de ti kik vagytok? - kérdeztem meg a tudatlanságom következtében piros fejjel.
A rövid hajú és a testvérei elmosolyodtak. Ijesztőek voltak, ahogy egyszerre torzult jellegzetes grimaszba az arcuk.
- Sajnálom az udvariatlanságunkat - lépett elő a leengedett hajú. - Legidősebb nővérünk kissé modortalan tud lenni. Ő Wendy - mutatott elegánsan az előbbi felszólalóra - én Eva vagyok, ők pedig Fiona és Daniella.
Rémlettek ezek a nevek.
- Az Apokalipszis lovasai, ha nem tévedek - egészítettem ki a bemutatkozásukat töprengő arckifejezéssel, bölcsen eltakarva a lelkemben dúló vihart, amit a jelenlétük gerjesztett. - Örvendek.
- Meglepően közömbösen fogadod a tényt - szólt közbe Fiona, akinek fonata volt.
Én csak vállat vonva néztem Wendyre.
- Gondolom te vagy a Háború, angolul War. Ezért van az egész testedre szíjazva egy kisebb hadseregnek is elegendő fegyver - mutattam az oldalán függő gránátokra.
- Tudod, sosem lehet tudni - villantott egy titokzatos mosolyt.

Megjelent lelki szemeim előtt páncélban és karddal a kezében. Simán el tudtam hinni, hogy hadseregeket tud egymásnak ugrasztani. Ha sorrendben akartam haladni pusztán a neveik alapján, akkor Fiona következett.

- Fiona, az Éhínség (=Famine) - pillantottam tovább.

- Honnan tudtad? - kerekedtek nagyra meglepően ártatlan szemei.

Wendyn látszott, hogy ontott már vért. Fura. Úgy tűnt, a testvéreit próbálta eddig megóvni.

- Szörnyen le vagy fogyva - adtam meg rá az őszinte választ.

- Ott a pont - felelt mosolyogva, ahogy érdeklődve közelebb lépett, hogy szemügyre vegyen. - Te viszont egészséges vagy. Nem vagy olyan, mint a mostani tinilányok... Ezt értékelem benned - közben úgy intett közelebb, mintha egy nagyon fontos titkot kellene mondania. - Valamelyikük szándékosan szólít engem, pedig régen mindenáron távol akartak tartani.

- Ez igaz - mondtam egy mosollyal.

Éltem is abban a korban. Ezt inkább elhallgattam. A következő testvér Eva volt.

- Járvány (=Epidemic) - mondtam a szemébe nézve. - Pestis, kanyaró, HIV, ilyesmi?

- És a legártalmasabbakat még csak nem is ismered - bólintott rá a listámra. - Tudod, az emberek ódzkodnak tőlem, s mégis fegyverként használnak. Fura, nemde?

Tetszett az az elgondolkodó arckifejezése. A stílusa is hasonlított a szerepkörére - szinte ragályos volt. Én azon kaptam magam, hogy a betegségek emberek életében játszott szerepéről gondolkodtam, ez pedig nagyon régóta nem fordult meg a fejemben. Konkrétan a halálom óta nem.

És végül Daniellához fordultam. A legkisebb és legveszélyesebb. Azonban az ő szerepét nem értettem. Ő is a Halálhoz értett, mint a vőlegényem.

- Tudom, mi jár a fejedben - szólalt meg halk hangon az említett személy. - Mi a szerepem? Én takarítok a testvéreim után.

Értetlenkedő tekintetemet látva a lány grimaszra húzta a száját. Tehror arcán feszültség jelent meg, ahogy legkisebb húgára nézett.

- Szerintem nem kell tudnia, Ella - mondta a vőlegényem.

- De, tudnom kell - ellenkeztem vele egyből.

Daniella vett egy mély levegőt.

- Takarítani fogok - ismételte meg magát. - Én leszek apánk és bátyánk egy személyben. Mindenki számára elhozom a pusztulást. Az Ítélet Napján mindenki eltöröltetik a Föld színéről, legyen az halandó, halhatatlan vagy istenség.

Megdöbbentett a tekintetének élessége és a közömbösség, ahogy ezt kimondta.

- Tehát te ölsz meg majd mindenkit? - kérdeztem halkan, reménykedve abban, hogy rosszul hallottam valamit.

- Igen - nem hagyott bennem reményt. - Magamat is beleértve. Két pár marad majd csak élve. Egy halandó és egy halhatatlan pár. Ez azonban a jövő zenéje.

Szinte éreztem, ahogy a tollaim felborzolódnak ettől a lánytól. A legfiatalabb és mégis a legveszélyesebb. Ahogy ránéztem, ő elmosolyodott. A titánok és a testvérei hozzá képest semmik voltak. Tudjátok miért?

Mert látszott a tekintetében az élvezet, ahogy erről beszélt. A világvége és több millió élőlény halála nem jelent számára semmit. Semmibe veszi az életet, habár arra rendeltetett, hogy elvegye és számba vegye a bűnöket. Ez neki nem kötelesség.

Hanem csupán szórakozás.

79. fejezet: Minden jó, ha a vége jó?

Jahve állt előttünk. Fura volt a művészi punk srácot reverendában látni. Kényelmetlenül érezhette magát, miközben a próbára készültünk.
- Muszáj nekem ezt viselnem? Én vagyok az Isten, nem hiszem, hogy papnak kéne öltöznöm! - húzta el a száját a srác, miközben az ujjával próbált tágítani a (tényleg borzalmas) ruhájának a nyakán.
- Én sem értem igazán, hogy miért kell ebbe beöltöznöd - kuncogtam a markomba.
- Te ezt élvezed, igaz? - villant rám már-már fenyegetően a kék írisz. Színes haja és szoborszerű arcvonásai egyáltalán nem illettek ahhoz a reverendához. A papgallér még elment volna, azonban a fekete csuha már tényleg túlzás volt. - Kezdem azt hinni, hogy rossz vagy.
A mosolya megtörte szemének szigorú és hideg fényét. A kisfiús mosoly ragadozószerűvé tette az istenség arcát. Tényleg ő volt a mindenség bírája.
- Ha úgy nézzük, igazából te erőlteted a híveidre ezt a borzalmat - gesztikulálva riposztoltam, ahogy egy nőhöz illik.
Ő csak kacsintva elismerte az igazamat. Ekkor jött be hozzánk a paplakba Lucifer. Vörös inget és öltönyt viselt, ami határozottan fenségesen állt rajta. Meglátván a bátyját az ajkai gúnyos vigyorra húzódtak.
- Nicsak, ki esett saját döntésének csapdájába? - tapogatta meg karmaival bátyjának a nyakgallérját.
Jahve fintorogva ütötte el öccse kezét a ruhájáról. Lucifer csúfolódva kiöltötte a nyelvét, majd férfiasan felnevetett. Legnagyobb meglepetésemre Jahve is felvette az 5 évesek szintjét, így folyamatosan nyelvet nyújtogattak egymásra. Az Isten és a Sátán az esküvői próbámon, őrület!
- Te úgy nézel ki, mint egy strici - vágott vissza az Isten.
- Köszönöm - mondta Lucifer büszke mosollyal. - Ezt a hatást szerettem volna kelteni.
- Valóban? Ez egy esküvői próba - mondta fanyarul Jahve. - Ha így öltözöl, nyugodtan csaphatod a szelet a koszorúslányoknak.
- Wow, itt vannak csajok? - nézett ki tűnődő tekintettel és huncut mosollyal a paplakból a Sátán. Ez de furán hangozhat! Pár pillanat nézelődés után az öcsi durcás ajakbiggyesztéssel jött vissza. Ezúttal Jahvén volt a vigyorgás sora. - Komolyan, angyalokat hoztál ide?
- Miért, nem tetszenek?
- Mind tőled bűzlenek - fintorgott Lucifer, ahogy még egyszer kikukucskált. - Jól látom, hogy annál egy pöröly van? Ráadásul egy felszentelt pöröly? Tudtam, tesó, hogy nem bírod a fejem, de hogy ennyire!

- Az biztosan Rheia - legyintett tűnődve Jahve. - Nincs félnivalód tőle.
- Rám bámul - motyogta Lucifer, ahogy visszahátrált az ajtótól.
- Biztosan nem - nyugtatta az öccsét.
- De igen - tagadta Lucifer. - Most a fegyverét suhogtatja...
Jahve egy kézmozdulattal becsapta a paplak ajtaját a Sátán orra előtt. A vöröske összerezzent a hirtelen ingertől. Óvatosan még jobban elhátrált az ajtóból. Megpördült a tengelye körül és igyekezte legyőzni a paranoiáját. Jahve is fojtott hangon nyugtatni kezdte.
- Senki nem bánthat. Engedélyt adtam, hogy a templomba léphess és az angyalaim ezt tiszteletben fogják tartani.
- Még mindig nem mutattad meg nekik az igazi arcodat? - mutatott az öccse a legidősebb fivér arcára.
- És soha nem is fogom - bólintott egyet az Isten. - Még mindig a bölcs, öreg, szakállas manus vagyok nekik.
- És nem kételkednek benned? Mármint, tudod... - fordult hozzá Lucifer. Jahve értetlenül várta a folytatást. - Ez az elbaszott Mikulás fehérben szerep már nem... elcsépelt?
Azt vártam, hogy ettől eltörik a mécses. Most komolyan, lefikázta a Sátán az Isten egyik alakját. Valljuk be, mi sem szeretjük, ha valamelyik ruhánkat lehúzzák a sárga földig. Kb ilyen szinten van az Isten is az alakokkal. Azonban Jahve elkezdett rajta nevetni.
- Te mondod ezt a vörös ördög és vasvilla kombóddal? - Jahvét nem kellett félteni.
Lucifer durcásan elfordult a bátyjától. Ekkor állapodott meg a tekintete rajtam és ruhámon. Vörös szemei párszor végigsimítottak rajtam. Olyan szemérmetlenül bámult, hogy el kellett nyomnom az ingert, hogy eltakarjam magamat.
- Lőhetek rólad egy képet? - kérdezte érdeklődve.
- Miért? - kérdeztem zavartan, ahogy a falig hátráltam.
- Miyako, csak képzeld el! - vette olyan TeleShop árushoz hasonló stílusra. - Ha lefényképezlek, meg tudom mutatni a képet a leendő kuncsaftjaimnak...
- Mármint azoknak, akik szerződést kötnek az ördöggel? - kerekedett ki a szemem.
- Csitt! - rakta saját szája elé hegyes karmokban végződő ujjait. - Még nem végeztem - de durcás hangja ellenére mosolygott. - Tehát ha megmutatom nekik, hogy milyen tökéletesen festesz, a nők hozzád hasonlóak akarnak majd lenni, a férfiak pedig téged akarnak majd! Hát nem lenne csodás marketing?
Előbújt belőle az üzletember. Lucifer szeme csillogott, ahogy a potenciális bepalizható áldozatokat számolgatta a fejében. Közben Ryshia is becsörtetett a szobába nagy hangzavar kíséretében. Üzletasszonyosan volt felöltözve, eltekintve a hatalmas szablyától, ami az oldalán függött. A fekete, térdig érő szoknya és fodros fehér blúz elég mozgást biztosítottak neki, ha netán harcra került volna sor. A szarvai büszkén kanyarodtak, gyönyörű füstszínük meg-megcsillant a lámpa hamvas fényében. Arca ragyogott, ahogy egy démonnak szokás. Árasztotta magából a profizmust. Egy MT volt a kezében. Az MT-t (Mágikus Táblát) előszeretettel használják a varázslattal nem rendelkező halhatatlanok. A lényege, hogy ez a tábla varázslat segítségével leírja minden teendődet és gondolatodat egy áttetsző papírszerűségre, ami az adott feladat teljesítéséig a fejed mellett lebeg. Okos és nagyon idegesítő találmány. Ryshia feje körül 2-3 lapocska röpködött vidáman. Egyet röptében elkapott és elkezdte felolvasni a rajta szereplő szöveget.
- Tehror üzenete Lucifernek szól: - itt Ryshia hangja eltorzult, mintha Tehror szólt volna a torkából - "A feleségem nem lesz az üzelmeid része, erről én magam gondoskodom."
Megborzongtam a szövegből áradó birtoklási hullámtól. Akaratos férjem lesz. Olyan jó ez a szó: férj. Olyan állandó, nemde? A szívem felmelegedett, mintha egy meleg takarót tekertek volna a szívem köré. Imádtam az uramat, még most is imádom. És ezután is fogom.
Lucifer azonban egészen más érzés miatt borzongott meg.
- Olyan... természetellenes a testvérem hangját hallani a démonom torkából - mondta öklendezve.
Aznap Ryshia mondta ki a nap igazságát.
- Sátán, mi mind természetellenesek vagyunk - világított rá a részleges igazságra. - Legalábbis az emberek szerint.
- És mégis istenítenek minket - mondta Lucifer vigyorogva. - Imádom őket, meg kell hagyni. Jól összeraktad, Jahve!
Az Isten nem bírta tovább és levette a csuhát. Alatta egy hófehér ing volt és egy nadrág. A papgallért azért ízlésesen magán hagyta. Miközben a fején áthúzta a csuhát, közben morgott.
- Bárcsak ne hagytam volna meg a szabad akaratukat! - motyogta vehemensen. Az évszázados keserűség olyan intenzitással átjárta a szavait, hogy szinte arcon ütött. Azonban a tekintete dühösből szomorúba ment át. - Bárcsak ne szeretném őket ennyire... A fiam még mindig élne...
Ismét maga elé bámult üveges szemekkel. Az évezredek emlékei egy sóhajt csaltak ki belőle csupán. Én pedig őszintén tiszteltem ezért.
- Kezdődjék a próba! - tapsolt Ryshia kettőt, majd füstté vált.
Erre pedig mindenki hangyabolyként nyüzsögni kezdett. Menyasszonyként csupán annyi volt a dolgom, hogy botlás nélkül eljussak az emelvényig, ahol Jahve és Tehror áll és örök hűséget fogadni. Ennyi volt az egész és nem több. És mégis a vérem zubogott a fülemben.
Azt mondják, hogy a halhatatlanok sokkal kecsesebbek és ügyesebbek a halandóknál. Hát, én azt mondom, hogy ez nem ezen múlik. Én például halhatatlan létemre 5-ször botlottam meg a bokagyilkos cipőmben, mire az emelvényhez értem. Tehror már röhögött, ahogy odaálltam elé 3 esés után. Jahve elfelejtette a szövegét, Tehror rossz ujjamra húzta a gyűrűt, a vendégek között pedig spontán háború törhetett volna ki. A násznép egyik oldalán voltak a démonok, a másikon pedig az angyalok. Az apám és az anyám elkülönítve ültek, mert anyám még mindig haragudott Ozenre. Krin folyamatosan megbotránkoztatta Raphael arkangyalt csupán a létezésével és a Vérhercegnő pedig... elég sajátos módon élvezte a próbát. Éppen Vod támogatta az egyik székre, miközben folyamatosan csitítgatta és szabályosan lefogta. Ugyanis Shadow gyengéje köztudottan a madarak voltak, a templom egyik sarkában pedig volt egy éterien gyönyörű hóbagoly. A hercegnő őt csodálta volna éjjel-nappal. Ha Vodot nem ismerném jobban, azt hinném, hogy féltékeny egy madárra.
Mikor már minden (na jó, majdnem minden) tökéletesen ment, mindenki fellélegzett. Én is köztük voltam, természetesen.
- Újra! - tapsikolt Ryshia legalább nyolcadjára, bár már rég befejeztem a számolást.
Én erre megmerevedtem. Felpattantam és a templom órájára mutattam, ami már késő esti órán nyugtatta a mutatóit.
- Figyi, imádlak, de ha még egyszer kimondod ezt a szót, esküszöm az élő Istenre - mutattam itt a kb félholt állapotban levő Jahvéra, aki éppen a padló hűvösét élvezte az arcával - , hogy kivágom a nyelved. És ez nem vicc!
Ryshia arcán harciasság terjedt szét. Már éppen elkezdte volna sorolni a hibáinkat, én viszont kiugrottam a cipőmből és leültem. Ő szótlanul nézte a zúzódásokkal teli lábamat, ahogy elkezdem benne visszapattintgatni az apróbb csontokat. Igen, sokat botlottam és nem véletlenül hívtam bokagyilkos cipőnek.
- Rendben, tartsunk egy kis szünetet - sziszegte a fogai között. - De utána folytatjuk!
- Mindenképp, főnök!
Ryshia ismét füstté vált. Észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam a levegőt. Hatalmas sóhaj kíséretében a helyükre masszíroztam a csontocskákat határozott mozdulatokkal. A násznép szétszéledt egy kicsit enni és inni, mielőtt a diktátor visszatér. Ryshia remek vezető volt, és mint az később kiderült, rendkívül maximalista. Tehát az esküvőszervezők gyöngye.
Egy nagy puffanás hozott vissza a gondolataimból, majd egy nyelves csók. Tehror izzadsága csiklandozta az orromat, ahogy elhúzódott tőlem.
- Hmm, ezt miért kaptam? - motyogtam egy kissé kábultan.
- Csak mert olyan átkozottul szexi vagy, a főnök pedig mindig leállította a csók előtt - mélyet szippantott a nyakamból, mintha erőt akarna meríteni. - Pedig azt várom a legjobban az egészben...
Erős karja mögém került és mire észbe kaptam, addigra az ölébe ültetett és a szoknyámat rendezgette. Hátam a mellkasához feszült, ahogy erősen átkarolta a derekamat. Ajkát a nyakhajlatomba temette, ott pedig nyalt, szívott és finoman harapdált.
- Így nem tudok... koncentrálni - nyögtem lihegve, ahogy az érzés szétáradt bennem.
- Ez a cél, királynőm - suttogta azon a sötét hangon, amitől elolvadok. - Csak lazulj el...
- De végig kell csinálnunk a próbát - nyögtem elhaló hangon, ahogy kiszabadította a vállaimat a ruhából.
- Lazíts - ismételgette, mint valami mantrát. - Én akkor is szeretlek, ha elrontod.
- Én nem akarom elrontani - motyogtam.
- Nem is rontasz el semmit - hümmögte, ahogy a fogaival végigkarcolta a vállamat. - Amíg nem hagysz el, addig nem.
Úgy dörgölőzött hozzám, akár egy nagymacska. Én pedig nem tudtam neki ellenállni.
- Kezdhetjük? - jelent meg hirtelen Ryshia a semmiből. - A vőlegény pedig szálljon le a menyasszonyról!
- Hé, erről nem volt szó - szorított még jobban magához. - Ő az enyém.
- Nem is fogom elvenni tőled - jegyezte meg Ryshia tárgyilagosan. - De most próbálnotok kell.
- Kell? - állt fel Tehror mögülem.
- Igen, kell - a démonlány büszkeségének volt csupán köszönhető, hogy a Halálnak parancsolt.
És most kezdődjék az esküvő előtti tizedik próba!
Már akkor fáj a lábam, ha csak rágondolok...

78. fejezet: Na, de fiúk!

"Lucifer szemszöge"
Végignéztem Miyakon, ahogy bevágta a durcás fejet. Piszok jól állt neki a vörös kelme, amit szégyenlősen a felsőtestéhez szorított. Az álom után visszatért a bőrének egészséges színe, vele együtt pedig a modora is. A felsőbbrendű testtartás, a szárnyak enyhe széttárása és az elbűvölő ajakbiggyesztés most is a részét képezte megjelenésének. Ozen génjeit véltem benne felfedezni. Az én modortalan, pimasz és mégis égbekiáltóan tehetséges tábornokom több tulajdonságot adott át a lányának, mint hinné.
A szemében vibráltak az emlékek, miszerint dühös ránk. Egy fenét! Ahhoz túl elbűvölőek vagyunk, viccen kívül. Jahve a hűvös mosolyával, Tehror pedig az elveszett kiskutyaszemekkel bármelyik lény szívét szétrepesztette volna. A lány nem is bírt rájuk nézni. Azonban ahogy erre gondoltam, felém villant a tekintete.
A hófehér szemeibe nézve láttam a vadállatot, ami szabadnak született. Jahve túl nagy pórázra eresztette a teremtése idején. Miyako lelke szárnyalásra lett teremtve, ezt a tényt pedig senki nem cáfolhatta meg. A vadállat a szemeiben vért kívánt, mivel amikor meg akart nyúzni, akkor nem sikerült neki. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megmenekültem. Visszagondolva csakis Fortuna, a nővérünk kelhetett a segítségemre, mert én rendesen berezeltem.

Pár órával ezelőtt
- Meg tudom magyarázni - mondtam a dühös lányokra nézve, ahogy a fegyvereikkel egyre közelebb jöttek.
Krin hideg arccal suhogtatta a pengéjét, Ryshia pedig nevetgélve vette elő a szablyáját csatára készen. Azonban a három nő közül Miyako volt a legfélelmetesebb. Az arkangyaltól kapott vadászkést stabilan tartva váltott át démoni hibrid formájára. A bőre sötétebbre váltott, a szemei pedig világítottak. Egy igazi bestia volt. Megnyúlt fogai villogtak, ahogy vicsorogni kezdett. Szárnyainak tollai élő pengékké változtak.
- 10 másodperced van, mielőtt kínhalálhoz közeli állapotba kerülsz - mondta lassan és artikuláltan.
Ez is már nem semmi teljesítmény volt a fogait tekintve. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, mielőtt hozzám érhettek volna. Nem haltam volna meg a megnyúzástól, azonban a fájdalom még hatalmas lett volna.
- Csupán ellenőriztem, hogy nem tőlem van-e a gyerek - csúszott ki a számon.
Gyerekek, ez a lehető legrosszabb válaszlehetőség egy ilyen szituációban. Egy embernőnek mondani ezt - már az is gyilkossághoz vezethet. Én azonban a Halál menyasszonyának mondtam ezeket a szavakat gyenge pillanatomban, ezzel megpecsételve a sorsomat. Miyako arcát szavakkal nem lehetett leírni. Valahol a sértettség, a sebzett vad és az éktelen harag között váltakozott a hangulata. Mozdult a keze és én felkészültem az elkövetkezendő fájdalomra. Azonban mielőtt belém vághatta volna a kést, Miyako anyja egy kiáltással a padlóra rogyott. A lány kése így a fejem mellett a falba csapódott be a hirtelen zavaró tényező hatására.
- Jól vagy, anya? - rohant oda a nőhöz Miyako, aki görcsösen rángatózott a földön.
Pedig éppen könyörögni akartam, hogy a bőröm csakis a kandalló felett lóghat, mert szőnyegként nem tudnám elviselni a látványát. Ez színtiszta szerencse volt. Hasán nyugodott a keze, ahogy a fájdalom átvette a teste felett az uralmat. A nő nem tudott értelmesen válaszolni, hanem csak felordított egyet.
- Ha ezt túlélem, esküszöm, hogy Ozen pöcsét levágom - motyogta a nő.
Tévedtem. Miyako az anyjától is bizonyára vett át egy s mást. Mélyeket lélegezve próbált meg felegyenesedni az említett személy. Ekkor láttam meg azt, ami ezt a fájdalomhullámot elindíthatta. A nő hasán két kis dudor látszott köldöktájékon. A démonbaba kifejlődésben levő szarvai. A terhesség előrehaladtához képest egészen nagyok voltak. Ebből következtetve egy bivalyerős félvér lesz. Ösztönösen cselekedve léptem oda hozzá és simítottam tenyeremet a nő hasára. Természetemhez híven engedtem az elménket összeérni a kis démonnal, aki benne növekedett.
Látásom kitárult, ahogy a csecsemő gondolatai elkezdtek beszűrődni a fejembe. Nagyon zavaros foszlányok voltak csupán, azonban azt ki tudtam venni belőlük, hogy fiú lesz és enyhén koraszülött. Miközben végeztem ezt a vizsgálatot, egy erőteljes pofon csattant az arcomon.
- Hogy mered... - morgott az anya, ahogy elővette a sarlóját, amivel egy erőteljes mozdulat kíséretében lesöpörte a kezemet a hasáról.
A kapcsolat megszakadt, a nő pedig ismét megrogyott a fájdalomtól.
- Hagyd, hogy segítsek! Rám hallgat a démonbaba! - támasztottam meg a vállánál fogva.
Ő kirángatta magát a kezeim közül. Utálkozva nézett rám, mintha én lettem volna az ősellensége. Bár... nem hibáztatom érte. A démonjaim már jó néhányszor vonszolták a Pokolba (legtöbbször) erőszakkal. És mivel szerződést kötöttünk, akárhogy is próbálkozik vele, soha nem szeghetjük meg a benne foglaltakat.
- Nem bízom benned - mondta fagyosan a várandós asszony, miközben a jelenlegi állapotában lehetséges legméltóságteljesebb pózt igyekezett felvenni. - Hagyd, hogy magam szenvedjem ki ezt a gyereket is...
Merev háttal kivonult a szobából. Mielőtt utána indulhattam volna, Ryshia helytelenítően ciccegett.
- Lucifer, ezt nem kellett volna - mondta vidám hangon a főtisztem.
- Ugyan mit? Én csak meg akartam vizsgálni a babát, hogy jól van-e! - fordultam felé hitetlenkedő fejjel.
- És közben azt sugalltad, hogy képtelen parancsolni a testének vagy vigyázni a saját gyermekének testi épségére - fejtette ki bővebben a démon. - Ez pedig egy nőnek olyan, mintha egy férfinak azt mondanánk, hogy "én tudok vigyázni magamra, nem kell a segítséged" vagy "egyedül is elvagyok, nem kérek a társaságodból" vagy "a harcból maradj ki, csak útban vagy". Egyszerűen eltiprod az önbecsülését és azt érzi ettől, hogy egy senki.
Dacosan összeszorítottam a számat, majd kisvártatva ellenkezésre nyitottam.
- De én... - azonban mielőtt újabb kifogással előrukkolhattam volna, a vámpírhercegnő felsikkantott.
- Miyako, téged eljegyeztek?! - ugrott oda a lányhoz egyből a gyűrűt látva, a hibrid pedig... zavarba jött.
- Öhm... igen - hajtotta le szégyenlősen a fejét.
Enyhén megemeltem a szemöldökömet, ahogy a vérhercegnő úgy kíváncsiskodott és csacsogott, mint egy normális tinilány. Miyako pedig csak irult-pirult, ahogy mindent elmesélt szóról-szóra.
Én pedig annak rendje és módja szerint kisunnyogtam a szobából.

"Tehror szemszöge"
Fel akartam falni. A vörös kelmével hihetetlenül jól nézett ki, azonban nélküle még inkább. A testem bizsergett, ahogy vitába szállt velünk. Olyan erősnek és egészségesnek tűnt! Könnyen el lehet felejteni, hogy órákkal ezelőtt ébredt fel csupán. Bevallom, kicsit csalódott voltam, mikor nem találtam terhességre utaló nyomokat. Azonban van egy jó tulajdonsága is ennek - legalább az arám mindenestül az enyém. Nem kell rajta senkivel sem osztoznom.
- Legyetek szívesek, takarodjatok kifelé - mondta mély hangon Miyako.
- Hé, így nem lehet az Istennel beszélni! - "háborodott fel" Jahve az elhangzottakon.
- Már a sógorom vagy - egyszerűsítette le a képletet Miyako. - Tehát olyan, mintha a húgod lennék.
- Okos, nagyon okos.... - motyogta Jahve, miközben kénytelen-kelletlen elhagyta a szobát.
Vigyorogva néztem a hátráló Lucifert is. Ő sem tudott ez ellen felhozni semmit, neki pedig több volt  a számláján. Elégedetten szemléltem a vörös öcsikém hangtalan távozását. Tűnődve néztem az angyalomra, akinek szárnyai fáradtan súrolták a padlót. Segítve neki megemeltem a szárnyait, hogy ne legyenek piszkosak.
- Köszönöm - nyögte elcsigázottan.
Alig állt a lábán. Az álom mégis most kezdte el kifejteni a hatását. Mostanra jelentkezett a kimerültség és a rossz kedv. Mintha Miyako másnapos lett volna.
- Gyere, üljünk le - húztam a szárnyánál fogva egy pihe-puha fotelhez.
- Oksi - motyogta.
Lehuppantam a hatalmas ülőalkalmatosságra, a menyasszonyom pedig rám zuhant erőtlenül, jelentős többlettömeget téve a mellkasomra. Ez a súly azonban a legkedvesebb volt a szívemnek. Ráérősen eligazgattam a szárnyait, ő pedig közben átkarolta a nyakamat, lábaival pedig körülölelte a csípőmet. Én csak vigasztalóan simogattam a hátát. A vörös kelme kettőnk közé gyűrődött, azonban a pánt nélküli melltartó úgy védte viselőjét, akár egy páncél.
Arca a nyakszirtemnél nyugodott, akár egy kiscicának. A meleg levegő engem is felmelegített belülről. Mintha... valami végre betöltötte volna a szívemben azt a bizonyos űrt. Nem tudom, hogy meddig ölelkeztünk. Jó volt érezni a meleg testét az enyémhez közel, így mintha valaki az én ölelésemet kereste volna. A Halál nem sokszor kap ebből az érzésből.
- Annyira örülök... - remegett a hangja, ahogy megtörte a köztünk levő csendet.
- Minek örülsz, angyalom? - suttogtam neki puhán.
- Hogy... valóságos vagy - markolta meg a pólóm anyagát. - Hogy nem csak a képzeletem szülötte vagy, nem csupán egy vágyálom...
Eltűnődve hallgattam ezeket a szavakat.
- Mit vetített eléd Gaela? - kérdeztem rá óvatosan.
Ő csillogó szemekkel rám nézett. A fehér szemei elfelhősödtek, ahogy emlékezett. Egy teljesen másik világban járt.
- Visszavitt az emberi létbe - kezdte. - Úgy ébredtem az illúziómban, mintha ezt az egészet csak álmodtam volna.
- Ezt? - pillantottam körbe.
A halhatatlanok egész világa, az éjszaka valódi árnyalatai és még az én személyem is... álomszerűvé vált a társam számára. Ez elviselhetetlenül nehezedett a szívemre, pedig tudtam, hogy már itt van velem. Akaratlanul is szorosabban öleltem.
Miyako körbemutatott a szobán, hevesen gesztikulálva. Végre megértettem. A nagynéném alkalmazta a legősibb trükköt, amit a halhatatlanok ismernek. Elhitetjük az emberi aggyal, hogy csupán álmodta az alkalmat, amikor látott minket. Általában a saját házukban, a saját ágyukban ébrednek fel, ezzel is növelve a valóság valószínűségét.
Bevallom, én is ezt alkalmaztam volna a titán helyében. Igen, szakállas trükk, de mindig beválik. Itt igaz a mondás, miszerint hiszem, ha látom. Azonban ennek van egy másik fele is: csak azt látom, amiben hiszek. Ebben a körforgásban pedig könnyű elhelyezni egy olyan álomszerű illúziót, ami megmagyarázza, hogy miért nem láthatott minket és találkozhatott velünk.
- A szüleim olyan... valóságosak voltak - pihegte gyengén. - Mintha az ottani életbe csöppentem volna vissza.
- Akkor hogy találtál ki az álomból? - vontam össze a szemöldökömet tűnődve.
- Christian segített - motyogta, én pedig megfeszültem. Ki a fene az a Christian? - Mintha ő képes lett volna egyszerűen széttépni az illúziót és a valóság darabkáit tette volna a helyére.
Biztosan Isaiahról beszél. Miután beküldtük Miyako tudatalattijába, a lány agya azonnal érzékelte a behatolót. Miyako elkezdett hánykolódni az ágyon, a fiúnak pedig elvörösödött a feje. Egy halhatatlan agya biztosan nagyobb kihívás volt az öcsénknek, mint hittük.
- Fura volt. Mindenkit láttam, csupán más alakban. Lucifer, Ryshia, még Moira is! Mindenki ott volt. Még te is... - mondta, ahogy ismét elmerült a világában. A menyasszonyom tekintete elfelhősödött, arcbőre pedig kipirult. - Annyira dögös voltál...
Mielőtt becsukhatta volna a száját, vágyaimnak engedve belekóstoltam az arám ajkaiba. Olyan volt, akár az ambrózia. És férfiúi elégedettségem nem mellesleg az egekbe szökött.
- Igen? - morogtam a szájába mosolyogva. - Csak voltam?
- Igen - helyeselt ő is vigyorogva, ahogy visszacsókolt. - Csak voltál. Most már nem egyszerűen csak dögös vagy, hanem a legszebb férfi, akivel valaha voltam.
- Hmmm... simogasd még egy kicsit az egómat - áttértem a nyakára.
A bársonyos bőre finom volt és forró. Fogaim közé csippentettem az érzékeny bőrt, majd erősen megszívtam. Az angyal a karjaimban kitárulkozott. Szárnyai elemelkedtek tőlünk, ujjai a hajamba vájtak. Körmei a fejbőrömet kínozták többért, míg a karja szinte bilincsbe zárta a fejemet a nyaka felett. Imádtam, ahogy reagál rám. Imádtam, hogy ismer.
És imádtam azért, mert visszatalált hozzám, hogy együtt élhessünk örökre.

77. fejezet: Mennyit ér a bőröd?

- Menj már ki, az Istenért! - toltam kifele a türelmetlen férfit az ajtón.
Egy fehér hajkoronát láttam meg a szemem sarkából, amit pár színes csík tarkított. Ez az alak egy pillanatra megtorpant a szoba ajtaja előtt.
- Mi van velem? - dugta be érdeklődve a színes fejű Jahve a fejét az ajtón. - Mintha a nevemet hallottam volna...
Azonban ahogy ezt megkérdezte, a szemei végigbarangoltak rajtam. Ráérősen végigmért, ahogy kényelmesebb pozitúrában az ajtókeretnek támaszkodott. Egy rágót rágott lassan. És amikor azt mondom, hogy lassan, úgy képzeljétek el, hogy 5 másodperc egy rágómozdulat. Ahogy pedig vigyorogva egy buborékot fújt, kiakadtam.
- MENJETEK MÁR KI!!! - ordítottam a két férfire, akik bámultak.
Idegesen markolásztam a rajtam lévő kelmét. Még nem szabadott volna ebben látnia. Most már holtbiztos, hogy nem ez lesz a választott anyag.
- Ne bámuljatok egy nőt, főleg ha esküvői ruhához keres anyagot - toppant be a harmadik testvér is a vöröske képében. Lucifer teli szájjal vigyorgott rám, akár egy ötéves. És a szavainak ellentmondva ő is meresztgetni kezdte a szemét, majd füttyentett. - Dögös vagy, babám. Mindig is tudtam, hogy a vörös a te színed.
Az arcom lassan egybeolvadt a ruhám árnyalatával. Tehror és Jahve csak helyeselni tudtak öccsük kijelentésén. Ez hízelgett női mivoltomnak, de képzeletben megráztam magam. Még mindig haragudtam rájuk. Legalábbis nagyon akarok rájuk haragudni. El is magyarázom, hogy miért.
Szóval, mikor Jahve újraindította az idő kerekét a fejében tett látogatás után, az eddig lefagyott emberkék egyöntetűen a párosunkra kapták a fejüket. Jahve nevetve paskolta meg a fejemet, mint valami gyereknek. Minden olyan gyorsan történt. Krin az ura felé lendült, aki látszólag Jahvénak akart nekiugrani, őt viszont védte a medvetermetű angyal, akit a felébredésemkor először láttam. A konyhából hatalmas csatazaj szűrődött a szobába, de láttam az anyámat is felpattanni ültéből, ahogy meglátott. Terhessége ellenére elővett egy akkora sarlót, amivel még egy ló fejét is le tudta volna vágni egy kecses csuklómozdulattal. A kitörni készülő össznépi bunyót a semmiből megjelenő Ryshia és Shadow tetőzte még, akik szintén a kísérőikkel, Luciferrel és Voddal érkeztek. Egy picit túlzsúfolt lett a szoba. A nagy tömegtől a térdeim elgyengültek, ahogy a szárnyaim is furamód bizseregni kezdtek. Megszédülve rogytam ismét az ágyra. Meglepetésemre leggyorsabban Krin sietett a segítségemre. Szárnyaival eltakarta előlem a többieket, közöttük villámló tekintetű urát is. Körülöttem így csupán sötétség maradt, Krin arcával, akinek az arcán izzottak az aranytetoválások. Egy fogas mosolyt villantott felém.
- Üdvözöllek, úrnőm - mondta halkan. - Remélem, nincs semmi baj.
Furcsállva néztem rá. Legalábbis próbáltam ránézni, mert kapásból hármat láttam az arcából.
- Mi történt velem? - kérdeztem kásás hangon, ahogy lágyan próbáltam megsimítani a halántékomat. Harmadjára sikerült megtalálnom az említett testtájamat.
- Pár napot aludtál, beküldtünk egy kóboristent az elmédbe, a Halál beteges munkakerülővé vált miattad, mert nem akart mellőled elmozdulni és valószínűleg ennek a következménye, hogy majdhogynem szétmegy a fejed - motyogta Krin, ahogy az ujjaival számolta a lehetőségeket. - Illetve egymásnak ugrasztottad az őspárt. Szép munka!
Krinre egyáltalán nem jellemző módon feltartotta a hüvelykujját helyeslően. Majd később kifaggatom a részletekről, ugyanis minimum az apokalipszisről maradhattam le, ha Krin ilyen szélesen vigyorog. Értetlenül fogadtam az információkat, amiket elméletileg mind én idéztem elő. Az agyam gyorsan próbálta magát összefoltozni, így 10 másodperc után (ugyanis ennyi időbe telt Tehrornak leszedni az oltalmamra kelő Krint) már bátrabban néztem szembe az urammal.
Dühösnek tűnt és vigasztalhatatlannak. Ahogy rám nézett, már felkészültem a harcra. Enyhén szétnyitottam a szárnyaimat már ösztönösen, hogy szabadabban tudjak mozogni, ha csetepatéra kerülne a sor. A következő reakciójára azonban nem voltam felkészülve. Sziklaszilárd karok tekeredtek a derekam köré és egy erős mellkashoz szorultam. Lendületből kapott fel az ágyról, így állva ölelkeztünk. Sötét hajkorona feküdt a vállamra, ahogy lehajolt az én magasságomba. Tehror úgy ölelt meg, mintha a világ túlvégéből jöttem volna vissza egy évszázad után. Habozva öleltem vissza.
- Annyira aggódtam érted - motyogta a nyakszirtembe. - Ne hagyj el soha. Abba belepusztulnék...
A szárnyaimmal is körbeöleltem ezt a nagy embert. Átvitt és szó szerinti is értelemben is hatalmas volt. Hozzám képest egy medve nagyságát közelítette meg. A teste vigasztalóan meleg és ismerős volt. Ott voltunk a mi kis burkunkban, azonban emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. A csatazajok elültek, ahogy újra leengedtem a szárnyaimat. Krin és az anyám mosolyogva néztek ránk. Ryshia és Shadow párosa gyanakodva figyelték egymást, mintha ellenséggel állnának szemben. Jahve és Raphael eltűntek a színről. Az őspár pedig fura alakot vett fel: Moira a vak kislány alakjában tündökölt, Daer pedig egy barna bőrű, suhanc kisfiú bőrébe bújt. Egymás mellett álltak, mintha nem élethalál harcot vívtak volna eddig a konyhában.
Még ezekben az alakokban is teljes ellentétek voltak. Azonban arra figyeltem fel, hogy Daer mintha... Tehror kicsinyített mása lett volna.

A szívem belesajdult a látványba. Átfutott az agyamon, hogyha egyszer fiunk lesz, vajon így fog-e kinézni... Megingatva a fejemet űztem ki a nem idetartozó gondolatokat. Moira csak nézett előre, azonban Daer mérgelődve felé pillantgatott, akár egy szerelmes kamasz.
- Nem tudnátok összejönni ismét? - csúszott ki a számon, mire mindenki felém kapta a fejét, beleértve a két gyereket is.
Legnagyobb meglepetésemre Daer válaszolt nekem meglepően tárgyilagosan.
- Mindegy, hogy mennyire szeretjük egymást, soha nem fogunk visszatérni oda, ahonnan indultunk. El kell ismernünk, hogy csak azért vonzódunk egymáshoz, mert az az átkozott boszorkány megátkozott bennünket.
- És abban mi a rossz? - néztem rájuk elképedve.
- Nem érted, ugye? - alakjából adódóan fel kellett rám néznie. Nem hazudtolva meg önmagát ezt már egy gunyoros mosollyal az arcán tette. - Szaporodásra késztetett minket, ez pedig káoszt fog okozni. Ha még mindig együtt lennénk, már több istenség lenne, mint ember...
- Azért ne legyél ennyire magabiztos! - szólt közbe a vak Moira, azonban az aranyos kislány arcán pír szökött fel.
- Pontosan tudod, hogy így van, Sorsszövő - nézett Moirára mosolyogva, majd felém fordult újra. Intett, hogy hajoljak közelebb, mert súgni akart valamit. Én óvatosan guggoltam le a fiúval egy vonalba, ő pedig egy gyermekhez híven mesélte az újságot a fülembe. - Amikor együtt éltünk, neki még nagyobb volt az étvágya, mint nekem. Persze én nem bántam, szinte géppé változtatott...
Ezen vigyorognom kellett. Kuncogva álltam fel ismét és Daer is jókedvűen vigyorgott.
- Mi ilyen vicces? - forgolódott Moira.
- Semmi, semmi - mondta az őspár másik tagja. - A lényeg, hogy ha mi együtt hálnánk még mindig, akkor több gyermekünk születne, vagyis több isten lenne, azok pedig a végén olyan véres összecsapásba keverednénk, mint mi, titánok. Ez pedig nekünk, a szülőknek fájna a legjobban.
Nem kellett folytatnia, értettem mindent. Ha a gyerekek, a testvérek egymást ölnék, akkor csak szívfájdalmat okoznának nekik. Ez a természet rendje. Ha túl sok isten lenne a láthatáron, óhatatlanul is egyeduralomra vágynának.
- Már hány gyereketek született? - vetette fel Ryshia a kérdést, azonban Lucifer gyorsan befogta a száját.
A démonlány hümmögve próbált kiszabadulni az ördög szorításából. Lucifer testét forgatva próbálta megakadályozni a szökést.
- Ilyet nem illik kérdezni! - nyögte a vöröske.
- Körülbelül 25 vagy 26? - mondta váratlanul Moira. A szemöldököm felszaladt a hajam tövéig. Nagyokat pislogtam, ahogy próbáltam ezt feldolgozni. - Plusz a kóborok, akiket nem egymással nemzettünk.
Az állam a padlót söpörte. És még azt mondják, hogy nem akarnak elszaporodni?!
- Mind férfi? - nyögtem értetlenül.
Valójában az fordult meg a fejemben, hogy mi van, ha mindegyik olyan tökéletes testet visel, mint ez a három? 
- Nem, utoljára egy négyesiker jött a világra - válaszolt Lucifer. - A húgaink. És reméljük, hogy nem is lesz több.
- Miért? - érdeklődtem.
- Az Apokalipszis négy lovasa után már csak rosszabb jöhet - felelte remegő ajkakkal Moira.
- Ez igaz - mondta Tehror is.
A titánnő összerezzent, ahogy meghallotta a bántó hangsúlyt.
- Nem vagyok várandós - sziszegte a fiának durván.
- Ha te mondod.... - szűkült össze a szeme a Halálnak. - Ezt mondtad akkor is, mielőtt a lányok megszülettek. Wendy, Fiona, Eva és Daniella anélkül látták meg a napvilágot, amit egy nap majd el kell pusztítaniuk, hogy tervezettek lettek volna.

Moira arca kivörösödött a dühtől, persze Daer csak vigyorgott, akár egy jóllakott óvodás. A fullánkos megjegyzésre viszont nem számítottam, főleg nem a Sorsszövőtől.
- Majd nektek is be fognak csúszni véletlen gyerekek - szúrt oda. - Fogadok, hogy Miyako a nászút alatt nem is fog kiengedni a hálószobából!
Az arcom kipirult az intim témától. Tehror legnagyobb elképedésemre válaszolt rá.
- Már megtette egyszer, jól éreztük magunkat és nem pottyantott ki négyesikreket! - sziszegte.
- Honnan veszed, hogy nem terhes már most?! - háborodott fel Moira.
- Azért, mert Raphael alul-fölül megvizsgálta, miközben mind a hárman itt voltunk!
- MI VAN??!! - háborodtam fel teljesen, miközben a párom felé fordultam. - Nőgyógyászatilag megvizsgáltattál, mialatt aludtam?!
Neki pedig még volt képe természetes arroganciát sugároznia magából.
- Természetesen - vette magától értetődőnek. - Annak a tudatában kellett cselekednem és megfelelő megoldást keresnem az illúzióproblémára, hogy ha növekszik benned egy élet, akkor az ne sérüljön meg a procedúra során.
- De muszáj volt MIND A HÁRMAN ITT LENNETEK??!! - utaltam itt az istentestvérekre.
Pír szökött fel a már amúgy is dühtől vöröslő arcomra, miközben megjelent a lelki szemeim előtt a kép, amin Jahve, Lucifer és Tehror egy fehér arkangyallal tárgyalnak a szétnyitott térdeim felett. Ez egyszerűen megalázó. Nem, nem egyszerűen. Ez égbekiáltóan megalázó.
- Jahve csak Raphaelt irányította, Lucifer pedig... - itt már elgondolkodott, majd összeráncolt homlokkal fordult az említett személy felé - te mit is csináltál?
A vöröske mosolya egyáltalán nem nyugtatott meg.
- Tartottam a gyertyát - nevetett Lucifer, idézve a híres mondást.
Miközben ő röhögött a saját viccén, Krin mellém lépett és a kezembe nyomott egy vadászkést.
- Én lefogom, te megnyúzod. Már ha szeretnéd... - mondta a lány behízelgő hangon. - Szerinted mennyit adnának a Sátán bőréért?
Erre Ryshia megragadta kísérője karját és simogatni kezdte. Lucifer nevetése a torkára fagyott, ahogy az általa szeretett nő cirógatta. Azonban legnagyobb megrökönyödésére a démonlány egy kis tapizás után ismét elvette róla a kezét és felénk fordult.
- Finomabb, mint a normális démonbőr, ráadásul nem fogja sem penge, sem golyó - válaszolt Ryshia a kérdésünkre meglepően semleges hangnemben. - Nagy profitra számíthattok!
A Sátán behúzott nyakkal távolodott hármunktól, ahogy egyre közelebb lépkedtünk hozzá, mind valamilyen fegyverrel felszerelkezve. Én, Krin és Ryshia mint bosszúálló angyalok, villogó szemekkel közelítettük meg a vörös hajú istenséget, aki végül a szoba egyik sarkába szorult és nem tudott tovább hátrálni.
- Tehát - szólaltam meg vészjósló hangon - miért is voltál ott a nőgyógyászati vizsgálatomon? Ha találsz egy jó indokot, talán nem bántunk. Ellenkező esetben - éreztem, ahogy szarvaim kiemelkedtek a koponyámból, szárnyaim tollai pedig fémmé szilárdultak, olyanok lettek, mint megannyi penge - nem ígérek semmi jót!