78. fejezet: Na, de fiúk!

"Lucifer szemszöge"
Végignéztem Miyakon, ahogy bevágta a durcás fejet. Piszok jól állt neki a vörös kelme, amit szégyenlősen a felsőtestéhez szorított. Az álom után visszatért a bőrének egészséges színe, vele együtt pedig a modora is. A felsőbbrendű testtartás, a szárnyak enyhe széttárása és az elbűvölő ajakbiggyesztés most is a részét képezte megjelenésének. Ozen génjeit véltem benne felfedezni. Az én modortalan, pimasz és mégis égbekiáltóan tehetséges tábornokom több tulajdonságot adott át a lányának, mint hinné.
A szemében vibráltak az emlékek, miszerint dühös ránk. Egy fenét! Ahhoz túl elbűvölőek vagyunk, viccen kívül. Jahve a hűvös mosolyával, Tehror pedig az elveszett kiskutyaszemekkel bármelyik lény szívét szétrepesztette volna. A lány nem is bírt rájuk nézni. Azonban ahogy erre gondoltam, felém villant a tekintete.
A hófehér szemeibe nézve láttam a vadállatot, ami szabadnak született. Jahve túl nagy pórázra eresztette a teremtése idején. Miyako lelke szárnyalásra lett teremtve, ezt a tényt pedig senki nem cáfolhatta meg. A vadállat a szemeiben vért kívánt, mivel amikor meg akart nyúzni, akkor nem sikerült neki. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megmenekültem. Visszagondolva csakis Fortuna, a nővérünk kelhetett a segítségemre, mert én rendesen berezeltem.

Pár órával ezelőtt
- Meg tudom magyarázni - mondtam a dühös lányokra nézve, ahogy a fegyvereikkel egyre közelebb jöttek.
Krin hideg arccal suhogtatta a pengéjét, Ryshia pedig nevetgélve vette elő a szablyáját csatára készen. Azonban a három nő közül Miyako volt a legfélelmetesebb. Az arkangyaltól kapott vadászkést stabilan tartva váltott át démoni hibrid formájára. A bőre sötétebbre váltott, a szemei pedig világítottak. Egy igazi bestia volt. Megnyúlt fogai villogtak, ahogy vicsorogni kezdett. Szárnyainak tollai élő pengékké változtak.
- 10 másodperced van, mielőtt kínhalálhoz közeli állapotba kerülsz - mondta lassan és artikuláltan.
Ez is már nem semmi teljesítmény volt a fogait tekintve. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, mielőtt hozzám érhettek volna. Nem haltam volna meg a megnyúzástól, azonban a fájdalom még hatalmas lett volna.
- Csupán ellenőriztem, hogy nem tőlem van-e a gyerek - csúszott ki a számon.
Gyerekek, ez a lehető legrosszabb válaszlehetőség egy ilyen szituációban. Egy embernőnek mondani ezt - már az is gyilkossághoz vezethet. Én azonban a Halál menyasszonyának mondtam ezeket a szavakat gyenge pillanatomban, ezzel megpecsételve a sorsomat. Miyako arcát szavakkal nem lehetett leírni. Valahol a sértettség, a sebzett vad és az éktelen harag között váltakozott a hangulata. Mozdult a keze és én felkészültem az elkövetkezendő fájdalomra. Azonban mielőtt belém vághatta volna a kést, Miyako anyja egy kiáltással a padlóra rogyott. A lány kése így a fejem mellett a falba csapódott be a hirtelen zavaró tényező hatására.
- Jól vagy, anya? - rohant oda a nőhöz Miyako, aki görcsösen rángatózott a földön.
Pedig éppen könyörögni akartam, hogy a bőröm csakis a kandalló felett lóghat, mert szőnyegként nem tudnám elviselni a látványát. Ez színtiszta szerencse volt. Hasán nyugodott a keze, ahogy a fájdalom átvette a teste felett az uralmat. A nő nem tudott értelmesen válaszolni, hanem csak felordított egyet.
- Ha ezt túlélem, esküszöm, hogy Ozen pöcsét levágom - motyogta a nő.
Tévedtem. Miyako az anyjától is bizonyára vett át egy s mást. Mélyeket lélegezve próbált meg felegyenesedni az említett személy. Ekkor láttam meg azt, ami ezt a fájdalomhullámot elindíthatta. A nő hasán két kis dudor látszott köldöktájékon. A démonbaba kifejlődésben levő szarvai. A terhesség előrehaladtához képest egészen nagyok voltak. Ebből következtetve egy bivalyerős félvér lesz. Ösztönösen cselekedve léptem oda hozzá és simítottam tenyeremet a nő hasára. Természetemhez híven engedtem az elménket összeérni a kis démonnal, aki benne növekedett.
Látásom kitárult, ahogy a csecsemő gondolatai elkezdtek beszűrődni a fejembe. Nagyon zavaros foszlányok voltak csupán, azonban azt ki tudtam venni belőlük, hogy fiú lesz és enyhén koraszülött. Miközben végeztem ezt a vizsgálatot, egy erőteljes pofon csattant az arcomon.
- Hogy mered... - morgott az anya, ahogy elővette a sarlóját, amivel egy erőteljes mozdulat kíséretében lesöpörte a kezemet a hasáról.
A kapcsolat megszakadt, a nő pedig ismét megrogyott a fájdalomtól.
- Hagyd, hogy segítsek! Rám hallgat a démonbaba! - támasztottam meg a vállánál fogva.
Ő kirángatta magát a kezeim közül. Utálkozva nézett rám, mintha én lettem volna az ősellensége. Bár... nem hibáztatom érte. A démonjaim már jó néhányszor vonszolták a Pokolba (legtöbbször) erőszakkal. És mivel szerződést kötöttünk, akárhogy is próbálkozik vele, soha nem szeghetjük meg a benne foglaltakat.
- Nem bízom benned - mondta fagyosan a várandós asszony, miközben a jelenlegi állapotában lehetséges legméltóságteljesebb pózt igyekezett felvenni. - Hagyd, hogy magam szenvedjem ki ezt a gyereket is...
Merev háttal kivonult a szobából. Mielőtt utána indulhattam volna, Ryshia helytelenítően ciccegett.
- Lucifer, ezt nem kellett volna - mondta vidám hangon a főtisztem.
- Ugyan mit? Én csak meg akartam vizsgálni a babát, hogy jól van-e! - fordultam felé hitetlenkedő fejjel.
- És közben azt sugalltad, hogy képtelen parancsolni a testének vagy vigyázni a saját gyermekének testi épségére - fejtette ki bővebben a démon. - Ez pedig egy nőnek olyan, mintha egy férfinak azt mondanánk, hogy "én tudok vigyázni magamra, nem kell a segítséged" vagy "egyedül is elvagyok, nem kérek a társaságodból" vagy "a harcból maradj ki, csak útban vagy". Egyszerűen eltiprod az önbecsülését és azt érzi ettől, hogy egy senki.
Dacosan összeszorítottam a számat, majd kisvártatva ellenkezésre nyitottam.
- De én... - azonban mielőtt újabb kifogással előrukkolhattam volna, a vámpírhercegnő felsikkantott.
- Miyako, téged eljegyeztek?! - ugrott oda a lányhoz egyből a gyűrűt látva, a hibrid pedig... zavarba jött.
- Öhm... igen - hajtotta le szégyenlősen a fejét.
Enyhén megemeltem a szemöldökömet, ahogy a vérhercegnő úgy kíváncsiskodott és csacsogott, mint egy normális tinilány. Miyako pedig csak irult-pirult, ahogy mindent elmesélt szóról-szóra.
Én pedig annak rendje és módja szerint kisunnyogtam a szobából.

"Tehror szemszöge"
Fel akartam falni. A vörös kelmével hihetetlenül jól nézett ki, azonban nélküle még inkább. A testem bizsergett, ahogy vitába szállt velünk. Olyan erősnek és egészségesnek tűnt! Könnyen el lehet felejteni, hogy órákkal ezelőtt ébredt fel csupán. Bevallom, kicsit csalódott voltam, mikor nem találtam terhességre utaló nyomokat. Azonban van egy jó tulajdonsága is ennek - legalább az arám mindenestül az enyém. Nem kell rajta senkivel sem osztoznom.
- Legyetek szívesek, takarodjatok kifelé - mondta mély hangon Miyako.
- Hé, így nem lehet az Istennel beszélni! - "háborodott fel" Jahve az elhangzottakon.
- Már a sógorom vagy - egyszerűsítette le a képletet Miyako. - Tehát olyan, mintha a húgod lennék.
- Okos, nagyon okos.... - motyogta Jahve, miközben kénytelen-kelletlen elhagyta a szobát.
Vigyorogva néztem a hátráló Lucifert is. Ő sem tudott ez ellen felhozni semmit, neki pedig több volt  a számláján. Elégedetten szemléltem a vörös öcsikém hangtalan távozását. Tűnődve néztem az angyalomra, akinek szárnyai fáradtan súrolták a padlót. Segítve neki megemeltem a szárnyait, hogy ne legyenek piszkosak.
- Köszönöm - nyögte elcsigázottan.
Alig állt a lábán. Az álom mégis most kezdte el kifejteni a hatását. Mostanra jelentkezett a kimerültség és a rossz kedv. Mintha Miyako másnapos lett volna.
- Gyere, üljünk le - húztam a szárnyánál fogva egy pihe-puha fotelhez.
- Oksi - motyogta.
Lehuppantam a hatalmas ülőalkalmatosságra, a menyasszonyom pedig rám zuhant erőtlenül, jelentős többlettömeget téve a mellkasomra. Ez a súly azonban a legkedvesebb volt a szívemnek. Ráérősen eligazgattam a szárnyait, ő pedig közben átkarolta a nyakamat, lábaival pedig körülölelte a csípőmet. Én csak vigasztalóan simogattam a hátát. A vörös kelme kettőnk közé gyűrődött, azonban a pánt nélküli melltartó úgy védte viselőjét, akár egy páncél.
Arca a nyakszirtemnél nyugodott, akár egy kiscicának. A meleg levegő engem is felmelegített belülről. Mintha... valami végre betöltötte volna a szívemben azt a bizonyos űrt. Nem tudom, hogy meddig ölelkeztünk. Jó volt érezni a meleg testét az enyémhez közel, így mintha valaki az én ölelésemet kereste volna. A Halál nem sokszor kap ebből az érzésből.
- Annyira örülök... - remegett a hangja, ahogy megtörte a köztünk levő csendet.
- Minek örülsz, angyalom? - suttogtam neki puhán.
- Hogy... valóságos vagy - markolta meg a pólóm anyagát. - Hogy nem csak a képzeletem szülötte vagy, nem csupán egy vágyálom...
Eltűnődve hallgattam ezeket a szavakat.
- Mit vetített eléd Gaela? - kérdeztem rá óvatosan.
Ő csillogó szemekkel rám nézett. A fehér szemei elfelhősödtek, ahogy emlékezett. Egy teljesen másik világban járt.
- Visszavitt az emberi létbe - kezdte. - Úgy ébredtem az illúziómban, mintha ezt az egészet csak álmodtam volna.
- Ezt? - pillantottam körbe.
A halhatatlanok egész világa, az éjszaka valódi árnyalatai és még az én személyem is... álomszerűvé vált a társam számára. Ez elviselhetetlenül nehezedett a szívemre, pedig tudtam, hogy már itt van velem. Akaratlanul is szorosabban öleltem.
Miyako körbemutatott a szobán, hevesen gesztikulálva. Végre megértettem. A nagynéném alkalmazta a legősibb trükköt, amit a halhatatlanok ismernek. Elhitetjük az emberi aggyal, hogy csupán álmodta az alkalmat, amikor látott minket. Általában a saját házukban, a saját ágyukban ébrednek fel, ezzel is növelve a valóság valószínűségét.
Bevallom, én is ezt alkalmaztam volna a titán helyében. Igen, szakállas trükk, de mindig beválik. Itt igaz a mondás, miszerint hiszem, ha látom. Azonban ennek van egy másik fele is: csak azt látom, amiben hiszek. Ebben a körforgásban pedig könnyű elhelyezni egy olyan álomszerű illúziót, ami megmagyarázza, hogy miért nem láthatott minket és találkozhatott velünk.
- A szüleim olyan... valóságosak voltak - pihegte gyengén. - Mintha az ottani életbe csöppentem volna vissza.
- Akkor hogy találtál ki az álomból? - vontam össze a szemöldökömet tűnődve.
- Christian segített - motyogta, én pedig megfeszültem. Ki a fene az a Christian? - Mintha ő képes lett volna egyszerűen széttépni az illúziót és a valóság darabkáit tette volna a helyére.
Biztosan Isaiahról beszél. Miután beküldtük Miyako tudatalattijába, a lány agya azonnal érzékelte a behatolót. Miyako elkezdett hánykolódni az ágyon, a fiúnak pedig elvörösödött a feje. Egy halhatatlan agya biztosan nagyobb kihívás volt az öcsénknek, mint hittük.
- Fura volt. Mindenkit láttam, csupán más alakban. Lucifer, Ryshia, még Moira is! Mindenki ott volt. Még te is... - mondta, ahogy ismét elmerült a világában. A menyasszonyom tekintete elfelhősödött, arcbőre pedig kipirult. - Annyira dögös voltál...
Mielőtt becsukhatta volna a száját, vágyaimnak engedve belekóstoltam az arám ajkaiba. Olyan volt, akár az ambrózia. És férfiúi elégedettségem nem mellesleg az egekbe szökött.
- Igen? - morogtam a szájába mosolyogva. - Csak voltam?
- Igen - helyeselt ő is vigyorogva, ahogy visszacsókolt. - Csak voltál. Most már nem egyszerűen csak dögös vagy, hanem a legszebb férfi, akivel valaha voltam.
- Hmmm... simogasd még egy kicsit az egómat - áttértem a nyakára.
A bársonyos bőre finom volt és forró. Fogaim közé csippentettem az érzékeny bőrt, majd erősen megszívtam. Az angyal a karjaimban kitárulkozott. Szárnyai elemelkedtek tőlünk, ujjai a hajamba vájtak. Körmei a fejbőrömet kínozták többért, míg a karja szinte bilincsbe zárta a fejemet a nyaka felett. Imádtam, ahogy reagál rám. Imádtam, hogy ismer.
És imádtam azért, mert visszatalált hozzám, hogy együtt élhessünk örökre.

77. fejezet: Mennyit ér a bőröd?

- Menj már ki, az Istenért! - toltam kifele a türelmetlen férfit az ajtón.
Egy fehér hajkoronát láttam meg a szemem sarkából, amit pár színes csík tarkított. Ez az alak egy pillanatra megtorpant a szoba ajtaja előtt.
- Mi van velem? - dugta be érdeklődve a színes fejű Jahve a fejét az ajtón. - Mintha a nevemet hallottam volna...
Azonban ahogy ezt megkérdezte, a szemei végigbarangoltak rajtam. Ráérősen végigmért, ahogy kényelmesebb pozitúrában az ajtókeretnek támaszkodott. Egy rágót rágott lassan. És amikor azt mondom, hogy lassan, úgy képzeljétek el, hogy 5 másodperc egy rágómozdulat. Ahogy pedig vigyorogva egy buborékot fújt, kiakadtam.
- MENJETEK MÁR KI!!! - ordítottam a két férfire, akik bámultak.
Idegesen markolásztam a rajtam lévő kelmét. Még nem szabadott volna ebben látnia. Most már holtbiztos, hogy nem ez lesz a választott anyag.
- Ne bámuljatok egy nőt, főleg ha esküvői ruhához keres anyagot - toppant be a harmadik testvér is a vöröske képében. Lucifer teli szájjal vigyorgott rám, akár egy ötéves. És a szavainak ellentmondva ő is meresztgetni kezdte a szemét, majd füttyentett. - Dögös vagy, babám. Mindig is tudtam, hogy a vörös a te színed.
Az arcom lassan egybeolvadt a ruhám árnyalatával. Tehror és Jahve csak helyeselni tudtak öccsük kijelentésén. Ez hízelgett női mivoltomnak, de képzeletben megráztam magam. Még mindig haragudtam rájuk. Legalábbis nagyon akarok rájuk haragudni. El is magyarázom, hogy miért.
Szóval, mikor Jahve újraindította az idő kerekét a fejében tett látogatás után, az eddig lefagyott emberkék egyöntetűen a párosunkra kapták a fejüket. Jahve nevetve paskolta meg a fejemet, mint valami gyereknek. Minden olyan gyorsan történt. Krin az ura felé lendült, aki látszólag Jahvénak akart nekiugrani, őt viszont védte a medvetermetű angyal, akit a felébredésemkor először láttam. A konyhából hatalmas csatazaj szűrődött a szobába, de láttam az anyámat is felpattanni ültéből, ahogy meglátott. Terhessége ellenére elővett egy akkora sarlót, amivel még egy ló fejét is le tudta volna vágni egy kecses csuklómozdulattal. A kitörni készülő össznépi bunyót a semmiből megjelenő Ryshia és Shadow tetőzte még, akik szintén a kísérőikkel, Luciferrel és Voddal érkeztek. Egy picit túlzsúfolt lett a szoba. A nagy tömegtől a térdeim elgyengültek, ahogy a szárnyaim is furamód bizseregni kezdtek. Megszédülve rogytam ismét az ágyra. Meglepetésemre leggyorsabban Krin sietett a segítségemre. Szárnyaival eltakarta előlem a többieket, közöttük villámló tekintetű urát is. Körülöttem így csupán sötétség maradt, Krin arcával, akinek az arcán izzottak az aranytetoválások. Egy fogas mosolyt villantott felém.
- Üdvözöllek, úrnőm - mondta halkan. - Remélem, nincs semmi baj.
Furcsállva néztem rá. Legalábbis próbáltam ránézni, mert kapásból hármat láttam az arcából.
- Mi történt velem? - kérdeztem kásás hangon, ahogy lágyan próbáltam megsimítani a halántékomat. Harmadjára sikerült megtalálnom az említett testtájamat.
- Pár napot aludtál, beküldtünk egy kóboristent az elmédbe, a Halál beteges munkakerülővé vált miattad, mert nem akart mellőled elmozdulni és valószínűleg ennek a következménye, hogy majdhogynem szétmegy a fejed - motyogta Krin, ahogy az ujjaival számolta a lehetőségeket. - Illetve egymásnak ugrasztottad az őspárt. Szép munka!
Krinre egyáltalán nem jellemző módon feltartotta a hüvelykujját helyeslően. Majd később kifaggatom a részletekről, ugyanis minimum az apokalipszisről maradhattam le, ha Krin ilyen szélesen vigyorog. Értetlenül fogadtam az információkat, amiket elméletileg mind én idéztem elő. Az agyam gyorsan próbálta magát összefoltozni, így 10 másodperc után (ugyanis ennyi időbe telt Tehrornak leszedni az oltalmamra kelő Krint) már bátrabban néztem szembe az urammal.
Dühösnek tűnt és vigasztalhatatlannak. Ahogy rám nézett, már felkészültem a harcra. Enyhén szétnyitottam a szárnyaimat már ösztönösen, hogy szabadabban tudjak mozogni, ha csetepatéra kerülne a sor. A következő reakciójára azonban nem voltam felkészülve. Sziklaszilárd karok tekeredtek a derekam köré és egy erős mellkashoz szorultam. Lendületből kapott fel az ágyról, így állva ölelkeztünk. Sötét hajkorona feküdt a vállamra, ahogy lehajolt az én magasságomba. Tehror úgy ölelt meg, mintha a világ túlvégéből jöttem volna vissza egy évszázad után. Habozva öleltem vissza.
- Annyira aggódtam érted - motyogta a nyakszirtembe. - Ne hagyj el soha. Abba belepusztulnék...
A szárnyaimmal is körbeöleltem ezt a nagy embert. Átvitt és szó szerinti is értelemben is hatalmas volt. Hozzám képest egy medve nagyságát közelítette meg. A teste vigasztalóan meleg és ismerős volt. Ott voltunk a mi kis burkunkban, azonban emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. A csatazajok elültek, ahogy újra leengedtem a szárnyaimat. Krin és az anyám mosolyogva néztek ránk. Ryshia és Shadow párosa gyanakodva figyelték egymást, mintha ellenséggel állnának szemben. Jahve és Raphael eltűntek a színről. Az őspár pedig fura alakot vett fel: Moira a vak kislány alakjában tündökölt, Daer pedig egy barna bőrű, suhanc kisfiú bőrébe bújt. Egymás mellett álltak, mintha nem élethalál harcot vívtak volna eddig a konyhában.
Még ezekben az alakokban is teljes ellentétek voltak. Azonban arra figyeltem fel, hogy Daer mintha... Tehror kicsinyített mása lett volna.

A szívem belesajdult a látványba. Átfutott az agyamon, hogyha egyszer fiunk lesz, vajon így fog-e kinézni... Megingatva a fejemet űztem ki a nem idetartozó gondolatokat. Moira csak nézett előre, azonban Daer mérgelődve felé pillantgatott, akár egy szerelmes kamasz.
- Nem tudnátok összejönni ismét? - csúszott ki a számon, mire mindenki felém kapta a fejét, beleértve a két gyereket is.
Legnagyobb meglepetésemre Daer válaszolt nekem meglepően tárgyilagosan.
- Mindegy, hogy mennyire szeretjük egymást, soha nem fogunk visszatérni oda, ahonnan indultunk. El kell ismernünk, hogy csak azért vonzódunk egymáshoz, mert az az átkozott boszorkány megátkozott bennünket.
- És abban mi a rossz? - néztem rájuk elképedve.
- Nem érted, ugye? - alakjából adódóan fel kellett rám néznie. Nem hazudtolva meg önmagát ezt már egy gunyoros mosollyal az arcán tette. - Szaporodásra késztetett minket, ez pedig káoszt fog okozni. Ha még mindig együtt lennénk, már több istenség lenne, mint ember...
- Azért ne legyél ennyire magabiztos! - szólt közbe a vak Moira, azonban az aranyos kislány arcán pír szökött fel.
- Pontosan tudod, hogy így van, Sorsszövő - nézett Moirára mosolyogva, majd felém fordult újra. Intett, hogy hajoljak közelebb, mert súgni akart valamit. Én óvatosan guggoltam le a fiúval egy vonalba, ő pedig egy gyermekhez híven mesélte az újságot a fülembe. - Amikor együtt éltünk, neki még nagyobb volt az étvágya, mint nekem. Persze én nem bántam, szinte géppé változtatott...
Ezen vigyorognom kellett. Kuncogva álltam fel ismét és Daer is jókedvűen vigyorgott.
- Mi ilyen vicces? - forgolódott Moira.
- Semmi, semmi - mondta az őspár másik tagja. - A lényeg, hogy ha mi együtt hálnánk még mindig, akkor több gyermekünk születne, vagyis több isten lenne, azok pedig a végén olyan véres összecsapásba keverednénk, mint mi, titánok. Ez pedig nekünk, a szülőknek fájna a legjobban.
Nem kellett folytatnia, értettem mindent. Ha a gyerekek, a testvérek egymást ölnék, akkor csak szívfájdalmat okoznának nekik. Ez a természet rendje. Ha túl sok isten lenne a láthatáron, óhatatlanul is egyeduralomra vágynának.
- Már hány gyereketek született? - vetette fel Ryshia a kérdést, azonban Lucifer gyorsan befogta a száját.
A démonlány hümmögve próbált kiszabadulni az ördög szorításából. Lucifer testét forgatva próbálta megakadályozni a szökést.
- Ilyet nem illik kérdezni! - nyögte a vöröske.
- Körülbelül 25 vagy 26? - mondta váratlanul Moira. A szemöldököm felszaladt a hajam tövéig. Nagyokat pislogtam, ahogy próbáltam ezt feldolgozni. - Plusz a kóborok, akiket nem egymással nemzettünk.
Az állam a padlót söpörte. És még azt mondják, hogy nem akarnak elszaporodni?!
- Mind férfi? - nyögtem értetlenül.
Valójában az fordult meg a fejemben, hogy mi van, ha mindegyik olyan tökéletes testet visel, mint ez a három? 
- Nem, utoljára egy négyesiker jött a világra - válaszolt Lucifer. - A húgaink. És reméljük, hogy nem is lesz több.
- Miért? - érdeklődtem.
- Az Apokalipszis négy lovasa után már csak rosszabb jöhet - felelte remegő ajkakkal Moira.
- Ez igaz - mondta Tehror is.
A titánnő összerezzent, ahogy meghallotta a bántó hangsúlyt.
- Nem vagyok várandós - sziszegte a fiának durván.
- Ha te mondod.... - szűkült össze a szeme a Halálnak. - Ezt mondtad akkor is, mielőtt a lányok megszülettek. Wendy, Fiona, Eva és Daniella anélkül látták meg a napvilágot, amit egy nap majd el kell pusztítaniuk, hogy tervezettek lettek volna.

Moira arca kivörösödött a dühtől, persze Daer csak vigyorgott, akár egy jóllakott óvodás. A fullánkos megjegyzésre viszont nem számítottam, főleg nem a Sorsszövőtől.
- Majd nektek is be fognak csúszni véletlen gyerekek - szúrt oda. - Fogadok, hogy Miyako a nászút alatt nem is fog kiengedni a hálószobából!
Az arcom kipirult az intim témától. Tehror legnagyobb elképedésemre válaszolt rá.
- Már megtette egyszer, jól éreztük magunkat és nem pottyantott ki négyesikreket! - sziszegte.
- Honnan veszed, hogy nem terhes már most?! - háborodott fel Moira.
- Azért, mert Raphael alul-fölül megvizsgálta, miközben mind a hárman itt voltunk!
- MI VAN??!! - háborodtam fel teljesen, miközben a párom felé fordultam. - Nőgyógyászatilag megvizsgáltattál, mialatt aludtam?!
Neki pedig még volt képe természetes arroganciát sugároznia magából.
- Természetesen - vette magától értetődőnek. - Annak a tudatában kellett cselekednem és megfelelő megoldást keresnem az illúzióproblémára, hogy ha növekszik benned egy élet, akkor az ne sérüljön meg a procedúra során.
- De muszáj volt MIND A HÁRMAN ITT LENNETEK??!! - utaltam itt az istentestvérekre.
Pír szökött fel a már amúgy is dühtől vöröslő arcomra, miközben megjelent a lelki szemeim előtt a kép, amin Jahve, Lucifer és Tehror egy fehér arkangyallal tárgyalnak a szétnyitott térdeim felett. Ez egyszerűen megalázó. Nem, nem egyszerűen. Ez égbekiáltóan megalázó.
- Jahve csak Raphaelt irányította, Lucifer pedig... - itt már elgondolkodott, majd összeráncolt homlokkal fordult az említett személy felé - te mit is csináltál?
A vöröske mosolya egyáltalán nem nyugtatott meg.
- Tartottam a gyertyát - nevetett Lucifer, idézve a híres mondást.
Miközben ő röhögött a saját viccén, Krin mellém lépett és a kezembe nyomott egy vadászkést.
- Én lefogom, te megnyúzod. Már ha szeretnéd... - mondta a lány behízelgő hangon. - Szerinted mennyit adnának a Sátán bőréért?
Erre Ryshia megragadta kísérője karját és simogatni kezdte. Lucifer nevetése a torkára fagyott, ahogy az általa szeretett nő cirógatta. Azonban legnagyobb megrökönyödésére a démonlány egy kis tapizás után ismét elvette róla a kezét és felénk fordult.
- Finomabb, mint a normális démonbőr, ráadásul nem fogja sem penge, sem golyó - válaszolt Ryshia a kérdésünkre meglepően semleges hangnemben. - Nagy profitra számíthattok!
A Sátán behúzott nyakkal távolodott hármunktól, ahogy egyre közelebb lépkedtünk hozzá, mind valamilyen fegyverrel felszerelkezve. Én, Krin és Ryshia mint bosszúálló angyalok, villogó szemekkel közelítettük meg a vörös hajú istenséget, aki végül a szoba egyik sarkába szorult és nem tudott tovább hátrálni.
- Tehát - szólaltam meg vészjósló hangon - miért is voltál ott a nőgyógyászati vizsgálatomon? Ha találsz egy jó indokot, talán nem bántunk. Ellenkező esetben - éreztem, ahogy szarvaim kiemelkedtek a koponyámból, szárnyaim tollai pedig fémmé szilárdultak, olyanok lettek, mint megannyi penge - nem ígérek semmi jót!

76. fejezet: Storytime - Az összetört szív mindenkinek ugyanúgy fáj

Több rajongó kérésére a saját eszemtől fogom folytatni a történetet. Nem is húzom az időt!
Nézzük, Miyako még mikbe keveredik...
Aislynn

Tehát Mária volt az, akire Jahve vágyott. Szép nő volt, különösen tiszta és aprólékos jellemmel. Mellettem hirtelen megjelent Jahve kivetülése, folytatva a mesélést, miközben a fehér teret felváltotta valami más. Mária lakhelyére érkeztünk, ahol a nő az utcán éppen a jegyesével, Józseffel volt. Az Isten szomorú szemekkel nézett a párosra, akik boldognak tűntek. A korhoz képest nagyon szerelmesnek és vidámnak látszottak. Jahve hangja közvetlenül mellőlem jött.
- Tudod, nincsen semmiféle isteni terv - mondta egyenesen rám nézve. Ezúttal nem a múltbeli énje beszélt, hanem a jelenbeli. Mégis ugyanolyan szomorúnak tűnt, mint annak idején. - Az emberek ezzel szeretnek dobálózni, hogy "az Isten mindent eltervezett már az idők kezdetén"... Ez nem igaz. Mindig voltam inkább művészi alkat, mint amolyan előre tervező ősöreg. Tudnod kell még azt, hogy az emberek és az emberhez hasonló lények szabad akarata mindent felülír. Tehát, ha lenne akármilyen tervem is, már régen dobhattam volna a kukába - én hitetlenkedve néztem rá.
- De akkor mi van a Moirától kapott ajándékoddal, a jövőbe látással? - pislogtam meglepetten.
Ő csak elmosolyodott a kérdésemre.
- Természetesen megvan - vont vállat. - Nem tagadom, látok előre bizonyos időtávlatból eseményeket, de ez olyasmi, ami megbízhatatlan. Gondolj bele: ha egy gyermek 3 perccel később jön ki az óráról, mert még egy pár szót váltott vele az egyik barátja, már más fog vele történni. Lehet, hogy nem fogja elérni az iskolabuszt, ezért gyalog kell mennie. Az út során találkozik egy kolduslánnyal, akinek pénzt ad ételre. A lány nem hal éhen. Én pedig azt jósoltam, hogy a fiú eléri a buszt. Soha nem találkozott volna a lánnyal. A lány pedig éhen halt volna.
Értettem a példát. A jövő túlságosan képlékeny volt. Bármi megtörténhet velünk, mert minden a szabad akaratunktól függ.
- Te pedig rávehetted volna Armát, hogy térjen vissza és legyen az arád. Megalkothattad volna úgy a jövőjét, de nem tetted. Miért? - a tekintetemet visszafordítottam a nevetgélő kivetülésekre.
- Neki is járt a szabad akarat - felelt Jahve. - Még eonokkal az emberekkel előtt megfogadtam, hogy nem teremtek rabszolgákat. Lényeket akartam, amik képesek maguktól cselekedni és nem várnak a parancsaimra.
- Soha nem voltál önző, ugye? - csúszott ki a számon a kérdés.
Jahve csak felnevetett.
- Az az öcséim szerepe - csettintett egyet.
Az idő kereke felgyorsult. A házban maradva néztük, ahogy gyorsan váltogatja egymást nappal és éjszaka. Közben pedig a legidősebb testvér csak mesélt.
- Volt, hogy meglátogattam. Koldusgyermek vagy dolgozó ember bőrébe bújtam és bekopogtattam hozzá. Ételt vagy vizet kértem tőle - nézett maga elé. - Ő mindig adott, pedig soha nem mondtam meg, hogy miért kell és hogy ki vagyok. Ő csak jószándékú volt és soha nem kérdezett semmit - A szívem bizsergett. A tenyeremet a mellkasom közepére tettem, hogy elállítsam a sajgást. Sajna nem használt. - Aztán jött Jozef...
- Jozef? Nem József? - kérdeztem meglepődve.
- Ugyanaz - intett egyet a kezével. - Ugyanaz a név csak más nyelven. De a jelentése így is ugyanaz: Jahve gyarapítson - nézett rám oldalasan, dühtől összeszűkült szemekkel. - Hát nem vicces az anyám? Pont egy ilyen nevű ember szeretett bele abba a nőbe, akit arámnak akartam...
A tekintetéből már tudtam következtetni. Amikor pedig a háttérben Máriának megjelent egy angyal, hogy elmondja, az Isten gyermekét fogja kihordani, már mérget vettem volna rá. Jézus csupán azért került be a képbe, mert... Jahve ki akarta jelölni a területét a másik férfinek. Mint egy kutya, aki csak azért pisil le egy fát, hogy tudja a többi, hogy az az ő tulajdona.
- Teherbe ejtetted? - vontam kérdőre suttogva. - Csakhogy elriaszd a jegyesét, igaz?
- Igen - dörzsölte meg a tarkóját, ahogy ő is nézte a jelenést. - Magamnak akartam a testét és a lelkét egyaránt. A lelkét én teremtettem, tehát bármikor kapcsolatot tudtam vele teremteni. A teste viszont... nem volt az enyém. És azt akartam, hogy az is az én jelemet viselje.
Egy kérdés fúrta az oldalamat. Nagyon. De szerintem a tieteket is néha már piszkálta ez a kérdés, ha a Bibliára gondoltok.
- És... - haboztam, ezért Jahve rám nézett.
- Mi az? - pislogott lassan, mintha álomból ébredne, ahogy elemelte a tekintetét Mária meglepett és egyben megdicsőült arcáról.
- Hogyan... tudod - ő továbbra is csak pislogott értetlenül, én pedig vörösödtem. - Tudod... - a csípőmmel tettem pár félreérthetetlen mozdulatot. Vessetek meg, röhögjetek ki, de az Istennel nem lehet egyszerűen a szexről beszélgetni, még ha az illető vagány punk külsőbe is van becsomagolva.
Jahve pedig röhögött rajtam.
- Mármint hogy hogyan termékenyítettem meg? - segített ki idegesítően mosolyogva. Tűnődve megemelte az egyik szemöldökét, mintha gondolkodnia kellene a kérdésen. - Tudod a mesét. Volt a méhecske meg a virág. A méhecskének volt egy jó hosszú és vastag fullánkja...
A vállába bokszoltam, hogy ne etessen már hülyeségekkel. Ő továbbra is csak nevetett rajtam.
- Nem a korhatáros verzióra vagyok kíváncsi! - fontam morcosan össze a karjaimat a mellkasom előtt.
Jahve úgy csinált, mintha megborzongott volna. Aztán emlékezett. A háttérben körvonalazódott egy csodás éjszakai táj, ami szinte földöntúlinak tűnt. Úgy tűnt, kezd visszaemlékezni. Aztán a horizonton meg is jelent a lány. Talpig érő csuhában futott egy kis pajta felé. Ott egy férfialak bontakozott ki egyenesen a sötétből. Azonban mielőtt találkoztak volna, a szereplők 'megfagytak'. Én csak pislogtam, hátha így életre kelnek, azonban nem ez történt.
- Legyen elég annyi, hogy ebben a korban nem voltak nőgyógyászok - csettintett Jahve, mire a tér ismét formáját vesztette, csupán egy nagy fehérségben álltunk. - Nem volt szűz. A lelke érezte velem a kapcsolatot. A teste követte, de ez csupán egy éjszakáig tartott...
- Azt remélted, hogy Jozef így elhagyja, te pedig felkarolhatod - tippeltem meg a sztori folytatását.
Ő bólintva értett egyet a következtetésemmel. Fájdalom suhant át az arcán.
- Felvállalta - nyögte ki nehezen, ajkai felett izzadságcseppek gyöngyöztek. - Felvállalta az eddigi létem legszebb éjszakájának gyümölcsét. Ő nevelte fel... a húsom és vérem. A gyermekemet. A közös gyermekünket!
Szabályosan remegett. A fehérség kezdett repedezni, ahogy az emlékei a felszínre akartak törni. Egy-egy résen át láttam villanásokat. Szinte mindegyiken a szent család volt látható. Jézus növekedett, egyre nagyobb és bölcsebb lett, míg a szülők boldogan öregedtek egymás oldalán. Jahve próbálta ráncba szedni az elméjét, így az ablakként szolgáló repedések egyre kisebbek lettek.
- ... Őt választotta. Engem hibának tartott - jelentette ki az Isten, ahogy minden repedés begyógyult.
- Honnan veszed ezt? - vágtam rá.
- Isten vagyok, rémlik? - vágott vissza bunkón. - Tudok a gondolatok között olvasni. Olvastam a fejében és a lelkében. Azon az estén mindent megvallottam neki, Miyako - nézett rám úgy, mint egy sebzett vad. Lélegezni is elfelejtettem a tekintetének intenzitásától. - Mindent. Kiöntöttem neki az elmémet és a lábai elé helyeztem a szívemet. Ő pedig a kecses lábával, egyetlen mozdulattal széttaposta!
Fájdalom és... bosszúvágy csillogott azokban a kék szemekben. Ennyi emberi érzést még nem láttam egy isteni lényen tükröződni. Már látom a különbséget a három testvér között. Jahve foglalkozik a legtöbbet az emberekkel. Az érzései ezért nagyon hasonlóak.
Lefehéredtem, ahogy az agyam feldolgozta az eddigi információkat és következtetésre jutottam. Nagyot nyelve próbáltam megmozdítani a mázsás súllyal vetekedő nyelvemet.
- Ugye nem... bosszúból engedted, hogy Jézust megöljék? - néztem rá várakozóan. - Ugye nem Márián akartál így bosszút állni azért, mert összetörte a szívedet?
- Nem egyszerűen összetörte, Miyako - pillantott rám oldalról, ahogy egy intéssel megváltoztatta a teret.
A három kereszttel találtam magam szemben. Ismerősek voltak. A középsőn lévő embert éppen oldalba szúrták egy lándzsával. A hús émelyítő cuppanással vált el a fémtől, ahogy a katona kirántotta a fegyvert. Mária pedig a kereszt tövében zokogott. Fájdalmasan, kínzóan és végeláthatatlanul folytak a könnyei, ahogy fiát keresztre feszítették.
- Legalább az vigasztalt, hogy jobban sírt az én gyermekem után, mint a saját párja után - rebegte Jahve. - Az emberiséget persze meg akartam szabadítani a bűntől, amit a prototípusok követtek el. Egybekötöttem a kellemeset a hasznossal.
Hátrahőköltem a szavaitól. Mintha minimum arcon ütött volna.
- Te megölted a fiatokat, mert visszautasított?! - foglaltam össze felháborodva.
- Nem visszautasított! Mosolyogva rátiport a szívemre és kifacsarta! - fakadt ki Jahve, a körülöttünk levő kép pedig vibrálni kezdett. - Azt akartam, hogy ugyanazt érezze, mint én. Azonban... Jézus folyamatosan hozzám imádkozott, bízva a jóságos atyjában. Csupán az ő iránti szeretetemből fakadt az, hogy nem valami alattomosabbhoz folyamodtam.
Ahogy ezeket kimondta, a tér úgy hullott körülöttünk darabokra. Ordítások hangzottak fel minden irányból, én pedig a füleimre szorítottam a kezeimet. Különböző érzések csaptak össze körülöttünk, akár a dühös óceán. Jahve pedig csak állt középen, akár egy sziget. Egy helyben állt, mozdulatlanul, előre meredve. Aztán ő is csatlakozott az ordítók kórusához. Fejét hátravetve megfeszültek az inak a nyakán. És csak kiáltott fájdalmában.
Én pedig akkor jöttem rá mindenre. Ez az egész az ő tudatában volt. Az Isten beengedett a fejébe. És most láttam, ahogy egy évmilliós elme összeomlik az emberi érzelmek súlya alatt.
A tér pedig felrobbant.

...

Visszatértünk. Ismét a szobában voltunk a körülöttünk lefagyott emberekkel.
- Nem értem, hogy mi között kéne választanom - nyögtem ki nehezen, ahogy visszaestem a testembe.
Jahve elkínzottan nézett rám. A szoba sarkában guggoltam, ő pedig előttem állt.
- Megadom neked azt, ami Máriának is megadatott - húzta grimaszra a száját. - Egy szavadba kerül, én pedig adok neked egy tiszta lapot, emberként. Nem fogsz emlékezni semmire. Újra csecsemőként megszületsz és normális emberként élheted le az életedet egy normális férfi mellett.
Kikerekedett szemekkel fogadtam az ajánlatát.
- És... mi a másik verzió? - néztem rá tűnődve.
- Az, hogy gratulálok a közelgő esküvőhöz és mosolyogva fogok előttetek állni, mikor összeadlak titeket és áldásom adom rátok. Közösen nemztek egy fészeknyi gyereket, akiket mindenható halhatatlanoknak neveltek fel - sorolta, nekem pedig megdobbant a szívem.
Ránéztem a fagyott Tehrorra, aki a világom közepét jelentette már. Annyi mindent éltünk már át együtt. És ha rajtam múlik, az örökkévalóságot is együtt fogjuk tölteni.
És hogy miért nem vágyom az emberi létre? Ez pofonegyszerű. Én már nem vagyok ember. Én már a sötétséghez tartozom. A másik oldalon játszom. Az emberi lét már túl unalmas lenne, még akkor is, ha mindent elfelejtenék. Tudjátok, miért? Azért, mert a lelkem tudná az igazságot.
Ismerném a Halált még emberként is, jobban bárki másnál. Elmondhatnám, hogy találkoztam az Atyával, aki valójában egy vagány punk. Az ördöggel táncoltam az egész Pokol népe előtt. Gonosz tündérek fosztottak meg a szárnyaimtól és szolgáltam testőrként egy emberi családnál is. Sőt, már többször is éreztem magam halottnak belül és szintén többször voltam ténylegesen halott.
Hát nem ironikus, hogy a Halál mellett érzem igazán azt, hogy élek?
- Látom a tekintetedben a döntést. Már készítem a nászajándékot - emelte fel a kezét, hogy csettintsen, de intettem neki.
- Nem kell nászajándék - vágtam rá. - Elég az, ha ott leszel az esküvőn!
A mosolya egészen a szeméig húzódott, ahogy nevetve feloldotta az időzárat.

75. fejezet: Istenem!

Sziasztok! Először is bocsánat a hatalmas, ezúttal tényleg megbocsáthatatlan kiesést. Súlyos ihlethiányban szenvedtem, azonban a múlt héten utaztam, kirándultam és játszottam - tehát feltöltődtem. Olyan ötleteim vannak, hogy csak na! És tudjátok mit? Alkut ajánlok nektek.
Az alku tárgya a következő: 4 hetes turnust akarok csinálni, amihez kapcsolódik egy játék is, amihez ti kelletek. A ti dolgotok az lenne, hogy a blog szélén lévő sávban szavaznátok az adott hét szavára.
Ez a szó lesz a főtémája a hét részének. Lehet, hogy angol kifejezéseket is megadok vagy akár franciát is. Nem szó szerint fog benne szerepelni az adott kifejezés, hanem csupán témaként vagy szoros kapcsolatként. Ha benne vagytok, írjatok megjegyzést, hogy akarjátok-e vagy nem!
Puszi, Aislynn
U. i.: Gyöngyvér, igen, az íjász a Dota 2-ből a Windranger :D

A fehér arkangyal nem mozdult a látószögemből. A látószögem határai még mindig vibráltak, ahogy próbáltam összeszedni magamat. Összeszorítva a fogaimat tápászkodtam el, mintha másnaposságból ébredtem volna. A hátamba éles fájdalom hasított. A szárnyaim annyira kővé voltak meredve a sok fekvéstől, hogy izomláz és görcs keveréke ostromolta a hátizmaimat. Az arcom eltorzult a hirtelen ingertől. Azonban ahogy a látásom ismét kitisztult, már nem a medveszerű fehér szárnyú volt felettem. Egy... punk állt előttem, akitől párhuzamosan rázott a hideg és vert ki a veríték.
- Nincs okod félni tőlem - mosolyodott el az idegen.
Ahogy közelebb hajolt, én ösztönösen elhátráltam. Vagyis esetemben a háttámlához húzódtam. A szemeibe nézve azonban megszállt egy különös érzés. Azok a villogó kék szemek a lelkemig hatoltak. Hirtelen emlékek törtek fel bennem. Egy fehér hely. Óvatos érintések. Melegség. Tanulás.
Sok tanulás.
Végig ezek a szemek figyeltek, miközben megtanított mindenre.
- Istenem... - kerekedtek el a szemeim, ahogy leestem az ágyról.
A védekezőmechanizmusom működésbe lépett. Karjaimmal körbeöletem a térdeimet, ahogy felnéztem a meglepően magas alakra. A lelkem emlékezett rá. Vágyakoztam arra, hogy hozzá tartozhassak. Magamhoz akartam ölelni. Magamba akartam szívni a jóságát és a megbocsátását.
- Pontosan tudod, hogy miért vagy itt, ugye? - a szemei opálosan csillogtak, ahogy ragadozómosolyra húzta a száját.
- Én már egyszer megmérettettem, Uram - hajtottam a homlokomat a térdemre ösztönös indíttatásból, hogy ne kelljen ránéznem.
Szégyelltem magamat. Maga az Isten jött el engem levizsgáztatni, én pedig még a szemébe sem vagyok képes nézni. Tehror testvére, aki egykor a lelkemet alkotta különös műgonddal. Félve pillantottam fel a finoman metszett arcra, ami szintén egy szoborhoz hasonlított inkább, mint egy emberre. Ez volt a legjellegzetesebb ismertetőjegye a természetfeletti lényeknek. Mindegyik éterien és már valószerűtlenül gyönyörű volt.
Emlékeztem ennek a punknak a műhelyére, ahol a lelkemet teremtette. Arctalan babák a mennyezetről lógnak. Minden fehér. Sok a munkája, de ő mindig csak egyre figyel, de arra teljes odaadással. Azt felruházza mindennel. Jósággal. Egyediséggel. Szabad akarattal. Aztán olyan finoman dolgozik, úgy formálja a lelket, akár egy szobrász az agyagot. Az ő esszenciájából is hozzáad, hogy szabad akarattal rendelkezhessünk.
Ő a bölcs tekintetével csak figyelt továbbra is, ahogy a lelkem lepergette előttem ezeket a különös képeket.
- Csodálatos - motyogta maga elé, ahogy leguggolt elém, akár a félős állatoknál. - Olyan vagy, akár ő.
- Ő? - kérdeztem vissza. A kíváncsiság úgy bugyogott fel bennem, akár egy forrás. - Ki az az ő?
Ő elmosolyodott a hirtelen figyelmemtől. Óvatosan kinyújtotta a kezét.
- Itt van a tudás, amit szeretnél - suttogta, mintha egy titokról lenne szó. - Elfogadod?
Én gyanakodva néztem a némán felkínált kézre, ami szinte vibrált a sok energiától, ami már most összegyűlt a tenyerében.
Hirtelen az agyam feldobta a gondolatot - ettől a sok energiától megéghetek.
- Mi a csapda? - csúszott ki a számon, ahogy még jobban összehúztam magamat, távolabb húzódva az információtól.
Senki nem kínál fel így információt. Ismétlem: SENKI.
- Ennyire rosszakat hallottál rólam? - hitetlenkedett, de a mosolya kiszélesedett. - Csupán szeretnék megbizonyosodni arról, hogy az öcsém jó asszonyt választott.
Még jobban elhúzódtam.
- Gaelától már megkaptuk a nászajándékot - fintorogtam egyet önkéntelenül. - Sajnálom, hogy nem bízom meg bárkiben.
Az Isten szemében valami megvillant. Nem tudtam szavakba önteni az érzést, de mintha egy egész csapat bíró ítélt volna meg egyetlen pillanatban több helyszínen és különböző esküdtszéki tagokkal.
- De én nem vagyok bárki, igaz? - váltott komoly hangnemre, ahogy sarokba szorított. - A sógorod leszek és hidd el - húzódott feszes mosolyra a szája - nem jó velem rosszban lenni.
A tenyere fénylett, ahogy a homlokomból kisimított egy tincset. Rémülten pihegtem, akár egy kismadár a nagymacska mancsában. A szívem hevesen, már-már rettegve vert. Azonban a tekintetem a háta mögé kalandozott. Ott volt az, akiért mindezt csináltam. Tehror megviseltnek tűnt. Megfagyott körülöttünk az idő, így a párom még az én hűlt helyemet figyelte az ágyon. A szemei aggodalommal vegyes megkönnyebbüléssel voltak tele. Még a felébredés pillanatában állíthatta meg az Isten az időt.
Azonban még így is a Halál földöntúlian gyönyörűnek tűnt.
- Bármit megtennél érte, igaz? - vigyorgott közbe Jahve. - Már csak ez áll az utadban... Csak pár pillanat. Megmutatom neked a válaszutat. Aztán te dönthetsz.
Visszasodródott a tekintetem a srácra, aki nem tűnt nálam idősebbnek, legalábbis külsőleg. Azonban az aurája és a mágiaszintje mást mutatott. Hozzám képest ősöreg volt.
- Válaszút? - értetlenkedtem, elmélyülve a világoskék, opálos fényű szemekben.
Az arckifejezése szomorú lett, ahogy a kezére pillantott. Mintha... megingott volna a bizonyossága abban, hogy muszáj-e megmutatnia azt, ami engem válaszút elé állít. Ki-be csukódott az ökle. Szinte pulzált a bőre, ahogy elkapta rólam a tekintetét. Zavarában az arca enyhe piros árnyalatot vett fel.
Nekem pedig elkerekedett a szemem ilyen szintű sebezhetőség láttán.
- Tudod... én is választottam már egyszer arát - nyögte ki nehezen. - De ő nem engem választott...
A szívem meg akart hasadni érte, annyira meg akartam vigasztalni.
- A ti eseteteket akarod megmutatni? - rebegtem bátortalanul.
Ő csak bólintott az észrevételemen. Enyhén megdörzsölte az arcát, hogy elmúljon a bosszantóan emberi reakció. Én most először mosolyodtam el őszintén, mióta vele beszélgettem.
- Megmutatom a találkozásunkat az én szemszögemből. Aztán, hogy mi történt közöttünk. És hogy utána vele mi történt. Rendben? - nyújtotta a kezét.
Én pedig szó nélkül megragadtam az információt.
Mást is választottak már arának? Miért utasította vissza? Milyen szituáció volt ez? Annyi kérdésem volt. Azonban ahogy megragadtam Jahve kezét, a világ fehér lett körülöttem.
...
....
- Magányos vagyok, papa - hangzott fel hirtelen egy fiú hangja.
Próbáltam körülnézni, de a testemet mintha nem én irányítottam volna. Bármilyen közbeavatkozás nélkül megjelent előttem a hang gazdája. Jahve volt az, jóval fiatalabb kiadásban. Körülbelül 10-12 évesre tippelném a külseje alapján. Mintha... a Pusztulás titánjával beszélt volna. Tényleg, hiszen Tehror és ő testvérek lévén egy apától származnak.
- És akkor? - vetette oda neki az ezüsthajú férfi. - Kérd meg anyádat, hogy mutasson valami trükköt.
Hát, már értem Tehror néha miért ilyen nemtörődöm. A szülői nevelés nem volt egész jó az apai ágról. Jahve azonban nem vitatkozott, hanem a kisfiú pár oldalirányú lépése után Moira jelent meg a szemeim előtt, ahogy fiával beszélget, sokkal szeretetteljesebben, mint az apja. Egy próbababa volt a körük harmadik tagja. Az anyja éppen mutogatott valamit a próbababán.
- ...és a lélek centruma a legfontosabb a teremtés során... - magyarázta az anyja.
Megértettem már ebből a mondatfoszlányból is a lényeget. Tehát Jahve már igen fiatalon megtanulta a lélekteremtés folyamatát az anyjától, mert egyszerűen... unatkozott.
Már bocsánat, de más gyerek legózik, nem?
Én csak elfogadtam a tényt. Rendben, lépjünk tovább.
A film tovább pörgött. Jahve nőttön nőtt, a szülők és a testvérek eltűntek (őket csak egy villanásnyi időre láttam), csak Jahve maradt a fehér térben. Rájöttem, hogy ez lehetett a kezdetleges Mennyország.
Gondolataim beigazolódtak, amikor a fehér tér elkezdett benépesülni. Mindenütt próbababaszerű valamik voltak, ahogy Jahve egyre jobban átadta magát a munkájának. Némelyik babából angyalt formált, például az arkangyalokat. Legnagyobb meglepetésemre Krin arcát is mintha láttam volna köztük. Azonban a film mintha fel lett volna gyorsítva.
Ennek köszönhetően tisztán látszott, hogy minden baba mozdult valamerre az idő folyamán. Mindegyikkel dolgozott, aztán életre hívta őket. Azonban egyetlen baba nem mozdult soha a műhely sarkából. Hozzá Jahve mindig visszatért, azonban sosem ítélte megfelelőnek.
Aztán már csak az a baba maradt. A film lelassult, ahogy Jahvét láttam, ahogy dolgozik a mesterművén. Egy nő volt. Olyan gyengéden és féltő gonddal formálta meg az alakot, hogy szinte megható volt nézni.
- Arma... a földöntúli neved Arma legyen - mosolygott elbűvölően Jahve, ahogy elvégezte az arcon az utolsó simításokat. - Te vagy a legjobb, legtisztább művem. Viselkedj ehhez híven. Velem fogsz élni egy darabig, hogy magadba tudd szívni az itteni világot is.
Szinte láttam a sztori folytatását. Arma afféle támasz lett Jahvének. A felgyorsított film igazolta ezt. Jahve dolgozott, Arma pedig vele volt. Lelket öntött belé, ha istene csalódott volt az ihlethiány miatt egy léleknél vagy akár ötletekkel is ellátta. Jahve pedig szépen lassan azon kapta magát, hogy már várta Arma mindennapos látogatásait a műhelybe. Mosolyogva tervezgette mindig, hogy mit mutat meg neki a következő napokon. De ez sem tarthatott örökké. Eljött a nap, hogy leküldje a Földre.
- Mindenképp kapcsolatba lépek veled odalent is - suttogta meghitten a fiú a léleknek.
- Megígéred? - Arma hangja remegett a félelemtől, ahogy odaállt az Angyaltükörhöz, hogy átléphessen az emberek világába.
- Olyan biztos, minthogy itt állok - mosolyodott el Jahve, ahogy elbúcsúzott a lánytól.
Ígéretéhez híven figyelte a lányt és vigyázott rá. Azonban azt tudnotok kell: ha a lélek új testbe kerül, nem emlékszik az előző életében történtekre. Tehát Arma elfeledkezett Jahvéról, és békésen éldegélt az emberek világában. Az emberi neve Mária volt.
Még mindig nem ismerős a sztori?