57. fejezet: Terhesség

"Amikor legszívesebben letépnéd a párod arcát is..."

- Szinte ragyogsz, csak ezért kérdeztem - emelte fel védekezően a kezeit.
Csípőre tett kézzel néztem a biológiai apámra. Fogamat szívva ismertem el magamban, hogy tényleg örököltem tőle egyet s mást. A nézésünk például teljesen ugyanolyan. A mozgásunk egyforma, mégis ügyetlennek érzem magamat a jelenlétében. Ő siklott, én pedig trappoltam. Úgy mozgott, akár egy ragadozó, én pedig akár elefánt is lehettem volna a jelenlétében.
- És csak ezért jöttél? - emeltem meg enyhén a szemöldökömet.
- Dehogyis - legyintett egyet nemtörődöm stílusban.
Vártam egy kicsit, hogy hátha kinyögi magától. Azonban ez a kegy nem jött, ő pedig csak hintázott a lábán, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Mit szeretnél tőlem, apám? - koppintottam a sarkamat a földhöz.
A hang visszhangzott a teremben. A tekintete követte a mozdulatomat, zavarában pedig elvörösödött. Szőke haja és alapból sápadt bőre ordítóan kiemelte ezt a "túlérett paradicsom"-féle vöröset. Akaratlanul is nevethetnékem támadt.
- Menedéket egy-két napra - nyögte ki, látszólag szégyenkezve.
Szégyenkezve? Ugyan, konkrétan lesült a pofájáról a bőr, amiért segítséget kellett kérnie tőlem, rég elfeledett lányától.
- Mi elől? - kérdeztem hirtelen támadt érdeklődéssel.
- Anyád a fejébe vette, hogy pokollá teszi az életemet - dörgölte meg elkínzottan a tarkóját, én pedig elvigyorodtam az akaratlan szóvicc hallatán - , amiért nem figyeltem sem rád, sem rá.
Karjaimat keresztbe tettem magam előtt. Hitetlenkedő tekintetem hatására Ozen előhúzta az ütőkártyáját. Úgy nézett rám, mint egy megvert kölyökkutya. Mintha össze is húzta volna egy kicsit magát, hogy jobban megsajnáljam.
Ha eddig nem lettem volna biztos a jólelkűségemben, most bizony kiderült volna, hogy nem vagyok gonosz. Ugyanis a szívem egy több hetes paradicsomkonzerv tartalmához hasonlóan összefacsarodott. Szabályosan sajgott a mellkasom közepe, ahogy a szemei fogva tartották a tekintetemet.
Viszont el kellett ismernem, hogy anya bosszúja jogos lenne.
- Nem lehet... - kezdtem, erre megfogta a kezemet.
Grimaszoltam a gesztuson.
- Csak óvni akartalak titeket - nézett rám torokszorítóan, ahogy elsütötte a legnagyobb közhelyet, amit valaha látott a természetfeletti társadalom.
Na meg nem beszélve Hollywoodról.
- Muszáj így viselkedned?! - kaptam ki a kezemet az övéből, egyúttal a zsebembe is süllyesztettem, nehogy utánam kaphasson. - Direkt akarsz bűntudatot ébreszteni bennem, hogy befogadjalak! - vádoltam meg, ő pedig igyekezett ártatlan képet vágni.
Nem volt hihető a sértődött, mégis szende álarc, mert látszott, hogy mindjárt elröhögi magát.
- Én?! - mutatott drámaian a szegycsontjára. - Soha!
El kellett hajolnom a gesztikulációi útjából, különben jó pár pofont összeszedtem volna. Türelmesen a plafonra emeltem a tekintetem és vártam, mikor fogy ki a különböző indokokból. Eltelhetett pár perc, de akár pár óra is, mert elmerültem a gondolataimban. A hangok tompává változtak, a szemeim előtt Zafíra mosolygó arca jelent meg. Általában mindig az ilyen pillanataimban szokott benyögni valamit a fejemben. Viszont ő elment. Ismét egyedül voltam a saját testemben, és most üresnek éreztem magamat. A szívembe belemart a magány érzete, ahogy pedig az apámra pillantottam, az űr egyre nagyobbra nőtt. Nem hallottam a kifogásait. A magyarázatokat.
Libabőr futott végig az egész testemen, ahogy a fiatal vonásaira néztem. Nem fogott rajta az idő vasfoga. Ideje végtelen. Ereje teljében rekedt meg a halhatatlanság markában. Kicsattanó egészségnek és hatalmas erőnek örvend. De a szeme körüli ráncokat nem az idő varázsolta oda. Sokat gyötrődött, hiszen volt ideje gondolkodni. Ez az időszaka jó régen lehetett, mert most sütött belőle az arrogancia és a fesztelenül gúnyos humor.
- Befejezted? - kérdeztem meg flegmán. A hangomra abbahagyta a beszédet és úgy igazán rám nézett. - Idegesít, hogy mindenféle kifogást találsz arra, hogy miért nem maradtál velem vagy anyával. Ami elmúlt, azzal már nem tudsz mit kezdeni! Fogd be a szádat és végre mondd meg a valódi okát annak, hogy miért nem akartál velünk maradni. Miért nem akartál segíteni engem felnevelni. És hogy miért kerülsz még most is engem úgy, mint a pestist, kivéve az ilyen alkalmakat, ekkor ugyanis nagyon jó vagyok arra, hogy segítséget nyújtsak neked! És nem vagyok kíváncsi a kamu okaidra, amit direkt erre az alkalomra írtál össze - tettem keresztbe a kezeimet a mellkasom előtt.
Néma csend volt a válasz. Pár percig farkasszemet néztünk egymással, én pedig beletörődve abba, hogy nem kapok feleletet a szónoklatomra, elfordultam és újra elővettem a késeimet.
- Rettegek - hallottam magam mögül a remegő és halk hangot, ami nagyon emlékeztetett Ozenre.
A belsőm megremegett. Őszintének tűnt.
- Ugyan mitől? - tettem fel a költői kérdést. - Egy baba nem esz meg.
- Te már nem vagy gyermek - válaszolt. - Felnőttél... én pedig ezt nem láthattam.
- Ez rajtad múlt - mondtam könyörtelenül. - Senki nem mart el tőletek. Ti döntöttetek úgy, hogy jobb nekem az emberek világában. Legalább megérte? - kezdtem elérzékenyülni. - Megérte, hogy ellöktetek magatoktól?!
Az arcom nedves lett, az orrom pedig felmondta a szolgálatot, ami a légzést illeti. Markomba szorult a kés, ahogy rászorítottam az izzadságtól csatakos ujjaimat.
- Ne sírj - lábakat láttam elém sétálni, ahogy a tekintetemet makacsul a padlóra szegeztem.
Nehéz bakancsok álltak meg előttem, de én nem néztem fel a démonra. Gyengéden a kezébe vette az arcomat és hüvelykujjával elmorzsolta a könnyeimet.
- Miért ne? - kérdeztem akadozva.
- Gyűlölöm, ha a nők sírnak - morogta, miközben elővett egy kis anyagdarabot a bőrdzsekije zsebéből. - Mindig tahónak érzem magamat tőle.
Ezen nevetnem kellett.
- Az is vagy - csóváltam hitetlenkedve a fejemet. - Az én tahó apám.
- Kösz szépen - mordult fel.
- Hidd el, ez bók volt - néztem bele a meglepett szemekbe. - Ennél rosszabbakat is vágtam már a fejedhez a hátad mögött.
Próbált szigorú képet vágni, de végül odahúzott magához és megölelt.
- Mivel most sírsz, ezt elnézem neked - motyogta bele a hajamba. - A sírástól nem lehet tisztán gondolkodni, nyilván te is ennek estél áldozatul...
- Szerintem sírás közben lehet igazán gondolkodni - nevettem fel.
- Szóval tahó maradok - vette tudomásul.
- Bezony - bontakoztam ki az öleléséből. - De legalább jó az illatod.
Büszkén kihúzta magát és lesimított egy láthatatlan ráncot a kabátján.
- Férfias, mi? - igazgatta magán a kabátot.
- Nem, igazából... - szagoltam bele a levegőbe - sütiillatod van.
Bevágta a durcás fejet.
- Te aztán értesz ahhoz, hogy hogy kell valakinek az önbizalmát a földbe taposni - vágta a fejemhez. - Nem fér a fejembe, hogy Tehror hogy talál téged vonzónak!
Vállába bokszoltam, de ő meg sem érezte.
- Igenis elbűvölő vagyok! - vettem elő a plázacica hangomat, Ozen pedig elkezdett fuldokolni a röhögéstől.
- Most is itt vered az apádat - hívta fel a figyelmemet. - De igaz, cuki vagy.
- Cuki?!?!!! - háborodtam fel teljesen.
- Igen, te vagy az én cuki lányom - jelentette ki, majd karon fogott. - Kérsz sütit? Láttam, hogy a kísértet éppen süt...
Felfújtam az arcomat, amitől úgy nézhettem ki, mint egy gömbhal.
- A konyhán keresztül jöttél? - vágtam csípőre a kezemet.
- Még szép! - mondta természetes hangsúllyal. - Éhes voltam...
Ugyanolyan humorunk van, ez kiderült azon a napon. Folyamatosan csipkelődtünk egymással és nevetgéltünk, amíg a konyhához értünk. Élveztem az apám társaságát. Viszont még mindig nem döntöttem el, hogy befogadjam-e. Az nem jelenti azt, hogy kedvelem, hogy akkor éppen egy hullámhosszon voltunk. Így amikor ott eszegettük a csokis sütit, magamban felsorakoztattam a pro és kontra érveket az apám maradásával kapcsolatban.
- Nagyon koncentrálsz - állapította meg hangosan a férfi. - Min gondolkodsz ennyire?
- Pro és kontra érveken - vontam vállat nemtörődöm módon. - Nem fontos.
Liza lebegett oda hozzánk még egy adag frissen sült süteménnyel. Én tiltakozóan felemeltem a kezeimet és hátradöntöttem a fejemet.
- Majd kipukkadok! - nyögtem fel. - Tele ettem magamat, Liza, nagyon finom volt!
- De csak még egyet! - zörgette a sütis tálat. - Szükséged van az erődre!
- Nem, köszi, kínáld meg apámat! - mutattam Ozenre.
Liza szótlanul odatartotta a fémtálat, a férfinek pedig nem kellett könyörögni. Felmarkolt egy szép adagot és megköszönte. Nyöszörögve fogtam a hasamat, ahogy az feszült. Egy kicsit lazítottam a nadrágomon és a felsőmet a hasam fölé húztam.
Liza és apa kedvesen nevettek, én pedig úgy vigyorogtam,mint egy jóllakott napközis. Aztán valami megváltozott. A tarkómon felmeredtek a pihék, a felsőmet így vissza lehúztam. A jó hangulatomnak lőttek. Bejött egy csuklyás és megállt a székem mögött. Lehajolt a fülemhez, amibe én önkéntelenül is beleborzongtam.
- Úrnőm, egy idegen van a kapunál - súgta a fülembe.
- Hogy néz ki? - nyögtem ki nehezen, ahogy hátradőltem és elhelyezkedtem a rendkívül kényelmes székben.
- Bukott angyal, vörös hajjal, szeplőkkel és teltkarcsú alkattal - sorolta az őr. - Azt állítja, hogy kegyed édesanyja...
Ozen felpattant, kezében három sütivel. Szájából csak úgy szállt a morzsa, ahogy megpróbált tiltakozni.
- Nehogy beengedjék! - kezdte el a szónoklatát, de belefojtottam a szót. Hozzávágtam egy csokis csigát. - Hé!
Mosolyogva pillantottam az őrre, akinek a csuklyája alól kivillant kemény vonalú szája, amint éppen mosolyra görbült. Megfogtam az alkarját, így elértem, hogy rám figyeljen.
- Engedjék be - adtam ki a határozott utasítást -, anyám türelmetlen fajta. Még a végén kárt tenne valakiben...
- Ahogy kívánja, úrnőm - hajolt meg enyhén, majd elhagyta a parányi helyiséget.
Éppen amikor az őr elhagyta a helyiséget, apám megdobált pár keksszel. Az első hármat még el tudtam kapni a levegőben, de a többi a hajamban és a felsőmön landolt.
- Mi az, hogy beengeded?! - sziszegte az apám, akár egy pletykás óvodás. - Azt hittem, rendben vagyunk!
- Van időd búvóhelyet keresni. Ez nem elég? - mutattam körbe a kezeimmel. - Ha engem kérdezel, az éléskamra a legjobb választás. Van búvóhely és még az illatodat is elfedi a sok étel.
Nem vesztegette az időt szavakra. A démon olyan gyorsan szaladt el a javasolt helyiség felé, hogy alig láttam a mozgását. Liza csak bájosan kuncogott. Én nehezen jutottam lélegzethez és a kezemet a gyomromra kellett szorítanom. Egy hatalmasat nyögve felálltam a túlságosan is kényelmes székemből, és anyám éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen a konyhába.
- Szervusz, anya - nyögtem ki.
Pillantása végigsöpört rajtam, akár egy jóféle tornádó. A vizsgálat megakadt a kíntól eltorzult arcomon, kissé hajlított tartásomon, a kezemen, ami a hasamon nyugodott és enyhén rogyasztott testhelyzetemen.
- Bekaptad a legyet, Miyako? - tért egyből a tárgyra.
- A mit kaptam be? - sokkolódtam le teljesen.
- Legyet - segített ki anyám. Elég furcsállóan nézhettem rá, mert magyarázni kezdett. - Elháltátok a házasságot és gyermeketek fog születni?
A szemeim kerekre nyíltak. Segítségkérően pillantottam a szellem felé, de Liza is csak nézett, mint borjú az új kapura.
- Nem - ráztam a fejemet. - Csak... teleettem magamat sütivel. Nincs itt semmilyen gyerek.
Összehúzott szemekkel vizslatott.
- Ó, dehogynem - felelt, én pedig behúztam a nyakamat. - Apád itt van, igaz?
Szárnyainak tollai felborzolódtak, ahogy körülnézett.
- Honnan veszed ezt? - kérdeztem érdeklődően.
- Érzem az erejét - morogta hangosan az anyám.
- Tényleg? Nem lehet, hogy az őrök egyikének nagyon hasonlít az aurája Ozenére?
- Nem, ez az övé - jelentette ki teljes meggyőződéssel. - Megvizsgáltam az őröket, még akkor, amikor dörömböltem a kapun.
- Jaj, anya, hova tettem a jó modorom! - csaptam a homlokomra, elismerem, kicsit eltúlzott mozdulattal. - Ülj le, kérsz esetleg inni vagy enni valamit? Hozzak egy kis mosdóvizet esetleg?...
- Add ide az apádat - jelentette ki parancsolóan. - Van vele egy kis megbeszélnivalóm!
- Nem! Nem hagyom, hogy megkeserítsd az életét! - tettem harcias mozdulatot.
- Ezt adta be neked? - kérdezte halkan, ahogy szokatlanul gyengén lerogyott a hozzá legközelebb eső székre. Idősnek és megviseltnek tűnt. Azonban az arca harcias volt.
- Igen - bólogattam.
- Miyako, te nem vagy terhes - mondta tárgyilagosan. - Én viszont nagyon is az vagyok.
És ezen a ponton sült ki az agysejtjeim 78%-a. A maradék is azt kiáltozta, hogy: "FFFFÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚJJJJJJJ!!!!!!", pont így. Mert valahogy nem vágyom elképzelni azt, ahogy a szüleim éppen egymásnak esnek. Még akkor sem, ha csak korai harmincasnak tűnnek. Ez valahogy jócskán túlszárnyalja az ingerküszöbömet. És mi az első kérdésem? Na, szerintetek mi? Az agyam ugyanis kipréselte magából az egyetlen kérdést, amit 10 nőből 9 egy pofonnal vagy annál nagyobb fizikai erőszaktevéssel reagálna le.
- Kitől van a gyerek? - nyögtem ki.
Már készültem a védekezéssel, azonban anyám csak fáradtan mosolygott. Tenyerét a hasára fektette, szinte óvóan. Az én szemeim persze követték a mozdulatot és érthetetlen érzés lángolt fel bennem. Féltékeny voltam a magzatra, akit már jobban szeretett az anyja, mint engem valaha.
- Ozentől - sóhajtott anyám. - Lesz egy testvéred, Miyako.
- Hányadik hónapban vagy?
- A harmadikban - válaszolt kedvesen. - És nem hagyom, hogy az legyen, mint nálad. Nem fogom békén hagyni az apádat. Ennek a gyereknek - mutatott a hasára - lesz egy valamirevaló apja. Nem hagyom, hogy ezúttal elmeneküljön a felelősség elől.
Én itt döntöttem. Mosolyogva megsimítottam az anyám kezét.
- Az éléskamrában bujkál - mondtam ki nehezen. - Liza odavezet.
- Köszönöm, lányom - puszilta meg az ujjaimat.
Ahogy Liza és a terhes anyám távolodtak, újból levágódtam az egyik székbe. Zúgott a fejem a sok információtól. Testvér leszek. Nővér, akinek meg kell védenie a kisebbet. A szívem hirtelen megtelt... valami nagyon meleggel. Nevetni akartam, táncolni és énekelni. Kiénekelni a világba, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van családom.
Hogy sosem voltam egyedül, csak ezt nem vettem észre. Boldogan dőltem hátra és kiélveztem az érzést. Minden cseppje áthullámzott rajtam, mint egy ölelés. Én pedig beburkolóztam ebbe az ölelésbe. És legszívesebben úgy maradtam volna örökre.
De az élet köztudottan nem olyan jófej, hogy ezt megengedje.