55. fejezet: Bármit megtennék

"A szülő mit tehetne, ha az egész világ ellene van?"

Big Daddy nem volt megdöbbenve. Valójában semmilyen érzelmet sem tudtam leolvasni az arcáról. Ahogy a küzdő felek farkasszemet néztek egymással, akkor tűnt fel, valójában mennyi hasonlóság volt köztük. Ryshia a szemét az apjától örökölte, ahogy a szája vonalát is. Erős és nyúlánk testfelépítésük is közös volt bennük. Illetve a vonásaik mögött rejlő állat mindkettejükben ott vibrált, nem messze a felszíntől.
Lucifer szinte megkövült, azt sem tudtam volna megállapítani, hogy lélegzik-e még egyáltalán. Ijesztően mozdulatlan izmai szinte pattanásig feszültek.
- Hát persze, hogy tudom - felelt a bokszoló, mire a hang irányába fordítottam a fejemet.
- Elküldtél minket magadtól - mondta Ryshia. - Az anyámat pedig megerőszakoltad. Nem akartad felnevelni fattyú lányodat!
Big Daddy összeszorította a száját. Szemében düh és önutálat örvénylett.
- Anyád mondta ezt, igaz? - elkezdtek egymás körül körözni, mint a vadállatok.
- Igen - helyeselt a lány - és én hiszek neki.
A férfi ütött először. Viszont láttam rajta, hogy nem vitte bele minden erejét. Mintha csupán baráti paskolgatást akart volna adni a lányának. Vagy nem vette túlságosan komolyan Lucifer főtisztjét. A démon annak rendje s módja szerint kikerülte a csapást és a ring széléig rúgta az alakváltót.
- Nem kéne - nyögte Ryshia állítólagos apja. - Darne mindennek elmondható, de hogy őszinte lenne...
Ryshia szó szerint az apja arcába mászott. Egy végtelen pillanatig összekapcsolódott a tekintetük, a lány ökle pedig lendült. És csak ütötte. Fröccsent a vér, a férfi mellkasán patakokban csordogált a vörös patak. Viszont nem védekezett. Nem ütött vissza. Nem csinált semmit, amivel megvédhette volna magát Ryshia haragjának kereszttüzében.
Aztán a démonlány egyszer csak abbahagyta.
- Mi történik? - bújtam Tehror karja alá.
Olyan dráma bontakozott ki előttem, amit fel sem fogtam. A csendes Ryshia vadállatként mozgott. Az apja pedig nem tett a verés ellen semmit.
- Fogalmam sincs - karolt át a Halál még jobban. - Én nem verhettem meg így az apámat.
Akaratlanul is a kezembe kuncogtam. Viszont amikor ismét a ring felé néztem, a lány csak állt. Csak nézett az apjára, annak a vérére, mivel az öklét is bemocskolta. A férfi haja az arcába hullt, a véres tincsek az arcbőrére tapadtak. Ha nem tudtam volna, hogy halhatatlan, nagyon is halottnak nézhettem volna.
- Miért nem reagálsz?! - rúgott bele a démon szülőatyja gyomrába. - Üss vissza!
Big Daddy kétrét görnyedt és vért köpött. Viszont a lánya az engesztelhetetlenség mintaszobraként állt felette. A bosszúállás istennője is lehetett volna.
- Nem - hangzott rekedten a férfi torkából.
Minden rab figyelte a drámát, ami már-már érdekesebb volt a bunyónál. Az egyik láncos egyén még fel is szipogott.
- Nem? - kiáltotta Ryshia. - Elzavarni eltudtál, de megütni már nem?!
A férfi a hátára gurult. Felnézett a lányára. Felkapaszkodott a kötelekre, hogy fel tudjon állni. Pont a tömeggel szemben volt és eltátottam a számat az arckifejezésétől. Gyengédség lágyította meg vonásait, ahogy a démonra nézett.
- Nem erőszakoltam meg - préselte ki vérző száján a szavakat. - Szerettem. Mikor megszülettél, én voltam a legboldogabb halhatatlan.
- Akkor miért? - nézett le az apjára. - Miért zavartál el minket?
- Ti voltatok az életem értelme - lihegett az apa, nekem pedig elkezdett nedvesedni a szemem. - Az anyád viszont saját eszétől elment és elvitt magával téged is. Olyan apró lányka voltál, én pedig nem mehettem utánad...
Leguggolt hozzá a lány. Nagyon jó fülem segítségével tisztán hallottam minden szavukat. Bár a saját szipogásom hangja mélyen benne volt a fülemben. És szerintem a fél börtönkomplexum így volt ezzel.
- Miért ment el?
- Neki több kellett. Nem volt neki elég az élet, amit biztosítani tudtam neki. Azt hiszem, félt tőlem és az érzéseimtől. Páromként bántam vele. Bármit megadtam volna érte, akár még meg is nyúzattam volna magamat. Ő azonban pénzt akart. Tehetős férjet. Normális otthont és normális életet. Egy napon pedig csak úgy elmentetek. Hazajöttem a napi büntetésből és ti már nem voltatok ott. Darne meggyűlöltetett engem veled. Akárhányszor megpróbáltam kapcsolatba lépni veled, meg sem hallgattál... A te hiányod fájt a legjobban ebből az egészből...
A démonlány tekintete jéghideg maradt.
- Miért higgyek neked? - tette fel a kérdést.
És akkor hallottuk meg először. A járdán ritmikus kopogás zengett végig, a ringben pedig hirtelen ott termett egy nő. Nem, nem is nő, inkább egy lány. A teste áttetsző volt, de ahogy mozdulatlan maradt, minden végtagja megszilárdult. Tűzvörös és hihetetlenül göndör haja lebegett körülötte, világtalan szemei pedig a semmibe bámultak. Vak volt, legalábbis opálos fényű szemei ezt sugallták. Ő is rabruhát viselt, mégis úgy állt benne, mintha minimum estélyit viselne. Arca még gyermeki volt, de a szája mindent tudó mosolyra görbült.
- Mert igaz - szólalt meg a nagyon bölcsnek tűnő lány hangja. Ryshia derekáig ért csupán a lányka, s mégis sokkal hatalmasabb energiát árasztott magából, mint a rabok bármelyike. - Az apád végzete volt az a nő. Viszont az nem akarta ezt elfogadni. Az anyád romlott lelkű volt. Nagyravágyó démon, aki mindig a sodrással szemben ment. Ne kövesd el a hibáját, gyermek. Fogadd el, amit az élet ad neked. Amit én adok neked - suttogta a lány vihogva. Viszont ez nem volt idegesítő vagy finnyás. Őszintén jól mulatott Ryshián, aki nem tudta hova tenni a füstlányt. Viszont ő attól zavartalanul folytatta. - A te végzeted is itt van, csak érte kéne nyúlnod.
Ekkor vette észre a mi kis gyülekezetünket. Felénk nézett és a tekintete megakadt Luciferen. Én is az ördögre néztem, aki csak Ryshiát nézte. Olyan átható imádat jött a vérvörös szemekből, hogy elkezdett még jobban folyni a könnyem. Lucifer őszintén érdeklődött Ryshia után. Az erős érzelmek mellbe vágtak és mintha satuba szorították volna a szívemet.
Aztán Tehror szabályosan térdre vetődött mellettem. Lélegzetem kapkodóvá vált, ahogy megéreztem. Az átható energia engem is térdre akart kényszeríteni. Mintha nem is a saját mozdulataink lettek volna. A vörös hajú lány minket nézett vak szemeivel.
- Tudod, ki vagyok, harcos? - tette fel a kérdést Tehrorhoz intézve.
Harcos?
- Természetesen, úrnőm - mondta a fiú, szigorúan a lábát nézve, ahogy a földig hajolt.
Úrnő?!
- Mondd ki nevem, harcos - szólította fel a lányka.
- Moira - lehelte átszellemülten a Halál. - Minden sors szövője, minden jövő tudója, s a világ minden titkának birtokosa.
- Az első és egyetlen - mondta a lány elmosolyodva. - Hallottam, hogy átkoztál engem, bukott.
Tudtam, hogy hozzám beszélt. Összerezzentem, de nem hajtottam előtte fejet továbbra sem. Felnyögtem a fájdalomtól, ahogy a gravitáció sokszorosa nyomta össze a tüdőmet.
- Zaklatott voltam - feleltem a lehető legtiszteletteljesebben. - Nem tudtam, mit beszélek.
A szorítás enyhült. A tüdőm térfogata ismét normális méretűnek volt mondható.
- A jelképed jól van - mondta lágy hangon, ami melegséggel töltötte el szívemet. - Úgy halt meg, ahogy egy igazi harcoshoz illik. Viszont jóslatom van a számodra, Ozen lánya.
Az agyamba idéződött egy kép. Zafíra volt rajta, ahogy nevet és boldog. Nem tudtam, hogy a Moira idézte-e bennem elő ezt a képet vagy a saját képzeletem játszott-e velem.
- Jóslat? - kérdeztem vissza kábultan.
Ugyanis Zafíra hírére mintha fejbe csaptak volna valamivel.
- Igen - mosolyodott el, a szemei pedig izzani kezdtek.

A boldogságot ne keresd

A szerelmet ne várd

A gyermeket ne tervezd

A biztonságot ne szeresd.

- Ez a jóslat? - csúszott ki a számon.
Ennek se füle, se farka nem volt. Mintha csak félmondatokat árult volna el. Mindegyikről elmaradt a magyarázat, hogy miért ne csináljam ezt meg azt.

- Bizony, lányom - a lány előttem termett, én pedig hátrahőköltem. - Fogadd meg a tanácsaimat. És valld meg magadnak érzéseid.

- De hiszen... - vetettem volna ellent, de leintett.

- Nincs tiltakozás! - szólt keményen. - A harcos párja vagy. Védelmezni és szeretni fog. És komolyan, ne emlegesd fel neki minduntalan azt a fás incidenst!

Mellőlem visszafojtott kuncogás hallatszott, mire odafordítottam a fejemet. Tehror kétrét görnyedt a visszafojtott röhögéstől. Mint aki megbolondult! De olyan imádnivaló volt, hogy ellágyult tőle az arcom, na meg a szívem is.

- Rendben - mondtam lágy hangon.

- Gyere ide, gyermek - intett, hogy hajoljak közelebb.

Fülemet hegyezve hajoltam közelebb, ő pedig a fülembe suttogott. Szinte csak a lélegzetvétel hangskáláján mozgott, hogy nehogy valaki rajtunk kívül meghallja.

- Érzem a feromonokat a levegőben - kezdte, nekem pedig kezdett az arcomba szökni a vér. - Teljesítsd hitvesi kötelességed, miután hazakeveredtetek innen. Ez parancs!

"Ryshia szemszöge"

- Miért jöttél ide? - kérdeztem Lucifertől, ahogy odalépett hozzám a ringen belülre.
Mindenki a Moirára figyelt, így én és ő már zavartalanul beszélgethettünk. A rabok hátat fordítottak nekünk, csak az apám szaggatott lélegzetvétele hangzott közvetlen közelről.

- Aggódtam érted - mondta halálosan komoly arccal az ördög.

Ramatyul nézett ki. Borostája nagyobb volt, mint amilyet bármikor is láttam tőle, szája szigorú vonalában nem volt semmi játékosság és gúny. Szemeiben fájdalom tükröződött. Hirtelen bűntudat kerített a hatalmába, mert tudtam, hogy ennek én voltam az oka. Viszont felszegtem a fejemet, hogy ne lássa rajtam, mennyire megérintett az érzelmi állapota.

- Nem volt rá okod - próbáltam hideg maradni. - Hiszen kiléptem tőled.
Ez a tény pedig majdnem szilánkosra zúzta a szívemet az első pár napban. Itt, a Zárkában gyorsabban telik az idő. Ennek köszönhető, hogy már félig újra kinőttek a szarvaim. És mégis, Lucifer úgy nézett rám, mintha soha nem látott volna nálam szebb teremtményt. Mintha nemcsak egyetlen éjszakára akarna megtartani, hanem az összesre.

- Nem adtam meg rá az engedélyt - morogta.

Az arrogáns válasz már emlékeztetett a démonok urára. Még jó, hogy visszakapcsolt, mert nem tudtam hogyan kezelni az érzelmes Sátánt. Egy mordulással hátat fordítottam neki és a meggyötört apámra néztem. Ő is úgy nézett rám, mintha én lennék az, aki még életben tartja.
Mikor rátaláltam, este volt. A lámpák fényeit kerülgetve figyeltem őt. Tudtam, hogy ő az apám, hiszen felismertem. Elmenetelem óta cseppet sem változott, csupán az izomzata még szálkásabb lett, a termete pedig nagyobb. Órákig néztem az ablakát, ahogy ült mozdulatlanul katonai priccse szélén. Nézett valamit, amire nem láttam rá. Aztán a háta megfeszült. Az ablakhoz ugrott és kibámult a sötétségbe. Pontosan abba az irányba, ahol én álltam. Tudtam, hogy nem láthatott, hiszen eggyé váltam az éjszakával a képességem segítségével. És mégis halál pontosan a szemeimbe meredt. Majd megtörölte a szemét és maga elé motyogott valamit, amit nem hallottam.
Másnap este már nem égett a villany.
- Tényleg itt születtem? - tettem fel neki a kérdést.
- Igen - köhögött egy kicsit. - A lakásomban. Az éjszaka közepén kezdett az anyád vajúdni. Átkozott engem, amiért ezt tettem vele. Átkozta magát, amiért nem vetélt el idejében.
Többet is dobbant a szívem, amíg ez eljutott a tudatomig.
- És amikor a karjában tarthatott? Mi volt akkor? - húztam fel apámat a földről.
Nyelt egy nagyot, ahogy véletlenül az egyik sebe hozzáért a kötélhez.
- Úgy kellett kitépni téged a kezéből, különben kitörte volna a nyakadat - nyögte ki. - Toporzékolt. Sírt, méghozzá sokat. Add ide, hogy megölhessem a kis nyomorultat! Ezt mondta. Én úgy öleltelek magamhoz, hogy még erőnek erejével sem szerezhetett volna meg. Vidd innen, ne is lássam! Aztán mély álomba zuhant a bába nyugtatójától.
- Ilyen lett volna? - kérdeztem elhaló hangon. - Ezért nem nézett rám soha...
Bármit tehettem, bármit mondhattam, anyám soha nem nézett közvetlenül rám. Mindig mintha a semmibe adta volna a parancsait. Egy ideig jól ment a sorunk a Pokolban, még férjet is talált magának. Sok volt a pénze annak a démonnemesnek, anyám pedig valósággal elalélt tőle. Mikor összecuccoltak, másnap adtak el rabszolgának.
- Mi történt veled? - nézett rám saját szemeim tükörképével. - Mit tett veled az anyád?
- Eladott - sírás szorongatta a torkomat, ahogy az igazság az elevenembe hasított. - Először azt akarta, hogy segítsek neki pénzt keresni abban a szakmában, amiben ő is mozgott. Nem voltam rá hajlandó.
Az apám arca ősi dühöt sugárzott, megrettentem tőle.
- Ha ide kerülne elém, megölném - morogta.
Erre felkaptam a fejemet.
- De hiszen a végzeted, nem? A valódi párod!
- Te viszont a gyermekem vagy - mutatott rá a tényre. - Hús a húsomból, vér a véremből. Csak te számítasz nekem. A saját boldogságom hidegen hagy.
Könnyek csorogtak le az arcomon. Lucifer lesimította a könnyeimet, mielőtt földet értek volna.
- Köszönöm - motyogtam -, apa.
- Nemsoká letelik a büntetésem - kezdte, miközben a sebei a szemeim láttára gyógyultak be - majd meglátogathatlak?
Szipogva és óvatosan megöleltem. A szívem köré meleg telepedett, ahogy a hatalmas férfi körém fonta karjait. Egyszer végre biztonságban éreztem magamat. Azt éreztem, hogy megtaláltam a helyemet.
- Bármit megtennék, hogy meglátogass - motyogtam a mellkasába. - Bármit.
- Én pedig bármit megtettem volna, hogy ezt pár éve hallhassam tőled - suttogta a hajamba és egy csókot nyomott a homlokomra. - Most viszont menj, kicsim. Nem akarom, hogy ezek a börtöntöltelékek szemet vessenek rád.
- Azt én sem akarom - szólalt meg mögülem Lucifer. - Örültem a találkozásnak, Big Daddy.
Elváltam az apámtól, aki gyengéden rám mosolygott.
- Sajnálom a verést - pirultam el.
- Semmi baj, a helyedben én is ezt tettem volna.
- És még kérdezni szerettem volna valamit - vakartam meg a tarkómat.
- Bármit kérdezhetsz - vágta rá.
- Miért hívatod magad Big Daddy-nek? - ez már az elejétől fogva fúrta az oldalamat.
- A rabtársaim ragasztották rám ezt a nevet, miután tipegő korodban folyamatosan kísérgettelek az utcán - felelt mosolyogva. - Olyan édes voltál, ahogy markoltad az ujjamat és szinte húztál magad után.
Az emlék megmelengette a belsőmet. Sikerült elköszönnöm tőle, majd Luciferhez fordultam. Ő igazi úriember módjára emelte a kezét, hogy karoljak belé. Én ezt meg is tettem. Összeszedtük Miyakoékat is, azonban amikor ki akartunk menni a kapun, társaságunk akadt. Egy ismeretlen lidérc őrizte a kaput. Én nem ismertem, de Miyako a száját összepréselte, ahogy meglátta. Lucifernek egy ideg kezdett ugrálni a szemöldökében, ahogy elhaladtunk mellette. Én közömbös arccal lépkedtem, azonban a lidérc kinyúlt és megragadta a felkaromat. Meglepődtem, így nem tudtam védekezni, amikor a késével megvágott. A felkaromról csurgott a vér, a lidérc pedig egy kis üvegcsét tartott a vöröses cseppeknek.
Reflexből torkon vágtam a nőt, az üvegcsét pedig a markomba zártam. Ismertem a rituálét, amihez kell a vér.
- Ennyire el akarsz enyészni, Izolda? - sziszegte ijesztően a Halál. - Hagyd békén!
- Vissza foglak szerezni, ha belepusztulok is! - kiáltozta az idegbeteg lidérc és az üvegcse után nyúlt.
Elővette a kését és majdnem belemerítette a torkomba, ha nem hajolok el előle. Mielőtt újabb támadás érhetett volna, a lidérc gerincébe egy vadászkés állt bele. A lány összecsuklott és megláttam az apámat, még mindig dobásra álló kézzel. Őrök rontottak elő a főtér irányából, de apám békés mosollyal nézett rám. Még akkor is mosolygott, amikor megcsapatták árammal.
- FUTÁS! - üvöltött Tehror és engem is megragadott.
Ha az őrök utánunk is jöttek, csak hűlt helyünket érzékelhették.

54. fejezet: Ha a dolgok eldurvulnak

"Egy dühös embernő is elég szörnyű, viszont egy dühös démonnőt mindenképpen kerülj el!"

- Ez lenne a Zárka? - kérdeztem a mellettem szobrozó Tehrortól.
Ajkai felett izzadságcseppek gyöngyöztek, arcából kifutott minden szín. Pedig már elég sápadt volt akkor is, amikor elindultunk. Egy szokatlanul sötét helyen voltunk. Az ég feketében játszott a fejünk felett, a talaj már mintha megkövesedett volna. Sehol egy árva állat, de még növények is alig. A távolból kiáltások és kürtszó hallatszott. A hangok felé fordultam, a horizonton pedig egy városszerűséget pillantottam meg.
A várost pásztázó fények vették körül, akár egy börtönkomplexumot.  A sok tekercsnyi szögesdrót meg-megcsillant a falak tetején.
- Igen - nyögte Tehror. - Biztosan ide jött Ryshia?
- Sajnos igen - termett előttünk Lucifer. - Rá kell vennünk, hogy visszajöjjön velünk!
- Ezt se hittem volna soha - nevettem el magamat kínomban. - Egy Zárka nevű dimenzióból akarjátok visszacsábítani a Pokolba azt a szerencsétlen lányt.
- Hidd el nekem, a Pokol jobb - vágta rá Lucifer a dimenzióját védve.
Halkan kuncogtam ennek a kijelentésnek az abszurditásán, majd szépen elindultam. A fiúk azonban még mindig ugyanott szobrozva álltak és nézték a horizonton lévő épületeket. Megforgatva a szemeimet közéjük álltam és mindkettejükbe belekaroltam. Koncentrációm segítségével megpiszkáltam egy kicsit a bennem lévő démont. Mikor éreztem a szarvaimat megnyúlni, az izmaim pedig telítődtek vérrel és adrenalinnal, kicsit megrogyasztottam a térdeimet. Fekete farmerem és magas nyakú garbóm megfeszült a testemen, ahogy elhelyezkedtem a futáshoz.
- Ha nem tartjátok a tempót, húzlak titeket! - néztem a döbbent izomkolosszusokra.
Mivel nem válaszoltak, minden erőmet beleadva mozgásra bírta a lábaimat a kihalt síkságon keresztül. A két nehéz férfivel az oldalamon nehezebben ment a futás, de így is gyorsan haladtam. A börtönkomplexum egyre közelebb ért. Az út felénél Lucifer kibújt a karom alól és ő is futni kezdett. A huncut ördög még meg is előzött, majd pontosan elém vágott. Egy kecses ugrással a levegőbe emelkedett, majd egy kis lendülettel szembefordult velem és hátrafelé futott, tartva velem a nyaktörő tempót.
- Felvágós! - üvöltöttem neki.
Vörös szemöldökét enyhén megemelte, mintha tudott volna egy titkot.
- Majd ha megtudod, mire készül az urad! - mutatott a hátam mögé.
Szinte nem is éreztem, amikor Tehror is kibújt a karom alól. A hátam mögé pillantottam, de hiába aggódtam amiatt, hogy lemaradna tőlünk. Szorosan ott volt mögöttem és egy kisfiús mosolyt villantott felém. Aztán a teste hirtelen eltűnt, mintha eggyé vált volna az ottani levegővel. Fekete köd árulkodott csupán az előbbi tartózkodási helyéről. Már majdnem leálltam teljesen a futással, mikor újra felbukkant. Mintha egyenesen alólam nőtt volna ki, megfogta a két lábamat és a csípője köré tekerte. Mellkasom izmos hátának csapódott, ahogy a karja tartotta a combjaimat. Talpam már nem érte a földet, hanem Tehror vitt a hátán, akár egy gyereket. És így megelőztük Lucifert is.
- Ez nem ér! - üvöltötte a Sátán, de hallottam a hangján, hogy mosolygott.
- Mondja ezt a Pokol ura! - feleseltem vissza neki. - A Halál a legjobb!
Nem gondolkodtam, mielőtt kimondtam volna. Tehror valószínűleg meghallotta, mivel a kezével fogást váltott és egy elegáns mozdulattal már szemben voltam vele. Kis sikkantással vettem tudomásul a hirtelen váltást. A hasunk egymáshoz feszült, combjaimat pedig erősebben fontam keskeny csípője köré. Miközben futott, a szemét nem vette le rólam, ami mögött mintha izzott volna valami. Túlvilági fényű írisze szinte itta a látványomat, amitől meztelennek éreztem magamat.
A hátam falat ért, miközben csak néztük egymást. Végül elmosolyodott.
- Örülök, hogy ezen a véleményen vagy, angyalom - suttogta bele a számba.
Már azt hittem, hogy egy mély csókot fogok tőle kapni. A tekintete olyan csókot ígért, amitől elveszteném az eszemet. Viszont ahogy lehunyt szemmel vártam a csókot, az csak nem jött. Ajka leheletfinoman ért az enyémhez és azonnal el is húzódott. A szívem nagyot dobbant, a bőröm alá pedig mintha folyékony tűz fészkelte volna be magát.
Egy szűzies csók volt csupán és mégis bensőségesebb az összes eddiginél.
- Hogy érted azt, hogy nem mehetünk be?! - Lucifer felháborodott hangja rántott ki a kábulatból.
A vörös hajú férfi felé néztem. Éppen az egyik őrféleséggel hadakozott, aki történetesen nő volt.
- Gyere, segítsünk ennek a tökkelütöttnek - suttogta a Halál a fülembe.
- Még egy ideig nézni akarom, hogy szenved - motyogtam szinte magamon kívül.
- Nem szeretem, amikor gonosz vagy, drága - simogatta meg a hajamat, amitől legszívesebben doromboltam és a kezéhez bújtam volna. - Nem illik hozzád.
- És honnan tudod, hogy nem ez a valódi énem? - tettem fel a trükkös kérdést.
- Mert tegnap este zokogtál a barátnőd miatt - mondta a szemembe az igazságot. - Egy gonosz ember nem tesz ilyesmit.
Szó nélkül préseltem össze a számat és léptem közelebb az őr-Lucifer kombinációhoz. Nem akartam, hogy Zafírát felemlegesse. Viszont igaza volt. Akármennyire meg akartam győzni magamat arról, hogy nincsenek érzéseim, újra és újra rádöbbentettek, hogy a lelkem valahol még bennem van. Csak tudtam volna, hogy hogyan lehetséges ez!
- Hogy hívnak? - szegezte neki az őrnek a kérdést Tehror, miközben én a gondolataimmal voltam elfoglalva.
Én is odamentem a pár lépésnyire lévő kapuhoz. A szemeim pedig tágra nyíltak. Először is, az őr egy nő volt, de ezt már említettem. Másodjára, úgy nézett ki, mint én. Kivéve a fekete ajkait és a hullákat is meghazudtolóan sápadt bőrét. Éjfekete szárnyain nem verődött vissza semmilyen fény. Ujjain karmok nőttek, és emellett úgy stírölte Tehrort, hogy legszívesebben kikapartam volna a szemét.
- Te?! - pillantott rám az őr kiguvadó szemekkel. Lassan felmért, mintha egy selejtes áru lennék, amit legszívesebben kihajított volna a kukába. - Látom, már nem vagy szűz!
- Ki a franc vagy te?! - ugrottam volna neki azonnal.
- Izolda vagyok - húzta ki magát büszkén. Majd kacéran a mellettem álló Halálra kacsintott. - Nem is emlékszel rám, bébi?
Én pedig majdnem ott helyben kaptam gutaütést, többfrontos agyvérzést és vérszemet egyszerre. Lassan Tehror felé fordultam, aki olyan bambán meredt előre, mint aki sokkhatás alatt van.
- Te vagy az a lidérc! - böktem a mutatóujjamat a szeme közé az őrnőnek, aki túlságosan is ismerős volt, miközben megvilágosodtam. - Te szálltad meg a testemet! Dédunokádnak neveztél, legalábbis Lucifernek ezt mondtad. És gyűlölsz engem, mert ő engem választott helyetted! - vágtam az arcába.
Tehror álla a földet seperte.
- Izzy? - kerekedett el a szeme. - Tényleg te vagy az?
Én felháborodottan álltam ott. Izolda meg csak úgy ragyogott a boldogságtól, hogy a magát férjemnek nevező férfi felismerte. Amikor közelebb lépett Tehrorhoz és a körmét végighúzta ruhával fedett mellkasán, elpattant bennem valami. Előrántottam az övembe csúsztatott tőrömet és a nyakához emeltem. A lidérc lassan hátrébb araszolt, ahogy a kést nekinyomtam a torkának.
- Ne érj hozzá! - sziszegtem keményen, a szarvaim pedig kihegyesedtek.
- Szerinted hagyom, hogy egy kis taknyos megmondja nekem, mit csináljak?! - indult volna meg felém, de ezúttal nem a penge élét, hanem a hegyét szegeztem a gégéjének.
- Igen, ajánlatos azt tenned, amit mondok - közöltem. - Mert ő az enyém!
Mélyet szippantott a levegőből, mire elvigyorodott.
- Nem érzem rajtad az illatát - tágult ki a pupillája. - Még szabad préda. Viszont... Lucifer illata még mindig úgy árad belőled, mintha megfürödtél volna egy kádnyi parfümben.
- És ez mit számít?! - kérdeztem dühösen.
- Azt, hogy az ördöggel szeretkeztél. Többször is. Ő vette el az ártatlanságodat. Ő pumpálta beléd a magját, miközben az ő nevét sikítottad. Ő melegített fel a szeretkezés után saját csupasz testével és szexdémoni természetét meghazudtolva nem merült el benned minden egyes alkalommal, amikor férfi után vágyakoztál... - szemei gonoszul csillogtak, ahogy észrevette, hogy értettem a szavait, a dühöm pedig önmarcangolásba ment át. - Igen, így van. Elbuktál, mint angyal. Elbuktál, mint barát. Elbuktál, mint tisztességes nő. És elbuktál, mint hitves.
Mellkasom közepe sajgott, mert tudtam, hogy igaza volt. Mindenben. Mielőtt bármit mondhattam volna, eltűnt a kezem közül. Meglepetten láttam, hogy a falnak préselődve állt és kiguvadt szeméből ítélve levegőhiánnyal küszködött. Méghozzá Tehror keze miatt, ami szépen lassan kimasszírozta belőle a szuszt.
- Nem beszélhetsz ilyen hangon a királynőmmel - jelentette ki Tehror. - Nem engedem, hogy bántsd vagy megfélemlítsd. Hiába viseled ezt a testet vagy akármelyik másikat, nem fogok bedőlni neked újra. Most pedig engedj be minket, különben odadoblak apámnak és tudod, hogy a vén kéjenc imádja az ilyen finom falatokat - morogta.
Izolda még jobban lesápadt, ami már szinte átlátszóvá tette a bőrét. A kapu viszont kinyílt, így a Halál elengedte a lány torkát.
- Gyertek! - mordult fel, miközben belépett a falakon túlra.
Egymásra néztünk Luciferrel és némán megállapodtunk, hogy most nem lenne tanácsos még jobban felbosszantani. A dübörgő léptű Halál után siettünk.
A börtönkomplexum megnevezéssel nem is tévedtem olyan sokat. Acélajtók és masszív kőépületek alkották az utcákat, a külső falról pedig hatalmas reflektorok pásztázták a környéket. Őrök és közmunkások járkáltak, mindenki behúzott vállal és lehajtott fejjel sietett a dolgára. Teljesen szimmetrikus elrendezés jellemezte az egészet, szinte rosszul voltam a sok egyforma épülettől. Az egész városszerűség egy szabályos kör alakban épült, közepén egy hatalmas főtérrel. Minden út oda vezetett, így nem volt nehéz megtalálni.
- Nem látott egy démonnőt, akinek hiányoztak a szarvai? - állított meg Lucifer egy őrt.
Komor arcú férfi volt, minden érzelmet mellőző szemekkel. Már szimpatikusabb volt, mint Izolda.
- A nő neve? - kérdezte.
- Ryshia - vágtam közbe.
A férfi szemében felismerés csillant. Elvigyorodott, a tekintete pedig megvetést tükrözött.
- Éppen ő következik a főtéren - intett a fejével a pár méterre lévő emelvényre.
- Hol következik? Mi van?! - másztam a férfi arcába.
- Nyugi, csibe, ha ilyen harcias vagy, te is odakerülhetsz - a mosolyt lehetetlen lett volna letörölni az arcáról.
- Miyako... - bökött meg a hátamon Tehror.
Én idegbeteg tekintetettel pördültem meg a tengelyem körül. És én is megláttam, amire fel akarta hívni a figyelmemet. Egy hatalmas plakát hirdette az aznap esti programot.

FIGYELEM!

A MA ESTI PROGRAM:

ÖNGYILKOSOK ÉJSZAKÁJA!

10 HARCOS, DE CSAK EGY NYERHET.

A FŐATTRAKCIÓ:

AZ ÖVTARTÓ: BIG DADDY.

A KIHÍVÓ: RHYS, A FATTYÚ.

- Mi ez? - mutattam dühösen a plakátra. - És ki a halál az a Big Daddy?!
- Hé! - nyögte be Tehror.
- Bocsánat, másképp fogalmazok - fordultam felé egy pillanatra. - Ki a franc bánatos fasza az a Big Daddy? Ez egy fantáziátlan és teljességgel röhejes név, ha már itt tartunk!
- Mindjárt meglátjátok - mondta az őr és nyomtalanul eltűnt.
Volt, nincs. Nuku. Nyista. Semmi. Szótlanul a főtérre szaladtam, azon belül pedig az emelvényhez. Csak akkor jöttem rá, hogy ez egy ring volt. A fegyencek egyforma ruhákban, csörgetve bilincseiket szurkoltak a harcosoknak. Éppen két nagydarab izompacsirta birkózott. Üvöltve és vérszomjasan biztatták őket. A harcosok megvadult állatok módjára marcangolták egymást. Csattantak az öklök, roppantak a csontok és folyt a vér.
- Nem tudnak meghalni - közölte halkan Tehror.
- Hogyhogy? - néztem fel rá.
- A Zárkában kötelező leülni a büntetést - hangsúlyozta. - Így az itt élőknek semmilyen menekvést nem biztosítanak.
- Beleértve a halált is - folytattam a gondolatmenetét. - Ez szörnyű!
- Nem hiába ez a söpredék gyűjtőhelye - értett egyet velem a srác. - Csak azt nem tudom, hogy Ryshiát honnan ismerik itt?
Lucifer sötéten bámult maga elé, de a kérdésre lassan felemelte a fejét. Emlékeket láttam a szemében. Majd valamire rájött.
- Itt született - motyogta inkább magának, mint nekünk. - Azért járhat szabadon ki-be. A démonszajha... az anyja... az egyik fegyenctől lett terhes...
Én nem értettem semmit. Egy konferanszié lépett a ringbe, ahogy az izomkolosszusok elvonultak. Jellegtelen fickó volt, viszont a szavaira minden rab elcsendesült. Most következett a főattrakció, vagyis Ryshia harca. Egy kényszerzubbonyos fegyenc mellett próbáltam felpipiskedni, hogy jobban lássak.
Alig ismertem rá. A lány arca komor volt, ahogy fellépkedett a gumikötéllel elkerített területre. Haja kissé már megnőtt, haja elöl már a válláig ért. Szarvai már félig újra kinőttek. Egy lenge edzőnadrágot viselt, viszont a felsőtestét egy deréknál vasból készült felső takarta. Ez a felső a kezeinél kesztyűben végződött.
Az ellenfél pedig egy szálkás izomzatú bokszolóra hasonlított. Én azt hittem, hogy Big Daddy egy hájas disznó, két méteres termettel és egy revolverrel. A férfi hidegen tekintett a lányra, a kezeit küzdő pozícióba helyezte.
- Egy alakváltó... - mondta Lucifer.
- Veszélyes? - fordultam az ördög felé.
- Itt mindenki veszélyes - válaszolt egyszerűen.
Visszafordultam a harcolni készülő felekhez. A konferanszié bemutatta őket, mintha nem mindenki azért jött volna, hogy őket lássa.
- A Zárka legkeményebb harcosa, 3 emberöltőnyi büntetéssel, Big Daddy! - a tömeg üvöltött és a rabok dobogtak a lábaikkal, már akinek nem volt leláncolva. Az alakváltó szinte királyi biccentéssel fogadta az ovációt. - És a kihívó, aki önként jött ide, saját megfontolásból viszont nem valószínű, hogy saját lábán fog távozni, Rhys, a fattyú!
Sokkal laposabb volt az üdvözlés, mint a bajnoknak. A démonlány kikapta a megszeppent férfi kezéből a mikrofont. A kihívotthoz fordult.
- Tudod, miért vagyunk itt, ugye - hangja csöpögött a megvetéstől, ahogy a napbarnított, cserzett bőrű férfire nézett, aki kérdően vonta fel a szemöldökét -, apa?
És itt tátottam el a számat.

53. fejezet: Ahol minden véget ér

Mielőtt még bedurciznátok és azt mondanátok, hogy "persze már, hogy ilyen hamar, 53 fejezet után vége van, míg a többi blognál megvan az átlag 70 fejezet...", hallgassatok ide! Először is, a címével ellentétben ez nem a történet vége. De már sajna közel vagyunk hozzá.
Azonban két dolgot szerettem volna ismertetni:
Először is: kint van a következő fejezet A mágia köteléke című blogon, amit kedves barátnőmmel közösen írunk. A blog nevére kattintva elérhető maga a rész és ahhoz is jó szórakozást kívánunk, feltéve, ha még nem ment az agyatokra az agymenésem és szeretnétek egy jól összekotyvasztott, mágikus történetet olvasni. Én írom Rana szemszögét, mielőtt nekem ugranátok.
Másodszor: megnyílt új blogom, bár még mindig nincsen érzékem a határidők betartásához. Viszont remélem, hogy ennek ellenére kitartotok mellettem és olvasgatni fogjátok a sztorimat, ami az ex-kémek világába kalauzolja a kedves olvasókat. Itt a link: Fedőneve: Szellem. 
Ez volt az a két konkrét dolog, viszont ezen felül lenne még valami: egyszerűen nem vagyok képes magasabb szintű design készítésére, igazán sajnálom. Nem ismerem a HTML-kódokat és ha agyonütnek, még akkor sem tudok a stíluslapokkal és a JavaScripttel bánni. Pedig már többször is megpróbáltam, de egyszerűen NEM! NON!
Szóval, jó olvasást és ne feledjétek: ne bízz az önzetlenben, ne fogadj el segítséget lélekfalótól és a legfőképpen ne remélj semmi jót Moirától.

"Ryshia szemszöge"
Láncaimat türelmetlenül csörgetve meredtem az előttem térdeplő vámpírra. Shadowként mutatkozott be és csak azért engedtem magamhoz közel, mert ő konyított valamicskét a védelmi varázslatokhoz és önként felajánlotta, hogy kiszabadít. Azonban már több ideje bütykölte a vackot a lábamnál, mintha egy totálkáros motort kéne megjavítania.
- Ne csörömpölj, koncentrálni próbálok! - dörrent rám legalább tizedjére, mire ismét elhallgattam.
- Te pedig iparkodj, különben itt vénülök meg - morogtam.
- Halhatatlan vagy, ne beszélj hülyeségeket! - válaszolt, nekem pedig egy kis időbe tellett, mire eszembe jutott, hogy ez a csaj vámpír, szóval emberfeletti hallása van.
- Te pedig tudsz varázsolni, ne bénázz már! - szisszentem fel.
A válla megrázkódott és felállt a lábamtól. A bilincs lemállott a lábszáramról, viszont még most sem tudtam nagyon mozdulni a szoros karbilincsektől. Ő azonban ördögi vigyorral nézett rám.
- Engedj már el! - rángattam a láncaimat, amik cseppet sem mozdultak a kezemen. - Nehogy itt hagyj, mert megbánod! Hallod?!
Shadow egy nemtörődöm intéssel lerendezett, aztán felvett egy maszkot és a cella bejáratához sietett. Ott egy elég jóvágású, hosszú hajú férfi várta és együtt távoztak. Elnyílt a szám ekkora pofátlanság láttán és majdnem utánaordítottam, mikor visszafordult felém. Mutatóujját csitítóan az ajkai elé tette, majd suttogóra fogta a hangját.
- Hadd érezze magát a megmentődnek - alig hallottam, szinte csak tátogott.
Viszont mielőtt akármit a fejéhez vághattam volna, kámforrá vált a kísérőjével együtt. Szemeim előtt utoljára valami vörös jelent meg. Lelki szemeimbe egy minta égett, mintha ezt őriztem volna csak meg a lányból. Elnémultam a döbbenettől. A jele. Ő volt a rég eltűnt vámpírhercegnő.
- Bassza meg a kurva élet! - káromkodtam és belerúgtam a mögöttem lévő, ősrégi falba.
Ezért még lakolni fogok, egyszerűen éreztem. Leordítottam a vámpírhercegnőt. Reméltem, hogy nem uszít majd rám senkit. Bár azt mondták, hogy önként menekült el, nehogy el kelljen foglalni a vérszívók trónját.
Ahogy elhúztam volna a lábamat a faltól, a térdig érő, harci (acélbetétes, csak így sokkal jobban hangzik) bakancsom beleakadt valamibe. Dühös pillantást vetettem a téglák közti résre, amibe beleakadt a cipősarkam. Lefelé néztem, a hajam pedig az arcomba hullt. Szinte észre sem vettem, ahogy csak a lyukra fókuszáltam. Kereszteztem a csuklóimat, így a falra erősített bilincsekben meg tudtam fordulni, arccal a fal felé. Még szerencse, hogy a hercegnő eloldozta a lábaimat, mielőtt az állítólagos megmentőm gondjaira bízott volna.
A cipőmmel újra megkerestem a lyukat, ami körülbelül a térdem magasságában volt és újra beakasztottam oda a sarkamat. Egy kis rugózás után megállapítottam, hogy ez elég masszív falnak minősült, így már bátran tettem a másik lábamat is az előző mellé.
Marokra fogtam a láncaimat és húzni kezdtem őket, tiszta erőből. Lábaimat kinyújtottam, hogy minél nagyobb erőt tudjak kifejteni a falra. Szorosan behunytam a szemeimet és a számba harapva növeltem a nyomást. A vállaim feszültek, ahogy a karjaim is. Emberi erőmből ennyit tudtam teljesíteni. Meg sem mozdult a két szegecs, amivel a bilincsek rögzítve voltak. A démoni erőmet pedig képtelen voltam használni a védővarázslat miatt.
Leizzadva az erőlködéstől álltam újra talpra és ráztam le a lábaimat. Elkeseredett dühömben az összekeresztezett kezeimmel a köveket ütögettem a falban. Végül már a homlokommal csináltam ugyanezt, vigyázva, nehogy a két lüktető csonkot üssem a fejemen. Azok a rohadt kurvák még csak fájdalomcsillapítót sem adtak.
- Gyerünk, Rhys, gondolkozz! - motyogtam magamban.
Csorgott rólam a verejték, ahogy még párszor megpróbáltam ugyanezt, végül a lábaimmal felsétáltam a falon, a fejem pedig lefelé került. Ezzel szórakoztattam magamat egészen addig, amíg be nem esteledett.
Újból nekiveselkedtem volna a falból kihúzós témának. Éppen megfordultam és terpeszbe álltam, mikor hirtelen fullasztó hőség lett az egyébként nyirkos cellámban. Én persze ezt észre se vettem, ahogy már remegő lábamat próbáltam beleakasztani a nap folyamán megviselt résbe.
- Nagyon vadító vagy ebben a pózban - hallottam magam mögül egy nagyon ismerős hangot.
- Hidd el, nem miattad pucsítok, uram és parancsolóm - szóltam vissza neki gunyoros hangnemben. - Mondd azt, hogy ki tudsz szabadítani!
- Oké, ki tudlak szabadítani - mondta, viszont nem lépett felém.
Összeráncolt homlokkal perdültem meg láncaimon. Csóktávolságra voltam a főnökömtől. A nagyon is lehengerlő szépségű Sátántól, aki annak idején megkímélte az életemet. Hogy aztán helyes mederben tartsam az övét.
- Akkor hajrá - suttogtam az arcába, mert nem volt szükségesebb a nagyobb hangerő használata.
Szeme csillogásából rájöttem, hogy ő valami másra gondolt, mikor a kiszabadításomra bátorítottam. Fejem mellett megtámaszkodott a kezével és megnyalta az ajkát. Ravasz mosolyából tudtam, hogy van egy alkuja. Ezúttal a számomra. Már megszámlálhatatlan alkalommal láttam, ahogy sorra átvágta azokat, akikkel alkut kötött, így akaratlanul is úgy gondoltam rá, hogy engem is itt fog hagyni a francba. A kezeim pedig fejmagasságba voltak bilincselve, így még csak ki sem belezhettem miatta.
- Mi az alkud, ördög? - mondtam a vigyorgó arcába.
- Mindig kitalálod a gondolataimat, drága parancsnokom - nézett rám fejcsóválva, de még mindig ravasz mosollyal.
- Ismerlek, mint a rossz pénzt - válaszoltam kertelés nélkül. - Szóval, hadd halljam, mit szeretnél tőlem a szabadságomért cserébe?
Egy ujjal megsimította az arcomat, majd lágyan megérintette a levágott szarvam csonkját. Szégyelltem azt a csontdarabkát, ami egykor a csodaszép füstszínű szarvam volt. És még csak nem is csatában veszítettem el, hanem egy rühes boncasztalon, bedrogozva. Nem is néztem Lucifer szemébe.
- Egy éjszakát - mondta, ahogy levette rólam a kezét.
Ettől rettegtem a legjobban. Hogy egyszer rám is szemet vet az alvilág ura és az ágyába parancsol. Csak nem hittem volna, hogy ilyen amatőr módszerrel próbálkozik.
- Inkább lerágom a karom - jelentettem ki azonnal.
Úgy hátrált el, mintha arcon csaptam volna. Viszont ez volt az igazság. Ha lefeküdtem volna vele, nem tudtam volna tiszteletet szerezni magamnak az embereim között. Én meg persze nem tudtam volna megvédeni magamat a ragaszkodástól, ami még régen vált beteges szokásommá. Elkönyveltek volna egy ribancnak és nem becsültek volna. Lucifer pedig kidobott volna az utcára, miután jól kiaknázta "természet adta tehetségem". Na meg persze ott volt az anyám is. Nem akartam a nyomdokaiba lépni annak a vén piásnak.
- Nem lenne annyira szörnyű - szegezte rám lávaszínű szemeit.
- Nekem az lenne - néztem határozottan a szemeibe. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy a főnökömmel kavarjak.
A hajába túrt és idegesen felnevetett. Még sosem hallottam őt idegesnek.
- Szóval csak ez zavar? Hogy én adok neked fizetést és szállást?! - fordult felém, vádló hangnemet használva.
- Az zavar, hogy amit gondosan felépítettem magamnak az udvartartásodban, azt te egy csípőmozdulattal, amikor belém hatolnál, azonnal lerombolnád - mondtam ki kereken. - Te is nagyon jól tudod, hogy soha nem hazudnék neked. Ez a valós ok, semmi más.
Ismét közelebb jött hozzám, fölém magasodva. Mindig képes volt erre. Ha magasabb nálad, ha nem, mindig elérte, hogy kisebbnek érezd magad nála.
- És ha azt mondom, továbbra is biztosítva van a helyed nálam? Hogy továbbra is a főtisztem maradhatsz?
Én is közelebb dőltem hozzá.
- Az embereim tiszteletét még te sem tudnád visszahozni - néztem rajta végig. - Nem leszek a szajhád. Sem most, sem soha.
Szinte a haját tépte. Ha nem ismertem volna, most nagyon jót röhögtem volna. Azonban ismertem és tudtam, hogy nem szokott így viselkedni. Akaratlanul is aggódni kezdtem érte.
- Ide figyelj, Ryshia - szinte felnyomott a falra, ahogy magát hozzám préselte, miközben megpróbált meggyőzni az igazáról. - Hetek óta nem tudlak kiverni a fejemből. A szemeid és a hangod kísértenek, aztán pedig ahogy a csípődet riszálod, mikor mész egyik fontos helyről a másikra...
- A kíváncsiság hajt - feleltem gépiesen. - Már minden nőnemű lényt meghúztál a személyzetből, csak engem nem. Új játékszert akarsz. De az nem én leszek. Most pedig engedj el!
Kezében megjelent egy kulcs, de mielőtt elérhettem volna, elrántotta előlem.
- Nem - mondta faarccal.
Mordultam egyet, szinte állatiasan. Arca rándult egyet a hangra, izmai pedig megfeszültek. Reagált rám, én pedig ezt érdekes fejleménynek tartottam.
- Adok egy csókot a kulcsért - húztam el az orra előtt a mézesmadzagot.
Látszólag annyira kanos volt, hogy bármilyen mozgó lényt megdughatott volna. Nem is maradt el az ajánlatom hatása, mivel úgy felkapta a fejét, hogy egy embernek kitört volna a nyaka ettől a hirtelen mozdulattól.
- Esetleg egy... - kezdte volna, mire dühbe gurultam.
Összeráncoltam a homlokomat és csúnyán néztem rá. Most kiröhöghettek, de ez van: csúnyán próbáltam nézni Luciferre.
- Egy csók - vágtam bele a szavába. - Kéred vagy nem?
- Legalább nyelves? - pörgette meg a kulcsot az ujján.
Izzadságréteg fedte a bőrét, amiből tudtam, hogy nem vette ezt annyira félvállról, ahogy mutatni akarta. Ajkaimon mosoly játszott, ahogy őt néztem. A Sátán úgy hisztizett, akár egy kisgyerek, mikor új játékot akart.
- Ha én valamibe belekezdek, azt normálisan megcsinálom - biztosítottam, ő pedig belereszketett a szavaimba. Úgy viselkedett, mint egy szenvedélybeteg. - Nem puszit ígértem, hanem csókot, szóval igen, nyelves. Kéred vagy nem?
- A pokolba is, igen! - mordult fel, és hozzám nyomult.
Teljes testtel hozzám préselődött, majd egy vadállatias morgással a számba temetkezett. Tapasztalt szája elvett mindent tőlem. A józan eszemet, a racionális gondolkodást és az ellenérveket, hogy ez miért nem jó nekem. Viszont olyan érzéseket dobott elém, amiket álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha érezni fogok. Olyan volt a csókja, mintha én lennék a legszebb nő a világon. Mintha imádott volna. És tetszett ez az érzés. Én sem maradtam le tőle a csókban. Igazat mondtam neki abban, hogy én nem szeretem félig elvégezni a rám bízott feladatot. Minden csóktudományomat bevetettem. Ő pedig örömmel fogadta. Úgy csinálta, mintha szomjazott volna, én pedig egy pohár jéghideg víz lettem volna. Akkor értettem meg a szobalányok áradozását róla.
A felismerés hatása egy hatalmas pofonnal ért fel. Nem engem imádott, hanem úgy általában a női idomokat. Ezek a hatások nem nekem szóltak. Hanem a legújabb játékszerének. Ráharaptam a nyelvére és a lábaimmal combon rúgtam. Ködös tekintettel ugyan, de elvált tőlem.
- Mi a baj? - kérdezte, ahogy végigsimított az arcomon.
- Megkaptad, amit akartál - kezdtem akadozó hangon. A saját ajkaim idegenül hatottak a számomra, mert éreztem még mindig a főnököm ízét. - Szabadíts ki!
A mellkasom nehezen emelkedett és süllyedt, ahogy ránéztem. Úgy tekintett rám, mint egy édes kölyökkutya, amibe az imént rúgtak bele. Csókjaimtól duzzadt szája és összekócolt haja csúfolódott rajtam. Te tetted, és innen már nincs visszaút!
- De hát... - vakargatta a tarkóját, mint aki zavarban van.
- Most! - a hangom szinte már hisztérikussá vált.
Elővette a kulcsot és valamit babrált vele a csuklómnál. Alig bírtam elviselni az érintését. Csókokat akartam tőle, hogy ismét úgy érezhessem, hogy szeretnek. Leblokkoltam a gondolataimtól. Azt akartam, hogy szeressenek. Viszont démonnak születtem, szóval megszívtam. A reménytelenség bennem annyira átható volt, hogy legszívesebben felordítottam volna.
- Ryshia, hallasz engem? - kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
Nem lett tőle jobb a közérzetem. Már nem voltam megbilincselve és a védővarázslat alól is kikerültem. Tudtam, hogy mit kell tennem.
- Egy ideig a Zárkában leszek - buktak ki belőlem a szavak, pedig nem akartam elmondani neki, hogy hova készülök.
- Miért mennél te oda?! - hangja egyszerre volt hitetlen és megalázott.
- Tiszta fej kell a feladataimhoz - válaszoltam komoran. - Ott maradok, amíg újra ki nem nőnek a szarvaim.
A cella ajtajához léptem, hogy elhagyjam ezt az átkos helyet. Lucifer viszont még mindig a helyiség közepén állt, leforrázva. Éppen illantam volna, mikor megszólalt.
- Megtiltom neked! - jelentette ki.
- Felmondok - vágtam rá.
- Nem teheted ezt! - fakadt ki. - Szükségem van rád!
- Immár nem - csóváltam a fejemet, ajkaimon mosollyal.
Így illantam el a legsötétebb dimenzióba mind közül. A Zárka igazából olyan hely volt, ahol a világok söpredéke gyűlt össze, valaki meghalni, valaki pedig letölteni a büntetését. A kapun már a jól ismert felirat messziről köszönt nekem. "Ahol minden véget ér..." Találónak találtam mindig is. Ahogy beléptem, minden ismerős inger, emlék és érzés visszatért belém. A mocskos táj, a folyamatos őrségváltások és az utcákon lézengő fegyencek... Régen nem láttam már ehhez foghatót. Engedélyt kértem a belépésre az ügyeletes őrtől.
- Üdv itthon, Rhys - köszöntött az őr, ahogy ideadta a belépőkártyát.
És mellesleg itt születtem.

"Tehror szemszöge"
Nem hittem volna, hogy ennyire megrázta az eset. Mikor azt mondta, hogy menjek ki, mert átöltözik alváshoz, azt hittem, kizár engem a szobából. Nagy levegőt vettem és távoztam. Az ajtó előtt vártam pár percet, én lepődtem meg a legjobban, mikor megszólalt a hangja az ajtó mögül.
- Kész vagyok, jöhetsz - mondta halkan, én pedig benyitottam.
Ha vert volna a szívem, bizonyára most mondta volna fel a szolgálatot. Az egyik fekete hálóinget választotta, ami a szekrényben lógott idáig. Harapnivalónak tűnt, legszívesebben lassan elfogyasztottam volna, ahogy egy desszertet. Kiélvezni és végigszopogatni minden porcikáját, ez volt a legfőbb vágyam.
- Ennyire rosszul áll? - mosolyodott el szégyenlősen.
- Dehogyis - lépkedtem elé teljes révületben. - Mintha rád tervezték volna.
Egy picit bólintott és odasomfordált a hatalmas franciaágyhoz. Bebújt a takaró alá, én pedig minden mozdulatát követtem a tekintetemmel. Állig betakarózott, de a szemei rajtam nyugodtak. Akkor jutott eszembe, hogy én általában meztelenül szoktam aludni, de nem akartam elijeszteni magamtól.
- Jössz? - kérdezte a takaró tompításában.
- Igen, mindjárt itt vagyok - mondtam neki és kutakodni kezdtem a szekrényben.
Minden szobában volt egy titkos rekesz, amiben tartottam pár ruhát. Inkább paranoiából, nem azért, mert olyan sok nővel lettem volna. Volt már olyan, hogy úgy hívtak szolgálatba, hogy nem tudtam felöltözni. Szegény öregasszonyt szerintem végül a látványom vitte a sírba.
Leoltottam a villanyt, hogy ne kelljen Miyako pillantása miatt aggódnom. Gyorsan átvettem egy bő gatyát és egy trikót.
Egy szó nélkül bebújtam az angyalom mellé. Gyengéden megcirógattam a haját, ami fekete bársonyként simogatta a bőrömet. Hófehér írisze világított, akár egy macskának. Tudtam, hogy az arcomra nézett, majd megszüntette köztünk a távolságot. A vállgödröm menedékébe bújt, karjaival pedig átölelte a derekamat. Lábait az enyémek köré fonta.
Kár lenne hazudnom, nagyon jólesett, hogy ennyire megbízott bennem. Mielőtt átgondolhattam volna, mit is teszek, egy csókot nyomtam a lány homlokára. Pár pillanat múlva egyenletes ritmusban emelkedett és süllyedt a mellkasa és lassan pihegett a nyakamba. Nem cseréltem volna el semmiért ezt a pillanatot. Védelmezően köré fontam a karjaimat és csak gyönyörködtem az érzésben, ami a lelkembe költözött. Az egész világot meg tudtam volna ölelni. Viszont aki igazán számított nekem, az már a karjaimban volt.
- Fogadd el a lelkemet, Miyako - suttogtam az alvó lány fülébe. - Akár elfogadod, akár nem, örökké a tiéd marad.
Szorítása erősödött a csípőmön. Én is szorosabban tartottam, mert nem akartam elengedni. Soha, amíg élek. Kezei a trikóm alá siklottak, én pedig boldog és elégedett férfiként aludtam el, egy csodálatos nővel a karjaim közt.

***

- Félek - hallottam Miyako hangját, én pedig egyből felriadtam.
Karjaimba bugyoláltam a lányt és magamhoz szorítottam. Egyből az ellenséget kerestem a sarkokban, miközben a testemmel védelmeztem az angyalt. Volt itt valaki, akinek nem kellett volna a szobában lennie. Nem akartam magára hagyni arámat, így csak még jobban öleltem, mintha magamba tudtam volna olvasztani.
- Ki vagy? - kérdeztem határozottan.
Lucifer lépett elő az egyik sötét sarokból. Megnyugodva engedtem ki a levegőt a mellkasomból.
- Ki az? - dünnyögte a mellkasomba Miyako.
- Csak Lucifer - válaszoltam neki. - Nyugalom, angyalom.
Az arám lassan a jövevény felé fordult és ő is észrevette azt, amit én. Az ördög úgy nézett ki, mint akit kimostak és elástak utána. Ruhái nem voltak a legjobb állapotban, szemei üvegesek voltak. Az egyébként mindig csibészes vigyor helyett szomorú grimasz kapott helyet. Valami rossz történt.
Miyako kimászott az ölemből és odament Luciferhez. Az alvilág ura bánatosan ránézett, majd Miyako vigasztalóan megölelte. Lucifer bele is kapaszkodott, arcát beletemette a menyasszonyom hajába. Féltékenység lett rajtam úrrá, de győzködtem magamat, hogy teljesen felesleges ezt éreznem.
- Még mindig dögös vagy, babám - mondta régi barátom, nálam pedig itt szakadt el az a bizonyos cérna. Már keltem volna fel, hogy beverjem a képét, ő viszont még folytatta. - Szerencsés flótás az urad, hogy magad mellett tudhat.
Azt hittem, hogy a lány kézzel-lábbal tiltakozni fog a titulus ellen, viszont Miyako csak nevetett egyet.
- Köszönöm a bókot, te viszont úgy nézel ki, mintha megcsócsáltak és kiköptek volna. Lucifer, mi történt? - terelte el a témát Miyako.
A Sátán gondterhelten sóhajtott, majd lehuppant az ágyra. A lány a fiú másik oldalára ült, így mindketten hallottuk Lucifer meséjét.
- Ryshiáról van szó - nyögte ki nehezen. - Elkapták a tündérek és levágták a szarvát. Miután Tehror lerendezte a mészárlást, Ryshia ott maradt a börtönben....
- Azt hittem, Shadow ott marad kiszabadítani - vágtam közbe. - Nekem ide kellett rohannom.
- Miért? - nézett rám Lucifer.
- Majd később elmondom - tereltem ösztönösen, mert láttam, hogy Miyako szemeiben ismét gyülekeznek a könnyek. - Folytasd, kérlek.
- Feljöttem, hogy kiszabadíthassam, mikor már jó ideje nem illant vissza. Éreztem, hogy baj van, viszont amikor feljöttem, találkoztam egy lélekfalóval, az pedig elmondta, hogy merre és hova vitték, illetve adott egy kulcsot, amivel meg lehet törni a bilincs varázslatát, ami Ryshiát fogva tartotta...
- Mit kért cserébe? - vágtam közbe ismét.
- Engednem kellett, hogy belekóstoljon a lelkembe - vallotta be vonakodva. - Meg valami olyasmit mondott, hogy "nincsen eredmény áldozat nélkül"...
Rosszat sejtve hajoltam közelebb. Miyako is láthatta rajtam a jeleket, mert ő is ösztönösen közelebb hajolt.
- Mit tettél Ryshiával, Lucifer? - kérdezte ijesztő hangon a párom.
Nem csak olyan tessék-lássék módon mondom, tényleg rohadt félelmetes volt! Szemei villogtak, szarvai pedig előbukkantak a hajzuhatagából, ami rendkívül kócos volt. Megmelengette a szívemet, hogy én kócoltam össze.
- Alkut ajánlottam neki - nézett rám segélykérően, én pedig amolyan "folytasd" tekintettel biccentettem. - Hogy elengedem, ha velem tölt egy éjszakát...
- Hülye paraszt! - még időben lefogtam, mielőtt Miyako rávetette volna magát az amúgy is megtört férfire.
- Hallgassuk végig! - suttogtam a nyakszirtjébe, ahogy hátulról lefogtam.
Meglepő módon hallgatott rám. Zaklatottan szuszogott, de én biztattam Lucifert a folytatásra.
- Nem tudom, hogy mi ütött belém. Úgy remegtem, mint egy függő, Legszívesebben ott helyben letepertem volna, ahogy olyan fincsin ki volt bilincselve... Végül ő egy csókra csökkentette az árat, de akkor már nem érdekelt. Meg akartam kapni, bármilyen áron. Megcsókoltuk egymást és az volt a valaha átélt legjobb csók, amit eddig kaptam. Elöntötte az agyamat a köd, de Ryshia belém rúgott és ráharapott a nyelvemre, így elhátráltam. Azonban még mindig égtem érte. Megláttam az arcát, ami már nem volt érzelemmentes. Megszólalt elég zaklatott hangon és ez hozott vissza némileg a valóságba. Kiszabadítottam, ő pedig felmondott és elment a Zárkába. Legalábbis azt mondta, hogy odamegy...
A Zárka... Rázott a hideg már a dimenzió említésére is. Hozzá képest ez a dimenzió kifejezetten barátságosnak mondható.
- Meg kell találnunk - jelentette ki Miyako. - De előbb...
Kitépte magát a kezeimből és ököllel nekiesett Lucifer arcának. Ahogy a lány ökle belecsapódott a Sátán arcába, Lucifer úgy repült hátra, mint egy elfeledett marionettbábu.
- Hogy hihetted, hogy az egyetlen személyt megvesztegeted a testéért, aki tényleg melletted állt mindig, hmm?! - kérte számon Miyako. - Ez szemétség, még tőled is!
Én pedig valahogy úgy éreztem, hogy a lélekfalónak van ehhez köze.