38. fejezet: Vadmacska

"A Halál elől el lehet menekülni?"

"Tehror szemszöge"
- Engedj, Kristana! - mennydörögtem, miközben láttam, hogy Miyako átment egy kisebb kapun.
- Sajnálom, de ezt meg kell tagadnom - mondta higgadtan.
Csak ő volt erre képes. Olyan hideg és szívtelen volt, mint a halál maga. Mint én. A szorítása acélossá változott, ahogy megpróbáltam kiugrani leendő menyasszonyom után.
- Tudod te is, hogy a halál elől senki nem tud elszökni - mondta Miyako anyja, aki ráérősen birizgálta a tollait. - Főleg úgy, hogy megjelölted.
- Így van. A jeled úgy virított rajta, akár a jelzőtűz - folytatta Ozen, aki Lucifer mellett állt.
Az állkapcsom megfeszült, ahogy újra kinéztem a törött ablakon. Átvert. De nem tudtam rá haragudni, teljesen megértem. Én is így éreztem, mikor apám elhúzott egy szó nélkül. Azt is egy nappal utána tudtam meg, hogy én lettem az "aktív Halál". Úgy éreztem, hogy elárultak. Sosem akartam ebben a posztban tetszelegni, mint mindenki félelme. Még a halhatatlanok is félnek tőlem, mivel tudják, hogy az ő életük is egyszer véget érhet. Mégpedig az én kezem által.
Engem csupán egy dolog zavart Miyakoval kapcsolatban.
- Miért tört elő a démon énje? - szegeztem a kérdést Lucifernek. - Abban egyeztünk meg, hogy nem fejleszted fel ennyire!
- A vére érezte a kedvező környezetet - vont vállat. - Ez már évek óta növekedett benne. Akkor sem tudnám elfojtani, ha minden erőmet rákényszeríteném.
- Rendben - sóhajtottam. - Ilyen se volt még, hogy démonnal csókolóztam.
A lányok felvihogtak, a fiúk csak mosolyogtak rajtam. Lucifer beleöklözött a vállamba, én pedig ránéztem a vigyorgó Sátánra.
- Ismerd be, hogy jó volt! - röhögött, én pedig arrébb löktem poénból.
- Téged inkább nem csókollak meg, ha nem bánod! - szívóztam vele.
- Pedig már úgy vártam, nyuszó! - változtatta el a hangját, miközben megpróbált megölelni, ráadásul csücsörítve.
Megint ellöktem, azonban Tina megszólalt a betört ablaknál. Mindannyian odakaptuk a fejünket.
- A pokolban szokott vihar lenni? - pillantott félve Luciferre, aki ott termett Tina mellett.
- Nem - válaszolt egyszerűen, ahogy kinézett.
Lucifer felénk fordult és levedlette a férfi külsőt. Felvette a démonok közt "domináns" alakját, úgy nézett ránk. Szerintem még mindig röhejes volt, de inkább nem szóltam neki. Minek? Úgy sem fogja megváltoztatni a kinézetét.

Mondjuk én beszélek a köpenyes-csontvázas kombinációmmal... A lényeg az, hogy Lucifer kiugrott az ablakon, elsimítani a komplikációkat, Én pedig dörzsölni kezdtem a tarkómat. Miyako hova mehetett? Van egy tippem, de remélem, hogy nem oda ment. Szívtam a fogaimat a gondolatra, hogy visszagondoltam arra az erőszakos népre. Csak ők ismerték, hogyan lehet engem elűzni. Viszont ha ez kell, hogy Miyako az enyém legyen, vállalom a fájdalmakat, amik rám várnak. Hiszen őt választottam.

"Miyako szemszöge"
Csajszi, nem értelek el, azt hittem, még hülyébb lettél, mint amilyen egyébként vagy! De örülök neked, a Pokolban jártál? Ott leblokkolok!
Zafíra úgy hadart egész úton, mint akinek szájmenése van. Nem hibáztattam érte, ő is nagyon hiányzott.
Őrült vagyok, hogy ide merészkedtem. Újra. A falu helye, ahol nevelkedtem. A régi falu helyén most egy hatalmas erdő terpeszkedett, titkoktól nehéz ágakkal. Én viszont tudtam ennek az erdőnek a titkát. Ezért is jöttem ide. Itt ugyanis az őstündérek telepedtek le, akik elvileg ismerik a módszert, hogyan is lehet elűzni a Halált. Mégpedig véglegesen. Évekkel ezelőtt ugyanis felkerestem őket, de akkor nem voltak hajlandóak teljesíteni a kérésemet. Akkor nem örök életet akartam, hanem halandóvá válni. Ebben viszont hajthatatlanul nem akartak segíteni. Most ha az ellenkezőjét kívánom, lehet, hogy hajlandóak megtenni nekem ezt a szívességet.
Az erdő nyirkos levegője és a rátelepedő köd egyáltalán nem segítette a tájékozódásomat. Körbe-körbe bolyongtam, akár egy eltévedt kislány. Hát, mit ne mondjak, úgy is éreztem magamat. A talaj besüppedt a talpam alatt. Nem viseltem cipőt, mert azt megjegyeztem pár évvel ezelőttről, hogy ez az erdő a tündérek számára szent. És minden szent helyen meztelen talppal szabad csak átkelni. A sár már szinte második bőrként száradt rá a testemre, az ágak minduntalan arcon csaptak, a hajam pedig úgy nézett ki, mintha direkt elfeküdtem volna. A szarvaim még mindig büszkén ágaskodtak a fejemen, de most ez volt a lehető legszerencsétlenebb felállás, ugyanis úton-útfélen mindig beakadt valamibe. Még mázli, hogy nadrágban voltam, így gyorsan tudtam haladni. A szárnyaimat ismét be tudtam húzni, úgyhogy istenkirálycsászárnak éreztem magamat, mikor a bőröm alá siklottak a szárnyaim. Ennek ellenére köröztem, mint gólyafos a levegőben, de ez egy ködös, szürke estén, ráadásul egy varázserdőben nem újdonság.
Ekkor egy nyíl süvített el a fejem felett, pontosan a jobb szarvam mellett egy 4 milliméterrel. Mondanom sem kell, vagy 2 métert ugrottam ijedtemben. Aztán egyszerre 4 nyíl is érkezett, egy a vállamba fúródott, 2 a két karom alatt ment el, egy pedig a szemem között fúródott be. Émelyegve téptem ki a vállamból a nyílvesszőt. Majd megfogtam a fejemből kiállót is és próbáltam minél gyorsabban kirántani. Ugyanis a fej egy kényes terület, ha valamit belelőnek, a fejem hajlamos körbenőni azt. És egy kissé cinkes lenne, ha hátralévő életemben egy homlokomból kiálló nyíllal parádéznék. A fejem lüktetett, fájt, majd széthasadt, miközben húztam kifelé az akadályt. A látásom elhomályosodott, majd elszürkült, mikor már csak a hegye volt a fejemben. Az viszont migrént okozott, amikor egy rántással kiszabadítottam.
Fájdalmamban felordítottam, ahogy csak a tüdőm engedte. A fejemben több ér is elpattant, így a szemeim bevéreztek. A kezemet rajta tartottam a lyukon, amíg már elállt a vérzés.
- Te aztán nem vagy kispályás! - dicsért meg egy női hang. - Ez a nyíl még egy medvét is leterített volna.
Felnéztem a lányra, aki előttem megállt egy 10 méterrel.
- Miért kell itt nyilakkal lövöldözni?! Nem vagyok vadállat, akit megehettek! - akadtam ki, ő pedig csak elnézően nézett rám.

Az állata az oldalán rám morgott. Ő nyugtatóan megsimogatta a nagymacska fejét, amit dorombolva fogadott. A lyuk a koponyámon már majdnem teljesen begyógyult, így bátran néztem szembe a hegyes fülű hölgyeménnyel. Felismertem benne a sötét elfek vérvonalát, akik az őstündérek lakhelyét őrzik.
- Kit tisztelhetek benned, démon? - kérdezte hivatalos hangnemben.
- Miyako vagyok - mutatkoztam be akadozva.
- Én Tria vagyok, ő pedig a társam, Nola - mutatott először magára, majd a nagymacskára.
- A társad? - néztem összehúzott szemekkel a vadállatra.
A tigrisszerű akármi két lábra állt és elkezdett átalakulni. Az arca némileg már emberi volt, mikor megszólalt.
- Igen, talán baj? - kérdezte kissé még morgósan.
- Nem, dehogy - nevettem fel zavaromban, miközben a kígyótetoválásom a földre csusszant.
Zafíra is elkezdett testet ölteni. Mégis Nola végzett hamarabb és hidegen rám mosolygott. A macskafülei megmaradtak, amik enyhén néha meg-megrándultak, mintha folyamatosan hallgatózna.
- Ahhoz képest, hogy elképedtél a társ tényén, neked is van - mutatott rám Nola. - Neki mi a neve?

- Zafíra vagyok - sziszegte a jelképem, mikor emberi alakot öltött. - Te pedig lány vagy fiú vagy?
- Megmutassam, hogy mennyire fiú vagyok? - nevetett fel Nola.
- Olyan uniszex neved van, csak azért kérdem - emelte meg Zafíra a kezeit, védekezésként.
- És Miyako, hogyhogy van jelképed, mikor démon vagy? - vette át a szót Tria.
- Főállásban bukott angyal vagyok, viszont van bennem démonvér is, hála apámnak - világítottam rá.
- És mi gondja lehet egy ilyen teremtménynek, mint te? - Nola beleszimatolt a levegőbe, ahogy közelebb merészkedett hozzám.
Zafíra azonban ellökte tőlem a félig tigris fiút, majd a testével elém állt és védett. Nem tudtam, hogy mitől vagy kitől. Zafíra pikkelyei felborzolódtak, azt sem tudtam, hogy ez lehetséges!
- Menjünk innen, valami közeledik - suttogta Zafíra.
Nola fülei úgy jártak, mint a propellerek, de az arcáról ítélve nem hallott semmit. Ez pedig piszkosul bosszantotta.
- Gyertek - intett Tria a fejével, mi pedig követtük.
Egy barlangba kalauzolt minket, ami sötét és dohos levegője ellenére biztonságosnak tűnt. Tria összeszűkült szemmel nézett rám és a kígyómra. Nola pedig a háttérben duzzogott, mint egy óvodás. Gondoltam én, zavarta az, hogy egy kígyó hamarabb figyelmeztetett a veszélyre, mint ő.
- Szóval, mit akartok kérni az őstündérektől? - kezdte Tria a faggatózást.
- Le akarom koptatni a Halált - foglaltam össze röviden.
- Szóval halhatatlan létedre örök életet szeretnél? - nevetett fel Tria. - Ez a gyilkos logika kurva jó!
- Nem érted a problémámat - vágtam bele a kacajába. - Engem szó szerint a Halál üldöz. Ő ugyanis a királynőjének vagy minek választott, de én meg nem akarok leállni vele egy egész örökkévalóságon át, főleg úgy, hogy nem szeret.
- Te azt várod a Haláltól, hogy szeressen? - meresztett nagy szemeket az elf. - Magas elvárásaid vannak! De értem, hogy mi van. Nola!
- Igen? - nézett gazdájára unottan a még mindig duzzogó srác.
- Figyeld meg az auráját - parancsolta, Nolának pedig foszforeszkálni kezdett a szeme.
Gyönyörű izzású szemei azonban elkerekedtek a félelemtől. Vagy a döbbenettől, már nem tudom.
- A Halál jele rajta van - pihegte a macskafülű. - Nem egyszerűen rajta. Benne.
- És ezt kéne róla leszedni - motyogta Tria. - De ha a hitvese vagy, utánad fog jönni. Ha valakit megjelöl, azt követi a világ végére is. Még annál is tovább.
- Le tudják szedni az őstündérek? - vált reménykedővé a hangom.
- Nem biztos, de megpróbálhatják - válaszolta a sötét elf. - Viszont azt tudnod kell, hogy kellenek hozzá alapanyagok.
- Alapanyagok?
- Igen. Egy darab a szarvadból és egy-egy toll mindkét szárnyadról. Meg a kígyódról egy lehetőleg nagy pikkely - pillantott Zafírára Tria. - Mást nem mondhatok biztosra.
- Ez is már sok, köszönöm! - hálálkodtam.
- Akkor holnap reggel értetek jövünk és bejuttatunk titeket az őstündérekhez - állt fel Tria, majd kifutott a barlangból.
Nola is egy tigrisbukfenc kíséretében visszaváltozott és rohant a gazdája után, immár négy lábon.
- Szerinted tényleg visszajönnek értünk? - fordult hozzám Zafíra.
- Remélem, hogy nem hagynak itt meghalni! - fújtam ki a hajamat a szememből.
Próbáltam relaxálni, Zafíra pedig mellettem meditált. Lehunyva a szemem végiggondoltam a lehetőségeinket. A végeredmény: nem sok.
Aztán az éjszaka közepén Zafíra meglökött.
- Érzed ezt? - szimatolt a levegőbe.
- Igen - bólintottam, összehúzva magamat.
Ugyanis a szél aromája kúszott az orromba, amit túlságosan is jól ismertem. A lábaim előtt egy csomó homok volt, abba pedig egy láthatatlan kéz vésett betűket.

Áltasd csak magad, édes vadmacskám. A Halál elől nem lehet menekülni...

37. fejezet: TE vagy a királynőm!

"Mi a három fajtája a nőnemű párnak? Tenyészkanca, kirakatfeleség és lelki társ. Te melyiket szeretnéd?"

- Mit kell tennem, hogy fejlődhessem? - kérdeztem a pokol urát, aki úgy körözött körülöttem, akár egy áldozatát becserkésző ragadozó.
- A démonvér képlékeny, de főleg makacs. Csak akkor fejlődik, ha ő úgy akarja, nem amikor a gazdatest készen áll rá. Tegnap új szintet értél el, így a következő is nemsoká várható lesz - a szemeit rajtam nyugtatta, de éreztem, hogy a reakciómat lesi.
Az oldalamon a két pisztolyom nyugodott. Körbelestem az edzőteremben, éreztem a bőrömön, hogy figyelnek. Ilyenkor a tarkómon lévő pihéim az égnek merednek, mintha megcsapott volna az áram. Lucifer mindent figyelő szeme azonban mégsem vált ki ennyi reakciót belőlem. Valaki más is figyelt, az ösztöneim pedig visítoztak, hogy az a valaki erősebb, mint én.
- Ki van még itt rajtunk kívül? - vetettem oda Lucifernek, aki az elmúlt négy napban szorgosan tanított mindenféle trükkre.
- Egyedül vagyunk - kihallottam a vigyorgást a hangjából.
Ez már elég indokot szolgáltatott volna, hogy ne higgyek neki.
- Hazudsz. Érzem - mondtam teljesen higgadtan.
Ütemesen ütődött egymásnak két tenyér. A hatalmas terem üvegfalai visszhangoztak a zajtól, amit egy bizonyos férfii gerjesztett. Ozen ugrott le az egyik oldalgerendáról, akár egy veszélyes puma. Világos szemei szinte izzottak a félhomályban, a fehér fogsora pedig csak úgy villogott.
- Nem sokan kapták még füllentésen Lucifert - mosolygott rám az állítólagos apám. - Anyád is mindig megérezte a hazugságot.
- És tőled mit örökölhettem? - kérdeztem gúnyosan.
- Ezt a hangsúlyt biztosan - nézett rajtam végig Ozen. - Na meg a vadállatias ösztönöket.
- Hálás vagyok, köszönöm, hogy DNS-t adtál nekem - pukedliztem, miközben szarkasztikus hangsúllyal beszéltem.
- Tuti, hogy a te lányod! - nevetett fel Lucifer. - Már csak az anyját kéne erről meggyőznöd.
A fülemet megcsapta egy sivító hang. Önkéntelenül is a hang irányába fordultam, ami az ablak kinyitott szárnya felől hangzott. A kezem lendült és egy valami a kinyújtott ujjaim közé repült. A démonreflexek működésbe léptek a testemben. A szemeim elé emeltem a kis szerkezetet, ami nem volt nagyobb egy darázsnál. Pittyegése sértette a fülemet, ahogy a stroboszkópként villogó kis vörös fény egyre jobban villogott. Ozen tágra nyílt szemekkel kapta ki a kezemből a kis akármit és vissza kidobta az ablakon.
- Feküdj! - üvöltötte és lerántott maga mellé.
A következő másodpercben hatalmas robbanás és pár éles visítás rázta meg a termet. A gerendák megnyikordultak a fejünk felett, amitől kinyitottam összeszorított szemeimet és karon ragadtam a két férfit. Felpattantam és sprinteltem az omladozó falak és az üvegszilánkok között. A két démon alig bírt velem lépést tartani, ahogy a főbejárathoz igyekeztem. Viszont ahogy nekicsapódtam a hatalmas ajtónak, bezárva találtam.
- Be van zárva! - visítottam szinte hisztérikusan.
Rángattam a kilincset, megpróbáltam kifeszíteni az ajtót a kereteiből, de nem ment. Túl masszív volt az ajtó ahhoz, hogy ilyen törékeny teremtés meg tudja mozdítani, mint én. De a két démonférfi sem tudta megmozdítani, ami már egy kicsit aggasztott. Ha a pokol ura nem képes egy egyszerű ajtót kitépni a helyéből, akkor az az ajtó nem szokványos. A hatodik érzékem azt súgta, hogy az ajtót bűbáj fedte. És sajna meg kellett tapasztalnom, hogy a megérzésem helyesnek bizonyult. Egy kéz nehezedett a vállamra, egy női kar pedig a derekamra fonódott.
- Az uram közelít - mondta egyszerűen a nő, akiben ráismertem Krinre. - Sajnálom.
- De mi.... - kérdeztem volna, de az ujjai megnyomtak egy pontot a nyakamon, amitől elvesztettem az eszméletemet.

***

- Megegyeztünk, Sátán! Te pedig nem tartottad a határidőt! - hatolt az elmémbe egy jéghideg hang.
- Tévedsz, öreg barátom! Én a kedves szolgálólányoddal egyeztem meg - ellenkezett egy másik férfi hangja. - Ő pedig sokkal... hogy is mondjam... udvariasabb volt, mint az ura!
- Elkerülhetetlen volt, hogy szétrobbantsam az edzőtermedet.
- Ugyan miért? Hidd el, egy egyszerű kopogásra is felfigyeltem volna! - morgott még mindig az a hang, akit Luciferének hittem. - De neeeeeeem, neked egyből egy élesített zsebbombát kellett bedobnod hozzám!
- Blablabla - gúnyolódott a másik hang. - Úgy beszélsz, mintha a pénz számítana neked bármit is!
- A pénz nem is, de az alattvalóim igen! Veled ellentétben - vágta rá Lucifer.
- A két tesztoszteronfasírt most már lehiggadhat! - hasított be a beszélgetésbe egy harmadik, ezúttal női hang. Akaratlanul is mosoly kúszott fel az arcomra Tina hangját hallva. - Ugyanis Miyako felébredt.
Mivel lelepleztek, így félénk mosoly kíséretében nyitottam ki a szemeimet. Lucifer gyengéden megsimogatta az arcomat, mint ahogy az elmúlt napokban annyiszor tette. Egy kéz azonban durván ellökte ismerős ujjait az arcomtól. Összehúzott szemmel meredtem a másik oldalra, azaz a durva kéz tulajdonosára. Egy csuklyás férfi hajtotta végre a birtokló mozdulatot. Nem láttam az arcát normálisan, mivel túlságosan elvonta a figyelmemet az a nyolc (!!!) kockás has, ami szemmagasságba került velem. Egy kicsit lentebb pillantottam és alacsony szabású csípőfarmert vettem észre, ami kitűnően emelte ki a kihívó V vonalat. Szálkás és erős izmok néztek velem farkasszemet, ahogy egyre fentebb legeltettem a szemeimet. A csávó felsőteste tökéletes volt. Túlságosan is tökéletes. Egy ujjatlan köpenyt viselt, ami leginkább a bokszolók köntösére emlékeztetett, csak az ujja le volt tépve. A fekete csuklya annyira az arcába volt húzva, hogy csak a kemény, egyenes vonalú száját engedte látni.
Bennem egy csomó kérdés fogalmazódott meg, de csak a legostobább tudta elhagyni a zsibbadó számat.
- Miért vagy félmeztelen? - a kérdésemre mindenki elnémult.
Először a csuklyásra néztek, majd rám, majd egymásra. Az egész csapatom ott volt, kiegészítve az anyámmal, Luciferrel, apámmal és a csuklyással. Én pedig vízszintesen feküdten egy sík felületen, amit leginkább egy asztalhoz tudtam hasonlítani. Aztán kirobbant belőlük a nevetés, de úgy, mintha az évszázad poénját mondtam volna el az imént.
- Csajszi, ez olyan, mintha azt kérdeznéd Lucifertől, hogy miért van démonokkal körülvéve - kacagott fel még jobban Tina. - Ez neki előírás. Mint ahogy az is, hogy ilyen bántóan dögös legyen.
A kapucnis egy címlapra illő Colgate-mosolyt villantott Tinára, amihez mély, férfias nevetés társult. De egy valami nem stimmelt. Beleszimatoltam a levegőbe és egy olyan illatot éreztem, ami túlságosan is ismerős volt. Mint a szabad szélnek, olyan illata volt a férfinek. Ez az illat nagyon is nyugtató volt, de én megijedtem tőle. A halálomkor is ezt az aromát éreztem utoljára. Kikerekedett szemmel húztam össze magamat magzatpózba, a szárnyaimat pedig védelmi burok gyanánt magam köré húztam.
A szám kiszáradt, ahogy felületesen és gyorsan lélegeztem.
- Te vagy az... - motyogtam.
- Igen, kedvesem.... sajnálom, hogy annak idején így kellett, hogy megismerj... - suttogta a csuklyás, akinek erős ujjai megindultak a tollaim felé.
A tollaim tiltakozásul felborzolódtak, ahogy még összébb húztam magamat. Féltem tőle, az érintésétől. Tudtam, hogy ő lakozott mindvégig Stephan álcája mögött. Vele laktam, vele csókolóztam szenvedélyesen. Mégis... hiányzott a halandóság a tartásából, a testéből, a személyiségéből és a stílusából. Hamisítatlan halhatatlan volt, végtelen korlátokkal, emberfeletti szépséggel és toronymagas ingerküszöbbel. Olyan volt, mint én. Nem, ez a megállapítás téves. Sokkal több volt, mint ami én valaha is lehettem volna. Ő volt a Halál. Ennek pedig én soha nem érhettem a nyomába, akárhány évszázadot is megéltem. És megijedtem ettől az ördögien csinos férfitől, aki sokkal többet látott, érzett és tett, mint én.
- Egyszer már megérintettél, én pedig ebben a testben ragadtam - szakadt ki belőlem, mire szomorúan leejtette a felém nyújtott kezét. - Mit vársz tőlem? Hogy ujjongva a nyakadba ugrok, mint valami hűséges kurva, akin kedvedet töltheted, mikor nem éppen elveszed mások lelkét?
Egy szempillantás alatt megragadta a nyakamat és kényszerített, hogy az arcára nézzek. Másik kezével lesöpörte a fejéről a csuklyát és egy ismerős szempár nézett vissza rám. Stephan szemei voltak, mégis... túlvilági fény ragyogott belőle, amit nem lehetett félreérteni.
- Nem szeretem, mikor így beszélsz magadról - mondta fagyosan, amit még a csontjaimban is éreztem. - Nem vagy kurva. Csodálatos, érett nő vagy, akit királynőmnek választottam. Egy cseppel sem kevesebb.
- De nem is több, ugye? Csak egy nő, akit választottál - a szám magától mozgott, a démonvér beszélt belőlem, aki fel akarta dühíteni az előttem álló ősi teremtményt. - Emlékszel még? Ha én egy vén, összeaszalódott nyanya vagyok a valóságban, akkor te mi? Egy őskövület?
- Hagyd abba, Miyako - préselte össze a száját.
- Rántsd elő a kaszádat, Kaszás! Mutasd meg, mi rejtőzik a modellizomzat mögött! - ebben a pillanatban jöttem rá, hogy a testem nagyon, de NAGYON meg akart halni.
- Nem fogom megmutatni - hangzott a szájából a düh legkisebb jele nélkül.
De a szeme mást üzent. Vihar előtti csend. A szorítása gyengült a nyakamon, az arca felvette a hideg közöny álarcát.
- Válaszd Krint, úgyis ő az Aranyangyal. A Halál arkangyala. A te arkangyalod - köptem gúnyos arckifejezéssel. - Összeköthetnéd a kellemeset a hasznossal. Nem ez lenne a legjobb mindenkinek?
Krin lépett elő, mire az ura hátrébb lépett. Csak most láttam, hogy mennyi hasonlóság volt köztük. Konkrétan Krin volt az urának tökéletes megfelelője, csak nőben. Egyik pillanatban még ezen forgott az agyam, a másikban pedig már a szoba túlvégének csapódtam olyan erővel, hogy a testem krátert vájt a mögöttem lévő falba. Egy erőtlen nyögéssel hanyatlottam a földre a gravitáció ellenállhatatlan vonzásának engedve. Éreztem, hogy a fejbőröm felhasadt és éreztem a 4 porrá zúzott csigolyát a gerincoszlopomban.
- Hazudtál, Lucifer... - nevetett a szám.
Pont most villant be, amikor Krint az ő hírnökeként emlegette. Ez nagyon nagy hazugság volt a részéről. Felemeltem a fejemet és a jobb kézfejemmel letöröltem a számból előbuggyanó vércseppeket. De vigyorogtam. Fogalmam sincs, miért.
- Melyik alkalomra gondolsz? - vigyorodott el a vörös hajú férfi kihívóan.
- Kristana sosem tartozott ide - kacagtam fel hisztérikusan. - Ahogy ő sem! - mutattam a Halálra, aki még mindig közönyösen figyelt. - Én viszont igen.
- Miyako, ne csináld! - mondta Dova ijedten. - Nem tudod, ez mihez vezethet!
- Bízz bennem - motyogtam magam elé, majd felálltam.
Mellettem közvetlenül egy ablak volt. Karmaim megnagyobbodtak, kiélesedtek. Homlokomból két szarv csúcsosodott ki. A két csontból lévő kinövés megcsavarodott, így a fejem felett 20-30 centivel ért véget. A bennem élő démon átvette az irányítást. Most először engedtem át a vonzásnak. A szárnyaimon a toll megkeményedett, a hegyük olyan éles volt, mint megannyi penge.
- Miyako, kérlek, ne engedj a démonnak! - csak most látszott a Halál arcán némi kétségbeesés. - Szorítsd vissza!
- Mi a valódi neved, Halál? - kérdeztem eltorzult hangon és vicsorogva.
Előttem termett és két kezével közrefogta az arcomat. Gyengéden megcirógatta a bőrömet, amitől mosolyognom kellett. Meleg lehelete a számhoz közel volt, de nem löktem el magamtól. Ő ezt bátorításnak vette és egyik kezével magához húzott a derekamnál fogva.
- Tehror vagyok - suttogta és a szája szinte félénken ért az enyémhez.
Karmaimmal kihasítottam magam mellett az üveget, de nem húzódtam el. Visszacsókoltam, ő pedig bátrabban használta ellenem a nyelvét. A szívem fájdalmasan megdobbant, de a szám belemosolygott a csókba. Mikor elvált tőlem, én játékosan beharaptam az alsó ajkát.
- Akkor, Tehror, most figyelj rám jól... - búgtam érzékien. - Bekaphatod!
A döbbenetét kihasználva könyökkel bevágtam a meggyengített ablakot és egy hátast ugrottam, egyenesen a mélységbe. Végrehajtottam egy dugóhúzó mozdulatot, és kecsesen felfelé ívelő pályát vettem fel. Még hátranézve láttam a halált, ahogy majdhogynem utánam veti magát. Csak Krin visszafogta, így nyertem egy kis időt, ami pont elég volt egy kisebb kapu megnyitására az emberi világba.

Egy kicsit szólok hozzátok

NE UGORD ÁT, MERT FONTOS!

Nos, régen volt már, hogy külön bejegyzésben szóltam volna Hozzátok. Vagy még soha nem csináltam ilyet? Ááá, már tisztára el vagyok tévedve, na mindegy.
Először is szeretném megköszönni a sok-sok oldalmegtekintést, ami jelenleg 12000 felett jár valahol. Tudom, tudom, nincsen kirakva a pontos szám, de ezt nem is akarom. Majd ha kész lesz a teljes történet, teljes statisztikát tartok, amiben név szerint majd megemlítem a feliratkozóimat és pontos számot is írok majd az oldalmegjelenítések ügyében. Én ezt nem tartom fontosnak, hogy hencegjek ezekkel a számadatokkal. Nekem Ti és a történeteim számítotok, mert nektek és miattatok csinálom, mégis nekem nagyon sok mindenben segítenek ezek a kis szösszenetek. Kicsit elmerülhetek ilyenkor az agyam legmélyében, hátha kincsekre találok. Ezeket a kincseket pedig Nektek adom, hogy Nektek is jobb legyen az élet.
A másik dolog, kérlek, segítsétek annyival a munkámat, hogy véleményezitek az adott részt, nemcsak egy szavakkal, például: imádom, meg köviiii. Ne értésétek félre, nekem ezek nagyon jól esnek, mégis többet várok Tőletek. Szeretném, ha megosztanátok velem a kedvenc mozzanataitokat akár itt, akár a Facebook-on. Kíváncsi vagyok Rátok, a véleményetekre. Szeretném kicsit jobban megismerni az olvasóimat, így írjatok bátran és ígérem, nem harapok!
És van még egy harmadik dolog. Ebben az ügyben a segítségeteket szeretném kérni. Úgy gondolom, hogy ez a design már eléggé elavult és unalmas, így újat szeretnék a helyére. Ha valaki szeret képeket szerkeszteni, esetleg kiváló szépérzéke van az ilyesmihez, az írjon a bejegyzés alá vagy privátban. Én is tudok fejlécet csinálni, csak azt láthatjátok, hogy elég silányat.
Utolsósorban pedig szeretném leszögezni, hogy mostantól igyekszem minden kérdésre érthető és tiszta választ adni. Ne sértődjetek meg, ha nem válaszolok azonnal, de ami késik nem múlik, ugyebár és Ti is lehettek egyszer türelmesek velem.
Köszönöm ezt a kis figyelmet, további szép napot/reggelt/estét/csillámpónit mindenkinek!

36. fejezet: Igaz

"A valóságot nem lehet látszattá formálni, a látszatot viszont lehet valósággá."

Az éjszaka közepén felkeltem az ágyból, mert már elgémberedett minden tagom. Csak most érzem igazán átoknak, hogy nem tudok se aludni, sem álmodni. Velem ellentétben viszont Lucifer úgy aludt, mint akit agyonütöttek. Mikor sikerült kikászálódnom a karja alól, gyorsan felálltam és kinyújtóztattam magamat. A szárnyaim majd szétfeszültek, ahogy kitártam őket, a testem pedig zsibbadt. Különös elégedettség fészkelte be magát a szívembe, ahogy az ágyban lévő férfire pillantottam.
Magamra vettem pár ruhát és csendesen kiosontam a lakosztályból. Nem voltam se éhes, se szomjas. Ezt furcsának találtam, különösen úgy, hogy most szexeltem hosszú életemben először. Ilyenkor általában éhesek az emberek, nem? Egy szál köntösömet szorosan megszorítottam, úgy lépdeltem a lávakövekkel kirakott padlón.
- Ahh, a kislány végre kijött! - szólalt meg mögülem egy csúfondáros hang.
Megpördültem a tengelyem körül és legnagyobb meglepetésemre Ryshiát láttam meg. Harci öltözete és démonfarka mindent elárult.
- Ryshia? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Hát ki más, öreg barátnőm! - nevetett fel, miközben megölelt.
Teljesen megváltozott a kiállása, a kinézete, a szeme csillogása. Sokkal erősebb és magabiztosabb volt. És teljességgel úgy nézett ki, mint aki tudja is használni azt a hatalmas kardot, ami az oldalán függeszkedett. Büszkeség töltötte el a szívemet, ahogy a barátnőmre néztem.
- Végig egy harcos démon voltál és még csak meg sem említetted?! - vágtam sértődött arcot.
Ő vigyorogva feltartotta a két kezét védekezésként.
- Bocs, kém voltam, azt pedig nem akartam az orrodra kötni - kuncogott.
Ledermedtem a meglepetéstől, amit ez a hír okozott. Kém? Kémkedtek utánam? És én meg olyan béna voltam, hogy nem vettem észre semmit! Pedig így, utólag olyan nyilvánvaló minden! Megborzongtam a saját hülyeségem nagyságától, mire Ryshia már a térdét csapkodta nevetés közben. Jócskán értetlen fejem lehetett.
- Kinek kémkedtél?
Ő rám villantott egy amolyan "komolyan kérded?" pillantást, majd szépen megcsiklandozta az orromat a bolyhos végű démonfarkával.
- A démonok csak az uruknak kémkednek, akinek a hálószobájából éppen most jöttél ki - egészítette ki lassan. - Tényleg, mesélj! Milyen volt?
- Mármint micsoda milyen volt? - vörösödtem fülig hirtelen.
Ryshia megpróbálta visszafojtani a nevetését, miközben a hátam mögé pillantgatott. A kezével betapasztotta a száját, miközben a legnagyobb meglepetésemre letérdelt.
- Örömmel tölt el, hogy láthatom, Uram - motyogta Ryshia egy kis kuncogással körítve. - Remélem, jól telt az estéje.
Ezt a viselkedést nem tudtam mire vélni. Így lassan körbefordultam és majdnem hanyatt vágódtam a mögöttem álló férfitől. Félmeztelenül, alacsony szabású, fekete farmerben igazán harapnivaló volt, ezt még én is elismertem. Meredező, vörös haja és álmosságtól homályos, izzó szemei olyan gyermeki benyomást keltettek, hogy kedvem lett volna összevissza puszilgatni. Kitaláljátok, hogy ki volt ő? Természetesen Lucifer, akinek a hasa még mindig olyan szépen tagolt, akár egy sörrekesz.
- Eddig kitűnően telt, köszönöm - kúszott fel egy gonosz kis mosoly a szája szegletébe, miközben intett a barátnőmnek, hogy felállhat. - Az már csak a partneremen múlik, hogy milyen lesz az este többi része.
Oldalról rám pillantott és már nem volt olyan homályos a tekintete. Sőt, kifejezetten éles volt, akár egy ragadozónak, aki kiszemelte az áldozatát. A nézésére szinte felforrt a vérem, a bőröm és a melleim érzékenyek lettek.
- Magának úgysem tudnak nemet mondani! - hízelgett Ryshia, amin szinte nevetnem kellett, de magamban átkoztam magamat, mert tudtam, hogy van igazságtartalma ennek a bóknak.
- Miyako már többször is megtette - pillantott le rám, ahogy ráfűzte az egyik karját a derekamra és közelebb rántott magához.
A szívem felugrott a torkomba és ott dobogott tovább. Aztán a lüktetés átterjedt az egész testemre, ahogy egyre jobban elmerültem a Sátán felsőtestének csodálatában.
- Tanítsa engedelmességre - mondta démoni barátnőm perverz hangsúllyal.
Na erre felkaptam a fejemet a csodás izmok figyeléséből, de késő volt. Zavartan mosolyodtam el.
- Lehet, hogy az lesz - miközben mondta, kissé mélyebb tónusú lett a hangja.
A testem reagált a hangjára, a szárnyaim kissé kitárultak, mert kezdett melegem lenni.
- Ryshia, ne adj neki ötleteket! - pirultam el a mellkasomig, ami tuti, hogy nem természetes.
- További kellemes estét, Uram! - tisztelgett mosolyogva. - Csáó, csajszi! Sok szerencsét! - adott egy pacsit, majd egyszerűen köddé vált.
Lányos zavaromban figyeltem a barátnőm hűlt helyét. A testem minden sejtje tisztában volt azzal, hogy ketten vagyunk. Ismét. Lucifer hátulról karolt át és egy kis szippantással beletemetkezett a nyakamba. Ez megszagol! Jézusom! És az volt ebben a legrémisztőbb, hogy beindultam ettől a vadállatias gesztustól.
- Mmmm... - morgott a nyakamba. - Miért keltél fel mellőlem?
A testem berezonált a hangra, erre a gyengéd suttogásra. Elöntött a forróság a leheletétől.
- Elgémberedtem - hebegtem elpirulva. - Csak felkeltem egy kicsit kinyújtóztatni magamat.
- Tudok segíteni a nyújtásban, ha akarod... - csábított, miközben belecsókolt a nyakamba, majd a fülemmel kezdett játszani.
Valahogy tudtam, hogy milyen nyújtásra gondolt.

"Stephan szemszöge"
- Lucifer jól bánik vele? - kérdeztem feszülten a démont.
Mélybarna szeme dühösen villant, ahogy a bütykei elfehéredtek a korlát szorítása közben. Nyolc emelet magasan voltunk, egy irodaház tetején. A démon a korláton ült, bolyhos farka szépen rátekeredett a fémrúdra, ami elválasztotta a zuhanástól. Én vele szemben az egyik üvegnek támaszkodtam, így pont láttam, ahogy Miyako csapattársai a démon mögött köröznek.
- Az uram nem állat, hogy széttépje a kedvesedet. Tejbe-vajba füröszti, akár egy királynőt - mondta, miközben végig tartotta a szemkontaktust.
- Mert királynő is! - csaptam a mellettem lévő kiszögellésre, ami szétrepedt pusztán az érintésemtől. - Az én királynőm!
Erre a démon gurgulázó nevetést hallatott.
- Ugyan már, Stephan. Hogy is választottad ki? Mert én emlékszem rá - vágott gondolkozó arcot a démon.
- Ryshia, ne csináld... - figyelmeztettem csendesen.
- Emlékszel még az apád kritériumaira, Stephan? Legyen jószívű, gyönyörű, szűz, de ha nem találsz ilyet, mindenképpen félvér és halhatatlan legyen! - idézte fel kegyetlenül. - Találtál is egy szegény parasztlányt, akinek szerető nevelőszülei szeme láttára égetted testére a bélyegedet. És az a fa sem volt ott véletlenül, ugye? Eltervezett gyilkossággal indítottad el Miyakot az átváltozás útján, hogy egyszer majd a te ágyadat melegítse, engedelmes ölebedként! Sosem fogod őt úgy szeretni, ahogy megérdemelné. Mert már azelőtt eldöntötted, hogy a tiéd lesz, mielőtt egyáltalán tudta volna, hogy miféle szerzet is a halál! - ordított vörösödő fejjel Ryshia.
És elérte, hogy seggfejnek érezzem magamat.
- Szeretni fogom őt, jobban, mint bárkit! - üvöltöttem rá.
- Tényleg? - emelte meg enyhén a szemöldökét. - Itt nem az a kérdés, hogy szeretni fogod-e. Inkább az, hogy egyáltalán tudsz-e szeretni - vette halkabbra a hangját. - Az én uram tud, ezt te is nagyon jól tudod. És ő nemcsak tenyészkancának használná, hanem tényleg úgy bánna vele, mint egy királynővel. Megérdemelné a borzalmak után, amiket ráeresztettél.
Ezzel a démon köddé vált. Engem meg mintha gyomorszájon vágott volna. De miért fájt ennyire az igazság? Mert a démonnak igaza volt, méghozzá mindenben. Halandó élete végével minden lépését figyeltem, hogy egyszer keresztezhessem az útját. A kisfiú, aki látta Miyakot angyalból bukottá változni, még aznap meghalt. Legalábbis a lelke kihalt a testéből, én pedig elfoglaltam porhüvelyét a sajátomként. A legrátermettebb szolgálólányom pedig a kisfiú húgáét. Tökéletesen beleillettünk a szerepbe, ugyanis az emlékeket megtartottuk. Az eredeti gyerekekből idővel bűnözők lettek volna, tisztán láttam a jövőt. A kisfiú egy bankrablásban vesztette volna életét, a húga pedig prostituáltként, egy gyomorszúrás miatt vérzett volna el egy szemeteskonténer mögött. Martin és Jane pedig belehaltak volna a bánatba.
Miyako csapata leszállt előttem, libasorban. Engedelmességet fogadtak nekem, mikor megmondtam a vezetőjüknek, hogy rangban felettük állok. Láttam az arcukon, hogy féltek tőlem. Hiszen nem mindig találkozik össze akárki a Halállal, ahhoz túlságosan paranoiás vagyok. A Halál mindent el tud pusztítani, de a Halált nem pusztíthatja el senki. Ez íratlan szabály. Hogy apám hova tűnt? Ő egyszerűen lepasszolta nekem a hivatalát, már megunta kísérgetni a lelkeket a másvilágra. Megértem, unalmas tud lenni.
- Miyako jól van? - kérdezte félénken Rix.
- Igen, legalábbis ezt mondta a démon - mondtam kissé hunyorogva a napfényben.
Rix enyhén kinyitotta a szárnyait, hogy árnyékot tartson nekem.
- És mi lesz a következő lépés? - szólt közbe a colos Paul.
- Várunk még egy-két napot - intettem le őket. - Ha addigra Miyako nem kerül elő, megyünk a pokolba - morogtam, amitől a bukottak megijedtek.
- Igenis, uram! - vágta rá Rix, majd szárnyra kaptak és elrepültek.
A bukott angyalok mindig is híresek voltak a lopakodásukról. Nesztelenül suhantak az éjszakában és csak akkor vetted őket észre, ha úgy akarták. Ez a csapat pedig különlegesen kitartó, ami a csapatmunkát illeti. Rix, akár egy tyúkanyó, összetartja a többieket és ismeri is az embereit. Három emberét rabolták el a démonok aznap este. Miyako, Krin és Dova. A kedvesem, az Aranyangyal és egy torkosság specialista. Miyakot én kértem, hogy vigyék el, de a másik kettőre mi szükség volt?
- TE! - hallottam egy dühvel teli üvöltést a levegőből.
Felkaptam a fejemet és csak néztem az égboltra. Már hallucinálnék is? Ingatva a fejemet, újra elmerültem volna a gondolataimban. Csak ez éppen nem sikerült, ugyanis egy nagy és dühös valami belém csapódott. A tüdőmből kiszorult a levegő, a mögöttem lévő üveg betört. A lendülete meglepetésként ért, az irodaház épületébe beesve 4 üvegfalon repültem keresztül. Nyögve feltápászkodtam, ahogy kitisztult a fejem.
- Mi a...? - motyogtam magam elé, ahogy felpillantottam és nagyon dühös bukottal kerültem szemkontaktusba.
Vörös sörénye szinkronban volt dühtől vöröslő arcával, a szárnyaiban minták izzottak. Ismerősek voltak az arcvonásai, túlságosan is.
- Te vagy az a gazember, aki ráeresztette a Sátánt a lányomra! - toporzékolt a nő, nekem pedig elkerekedett a szemem.
Miyako anyja a fejemért jött. Vagy kiherélni. Mindkettő mocskosul fáj, attól még, hogy visszanőnek. Láttam az Ősön, hogy komolyan gondolja. Én pedig akkor, életemben először, félni kezdtem ettől a szikrázó szemű, felbosszantott bukott angyaltól.