32. fejezet: Behajtás

- Mi is lehetne a megfelelő ár? - tette fel Lucifer a költői kérdést, miközben elkezdett körözni körülöttem.
Felmért. Nem tudtam szabadulni ettől az érzéstől.  Itt préda vagyok, mégpedig egy bazi nagy ragadózóval összezárva!
- Már kiszabtad az árat, nemde? - kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna. - Sátán?
- Utálom, ha így hívnak - mondta, éreztem magamon a perzselő pillantását. - De neked megengedem, hogy így szólíts. Valahogyan más értelmet nyer... - hirtelen megragadott a derekamnál, a hátam pedig az igen izmos mellkasnak szorult - ha egy ilyen csinos nő mondja...
A testem megmerevedett az érintés hatására. Olyan volt, mintha folyékony tűz áradt volna szét az ereimben, hogy aztán a testem közepén gyűljön össze minden. A testem közepe pedig a lábaim között volt. Magamban átkoztam az ördögöt, hogy ilyen hatással van a testemre.
- Mit akarsz? - mondtam kissé rekedtes hangon.
Fogalmam sincs már, hogy a vágytól, esetleg a dühtől remegett-e a hangom.  A mellkasa kicsit megrázkódott a visszafojtott nevetésétől. Éreztem a fülemnél a forró lélegzetét, a csípője pedig a derekamhoz nyomódott. A teste alig elviselhető hőjét az én testem is átvette.
- Hogy én mit akarok? - suttogta azokkal a bűnös ajkaival. - Érzem rajtad, hogy te akarsz valamit tőlem... - nevetett. - Mondd csak ki Miyako, szeretnéd, ha könnyítenék a... feszültségeden...
Akaratlanul is nyögtem egyet a belőle áradó hő hatására. Olyan vágyak lepték el az agyamat, amik eddig még meg sem fordultak a fejemben. A legmeglepőbb az, hogy pont ezzel a férfival, aki... aki ennyi embert döntött romlásba.
Szégyentelen és igen mocskos fantáziáim hatására az arcomba szökött a vér. Úgy éreztem, majd szétszakadok a bennem uralkodó nyomástól. Hirtelen Lucifer elengedett és elém sétált. Leereszkedett szemhéjakkal pillantott rám, a szemei elsötétültek valami kimondhatatlan érzéstől. A szemei úgy égettek, mintha az eleven tűz égne a bőröm alatt.
- Az alku rád eső része - kezdte kissé halk hangon - az, hogy kísérj el engem a Vének Tanácsának báljára.
- M-m-mié-miért én? - dadogtam, miközben  hajamat birizgáltam.
- Mert bukottnak kell lennie a kísérőmnek - fejtette ki. - Először az Aranyangyalt akartam megkérni, de te ideálisabb választást kínáltál.
- Ezt úgy mondod, mintha nem tudnál minden pokolbéli nőt akár bűbájjal vagy anélkül levenni a lábáról - néztem végig rajta, miközben nehezen, de visszavettem a rideg maszkomat.
Egy tincsemet az ujjai közé csippentette, majd csavargatni kezdte. Gonosz és csábító mosollyal nézett az ajkaimra.
- Te keményebb diónak ígérkezel... Én pedig szeretem a kihívásokat - mondta lassan, a maszkom pedig majdnem leolvadt az arckifejezésétől.
- És mikor lesz a bál? - tértem vissza a valóságba, ahogy kihúztam a tincsemet az ujjai közül.
- Ma este - válaszolt tömören, majd egy szempillantás alatt már a trónján ült, kényelmesen elhelyezkedve. -Uraim, vigyétek a hölgyet a lakosztályomba. Az anyját pedig lássák el, hogy az alku után hazatérhessen - kezdte osztani a parancsokat. - Miyakohoz a legújabb szolgálót küldjék, a ruha, smink, haj nem lesz gond. Este érted megyek, drága... - mosolygott rám csábítóan.
Intett egyet és két démon közrefogott, majd finoman kivezettek a teremből. A szemem sarkából még éppen láttam, ahogy anyát összekanalazzák a fényesen csillogó kőpadlóról.
- Ne nézelődj, amíg a lakosztályhoz nem érünk! - mondta durván az egyik démon.
Lehajtott fejjel adtam meg magamat a taszigálásoknak. A lávakövekkel kirakott folyosók egyformák voltak, ahogy néha jobbra, néha balra kanyarodtunk hol élesen, hol lágyan. Nagyon egyhangúak voltak az ajtók, ablakok is voltak, az üveg túloldalán az udvar nyüzsgő életét lehetett látni. A szárnyaim még mindig élettelenül surrogtak a durva padlón. Aztán egy kis idő múlva elértünk egy hatalmas kétszárnyú ajtóhoz, hasonló volt a tanácsterem ajtajához, ahol az előbb voltam.
- Menj, az egész napot a lakosztályban kell töltened, ki nem teheted a lábadat onnan! - mutatott az őr a kétszárnyú ajtóra. - Mi itt fogunk állni. Ha kijössz, megölünk.
Egy bólintással jeleztem, hogy tisztán és világosan értettem. Becsusszantam a két ajtószárny között, ami egyből be is csukódott mögöttem. Hatalmas ágy, többszemélyes szekrény, fürdőszoba, amiben a kád már majdnem medence. Igazi királyi lakosztály, ha már nem császári.
- A méltóságos úr küldött... - hallatszott a hatalmas ajtó túloldaláról egy félénk női hang.
- Grrr... - hallottam az őr morgását. - Gyűlölöm a Látókat!
Az ajtó kinyílt, én pedig nem akartam hinni a szememnek. Ugyanis Lola csoszogott be zsíros, vörös hajjal és fénytelen szemekkel. A homlokán démoncsillag ékeskedett, ami sápadt bőrén szinte világított.
- Miyako? - nézett rajtam végig Lola. - Miyako!
Reagálni sem tudtam a hirtelen ölelésére. Én is átkaroltam, ahogy belém kapaszkodott a régen olyan magabiztos és erős edzőm.
- Lola, te mit keresel itt? - kérdeztem inkább a hajától, mivel a feje a nyakamnál volt. - Te vagy az új szobalány?
- Igen, a Sátán erre osztott be - halkult el a hangja. - Az a szemét elfogatott, mikor megneszelte, hogy mire vagyok képes!
- Miért, mire vagy képes? - néztem rá értetlenül, mikor elváltunk.
- Látó vagyok. Látom a démonokat és az eltévedt lelkeket - suttogta. - De most a feladatomra kell koncentrálnom, nehogy megorroljanak rám. Rendbe hozlak, mire a főnök érted jön.
Letett pár dobozt az ágyra és a fürdő felé terelt. Egy idő után már nem surrogott a szárnyam, mire megfordultam. Lola emelte meg őkez, nehogy megsérüljenek. Ez a gesztus mélyen meghatott, így nem szóltam semmit, hanem szó nélkül levetkőztem. Lola megengedte a fürdővizet, tett bele valamilyen kencét és szilárd szemcsés anyagot.
- Gyógyító oldat és fürdősó - segített be a vízbe Lola. - Semmi perc alatt eltűnnek a zúzódásaid és a sebeid. Valószínűleg még a szárnyaid is újra működőképesek lesznek!
- Hogy tudsz még most is mosolyogni? - csúszott ki a kérdés a számon.
A kád széléhez hajolt és intett, hogy menjek közelebb. Pár mozdulattal megszüntettem köztünk a távolságot, ő pedig izgatottan súgta nekem.
- Több udvarhölgyet is szépítettem már, eddig te vagy a kedvencem - húzta el viccelődve a száját, ami az én arcomra is mosolyt csalt. - Tehát úgy kiszépítelek, hogy akár Lucifert is elcsábíthatod, a többi nőt meg felemésztheti a méreg! Szóval, úrnőm, megengeded ezt a kis örömet állhatatos szolgádnak?
- Persze, sőt, parancsolom! - nevettem fel halkan. - De szeretnék még valamit kérdezni.
- Mit? - ült le a medence szélére.
- Régebben nem nagyon kedveltél - kezdtem. - Most mire ez a nagy barátság?
- Miyako, én csak féltettem tőled az öcsémet. Olyan pasifalónak tűntél, de utána Stephan és Liza áradozott rólad, így megkedveltelek.
- Az öcsédet? - néztem rá egy képzeletbeli kérdőjellel a homlokomon.
- Ryant - nevezte meg.
Eltátottam a számat. A fürdésem alatt tisztáztunk mindent, mind a testemen, mind a lelkünkben. Még az ő haját is megmostuk, így nevetgélve tértünk vissza a hálórészbe.
- Na, és mit rejtenek ezek a dobozok? - mutattam a még mindig ágyon heverő dobozokra.
- Ékszer, parfüm, cipő és a ruha - sorolta az ujjain számolva. - A Sátán rossz, de... bőkezű a párjaival.
- Hé, hé, hé! - emeltem fel a kezeimet. - Nem vagyok a párja!
- Biztos vagy te ebben? - mosolygott mindent tudóan. - Láttam ám a tanácstermi jelenetet.
- Mi?! - visítottam halkan.
- Igen, maga az ördög akar megfektetni - folytatta zavartalanul. - A pokolbéliek hülyék voltak, hogy egy szexdémont neveztek ki Sátánnak. Azt a kanos ördögöt pedig Lucifernek hívják.
- Egy szexdémon? - fogtam a fejemet, majd körbe-körbe mentem a szobában. - Én meg bármit felajánlottam neki...
- Az alku csak a báli részvételt kötelezi, a hálószobai jelenetet már nem - mutatott rá az igazságra Lola. - Ne aggódj! Nem tehet semmi olyat, amibe magadtól nem mennél bele.
- Éppen ettől félek, Lola! - ültem le a hatalmas ágy szélére. - Attól félek, hogy magam mennék bele abba, hogy az ördöggel henteregjek.
- Hogy? - nézett rám összezavartan.
- Te nem tapasztaltad, hogy milyen hatással van a testemre - hajoltam hozzá. - Rá tudna venni akár arra is, hogy sztriptízeljek neki!
- Miyako, állj! Tisztára összezavarsz! - mutatott megálljt a kezével. - Most akkor tetszik vagy nem?
- Oké, kerek-perec kimondom: maga a Sátán feltüzel, mint férfi, de elborzaszt, mint személy, de azt rendesen - böktem ki. - Úgy érzem magamat, mint egy tenyészkanca...
- És akkor mi van Stephannal? - tette fel a döntő kérdést.
- Hagytam, hogy a szárnyamon aludjon! - tártam szét a szárnyamat, mintegy bizonyítva a szavamat.
A gyógyfürdő megtette a hatását, ugyanis a szárnyaim jobban működtek, mint valaha. Azt viszont nem értettem, hogy miért nem tudom a bőröm a alá behúzni.
- És?
- Figyelj, jobban szeretem, mint az életemet. De ő egy törékeny ember. Amíg én örökké fiatal maradok, ő megöregszik és meghal - taglaltam kétségbeesetten. - A korkülönbség pedig hatalmas! Ő 17 éves, én meg? 139 éves létemre egy porhüvelybe szerettem bele!
- Jaj, te vénség! - köhögött drámázva Lola.
- Na, nagyon szépen köszönöm! - ütöttem játékosan a vállába.
- És most betoppant maga az ördög, aki örökké ilyen szexmániás és jóképű marad... - fűzte hozzá incselkedve Lola. - Akkor két választásod van.
- Igen - bólintottam gondterhelten. - De most inkább nézzük a ruhát!
Ő lelkesedve nyúlt bele majdnem vállig a dobozba. Aztán előhúzta a RUHÁT csupa nagybetűvel. Aztán a hozzáillő nyaklánc és cipő... Úgy tűnik, Luciferre tényleg igaz, hogy bőkezű. Meg maradi. Ugyanis ez egy keringőruha volt, méghozzá olyan, ami a fekete szatént és csipkét kombinálja. Illetve a vörös szín a szoknya redői között megjelenik, ahogy forogtam benne. A fűző és a bő szoknya közötti rész és a fűző zsinórja vörös, a többi fekete. A csipke is vastagon, mégis ízlésesen van elrendezve a ruhán. Ez a bál még az én időérzékemet meghaladta, mert ilyen ruhát csak keringőhöz, méghozzá angol keringőhöz vesznek fel. A vállaimnál és a nyakamnál csak csipke fogta össze és tartotta a helyén a ruhát. A szatén a melleim felső vonalánál kezdődött, ahogy a fűző is.
A cipő fekete magassarkú, a nyaklánc fénylő ékkövekből volt.
- Megfojtasz, Lola! - köhögtem, mikor bekötötte és meghúzta a fűzőmet. - Ez tömegpusztító fegyver!
- Egyetértek, így most vegyél nagy levegőt! - mondta és a talpát a két szárnyam közé a hátamra illesztette.
Nagyot húzott a madzagon, mire a tüdőmből kiszaladt a levegő, az egyik bordám pedig természetellenes szögben hajlott, legalábbis így éreztem. Aztán szépen elrendezte a szoknyámat, majd lenyomott egy székre és előhozott valahonnan egy hatalmas tükröt.
- Most pedig... a haj és a smink! - tartotta fel a fésűt és a sminktáskát.
Azzal elkezdett két kézzel turkálni a hajamban, de olyan gyorsan, hogy úgy éreztem, mintha egy polipot raktak volna a fejemre. Inkább behunytam a szemeimet és átadtam magamat az érzésnek. A hajamból eltűntek a kezek, a sminkecset simogatását éreztem az arcomon.
Pár pillanat múlva kopogás hallatszott a hatalmas ajtón. Az érkező kitárta a két ajtót, a lépései mögém vezettek. A szemeimet viszont csak akkor nyitottam ki, amikor a sminkecset és a szemceruza érzése eltűnt az arcomról.
- Jó munkát végeztél, szolga! - mondta a vörös hajú és perzselő tekintetű férfi, aki rám pillantott a tükörből.
Lola még befújt egy kis parfümmel, majd szó nélkül és meghunyászkodva távozott. Utána akartam rohanni, nem akartam ezen a bálon részt venni. Legszívesebben elfutottam volna, akármilyen lehetetlennek hangzik ez a magassarkúmban. De már nyakig benne voltam abban a bizonyos pudingban. A két ajtószárny becsukódott, elzárva az utat köztem és Lola között. Én pedig kettesben maradtam Luciferrel.

31. fejezet: Alku

"Mi lehetne a legnemesebb és a legkielégítőbb ár a Szabadságért cserébe?"

A szívem a torkomban dobogott, ahogy a férfi megfogta gyengéden a kezemet.
- Lucifer vagyok, örvendek - szorította meg enyhén a kezemet. - És maga, gyönyörű hölgy?
- Miyako - nyögtem ki a nevemet.
- Az Éj gyermeke... - mosolyodott el újra. - Apádat akár Éjnek is nevezhetjük.
Most már nem éreztem a cirógatását, csak egy szó dörömbölt a fülemben. Apa. Apa. Apa. Lucifer ismeri az apámat? A valódi apámat? Már az sem érdekelt, hogy maga az ördög simogatta a kezemet, csupán apámra tudtam gondolni. Enyhén csalódottságot éreztem azért, mert nem az az apám, akiről eddig ezt hittem. Viszont alkalmam nyílt megismerni a valódi és egyetlen apámat.
- Hol van? Életben van? Láthatom? - kérdeztem, immár teljesen energikusan. - Apám itt van?
- Igen, itt - bólintott Lucifer. - Az apád az egyik legkiválóbb hadvezérem.
Felcsillant a szemem és próbáltam elképzelni, hogy hogyan nézhet ki. Kivont karddal, zászlóval a kezében, esetleg egy ágyú mögül vagy fehér lónak a hátán... Izgatott lettem.
Egy pillanatig valami elöntött. Boldogság? Biztosan nem. Inkább a remény vibrálását éreztem a csontjaimban. Jó érzés volt.
De aztán... anyámat vezették be láncra verve és véresen, ruhájától megfosztva. Alig 3 lépésnyire volt tőlem, így tisztán láttam a zúzódásokat és a vágásokat. A jeges rémület kúszott fel a gerincemen, hogy aztán a tarkómon bizseregjen tovább. A remény tovaszállt. Ha tudtam volna sírni, már régen zokogtam volna. De így csak álltam, földbe gyökerezett lábbal és néztem, ahogy anyámat szinte ledobják a földre.
- Mit tettetek az anyámmal?! - kiabáltam, mielőtt felfoghattam volna a látványt.
Ha bilincs volt-e rajtam, nem éreztem. De a Sátán utamat állta, mielőtt bármerre mozdulhattam volna. Az előbb még sármos arca gonosz vigyorba torzult. De ez is jól állt neki, ezt kelletlenül el kellett ismernem.
- Hiszen magadra hagyott, nemde? - kérdezte, ezzel a kérdéssel pedig az elevenembe vágott.
Felélénkültek az emlékképek, amiket Krin mutatott nekem. Nem akart elengedni, a levél legalábbis ezt bizonyítja. Aztán a temetésem... Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egyformán emlékszik a nevelőszülőkhöz adására és a temetésére is...
Bár aki úgy emlékszik, mint én, azt őszintén sajnálom.
- Igen... - hezitáltam.
- Miért rohannál most hozzá, mikor ő sem rohant hozzád régen? - lépett közelebb hozzám és a vigyor eltűnt.
Mágia. Csak az lehetett. Ugyanis Lucifer szemében vigasztaló fény villant. Egy pillanatra, így lehet, hogy csak beképzeltem. Ugyanis valamit már megtanultam: az emberek csak azt látják és hallják, amit látni, illetve hallani szeretnének. Ez viszont cseppet sem változtatott semmin. Kitéptem magamat a szorításából és undorodva néztem rá.
- Azért... - kezdtem, miközben egyet léptem hátra, majd még egyet - mert ő távolról is szeretett. Éreztem, hogy ott van velem. Láthattam is, ahogyan megválik tőlem, hogy nekem jobb jövőt biztosíthasson, mint ami neki megadatott! - üvöltöttem.
A csend szinte csilingelt. A Sátán arcán nem jelent meg döbbenet. Sem vigyor, sem gúny, de még egy csepp sértődöttség sem. A hideg számítás arcát öltötte magára, mint valami farsangi maszkot. Be kell valljam, ez minden arcánál félelmetesebb tud lenni.
- A hírnököm megmutatta neked az erejét... - súgta nekem kifejezéstelen hangon. - Az Aranyangyalba hatalmas akaraterő szorult, nemde? Azt hiszi, hogy megmenekülhet a posztjától, viszont amerre csak jár, a Halál úgy jár a nyomában, mint a gazdája után a pórázon tartott, sétáltatott kiskutya.
- Krin? - néztem a férfi arcára hitetlenkedve. - Krinről beszél?
Nem tudtam, mit akar ezzel. Krin és... Halál... kiskutya? Nem tudom, hogy csak a világok közötti utazás babrálta-e meg a vezérlésemet vagy csak ilyen rossz vagyok logikai fejtörőkből.
- Milyen aranyos kis becenév! - nevetett fel hátravetett fejjel. - Ugye nem tudod, hogy valójában kicsoda?
- Semmit nem tudok róla - válaszoltam halkan.
Ez volt a teljes igazság. Krint anélkül tiszteltem, hogy bármit elmondott volna magáról. Még csak azt sem tudtam, hogy mi az igazi neve! De tudjátok mit? Anélkül is lehet valakit tisztelni, hogy ismernéd az igazi valóját.
Éreztem a belőle áradó erőt és felsőbbrendűséget. Ellenkezés, lázadozás és egy szó nélkül meghajoltam a felettem álló lány előtt, persze csak képletesen.
- Nem véletlen - vette a két keze közé a kezemet maga az ördög. - Kristana, a Halál arkangyala, nem bízott meg soha senkiben.
Lefagytam. A fejem zúgott, a fülem pedig csengett. A felsőbbrendűség... Ez a hír úgy hasított keresztül rajtam, mint egy vonat. Arkangyal? Mármint az az arkangyal? Ránéztem a pár lépéssel mellettem lévő, eszméletlen Krinre. Egy tisztavérű lenne, aki arra van kárhoztatva, hogy parancsoljon nekünk? Vagyis nem nekünk, hanem a Halálnak?
Kitéptem a kezemet Lucifer kezei közül és megpróbáltam eltaszítani az útból, hogy a fájdalmakkal küzdő anyámhoz mehessek. Krin tud magára vigyázni, hiszen arkangyal! Csalódott voltam. Nekem jobban megnyílt, mint másoknak, de ezt elhallgatta előlem. Inkább anyámra fordítottam minden figyelmemet, Krint teljesen kizárva a fejemből.
Bár a Pokol Ura nem mozdult egy tapodtat sem, én rendületlenül próbáltam kicselezni. De ő mindig egy lépéssel előttem járt.
- Mi az ára? - kérdeztem zaklatottan, mikor két démonőr közrefogott.
- Tessék? - kérdezte Lucifer csúfondáros mosollyal.
- Mi anyám szabadságának az ára? - feleltem újra. - Bármit megadok! Mindenemet odaadom, amim csak van! A lelkem a tiéd, csak anyám legyen szabad és ép!
Anyám felemelte a fejét a padlóról és halványan rázta a fejét.
- Ne tedd! - suttogta gyötrelmes hangon. - Nem érek annyit... - szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán, mire a padlóra cseppent, rózsaszínné vált az arcán lévő vértől. - Én eleget éltem... Most rajtad a sor...
- Anya... - annyira sírni akartam. De nem ment. A szorítás a mellkasomba egyre nagyobb és nagyobb lett. A padlóra rogytam, hogy anyával egy szintben lehessek. Lucifer mondott valamit, amitől az őrök elengedtek. Úgy csúsztam oda anyához, mint egy megvert kutya. - Szabadok leszünk...  - rebegtem neki. - Egy család lehetünk...
- Ne add neki a lelkedet, kincsem - suttogja elhaló hangon. - Ne kövesd el azt a hibát, mint én!
Azzal az öntudatlanság mély vermébe zuhant. Én pedig felette gyászolok halkan. Hogy mit? Magam sem tudom. Anyámat? Magamat? A normális család lehetőségét? Talán mindezt egyszerre.
- Az ördög nem jár alku nélkül - szóltam a felettem tornyosuló férfihez anélkül, hogy ránéznék. - Mi az ár? Mi az ára annak, hogy anyám szabad lehessen?
- Neked mennyit ér az ő szabadsága? - a kérdésére impozáns szemeibe néztem, ami csillogott.
- Bármennyit - vágtam rá és felálltam öntudatlan anyám mellől. Újra az ördög szemébe néztem, amiben gondolatok örvénylettek. - Bármit megadok neked.
Lucifer szemében olyan csillogás uralkodott el, amilyet még életemben nem láttam. Igazi üzletember örömét fedeztem fel a tekintetében. Kihívóan felemelte az egyik szemöldökét, mintha azt kérdezte volna: Bármit?
Én csak komoly arckifejezéssel válaszoltam neki.
Vajon Lucifer mire gondolt, mikor meglátta a beleegyezésemet? Fogalmam sincs.
Egyet viszont tudok: semmi jóra.

30. fejezet: A pokol legfényesebb tömlöce

"Ő állt ott. Az, aki hatalmával birodalmakat rombolt le és épített újjá. Az Éjszaka Ura, kinek rettegik a nevét a mennyországban és azon túl is. Jól gondolod, ő az... Lucifer..."

- Krin, gyerünk! Kelj fel! - ráztam a vérző fejű társamat, miközben azok a démoni lények körbeálltak minket. - Nehogy most add fel, gyerünk!
- Asszonyom, megszöktek! - hallottam mögülem az egyik démonfajzat hangját. - Kövessük őket?
Nem láttam, hogy kihez beszélt. Viszont amikor Krin ébredezni kezdett, felrángattak mellőle. Kitártam a szárnyaimat és varjú módjára csapkodtam vele. És akkor megpillantottam azt, akinek szólt az asszonyom megszólítás. Nem hittem a szemeimnek. Ő az... Akit Krin megmutatott nekem. Ráadásul éjfekete szárnyakkal magasodott fölém, mint valami fejedelem. Abbahagytam a csapkodást, hagytam, hogy két oldalról közrefogjanak. Én pedig csak bámultam a nőre, aki száz év alatt egy percet sem öregedett. A vörös hajú nő, aki a temetésemen leghátul sírt. Akinek a koszorút adtam. Aki elhagyott babakoromban.
Ő volt az. Az anyám...
- Hagyd őket! - válaszolt a démonnak. - Megvan az, amiért jöttünk.
Hideg hangja a húsomba hasított, akár egy penge. Ott álltam előtte, de rám sem nézett. Pillanatok alatt rájöttem, hogy most nem lenne megfelelő az idő a nagy anya-lánya találkozásra. Inkább csendben maradtam, mialatt Krint felsegítették a földről.
- Értettem! - hajolt meg a démon.
Eliszkolt anyám közeléből. A szívem legmélyebb bugyrába büszkeség költözött. Anyám olyan személy, akitől még az alvilág népe is retteg! Ezt nem sokan mondhatják el magukról! Krint mellém állították, majd éles fájdalom hasított a szárnyamba. A hátam és a szárnyam csatlakozásánál belém szúrtak egy fecskendőt.
- Ne érjetek a szárnyamhoz, pokolfajzatok... - mondta olyan hidegen és fenyegetően Krin, hogy leheletnyivel arrébb húzódtam tőle.
Tudtam, hogy nem rám irányul a haragja, mégis megrémültem. Olyan szinten kirázott a hideg, hogy úgy éreztem, mintha a húsom ráfagyott volna a csontjaimra. De azok nem is foglalkoztak vele. Krin mintái felragyogtak, majd felszisszent. Viszont a szérumot beadó személy felordított a fájdalomtól. Valami meleg és nedves csapódott rám, először azt hittem, hogy csak a Krin fejéből jövő vér az. De nem az volt. Ugyanis a még mindig ordító démonnak valami igencsak lekapta a kezét. Ránéztem a 2 méter magas lányra, aki elnehezült szempillák alól figyelte a világot. Nagy csattanás hallatszott, ösztönösen a hang irányába fordultam. Dova... Őt is elkapták. Félájult állapotban egy démonnal hadakozott, aki a karjaiban hozta ki a lányok mosdójából.
A szárnyaim elzsibbadtak, végül nem is éreztem őket. Enyhe surrogással értek a földhöz, mivel nem tudtam megtartani a súlyukat. Dova is kapott a szerből, őt a másik oldalamon állították meg.
- Mit akarsz tőlünk, Ős? - Krin szinte köpte a szavakat.
Ős? Mármint a rangbeli Ős? Azt hittem, lehidalok ott helyben. A nő felénk fordult negédes mosollyal. Viszont nem a szívéből jött, ettől pedig végigfutott rajtam egy rosszféle borzongás.
- Én csak begyűjtöttelek titeket - vont vállat.
- Elárultad a fajtádat azzal, hogy Luciferrel szövetkeztél! - mordult fel Dova. - Hát semmi sem szent neked?!
A nő kifejezéstelen arccal ránk nézett, majd nevetőráncok gyűltek a szeme körül. Végül kirobbant belőle a nevetés, de úgy, hogy szinte fuldokolt. Csilingelő nevetése betöltötte a teret és az időt körülöttem. Azt kívántam, bárcsak mellette lehettem volna gyerekkoromban. A valódi anyámmal. Viszont elkezdett motoszkálni bennem egy érzés. Vajon ki lehetett az apám? Miért nincs itt? Vajon ő is olyan, mint anya? Vagy jobb? Vagy már rég meghalt? Kérdések egész tömege úgy futott rajtam keresztül, akár egy kamion.
- Mi természetünknél fogva Lucifer felé húzunk - szólalt meg az anyám. - Én csak engedtem az unszolásnak. Vigyük őket! - mondta hidegen.
- Mit kapsz ezért? - szólaltam meg halkan.
Halk hangom ellenére az Ős egyből rám nézett metsző tekintetével. De tudtam, hogy nem fog bántani. Ha pedig mégis... Akkor nekem befellegzett. Méghozzá nagyon csúnyán.
- Így nem ölnek meg - mondta kíméletlenül. - A ti épségeteket pedig nem tudom garantálni!
Azzal elsötétült előttünk minden, ahogy a körülöttünk lévő démonok számunkra ismeretlen nyelven kezdtek kántálni. Arra még tisztán emlékeztem, hogy egy örvény tépte a hajamat és immár élettelen szárnyaimat. De én csak behunytam a feketeséget látó szemeimet és engedtem a zuhanásnak.  Ennek az ismerős, körbeölelő sötétségnek, amelynek egyszer már megadtam magamat, méghozzá 100 évvel ezelőtt, egy több mázsás gerenda alatt.

***

- Eredj, bukott! - egy ütést éreztem a hátamon.
A szemem kinyílt, ahogy megtántorodtam. Szárnyaknak ütköztem, az enyémekhez hasonló, fekete szárnyaknak.
- Végre öntudatodnál vagy! - morgott a szárnyak gazdája. - Ideje volt már!
- Dova? - kérdeztem kábultan. - Te vagy az?
- Nem, a Télapó! Persze, hogy én vagyok az! - zörgette meg a bokabilincseket.
Meneteltünk. A szárnyaim (amik még mindig nem működtek) erős szíjjal a mellkasomhoz és a hátamhoz volt erősítve. A lábaimon láncok csörögtek, ami össze volt kötve a többi rab láncaival. A kezeim a hátam mögé voltak kötve. Ahogy kitisztult a látásom, próbáltam felmérni a környezetünket. Hát, nem sokra mentem. A meztelen talpam forró köveken vitt végig, minden kő egy újabb sebet okozott a bőrömön. A kátrányfekete kövek között vérvörösen izzó láva tekergőzött, akár megannyi kígyó. Fölöttünk az ég a narancssárga és a vörös árnyalatai között mozgott, semmilyen égitest nem volt látható, ahogy felhők sem. Olyan, mintha az egészet csupán ráfestették volna egy üres vászonra, de festék már nem maradt annyi, hogy életet is vigyenek a festménybe. Kifejezetten kirázott tőle a hideg, ami ellentmondott az ezen a földön uralkodó klímának. A hőség tikkasztó, a környezet sivár és száraz. Házak nem voltak, csupán a föld, az ég és az ott köröző dögkeselyű-szerű valamik. Mert azok tuti, hogy nem madarak voltak.
Hatan voltunk rabok: mi 3-an és még 3 ismeretlen lény, valamilyen démonok. Egyik ocsmányabb volt, mint a másik.

Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer.

(Radnóti Miklós: Erőltetett menet - részlet)

Ez a vers nagyon illett erre a helyzetre, a mögöttem lévő démonok ezt motyogták. A sor elején Krin sétált, utána Dova, én és a 3 démon. A rabdémonok pedig ezeket a sorokat mormolták, mint valami imát. A sor elején és végén 2-2 nagydarab fogdmeg démon kísért minket. Bőrruhákat viseltek és mindannyiuknál ostor, illetve a láncok végei voltak. 

A csuklómon meleg folyadék csorgott végig, az orromba kúszott a semmivel össze nem téveszthető vasas illat, a vér illata. A kezeimet és a bokámat kidörzsölte a bilincs. A bőröm pedig nem tudott összeforrni. A lábaim összegabalyodtak a fáradtságtól. A láncokba belecsavarodtam, én pedig kidőltem a sorból. A mögöttem lévő démon is velem esett. Úgy éreztem magamat, mintha csak külső szemlélője lennék az eseményeknek. A számból vér serkent, ahogy a durva kőre zuhantam.

- Álljatok fel, mihasznák! - csattant az ostor, fröccsent a vér.

A viperámat egy ostorcsapás szántotta végig. A vörös csíkból hurka lett. A mögöttem lévő démon felállt és felsegített. Az izmaim zsibbadtak, a csontjaim szinte kocsonyák voltak. Az ostorcsapás helye határozottan fájt. A képességeimet semlegesítették. A szérum, amit beadtak, az tehette ezt velem.

- Mindjárt ott vagyunk! - súgta oda nekem Dova.

- Honnan tudod? - csupán hörgésnek tűnt a felrepedt szám miatt, de Dova értette a kérdést.

- Krin mondta - magyarázta meg.

- Tiszta rejtély ez a lány - morogtam magamban.

- Ő állítólag már párszor megjárta a Poklot - suttogta nekem Dova, de a démonok ismét felemelték az ostorokat, csapásra készen.

Mi elhallgattunk és kisvártatva tényleg megjelent egy építmény a horizonton. Minél közelebb kerültünk hozzá, annál rosszabb előérzetem lett. Végül is, a Pokol Urához mentünk. A hatalmas építményt több méteres fal védte. Csontokból és végtagokból épült fel. Egyszerre volt lélegzetelállító és gyomorforgató.

 

- Lucifer már vár titeket! - szólt az őrző démon.

A hatalmas csontkapu kitárult előttünk. Lávakövek, vér és letépett végtagok... Erre számítottam. Viszont ami valójában fogadott, az ledöbbentett. Fényűző udvartartás, háremhölgyek, harcos férfiak és mosolygó szolgálók, akik kedves arccal szolgáltak fel frissítőket és finom falatokat. Elszégyelltem magamat, ahogy a ruhájukra néztem, aztán az én szakadt, alig takaró rémségemre. Minden szem ránk szegeződött. Vörös tekintetek MINDENHOL! Azt hittem, hanyatt dobom magam!

- Ne nézz a szemükbe! - súgta egy hang a fülembe, amitől megremegtem.

- Tanácsot fogadjak el egy démontól? - válaszoltam hidegen, ugyanis az a démon adta a tanácsot, aki felsegített a sorban.

Szárnyas rémség volt, egészen emberi arccal és testtel.

- Ha a mi világunkban akarsz boldogulni, muszáj lesz! - hajolt közelebb hozzám.

Csak akkor vettem észre, hogy a démont tetőtől talpig mocsok és vér borította. Egyébként egészen helyes arca lenne.

- Ne mássz bele a személyes terembe, oké? - fordultam hátra, hogy szembenézzek vele.

- Ahogy akarod, kisasszony! - hajolt meg gúnyosan.

- És mégis miért akarsz nekem segíteni? Hiszen bűnöző vagy, nem? - néztem rá gyanakvóan, mire a szája szegletében egy különös mosoly húzódott.

- Ugye nem tudod, hogy miért kerülünk fogságba itt, a Pokolban? - villantotta rám a mosolyát.

- Gondolom én, bűnözés miatt... - vontam meg bizonytalanul a vállamat.

A mosolya kiszélesedett, már a hideg futkározott a hátamon. A fülemnél éreztem a válaszát, pedig egy centivel sem jött közelebb.

- Könyörületes voltam, azért hoztak ide - suttogta.

- Kö-kö-könyörületest mondtál? - dadogtam összevissza.

Ha itt, a pokolban azért csuknak le, mert könyörületes vagy, fogalmam sincs, mit művelnének egy exangyallal (történetesen velem), de nem számítottam semmi jóra.

- Igen - válaszolt. - Minket, démonokat a jóságért megbüntetnek. Viszont nem sok bukottat szoktak idehozni, úgyhogy nem tudom, hogy mi lesz a sorsod.

- Ez biztató... - motyogtam magamban, miközben egyre bentebb meneteltünk, az udvar szíve, a palota felé.

Ahogy egyre mélyebbre merültünk az udvar belseje felé, a mulatozó nép eltűnt. Fojtogató vérszag vette át a helyüket, a gyomrom rossz értelemben bizsergett, a hátam pedig egyre jobban fájt élettelen szárnyaim súlya miatt. Ránk rakodott az út pora, a bőrünk megperzselődött az éghajlat miatt, kiszáradtunk és éhesek voltunk. Szóval minden bajunk volt.

Végre elértük a főkaput, ami egyenesen a trónterembe vezetett minket. Az őrző mély meghajlással nyitott nekünk ajtót úgy, mintha minimum főnemesek lennénk, nem láncra vert rabok.

Ott ült, a fekete márványból készült trónon. A Sötétség Fejedelme. A fal mögötte vérvörös domborművektől volt művészien baljóslatú, az aranyozott szélű szőnyegről sütött az elegancia. Mindenhova néztem, csak rá nem. A falakat a terem két oldalán vastag brokát- és bársonyfüggönyök ékesítették. Rögtön a függönyök előtt asztalok sorakoztak az ajtótól egészen a trónig. Az asztalok mögött nem ült senki, amit furcsálltam. Viszont a keskeny szőnyeg a terem közepén futott, két oldalán szolgálók hajbókoltak. Sikerült egynek a fekete csuklyája alá lesnem, de megrettentem. A kántáló férfinek nem volt szeme. A szeme helyén csupán fekete füst tekergett.

Újra a trón felé pillantottam. Annak a talapzatát vettem jobban szemügyre, nehogy gazdájára kelljen néznem. Éreztem azt az állatias, gyilkoló, sötét ösztönt, amit magából ontott. A bilincsek csörgése elnyomta a meghitt kántálást a csuklyások részéről. Lábaimról és kezeimről lehullottak a bilincsek, majd megszólalt egy hang. Egy hang, ami már olyan sok embert ítélt kárhozatra, csábított bűnre és ültetett gondolatokat a gyanútlan agyakba.

- Álljatok elém, hadd lássalak titeket! - szólt a hang.

A tanácsos démon (most már így hívom) enyhén meglökött a hátamnál, én pedig előre tántorodtam. Nem mertem felnézni. De azt pontosan láttam, ahogy leszállt a trónjáról és felénk lépkedett. Mezítláb van! Hasított az elmémbe a gondolat. Miért van egy nagyúr mezítláb? Nem emeltem fel a fejem, inkább kitartóan hallgatóztam.

- Az Aranyangyal! - egy-két taps hasított a levegőbe. - Üdv újra a palotámban, Kristana!

Kristana...?

- Krin vagyok, Lucifer. Akárhogy hívsz, soha nem fogom újra felvenni azt az átkos nevet! - válaszolt Krin.

Az Aranyangyal találó név rá....

- Régen így hívtak, nemde? - nevetett fel az a bűnnel teli hang. - Ez a név, Kristana, örökre benned marad. A lényed részét fogják képezni... örökre.

- Semmit nem tudsz rólam, démonok atyja - kezdte Krin. - Így nem parancsolhatsz nekem, ebből az aranykalitkából, amit te a palotádnak nevezel. Akárhogy is kezeled ezt a lakhelyet, tudd: ez a Pokol legfényesebb tömlöce. Amiben te magad vagy a rab - ördögi hangon suttogta. - Én már megízleltem a szabadságot, többször is kiszabadultam már innen. Nem tarthatsz vissza. Sem most... sem soha! - a végét már üvöltötte.

A monológ meglepett. A monológ tartalma meglepett. A hangerő meglepett. De főleg ez: KRIN KONKRÉTAN LEÜVÖLTÖTTE AZ ALVILÁG URÁT! Na mi ez, ha nem bátorság?!

Csattant egy kéz, Lucifer pedig eggyel arrébb lépett. Dova következett. Ő csendben maradt.

- Uraim, vigyétek! - intett két izmosabb démonnak, akik nagy nehézségek árán, de elrángatták Dovát. 

A lány kapálózott, ordibált.

- Miyako, ne hajts fejet neki!!! - kiáltott még egy utolsót, mielőtt kiértek a hatalmas ajtón és az bezárult mögöttük.

A csupasz lábak mozdultak. Egy lépés... majd még egy... a harmadik lépéssel már előttem volt. A belőle áradó hő már-már elviselhetetlen volt. Csak a szőnyeget bámultam, nem mertem felnézni. Egy kéz úszott be a képbe, ahogy az állam alá nyúlt gyengéden és felemelte erőtlen fejemet.

Kócos, vörös haj. Parázsló, zavarba ejtően vérvörös szemek, a szivárványhártyája körül fekete gyűrűvel. Markáns arcvonások, férfiasan erős arc. Akár egy görög szobor is lehetett volna. Nem volt sem szarva, sem démonfarka. Szálkás felsőteste csupasz volt, az izmok szinte táncoltak a bőre alatt. Egy fekete és bő nadrág volt rajta, ami úgy ölelte körbe, akár a füst. Mintha folyékony márványt látna az ember, ami a füst légies lebegésével van megáldva.

Abban a pillanatban el kellett ismernem, hogy az Alvilág Ura a leggyönyörűbb férfi volt, akit valaha láttam. Ahogy a szája mosolyra húzódott, megdobbant a szívem.