13. fejezet: Filmezés

"A Szerelem néha elkerül, néha belebotlasz, néha kínt és keservet okoz. Viszont csak a Szerelem képes földöntúli boldogságot okozni itt a Földön..."

Mélyen Stephan szemébe néztem. Abba a csodálatos, sárgászöld szemébe. Tudni akartam mire gondol, mit érez. Ő is elmélyült a fehér szemeimben. De megráztam magam. Ne lehetek szerelmes egy emberbe! Annak beláthatatlan következményei lennének!
- Nézzünk valamilyen filmet?- vetettem fel az ötletet.
- Mit szeretnél nézni?
- Valami horrort!- vágtam rá.
Meglepő dolog történt. Az arcán pimasz ráncok jelentek meg. Így még szexibb volt! Talán most levedlette a jófiú álcáját?
- Az ilyen kislányoknak lehet azt is?- kérdezte pimasz mosollyal.
- Ez a kislány mindjárt szétrúgja a jó formás segged!- mondtam, beszállva a játékba.
- Arra befizetek! Hé, azt mondtad, jó a seggem?- mondta meglepetten.
Én poénkodva mögé kerültem és szemügyre vettem a csinos kis fertályát.
- Ja, tűrhető.- mondtam a fogamat szívva.
- Akkor most nézzük a tiedet!- mosolygott, én meg hátat fordítottam neki.
Egy nagyot rávágott a fenekemre.
- Kicsit puha, de jó!- hallom a hangját.
- Mi?! Te hozzám képest a tiédet a földön húzod, szóval nem szólhatsz semmit!- mondtam nevetve.- Inkább menj popcornt csinálni!- mondtam mosolyogva.
- Igenis, főnök!- mondta poénkodva.
Én nevetve heveredtem le a kanapéra. Mi van velem? Folyton mosolygok, ha a közelemben van. Remélem nem... Vagy mégis? Szerelmes lennék? Csak ezt ne! Ne, ne, ne! Minél hamarabb meg kell szabadulnom ettől az érzéstől. Bukott vagyok, egy selejt. Nem szabad éreznem ilyeneket, felborul az egyensúly. A légzésem felgyorsult, a pulzusom az egekben. Végigsimítottam Zafírán. Miért én? Hátrapillantottam a fekete hajú srácra, aki ezt tette velem. Mégsem tudom gyűlölni. Utána kell néznem pár dolognak. A légzésem megnyugodott, a szívem a helyén maradt. Nincsen lelkem, hogy érezhetem mégis...? A lélektelen szívem egy hatalmasat dobbant erre a gondolatra. Már belefájdult a mellkasom is.
- Itt van!- mondta Stephan mosolyogva, így kiszakítva engem a gondolataimból.
A mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról. Már fáj a szám...
- Milyen horrorfilmek vannak itt nálatok?- kérdeztem.
- Egy pár. Nézd, ezek.- leterítette elém a kínálatot, ami mindössze 7 filmből állt.
Öreg klasszikusok, ami még képes megijeszteni az embert. Nem szeretem a véres és kaszabolós horrorokat, attól maximum felfordul a gyomrom, ha jól csinálják. Inkább menjen az idegekre a félelem, ne a gyomorra. Ez alapján kiválasztottuk a Rémálom az Elm utcában című filmet. Elkezdtük nézni és... hű. Freddy Krueger egyszerűen őrült. A borzongás néha-néha engem is a hatalmába kerített, amikor Freddy feltűnt a képernyőn jól ismert pulcsija és "munkaeszköze" társaságában. Vége lett a filmnek, én pedig azt veszem észre, hogy teljesen Stephan testéhez préselem magam, közben popcornt eszem.
Elhúzódtam tőle, ő pedig rám emelte a tekintetét. A gyomrom megremegett a pillantásától.
- Tetszett a film?- kérdezte, testtel felém fordulva.
A kanapé két végébe húzódtunk egymástól.
- Igen, Freddy felejthetetlen.- mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
- És most?- kérdezte, én pedig ránéztem.
- Most?
- Igen. Mit csináljunk?
- Főzzünk vacsit. Mit szólnál egy melegszendvicshez, amit tepsiben sütünk meg?- vetettem fel.
- Jól hangzik.- bólintott és a konyhába vonultunk.
Előkészítettem a nagy tepsit és munkához láttunk. Stephan kenyeret szelt, én kentem meg őket. Átpillantottam a kuktatársamra, aki mosollyal a száján végezte a ráosztott feladatot. Az izmai szépen kirajzolódtak a szürke és lukas póló alatt. Nem gusztustalanul kidolgozott, de azért van. Elképzeltem, ahogy hozzá bújuk, beletúrok a hajába, magamba szívom a férfias illatát... Ő a falnak döntene és csókolna... Én a dereka köré fonnám a lábaimat, ő pedig megmosolyogná... Érezném a perzselő érintését a derekamon, a hasamon, a fenekemen... Közben a fülembe suttogná, hogy szeret és kíván... A képzelgéseimnek egy elégedett sóhaj vetett véget, ami méghozzá az én számból tört elő. Az alsó ajkamat beharaptam, majd zavartan néztem Stephanra. Ő csak nagy szemekkel nézett rám. Pirulva kuncogni kezdtem.
- Csak elkalandoztam...- jegyeztem meg.
Bárcsak a valóságban is elkalandozhatnék azokra a tájakra. Kentem tovább a kenyereket, majd közösen ízesítettük a szendvicseket. Sokat nevetgéltünk. A kezemet a pólójába kentem, mire pimasz mosollyal nézett rám.
- Ezért meglakolsz, te nőszemély!- mondta poénkodva, én pedig futottam.
Egyenesen fel a lépcsőn, ő pedig utánam. Ropogott a lábunk alatt az öreg parketta. Sikerült utolérnie a szobája ajtajában, azzal a lendülettel felkapott a hátára.
Én sikítoztam, ami röhögőgörcsbe ment át. Erre rácsapott a fenekemre. Mivel a fenekem a feje mellett volt, nem volt nehéz dolga. Erre én is rácsaptam az övére.
- Nem csak te tudsz csapkodni, édes!- csúszott ki a számon.
Éreztem, hogy mosolyog.
- Már édes vagyok? Te meg harapós.- mondta nevetve.
- Harapós?! Te meg büdös!- vágtam egy fintort.
Igazából isteni illata volt, de akkor már ne sértegessen. Amúgy még mindig a hátán voltam, akár egy zsák krumpli.
- Hisztis.
- Hülye.
- Nagyszájú.
- Törpe.
- Nehéz.-itt szakadt el az a bizonyos cérna.
- Kövérnek neveztél?!- elkezdtem ütögetni a hátát.
- Nem!
- Pedig ezt mondtad!
- Felejtsd el! Vaságyastól vagy 40 kiló!- mondta.
- Na azért! Figyelj, Stephan...- kezdtem.
- Hm?- "fordult hátra".
- TEGYÉL LE!- visítottam.

12. fejezet: Zűrzavar

"Gyakran mondják: van fekete és fehér oldal. Viszont a szürke sávot nem említik, pedig abban vannak a legtöbben."

"Stephan szemszöge"
Mikor egy alapos alvás után kijöttem a szobámból, Miyako szobaajtaja tárva-nyitva. A fekete hajú testőrnőnk a földön ült, háttal nekem.
- Jó délelőttöt, álomszuszék!- sandított rám.
- Hány óra van?
- 10 lesz.- e rövid válasz után kecsesen felállt.
Lesöpört magáról pár láthatatlan porszemet, majd megfordult. Egy pisztoly volt a kezében, amit olyan biztonsággal tartott a kezében, mintha bármikor lepuffanthatna. Mondjuk ez igaz lehet. Egy gyors és agresszív mozdulattal felhúzta a fegyvert, majd az övébe tette. Arckifejezése semmit sem árult el a gazdájáról. Vajon mi történhetett vele? Lopott? Esetleg ölt? A viperája most élőnek tűnt csupasz karján. Mintha rám sziszegne...
- Mi az? Lefagytál, Stephan?- kérdezte mellettem egy hang.
A nevemre összerezzentem. Miyako súgott a fülembe. Közvetlenül mellettem állt, a karja az oldalamhoz ért. Ő felvonta az egyik szemöldökét és halvány mosolyra húzta a száját. Látta rajtam, hogy meglepődtem. Látszólag élvezte a helyzetet. Végigmért magának, majd a kezével megsimította az oldalamat. Bizsergést váltott ki belőlem az érintése. Egy különös érzést, amit minél hamarabb, minél többször érezni akartam újra meg újra. Az ujjai lentebb kalandoztak, egészen az övem csatjáig. Egy különleges várakozás kerített hatalmába. Azt kívántam, bárcsak végigsimogatná az egész testemet. De nem ez történt. A kezét elrántotta, mintha a csat megégette volna.
- Kiengednél?- kérdezte gyenge hangon.
Csak most tűnt fel, hogy az ajtófélfánál állunk mindketten. Szó nélkül kiengedtem, ő pedig gyors tempóban trappolt le a lépcsőn. Szinte rá lehetett mondani, hogy menekült. Mi volt ez? Ezek az érzések tényleg belőlem áradnak? Miyako után néztem, mikor egy éles fájdalom hoz vissza a földre.
- Au! Mit csinálsz?!- mondom a húgomnak, aki megcsípett.
- Én is ezt kérdezhetném tőled!- nézett rám.- Tudom, hogy tetszik neked!
- Honnan veszed ezt?!
- Javíthatatlan vagy!- ment el mellettem, miközben a szemeit forgatta.
Mi ütött ma mindenkibe!? A lányok példáját követve én is lementem.
- Liza, ezt nem érted..!- mondta éppen Miyako, mikor leértem.
A torkán akadt a szó. A tekintetemet kerülve visszatért a paradicsom feldarabolásához. Gyönyörű, mint mindig. Miért gondolom ezt? Bár, ahogy a paradicsomot darabolja, lassan értelmet nyer a kijelentésem. Minden mozdulata erőt és határozottságot sugároz. Az előbb, a szobája ajtajában is... Az éjfekete haja előreomlott, akár egy védelmező fátyol. Márványbőre csak kiemeli finom vonásait. Olyan, mintha nem is ebből a korból jött volna. Akár egy királylány is lehetne. Az arca és a szemei lebilincselőek. Ahogy leültem, az arcáról lekalandozott a tekintetem. Mikor leesett, hogy a melleit bámulom, gyorsan elkaptam a fejemet. A melleit bámultam... Már nem néztek rájuk, mégis akaratlanul magam elé képzeltem a képet. És elégedetten emlékeztem a képre.
- Mi a baj?- térített vissza Liza hangja.
- Semmi, ne törődj vele!- mondtam legyintve, bár egy kicsit zavartan.
Miyako letette elénk a szendvicseket, majd hangtalanul elkezdtünk reggelizni. A testőrünk leült mellém, én pedig megéreztem az illatát. A haja oldalra volt söpörve, a nyaka csupasz fele nézett felém. A parfüm illata olyan finom volt, hogy nem akartam vele betelni. De nem hiszem, hogy bármilyen illatszernek ilyen illata lehet. Akkor a bőre...?
- Olyan furcsák vagytok...- nézett ránk gyanakodva Liza.
- Nem is!- vágtuk rá egyszerre.
- Értem... Én este az egyik barátnőmnél alszom, szóval kettesben lesztek.- mondta mosolyogva Liza.
Kettesben? Önkéntelenül is Miyako felé fordítottam a szemeimet.
- Ugyanazok a szabályok érvényesek!- mondta Miyako keményen.- Liza, te nem császkálhatsz egyedül!
- A barátnőm szülei jönni fognak értem.- mondta Liza.
- Helyes!- mondta Miyako.
Akkor csak kettesben leszünk. Az illatot még intenzívebben éreztem, szinte megbódított. Miyako elégedetten felnyögött egyet, mire odakaptuk a fejünket. Ő zavartan mosolyogva ennyit mondott:
- Csak elkalandoztak a gondolataim...- mondta egy kis pirulással.
Gyorsan végeztünk a reggelivel. Miyako elővette a leckét és elkezdte csinálni. Én felmentem  szobámba, hogy ne kelljen tovább fantáziálnom Miyakoról. Azonban a szobája előtt a parkettán találtam egy olyan fekete tollat, mint a múltkor. Honnan kerülnek ezek ide?
- Gyere, beszélnünk kell!- ragadta meg a húgom a kezemet, meglepően erősen.
Egészen a szobájáig húzott, ott pedig betaszított. Ránk csukta az ajtót és lenyomott az ágyra. Ő a szemközti babzsákfotelben foglalt helyet.
- Nos... Neked tetszik Miyako.- nem kérdezte, hanem közölte, mint egy tényt.
- De...- kezdtem, de leintett.
- Látom rajtad, hogy megőrjít a közelsége.
- Honnan veszed ezt?
- Onnan, hogy van szemem!- mondta keményen.
Képzelődöm, vagy tényleg a csupa szív húgom kivallat? Ráadásul igaza van.
- Úgysem számít.- mondtam halkan.
- Dehogynem! Hogyne számítana!- kiált fel magánkívül.
- Neki Ryan tetszik! Meg is értem!
- Nem! Nem adhatod fel! Szerezd meg!
- Hogyan?
- Az már a te gondod! De ha kell, segítek!
- Akkor segíts!
- Miben?- hajolt hozzám kíváncsian.
- Nem akarok szerelmes lenni.- mondtam már zavartan nevetve.
- Ebben sajna nem tudok.- ingatta mosolyogva a fejét.
Mitévő legyek? Ez volt a téma, amiről Lizával addig beszélgettem, míg nem jöttek érte.
Amikor viszont elhajtott, összenéztem a testőrömmel. Mindketten az ajtóban búcsúztunk el Lizától. A szemem a szájára, majd a kemény szemeire vándorolt. Az a szem a lelkembe látott aznap este.

11. fejezet: Fontos az egység

"Ha követed a Lélek dallamát, bajtársaidra lelhetsz..."

Lilith kése felkarcolta a bőrömet. Egy keskeny vércsík folyt belőle csupán. Utána a sebnek se híre, se hamva. Tudok regenerálódni, de nem olyan gyorsan.
- Miért ölted meg a kisfiút?- kérdezte sziszegve Lilith.
- Milyen fiút? Nem öltem meg semmilyen kisfiút!- mondtam megszeppenve.
- Nem hiszek neked!- mondta Lilith, miközben a késsel ismét belevágott a bőrömbe, de most a vállamon.
- Esküszöm az itt élő lelkek tisztaságára!- mondtam összeszorított fogakkal.
Lilith eltávolodott tőlem, gyönyörű, makulátlan arca meglepődésről árulkodott. A kést visszatette az övébe.
- Vigyázz, mire esküszöl, Miyako. Próbaidőn vagy.- mondta és szó szerint eltűnt.
A teliholdas éjszaka sugárzott kintről, mivel nyitva maradt a bejárati ajtó. Amikor odamentem, hogy becsukjam, érdekes dolog történt. Hallottam egy dallamot. Az éjszaka dallamát. Mikor meggyőződtem arról, hogy nem figyel senki, kibontottam a szárnyaimat. Hollófekete szépségeimmel egyenesen a telihold felé vettem az irányt. Ahogy egyre fentebb mentem, egyre hidegebb és erősebb szél csapta az arcomat, tépázta szárnyamat. Amikor viszont a felhők fölé értem, megálltam egy pillanatra. A hold fénye olyan erős volt, mintha nappal lenne. Bevilágította a szárnyaimat, amik csillogtak a fényben. A dallam egyre erősebben hangzott fel bennem, mígnem én is dalra fakadtam. Meglepődtem a hangom tiszta csengésén. Sosem voltam jó énekes, viszont most tiszta hangomat öröm volt hallgatni. Legalábbis nekem.

Sötétség árnya,
Ki vagyok én,
Mint Lucifer lánya
Szárnyalok én

Éjszaka lidérce,
Ki vagyok én,
Mint éj démona
Kísértek én

Hallgassátok dalom,
Kik a Földön jártok,
Elkapom lelketek
És a Tűzbe hányom!

A magas hangok is tisztán kijöttek. A szöveget nem is én, hanem a torkom és a szám mondta. A lelkem dalához passzolt. Mikor aztán az utolsó hang is kijött, többen is csatlakoztak egyszemélyes dalolásomhoz.

Sötét lelkünk,
Romlás és átok
Selejtek vagyunk,
Mit vétettünk?

De erősek vagyunk,
Bátrak és büszkék!
Harcos kísértet
Ez a Bukott!

Szép volt. De ki énekelt még mellettem? Nem volt körülöttem senki, mégis éreztem valamit. A szárnyaim többé nem engedelmeskedtek nekem, arra ment, amerre neki tetszett. A házak között szlalomoztam, nagyon ki lett centizve. Végül egy régi raktárnál álltam meg. Konkrétan a falba csapódtam.
- Gyakorolnom kell a landolást!- nyögtem fájdalmasan.
Kimásztam az általam kivájt lyukból és leporoltam magamról a meszet. Közben bementem a raktárépület ajtaján. Mondanom sem kell, hogy baromi sötét volt bent, de a szemem gyorsan hozzászokott a sötétséghez. Láncok lógtak le a plafonról, csörgésük kísérteties atmoszférát varázsolt. Zafíra izzani kezdett karomon.
- Itt van az újonc!- mondta egy nagyon is közeli hang.
A lámpák felkapcsolódtak, meglátok 6 alakot. 4 lány és 2 fiú. Ahogy előléptek, látszott rajtuk, hogy nem emberek. Démoni kisugárzással bírtak, amitől kirázott a hideg. Nekem is ilyen lenne az aurám? A 6 ember körbeállt és mindenki végigmért.
- Azt hittem, jobb lesz!- jelentette ki az egyik lány kerek-perec.
- Mi a bajod vele? Nekem tökéletes!- kacsintott rám kacéran az egyik fiú.
- Ha van két melle és feneke, akkor már neked tökéletes az egyén!- mondta fintorogva egy másik lány.
- Várjatok!- jelentettem ki hidegen, mire a vitázók rám figyeltek.- Ti kik vagytok?
- A társaim modortalanok. Sajnálom, ezt az ő nevükben is mondom. A fiúk Paul és Don...- mutatott a két fiúra.- Én Rix vagyok, ők Tina és Dova, a csendes pedig Krin.- kezet fogott velem a lány, akit ezek szerint Rixnek hívnak.
Érdekes nevük van, az biztos. Rix aranyszőke hajával és világító, zöld szemével kitűnik a tömegből. Mosolygós arca most is nevetőráncokba húzódott. Velem egyforma magas lehet. Divatosan, mégis visszafogottan öltözik.
Tina már más tészta. Vörös hajában zöld melírok húzódnak, amikkel úgy néz ki, mintha beleakadt volna egy hínárcsoportba. A szeme színét nem tudom pontosan meghatározni, sok szín keveredik. Ő nálam magasabb egy 5 centivel. Mondjuk lehet, hogy csak a magassarkú teszi. A karját nem takarja el, így láthatom azt a rubintvörös kígyót, ami feltekeredik a kezére.
Dova a fekete, hullámos sörényével és ragyogó barna szemeivel tündéri benyomást nyújtana... Nem véletlenül van ott a feltételes mód. Arca dühös ráncokba húzódott, amitől inkább ördögi volt, mint angyali. Köztünk csak egy-két centi különbség van. Nagyon világos színekbe öltözködik, így szinte világít a sötétben.
Krin... Ő az emós. Nem tudok mást mondani. Rövid, állig érő haja, ami természetesen fekete és arany szemei vannak. A hajában egy arany tincs van. Ruhái feketék, viszont ő közülünk a legmagasabb. Köztünk van egy fejnyi, az biztos. A felsőjének nem volt hátulja, így láttam a hátát, amit beborítottak a hegek. Mint nekem. A kezét ő sem takarta el, így láttam az éjfekete viperáját, amin arany minták voltak.
Don volt az, aki beszólt nekem. Vörösesbarna haja és fekete szemei vannak. Baromi izmos, ezt pólón keresztül is láttam. Úgy látom, igazi szoknyavadász, aki engem szemelt ki következő célpontjának. Álmodozzon csak! Viszont jó pasi, az tény és való.
Paul szőke hajával és kék szemeivel kicsit nőies benyomást keltett. Viszont 2 méteres termete már ellensúlyozta ezt a problémát. Bronzos barna bőre azt is mutatja, hogy szereti a tengerparton mulatni az időt. Kíváncsi vagyok, olyan-e, mint a haverja.
- Te ki vagy, újonc?- kérdezte Dova egy kis idő után.
- A nevem nem "újonc", hanem Miyako.- mondtam.
- Oké, Maya...- mondta Paul, mire rángani kezdett a szemem.
- Nem, Pa! A nevem Mi-ya-ko...- szótagoltam le neki.- Nincsen jogod hozzá, hogy a nevem egyharmad részét leválaszd.
- Ne harapd le a fejemet!- mondta a behemót és feltartotta a kezét.
- Mutasd a viperádat!- mondta Krin.
Felhúztam a pulcsim ujját, ahonnan Zafíra sziszegett rájuk. Ők hátrahőköltek a tetoválásom láttán, ami most élt és mozgott. Ők is mutatták a kígyóikat. Tényleg nem nevezték el őket, csak úgy emlegetik, hogy "a jelképem így meg úgy..." Rix kígyója smaragdzöld, ugye Tináé vörös. Dova kígyója még érdekes, mert az övé sötétkéken csillog, amin van pár fekete folt. Krinét ismerjük, Don kígyója ezüstösen csillog, Paul viperája pedig teljesen fehér. Szép kis társaság vagyunk, az tény.
- Hogyhogy csak ennyien vagyunk?- kérdeztem.
- Mi csak helyiek vagyunk. A főnökök le se tolják ide a képüket.- mondta Don.
- Vannak főnökeink?- nagy szemeket meresztettem.
- Igen. Felvázolom, oké?- mondta Dova.
A kezével rajzolt pár kört a levegőbe, amiből kirajzolódott egy "halmazábra". Később azok rendeződni kezdtek, szintekre bomlottak. A legalsó szintre bökött.
- Itt vagyunk mi.- mondta.- Felettünk vannak a Lélekfalók, azok felett a Démonjelöltek, eggyel fentebb a Születettek, utána az Ősök, azok felett pedig a 4 Legendás Bukott.
- És minket hogy hívnak?- kérdeztem.
- Járőrök. Az összes rend legifjabb tagjai tartoznak ide.- mondta vállat vonva.
- Akkor a 4 Legendás Bukott a Rendek alapítói?
- Igen, jól látod. De keserves az út, ha valaki akarsz lenni. Csak a legjobb Járőröket nevezik ki Lélekfalókká, és így tovább.
- Értem.- mondtam és az agyamban mozgolódni kezdtek a fogaskerekek.

10. fejezet: A szerepek megváltoznak

"A számodra fontos személyekkel zsarolhatóvá válsz."

Sietősen lépkedtem a lehűlő időben. Emberek voltak mindenhol, nem akartam kibontani a szárnyaimat. Ahogy a kavicsok ropogtak a cipőm alatt, én egyre idegesebb lettem. A ház elé érve, megértettem mindent. Éppen egy velőtrázó sikoly törte meg a kihalt utca csendjét. Liza! Felnézek az ablakra, ami be volt törve. Ha ezt túléljük, Martin kinyír minket! A tágasra nyílt ajtón keresztül lépkedtem be a sötét házba. A farmeremben pihenő ikerpisztolyokat elővettem. Zafíra is mozgolódni kezdett a karomon. A két pisztollyal indultam fel az emeletre. A testvérek szobája fel volt dúlva, de nem voltak ott. Óvatosan belestem az én szobámba. Persze, hogy ott bandáztak a mocskok! Habár csak egy pillanatig láttam őket, azt tisztán kivettem, hogy 3 férfi az, ebből 2 a démoncsillagomat nézi. De volt bennük valami különös. A testvérekre fókuszáltam, akik ki voltak kötve egy-egy székhez. Stephan halálra rémült húgát próbálta nyugtatni. Az egyik férfi éppen háttal volt nekem, ez kapóra jött. Hirtelen kiléptem az ajtófélfa mögül és ráugrottam a nagy melákra. Csak azzal nem számoltam, hogy jóval nagyobb darab, mint én. Így simán állva maradt, a másik 2 meg leszedett róla. Az egyik székhez odavágtak és megkötöztek. A fegyvereimet elvették, amiért utálkozva néztem rájuk. Halál fiai, én ezt már eldöntöttem.
- Most, hogy ilyen szépen összegyűltünk, akár el is kezdhetjük!- mondta a középső.
Könyörgöm, minden gonosz, utálatos, kiállhatatlan személy hármas csoportokba tömörül? Ez kész röhej!
- Na, hogy mindannyian rám figyeltek, felteszem a kérdést, ami miatt ide küldtek.- mondta és mutatott nekünk egy képet.
Egy nő volt rajta. A haja vörös, hajvégei feketék, szeme sötét, akár az éjszaka. Fehér szövetkabátot viselt, ami kiemelte kissé telt alakját. A haját fekete pánttal hátrafogta, így hosszú, hullámos hajzuhataga csak a hátára omlott. Vörös sörényét akár oroszlán is viselhette volna. A fülében hatalmas ezüstkarika. Bőre sápadtabb árnyalatú, mint bármilyen más embernek körülötte. Két orcáját pár szeplő tarkítja. Összességében szép nő, így kárörvendően elvigyorodtam.
- Ez a nő a magával való randiról lelépett és most keresi?- kérdeztem nevetve.
Pár pillanat múlva egy pofon csattant az arcomon. Ha az emberke nem fogja meg a széket, hátraestem volna.
- Jól van, na, nincsen humorérzéke!- mondtam.
- A kérdés: Láttátok ezt a nőt apátokkal üzletelni?- mi egyöntetűen jeleztünk nemet a fejünkkel.
- Milyen üzletről van szó?- kérdeztem, mire rám néztek.- Ha már meghalunk, ne tudatlanul szálljunk a sírba...- mondtam magyarázatképpen.
- Igazad van, kislány! Akkor elmesélem nektek. Az apátok nagy hatalmú olajcég feje, de szüksége volt némi kölcsönre. A bank nem adott neki nagymértékű tartozásai miatt, így a mi főnökünkhöz fordult. A hitel ideje lejárt, ami összesen 2 év volt. Most itt vagyunk és szeretnénk a pénzt.
- És mi köze ennek a történetnek ahhoz a nőhöz?- szólalt meg, teljesen logikus kérdést feltéve Stephan.
- Ez a nő képes arra, hogy elrejtse olyan helyre a pénzt, hogy ne tudjunk hozzájutni, méghozzá teljesen törvényes úton. És még börtönt is kapnánk érte.
- Ha jól értem, akkor próbálják utolérni Martint, mielőtt nyélbe ütné az üzletet ezzel a nővel.- vontam le a következtetést.
- Teljesen jól látod. És mivel ezt már tudjátok, te meghalsz, ti pedig a rabjaim lesztek.- mutatott először rám, majd Lizára és Stephanra.
A hideg pisztolycső a halántékomhoz ért. A férfi remegett, nem akarta megtenni. Én vigyorra húztam a számat. Amatőrök! Szembefordultam a pisztolycsővel és egyenesen a férfire néztem. A homlokom közepén ott volt a hideg cső, amivel sok életet kiolthattak már. A homlokomat odanyomtam a csőhöz és egyenesen a férfi két szép szemébe néztem.
- Tegye meg!- mondtam határozottan.
- Ennyire meg akarsz dögleni?!- kérdezte a főnök.
- Az élet csak a bűnösöknek öröm. A tapasztaltaknak, mint nekem csak szüntelen körforgás. Az ember megszületik, tanulni kezd, szerelmek és csalódások sorozatát éli át, megállapodik majd meghal. És ez újra, meg újra, meg újra... De a halál kiszakít innen. Ebből az ördögi körből.- miközben mondtam, csak a férfi szemeibe néztem.- Tegye meg! Túl sokat láttam már innen.
- Miyako, NE!- kiáltotta Liza.
- Értetek érdemes meghalni.- mondtam enyhe mosolygással.- De még nem most!
Ahogy ezt kimondtam, a lábamat kiszabadítottam. Kirúgtam a fegyvert a hapsi kezéből, ami egyenesen az én kezemben landolt. Én hezitálás nélkül tettem meg azt, ami neki nem ment. A férfi halántékához szorítottam a pisztolycsövet és kioltottam élete lángját. Holtan esett a földre, a társai pedig lefagyva bámulták immár véres arcomat. Már csak ketten maradtak életben. Az íróasztal fiókomban volt a késem, de nem volt elég időm elővenni. Ellőttem Stephan köteleit, amit nem kis meglepődéssel reagált le. Nem maradt golyóm, eldobtam a fegyvert. Stephan feltartotta őket, így megtaláltam a késemet.
- Hajolj!- kiáltottam és a kés már repült is.
A hapsi gerincébe beleállt, holtan rogyott össze. A nagyszájú maradt utoljára. Ő viszont ránk fogta az ikerpisztolyokat. Ha Stephant nem akarom megöletni, valamit ki kell találnom.
- Lelkek, kérlek, segítsetek nekem eltakarítani ezt a mocskos embert a föld színéről...
- Már magadban is beszélsz?!- mondta ingerülten.
- Legyetek hasznosak ebben a kilátástalan helyzetben...- folytattam lehunyt szemmel.
Miért kéne segítenünk neked? Mit tettél értünk? Mit tettél bárkiért is?! Ezeket hallottam a lelkektől.
- Ha nem nekem, legalább nekik segítsetek...- a szememből egyetlenegy könnycsepp folyt ki.
A lelkek elnémultak. Éreztem újra azt a különös rezgést. A lelkek mozgolódnak.
- Angyali mivoltom által megidézlek benneteket!- mondtam ki a döntő mondatot.
A tárgyak lebegni kezdtek, az ablakom rezgett. A démoncsillagom fehéren fénylett. Az arcom kipikkelyesedett, ahogy mondtam. A pupillám összehúzódott, olyan voltam, akár egy kígyó. A férfi szenvedett. Nagyon. Ide-oda rángatózott, akár egy rongybaba. A lebegés és a rezgés alábbhagyott. A férfi eltűnt. Csak az ikerpisztolyaim maradtak meg belőle. Meg a kép, amit a nőről mutatott. A pisztolyokat eltettem, a képet pedig a zsebembe tettem. A hullákat, gondolom áldozat gyanánt, elvitték a lelkek. Liza és Stephan néztek rám, kiguvadt szemekkel. Láttam már ezt a tekintetet. Boszorkány! Olvastam ki a tekintetükből. Ki kell törölnöm az emlékeket. A két ujjamat felemeltem, ők pedig elájultak. Ez még mindig hasznos varázslat. A testvérek egymás mellett terültek el. Közéjük léptem, a fejükre tettem a kezeimet. Végigsimítottam mindkettejük arcán. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kis csókot nyomtam Stephan homlokára. Úgysem fog semmire sem emlékezni. A szám alatt olyan puha volt a bőre. Kíváncsi lennék, milyen puha lehet a szája, ha ilyen selymes az arcbőre. Tedd meg! Mondta bennem Zafíra. Én nevetve megráztam a fejem. Nem lehet! De igen. Alszik és nem fog emlékezni rá! Ez nem helyes! Bukott angyal vagy, alapból rossz tettekre csábítod az embereket! Most engedj meg magadnak is egy kis rosszaságot. Ezt mind perverz hangon suttogta a fejemben. Inkább nekikezdtem az emlékek törlésének. Amikor végeztem ezzel az alantas munkával, lassan felébredtek. Ez a lassan akkora volt, hogy el tudtam fedni a betörés nyomait és felsikáltam a vérfoltokat. Felébredtek és egyből kérdezősködni kezdtek.
- Mi történt?- kérdezte Stephan a fejét fogva.
- Valami miatt ájultan feküdtetek a földön, mikor hazaértem.- hazudtam a szemükbe szemrebbenés nélkül.
Ők támolyogva járkáltak körülöttem. Mikor mindketten felmentek az emeletre, kopogás hallatszott az ajtón. Unott arckifejezéssel nyitottam ki az ajtót. Kitaláljátok, ki az? Segítek: amint meglátott, kést szorított a torkomnak. Méghozzá megszentelt kést.
- Örülök, hogy látlak, Lilith! Szépen regenerálódott a szárnyad.- mondtam.
- Nem kellett volna gyógyulnia, ha nem téped ki.- mondta hidegen.
A késsel belevágott a bőrömbe, amiből egy csíkban vér kezdett folyni. A szentelt tárgyak hatással vannak ránk. Túlélhetem ezt a menetet Lilith ellen? Nem biztos. De nem fogom hagyni magam!