62. fejezet: Állatok

Gyermekeim, tudjátok most mi következik. Mindenki saját felelősségre olvassa az elkövetkező részt, ami méltó a 18+-os karikához. Szóval, perverz népek, most a kedvetekre teszek, de aztán engem semmilyen jogi/verbális/erőszakos meglincselés nem érhet!
Jó szórakozást!

"Miyako szemszöge"
Égek. Feszülök. Miért nem hagyja már abba? Ez az érzés kibírhatatlan. Valaki lekötözött, pedig éppen megkönnyebbültem volna. Ha Lilith levágott fejét a kezemben tarthattam volna, biztos vagyok benne, hogy a kín tovaszáll, ami marcangolta testemet.
Minden egyes erőhullámmal, amit kiadtam magamból, kezdtem elveszíteni az irányítást. Az ölem sóvárgott egy férfi érintése után. A szemeimből folyt a könny, ahogy a kipirult bőröm mindent érzékelt. Túlérzékelés. Ez volt az egészben a legrosszabb. A finom anyagú lepedő minden egyes szöszét éreztem. A férfias illatot körülöttem. A finom kis pihéket, amik a ruhámban voltak. A bőrnadrágom meglepően érzéki érintését. Tehetetlenül dobáltam magamat az ágyon, a hátam ívelt, ahogy igyekeztem elfojtani a dühös morgást.
Az agyam magam elé vetített mindenfélét, de főleg a Halállal kapcsolatos emlékeket. Az erdőbeli eseményeket, amikor Tehror a fülembe sugdosott. Amikor először megláttam a Pokolban. A közös edzéseket. Felnyögtem az emlékek súlyától, amik a mellkasomra nehezedtek.
- Miért nem vagy itt? - morogtam magamban. - Miért váratsz meg?!
Ebben a pillanatban a bilincs engedett. Meglepettség suhant át rajtam, aztán már nem is tétováztam tovább. Ki tudja, mennyi szabadságot enged ez a kihagyás? Felugrottam az ágyról és az ajtó felé vettem az utat. Démoni énem kétségbeesetten remélte, hogy még ott van a prédám, ahol hagytam. Törött térdkalácsokkal mondjuk még egy halhatatlannak is nehéz mozogni. Beleborzongtam az elkövetkező vérontás reményébe. Édes ígéret volt ez megtépázott testemnek. Azonban rövid úton rájöttem, hogy miért jöhetett le rólam a láthatatlan erőbilincs.
Feltéptem az ajtót és nagy igyekezetemben beleütköztem egy falba. Belegondolva, ez a fal igencsak... göcsörtös volt és meglepően forró, akár egy élő kemence. Megsokszorozódott erőm ellenére az a bizonyos fal egy tapodtat sem mozdult. Felnéztem az istenségre, akinek tépett köpenye, fedetlen felsőteste és rásimuló fekete farmere volt. A göcsörtök az izmai voltak, a forrósága pedig... nos, amolyan Tehror tulajdonság. Kemény vonalú szája ragadozómosolyra húzódott, ahogy a köpeny kapucnija látni engedte. Szemeit nem láttam, de tapasztalatból tudtam, hogy méregzöldek, amikkel a lelkembe tudott látni. Bakancsos lába beljebb trappolt, az ajtó pedig hűségesen becsukódott utána, ez is azt mutatta, hogy itt minden az övé. Az ajtó. A szoba. A szoba minden tartozéka. Én is a tulajdona vagyok. A gyűrűre néztem a gyűrűsujjamon, ami szinte billogként virított a kezemen.
- Meddig akarsz még a földön feküdni? - kérdezte tőlem egy hideg, mégis bársonyos hang.
Az erdőbeli Tehror volt az, aki most előttem állt. Pontosan az a behízelgő hang, amivel azokat a dolgokat súgta nekem. Ebben a helyzetben el is hittem volna, hogy megtenné velem itt és azonnal. Ő is olyan volt, akár egy állat. Igazi halhatatlan volt, ahogy a fejedelmi szoba közepén állt és rám nézett a köpeny takarásából. Egy sóhaj szökött ki ajkaim közül, ahogy néztem az izmai táncát, miközben pozíciót változtatott. Vágy gyűrűzött rajtam végig, hogy aztán egy erőhullámban beteljesedjen és eltávozzon a testemből. A falak enyhén megremegtek az erőhullámtól, de az istenség nem mozdult. Azonban érezte. Tudom, hogy érezte, mert izmai befeszültek, ahogy megpróbált ellenállni a késztetésnek.
Az uram kivillantotta a fogait, én pedig elgyengültem ettől a mosolytól. A belsőm várakozóan összerándult, a lábaim pedig automatikusan mozdultak. Egy kecses ugrással talpon termettem és harci pózba vágtam magamat. A szarvaim lüktettek, az agyaraim viszkettek és az izmaim forrók voltak. Én akartam elejteni a prédámat, hogy aztán kiélvezhessem a jutalmat.
- Harcolni akarsz? - kérdezte, majd vállat vont. - Előjátéknak megteszi.
A démonvérnek meg kellett bizonyosodnia arról, hogy a választott férfi elég erős-e ahhoz, hogy birtokba vegyen. Ösztönök dübörögtem bennem, akár egy vadállatban. Izmaimat megfeszítve lendültem bele a harcba. Ő csak állt és várt. Elnézően mosolygott rám, akár egy kisgyerekre, aki beleüti az orrát a nagyok dolgába. Azonban volt egy aduászom, amiről még nem tudott. Megráztam magamat és kinyitottam a szárnyaimat. Egyszerű kézitusa volt, azonban a szárnyaimat is használatba vettem egyből azután, hogy kinyitottam őket. Tehror arcán meglepettség villant át, ahogy meglátta a teljesen kifejlődött szépségeimet. Tollaim tőrként csillogtak a halovány fényben, a fekete szárnyam olyan fényesen csillogott, mint még soha.
Minden ütésemet kikerülte vagy hárította. Nem tudtam áttörni a védelmén, azonban ő sem támadott. Tett rá pár lagymatag kísérletet, nem tagadom, azonban éreztem, hogy ez így nem az igazi. Kezdtem dühbe gurulni. Ugráltam, próbáltam elterelni a figyelmét, akár még csalni is, de ő előre látta a mozdulataimat. Hát ez az igazi erő... Ismerte a mozgásomat, a harcstílusomat és a gesztusaimat. Azonban neki is kezdett lankadni a figyelme. Egy idő után egy dühös morgás hagyta el az ajkát, amitől teljesen meglepődtem. El is vesztettem a rúgómozdulat közepén az egyensúlyomat.
- Gyere ide! - utasított és megragadta a kezeimet, hogy lefoghasson. Háttal voltam neki, de szorosan magához préselt, amivel még a szárnyaimat is blokkolta. - Úgy tűnik, még nincsen rám olyan égető szükséged. Milyen kár... - a lehelete cirógatta a nyakamat.
Aztán fogta a felsőm hátát és egyszerűen felhasította a karmaival, amik a másodperc törtrésze alatt nőttek ki az ujjaiból. A hátamnak és a felsőtestének minden négyzetcentimétere összepréselődött, a bőrünk pedig szinte szikrát vetett. A torkából egy hamisítatlan férfias nyögés hallatszott, én pedig tudtam, hogy elvesztem. Puha ajkai rátapadtak a tarkómra, az ujjai a széttépett póló cafatai között megmarkolták a csípőmet, térdét a lábaim közé tette, hogy megtartson. Pihegtem az újonnan felfedezett forróságtól, ami a testemben úgy bugyogott, akár a láva. Korábbi harciasságom úgy párolgott el, mintha nem is lett volna soha.
- Legszívesebben felfalnálak - dörmögte, ahogy csókokat hintett végig a nyakamon, egészen a fülemig, ahol enyhén megharapta az említett testrészt.
- Igen, kérlek... - nyögtem akaratlanul, ahogy forró kezei megsimították a bordáimat, incselkedve az ott lévő érzékeny bőrrel.
Nevetése rezonált a fülemben, meleg lehelete végigsiklott rajtam. A szárnyaim maguktól tárultak ki, felfedve a szárny-lapocka csatlakozásnál lévő meglehetősen érzékeny területet.
- Mire kérsz, hmm? - érdeklődött, miközben észrevétlenül az ágy felé araszoltunk. Valahogy megszabadult a bakancsától és a kaszájától út közben. A kérdés el sem jutott az agyamig, egészen addig, amíg a párnákon nem találtam magamat. - Válaszolj, különben nem teszek a kedvedre!
Incselkedő mosolya elárulta, hogy tudja, az milyen kínokat okozna nekem. Méhembe újra belehasított az érzés, ezúttal tízszeres erővel, csupán ettől a férfiarctól. Szemérmetlenül dörgölőztem neki a combjának, némán könyörögve a megkönnyebbülésért. Tágra nyíltak a szemei ettől a közvetlen mozdulattól. Vérszomjas mosolyra húzódott a szám, ahogy a vágy egyre magasabbra gyűrűzött bennem. Hogy miért mosolyogtam? Mert tudtam, hogy a préda az enyém. Körbeöleltem a térdeimmel Tehror combját és magam alá gyűrtem. A csípőjén ültem, akár egy trónon, miközben lesöpörtem a kapucnit a fejéről és szembetalálhattam magamat a legszebb árnyalatú zölddel, amivel valaha dolgom volt.
- Csókolj meg, aztán megbeszéljük a többit - szólaltam meg meglehetősen higgadt hangon a jelenlegi szituációhoz képest.
Karmaimmal belekapaszkodtam a vállaiba és magamhoz rántottam az erős férfitestet. Ahogy a meglepett ajkak közül kiédesgettem a reakciókat, úgy váltunk egyre mohóbbá mind a ketten. Valahogyan mégis elérte, hogy bár én voltam felül, ő volt a domináns.
- Igazságtalanság - morogtam a szájába.
Bár ez inkább nyögések sorozatának, mintsem értelmes szónak hangzott. Tehror azonban kíváncsian felhúzta a szemöldökét, ahogy elhajolt tőlem.
- Mi az, angyalka? - fogta meg a combjaimat, hogy biztosan ne tudjak mozdulni.
Az ujjai elkezdtek cirógatni, amit még jobb napjaimon is őrjítőnek találtam volna, nemhogy most.
- Hmm? - hümmögtem, mivel az érintése kivert a fejemből minden értelmet.
- Nem folytatom, ha nem mondod el, amit hallani akarok - egyik kezét a derekamra csúsztatta, úgy szorított magához, akár egy rongybabát.
Rajta feküdtem, szemtől szemben és ő csak nézett. Azonban éreztem magam alatt a mocorgását.
- Igazságtalanság - mondtam a szemébe -, hogy ilyen dögös vagy.
- Ez hízelgő, folytasd - vigyorgott, akár egy macska, aki tejszínt kapott.
Ravasz szemekkel néztem rá, mert ismét éreztem, hogy mocorgott. Fogtam magamat és leutánoztam a mozdulatokat, amikkel megpuhított. Végigcsókoltam a nyakát, de végül az ádámcsutkáját harapdáltam meg. Krákogott a meglepetéstől.
- Boszorkány! - mondta egy nyögés kíséretében, ahogy a karmaimmal végigcirógattam a hasizmait.
- Jól fontold meg, mit mondasz... - suttogtam a fülébe, miközben tudatában voltam nőiességem minden egyes cseppjének. - Különben nem kegyelmezek. Pedig még sokáig akarlak használni.
Egy hirtelen mozdulattal Tehror fordított a helyzeten, ezúttal én néztem fel rá. Enyhe izzadságréteg jelent meg a bőrén és lihegett. Mögötte a fényekkel tényleg úgy nézett ki, mintha a nők kényeztetésére teremtetett volna. A combomon pedig éreztem, hogy teljes készültségben van.
- Már így is olyan állapotban vagyok miattad, mint egy tizenéves siheder! - morgott, ahogy a pólómat nemes egyszerűséggel kettétépte és félredobta.
A melltartóm még rajtam volt, de tudtam, hogy az nem jelent neki akadályt. Jól gondoltam, ugyanis teljes testtel rám feküdt, a kezeivel a nadrágomat hámozta le rólam, a fogaival pedig nekiesett a melltartómnak. Olyan volt tényleg, mint egy igazi vadállat. Morgott, ahogy a fogaival szétharapdálta a ruhaanyagot, utána pedig az arcát párszor végighúzta a melleim között, mintha... megszagolt volna. Nem is tettette, tényleg megszimatolt.
Én pedig felizgultam erre a gesztusra. Érthetetlen módon, de nagyon beindított ez az egész. Olyan volt, mint valami rituálé, ahogy a szétrágott melltartót elhajította, a nadrágomat pedig lehasította a bugyimmal együtt. Ismerkedett a testemmel, a keze ráérősen fel-le járt, én pedig ebbe majdnem beleőrültem. Az erőhullámok egyre gyakrabban törtek fel belőlem, én pedig elkezdtem használni a karmaimat és a szárnyaimat. A két drágaságomon a tollak olyan élesek voltak, mint megannyi tőr. Ügyes mozdulatokkal lehasogattam Tehrorról a köpenyét, a nadrágját pedig egyszerűen felcsíkoztam a körmeimmel. Ő is meztelen volt és én is. Nem is kellett többnek lennie.
- Ne húzd az időt - pihegtem a forróságtól.
- Ne légy türelmetlen - nevetett könnyedén, ahogy a szájába vette a mellemet.
Majdnem felvisítottam a hirtelen ingertől, az ölem pedig megremegett, megnedvesedett. A szemeim fennakadtak a nyelvének és a fogainak játékától. Mikor aztán áttért a másikra, én már öntudatlanságban markoltam a meglepően selymes fürtöket és szorítottam a fejét a mellkasomra, ösztönözve arra, hogy ott maradjon. Azonban mikor magára hagyta az égnek meredő mellbimbóimat, a hasamon lassan haladt lefelé, finom csókokat hintve útja mentén. Szokásosnál hosszabb haja végigsimította túlérzékeny bőrömet, én pedig már hangot sem tudtam kiadni. Már csak azt akartam, hogy gondoskodjon a vágyamról. Tudtam, vagy legalábbis reméltem, hogy nem hagy így a peremen egyensúlyozva.
- Tárd ki nekem, szépségem - kezeinek finom nyomására engedtem kívánságának.
Combjaim széttárultak és már nem bírtam összecsukni. Egészen lent cirógatott, felfedezett engem. Amikor aztán az egyik ujját belém nyomta, a szemhéjam mögött csillagok robbantak, ahogy sóvárgásom enyhült és elélveztem. Ő azonban nem hagyta, hogy lebegjek, mert minden gyönyörömet kicsikarta belőlem az ujjaival, ami még két orgazmust eredményezett.
Hadd legyek őszinte - azt sem tudtam már, hogy hol vagyok. Mindenem zsibbadt, a végtagjaim nehezek voltak, azonban a sóvárgás nem múlt el teljesen. Ott volt a bőröm alatt, finoman zümmögve és pengetve az idegvégződéseimet.
Tehror arcát látva pedig megtízszereződött ez a zümmögés. Éppen három ujját húzta ki belőlem. Várj... mikor...? Egyből elpárolgott a fejemből minden kérdés, ahogy a szájához emelte az ujjakat és egy érzéki nyelvmozdulattal lenyalta őket.
- Finom vagy - szemei egy feneketlen kútra emlékeztettek, ahogy ezt mondta. - Hmm, később még behabzsolok belőled.
- M-mi? - értetlenkedtem kótyagosan.
Ő csak energikusan felmászott a testemen, hogy a szemünk egy szintben lehessen.
- Ne aggódj, biztosan tetszeni fog - morogta a nyakamba.
Aztán egyetlen erős és határozott mozdulattal belém merült. Két karján megdagadtak az izmok, ahogy felettem tartotta meg magát. Mozdulatlan maradt, hogy legyen esélyem megszokni és idomulni a testméreteihez. Kezeim maguktól mozdultak, a hátára vándoroltak, ahol kitapintottam az ugráló izmokat. Egy nyögéssel beléjük mélyesztettem a karmaimat.
Tehror egy nyögéssel elkezdett mozogni. Az arca megfeszült, ahogy a hasfala is acélkeménységűre merevedett. A csípőmet felemelve biztattam nagyobb sebességre, a karmaim pedig végigszántották a hátát. Testével betakart engem, ahogy mindketten nyögtünk, mozogtunk és izzadtunk a hőtől, amit mi magunk termeltünk. Számmal a száját kerestem, a kezeimmel pedig a formás tomporát. Talpaimat az ágyra tettem, hogy ellent tudjak tartani a lökéseknek, amik egyre erősebbek és gyorsabbak lettek.
Úgy mozgott, akár a dugattyú, én pedig a párnába merültem. Mozgott az ágy, a testemben már a jól ismert gyönyör gyűrűzött felfelé. Egy üvöltéssel, ami olyan hangos volt, hogy képtelenségnek tűnt, hogy az én torkomból törjön elő, elélveztem. Ez pedig a partneremet is átdobta a határon.
Állatias üvöltéssel töltötte meg a belsőmet, ahogy rám nehezedett.
- Uhm, Tehror... - szólítottam meg szelíden, mikor kitisztult egy kicsit a látásom.
- Hmm? - hümmögött, ahogy csípője lassan mozdult, még mindig döfésre állva.
Közben a nyakamba temetkezve lassan lélegzett.
- Nem tudom, hogy tapintatlanság-e ilyet kérdezni... - kezdtem elpirulva, ahogy a zöld íriszek rám villantak.
Ismét felébredt bennem az ismerős sóvárgás, a belsőm pedig összerándult.
- Mi az, kara? - kérdezte kicsit akcentusosan.
Észrevettem, hogy Tehrornak akcentusa van, ha nem figyel oda rá az eltüntetésére. Ettől az álmos, rekedt hangtól a mellbimbóim megkeményedtek.
- Jól érzem, hogy te még mindig félkemény vagy? - kérdeztem meg, ahogy még mindig, szinte öntudatlanul is mozgott bennem.
Egy hamisítatlan rosszfiús mosollyal ismét rajtam termett.
- Mit mondhatnék, telhetetlen vagyok - hangsúlyt adva a mondandójának, döfött egyet. - Hmmm... én pedig jól érzem, hogy szükséged van rám?
Ettől a mosolytól nevethetnékem támadt. Viszont az ölem éhesen összerándult, így megragadtam az uram tarkóját és a fejét csóktávolságon belülre lehúztam magamhoz.
- Ne dumálj, csak csináld! - utasítottam, ezzel pedig én elmerültem a csókjában, ő pedig bennem.

61. fejezet: Alárendelt

"Ha azt hiszed, megmenekülhetsz, nagyon is tévedsz."

"Tehror szemszöge"
Apám úgy vergődött alattam, mint egy vadállat. Megragadtam a csuklóit és minden erőmmel a földön tartottam. Ismét belopózott a kastélyomba, hogy körülszaglásszon. Ismét eljátszotta az embereim felettesét, a parancsnoki köpenyből ítélve, ami elhagyatottan hevert a szoba egyik sarkában a felsőjével együtt. Könnyen ki tudtam találni, hogy mi történhetett. Az apám arcán egy vörös csík kígyózott végig, ahol a nő megkarmolta. Szinte én is éreztem a bódító hatását a vérének, amit én is birtoklok. Nem csoda, hogy a halandók néha epekednek az érintésemért.
Itt volt még az imposztor is, aki hamuszürke arccal és remegő térdekkel esett csapdába Miyako tekintete alatt. Az arám testét viselte, mint valami farsangi kosztümöt. Viszont közelről sem az én párom, ugyanis az arcán merő félelem látszott. Olyan fába vágta a fejszéjét, ami jóval nagyobb volt nála, ez pedig történetesen az apám volt.
A hírhedt nőfaló titán, akinek a dimenziójában olyanok történnek, hogy még a halhatatlanok is messzire elkerülik. A tekintetem átsiklott a másik kecses nőre, aki sokkal kevésbé nézett ki Miyakonak, de határozottan ő volt az. Az arám úgy nézett ki, akár egy vérszomjas démon. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt rám hatással már maga a kinézete és a kisugárzása ennyi idő után, azonban amikor beteleportáltam a szobába, varázsburokkal védtem magamat. Látszólag van okom a védekezésre, mert folyamatosan éreztem a falakat döngető erőhullámokat, amik... Miyakohoz tartoztak. A koncentrációmat újból az apámra fordítottam, aki érezhetően le volt gyengülve. Egy isten nem tudna csak így leteperni egy titánt és nyers erővel egy helyben tartani. Ahogy rajta ültem, éreztem a kiálló bordáit és szokatlanul atletikus alkatát. Legutóbb nem volt ennyire sovány, amikor láttam. Biztosan elfogytak a lelkek, amiket fogyasztott. Fogadni mernék, hogy az én embereimet akarta erre a célra használni. Egy pillanatra elborított a felperzselő düh, amit atyám viszontlátásának köszönhetek. Ezt az egy másodpercet pedig ki is használta, hogy letaszítson magáról. Látszólag úgy tűnt, mintha Miyako hatása alatt lenne.
Az arám éppen megvágta az imposztor angyalt a kardjával. Nem halt meg tőle, de jelentősen lelassította. Én egy ütéssel a földre akartam terítettem apámat, aki a tehervonatot meghazudtoló erőlöket ellenére talpon maradt.
- Így kell üdvözölni atyádat? - húzódott mosolyra a szája. - Tudod, hogy nem győzhetsz le!
A kezem a kaszámra siklott, amit ő is észrevett.
- Azért megpróbálom - feleltem, mire szembefordult velem.
Már nem tűnt megszállottnak, mint az előbb. Vagy csak színészkedett, vagy sikerült ellenállnia neki. A titánok nem fogékonyak az ilyen erőhullámokra, csak ha hihetetlenül le vannak gyengülve. Nekilendültem a kaszámmal, de ő kézzel blokkolta a támadásomat. Hihetetlen volt, ahogy az apám arcáról lemállik az álca. Már nem egy kedves tekintetű, lovagias parancsnokot láttam, hanem egy szörnyeteget, akinek semmi sem szent. Olyan gyorsan mozgott, hogy még én sem nagyon tudtam szemmel követni. Elkaszálta a lábaimat, de nem értem el a talajt. A térde a csigolyáim közé fúródott, a tüdőmből pedig kiszakadt a levegő. Mielőtt elértem volna a plafont, visszanyertem az irányítást a testem felett és kikerültem a következő támadását.
Ha nem lenne legyengülve, már a lelkemen lakmározott volna. Viszont így nem hagytam magamat. Azon kaptam magamat, hogy folyton Miyako felé pillantgatok a hárítások között. Az ő csatájában határozottan ő vezetett. Lilith több sebből vérzett, de Miyako egy karcolást sem szenvedett. Sokat fejlődött a kézitusában, mióta elmentem.
- Én tanítottam a távollétedben - súgta a fülembe apám. - Tökéletes gyilkos, nemde?
A féltékenység karmai belém szántottak. Az agyamra vörös köd ereszkedett, ahogy megjelentek előttem a különböző képek, amiken Enyészet kézitusát oktat az arámnak. Magam is tudom, hogy a harcművészetek tanításakor elkerülhetetlen a testi kontaktus.
Egy hatalmas erőhullámmal társítottam a kaszámat, azzal pedig lesújtottam. Ekkor azonban észrevettem valamit a szemem sarkából. Vagyis inkább valakit. Miyako eltűnt, Lilith pedig a falhoz volt rögzítve. Vörös haj úszott a látómezőmbe, ahogy blokkolta a támadásomat.
Az anyám, Moira körvonalai bontakoztak ki a szemeim előtt. Olyan könnyedén tartotta a kaszámat, akár egy fadarabot. Ezúttal nem kislányalakban állt előttem, hanem felnőtt nőként. A vak szemei engem néztek, mintha mindent látna velem kapcsolatban. Testével védelmezte a másik titánt, aki a földön feküdt. Csak most vettem észre a tetoválást a szeme körül, ami mintha a párja lett volna Enyészetének. Apámtól már hallottam az ő tetoválásának történetét és egy halvány sejtés fogalmazódott meg bennem - miszerint anyámnak is hasonló módon kerülhetett az arcára az átokjel.
- Nem ölheted meg - közölte Moira úgy, mintha csak a sót kérte volna el az ebédlőasztalnál.
Ez teljesen ledöbbentett, hiszen úgy tudtam, hogy gyűlöli a férfit.
- Csak te tudsz megölni - szólt Enyészet, ahogy megpillantotta Moirát. Ismeretlen csillogás költözött a tekintetébe a férfinek, amit legjobban sóvárgásként lehetne körülírni. - Jó, hogy újra látlak.
Moira nem üdvözölte őt olyan negédesen, mint az őspár másik fele.
- Megint csak bajt csinálsz a fiunknak - morogta, miközben fejedelmien nézett le a párjára. - Miért nekem kell mindig utánad takarítanom? Daer, miért nem tudod csendben tenni a dolgodat?!
Daer? Biztosan ez apám titánneve. Érdekes...
Daer megborzongott, ahogy felnézett anyámra, aki még az én szememmel nézve is gyönyörű volt. Opálosan csillogó vak szeme körül feketéllett az átokjel tintája, ami különös csillogást adott a bőrének. Vörös haja lángnyelvekként terültek el a vállain és a hátán, hófehér bőre pedig árulkodott nemesi származásáról. Azonban most harcosi vért volt rajta, nem a hagyományos istennői öltözet. Az oldalán egy csupasz penge függött, amivel jószerivel bárkit ketté tudna hasítani. Viszont düh torzította el szép vonásait, amitől úgy festett, mint valami háború istenség. Apám arcára ezzel szemben mosoly ült ki, ahogy végigmérte a titánnőt tetőtől talpig.
- Imádom ezt a kemény hangot - dorombolt a férfi. - A régi szép idők... Már akkor is imádtam, amikor te voltál felül.
- Hallgass! - Moira hangja csak úgy csattant, de nem voltak hatástalanok a férfi szavai. Az anyám úgy pirult el a bóktól, mint egy tinédzser. - Attól még, hogy vak vagyok, nem nézhetsz meg magadnak ilyen szemérmetlenül.
- Most megsebeztél - mondta mosolyogva a férfi szívre tett kézzel. - Rég nem láttalak. Talán öt évezrede? Hogy repül az idő!
Anyám csak megvetően horkantott egyet. Egy kecses fejmozdulattal felém fordult, tudomást sem véve többé a fehér hajú titánról.
- Miyakot bezártam a szobátokba - kezdte egyből ezzel, én pedig megnyugodtam. - Daert visszaviszem oda, ahova tartozik. Lilith pedig a bátyád törvényszéke elé kerül.
Én voltam a középső gyermek, Isten a legidősebb, Lucifer pedig a legfiatalabb. Ránéztem a lányra, aki még mindig az arám testét viselte. Döngő léptekkel közelítettem meg, amitől ő hátrahőkölt. Pedig bizton állíthatom, hogy még én voltam a legártalmatlanabb a szobában.
Miyako ellátta a baját. A szájából vér szivárgott, az arca bedagadt, a végtagjai közül pedig pár el volt törve. Nem nagyon tudott mozogni. Felrántottam a felsőjét és kihúztam a pici botot a nadrágja korcából. Valódi teste elkezdett felsejleni, mint egy kísérteties árny. A dendara szinte égette a kezemet, ahogy agresszívan izzott. Ledobtam a földre, a kezemet pedig ráfontam a lány légcsövére.
- Mondd, mire volt ez jó? - sziszegtem neki, miközben a torka megadóan horpadt be a szorításom alatt. - Legalább visszakerülsz Atyádhoz!
Fulladozva kapkodta a levegőt, ahogy a szorításom enyhült. Tágra nyíltak a szemei, ahogy érezte az érintésemet a lelkén. Egy sérült testű halhatatlanból gyerekjáték lenne kihúzni a szellemet, aztán pedig bekebelezni. Csak belekóstoltam az energiájába, ami úgy bűzlött, mint egy fűszerpiac. Teljesen megrontotta valami, aminek köszönhetően olyan mocskos lett a lelke, mint valami alsóbbrendű lidércnek.
- Elbuktam - hörgött vérben forgó szemekkel. - Nem fogok kelleni neki...
- Tudod, mit mondanak - engedtem el a torkát. - Ha megbánod bűneid, megbocsátást nyerhetsz Istentől - ismételtem a közhelyes szavakat, miközben magam elé képzeltem a bátyámat. - Kivéve, ha nyersz ellene társasjátékban és pókerben. Akkor nincsen kegyelem a részéről.
Daer elkezdett röhögni, Moira pedig keményen a falhoz csapta. Ha lelassítottuk volna az ütést, látszódhatott volna, hogy ez egy mezei pofon volt a Sorsszövő részéről. Hát még milyen lett volna, ha minden erejét beleadja...
- Most mondd azt, hogy nem! - nyöszörögte Enyészet, miközben a falba vájt kráterben hevert.
Moira ismét oda akart csapni, de haloványan összeráncolta a homlokát, gondolkodóba esve. Szerintem visszaemlékezett azokra az alkalmakra, amikor családként leültünk és kártyáztunk. Végül egy bólintással leeresztette a kezét, mert igaz volt, amit állítottam.
- A mihaszna apádnak most az egyszer igaza van - morogta Moira, mire Daer sebesen kikászálódott eddigi fekhelyéből.
- Bocsi, nem értettem tisztán - hegyezte a fülét a titán. - Megismételnéd?
- Seggfej vagy - feleselt vissza az anyám.
- Nem is ezt mondtad! - kezdett nyafogni a férfi.
Ahogy ott veszekedtek, észrevettem valamit. Moira úgy káromkodott, mint egy kocsis, Daer pedig megbocsátó lett. Anyám, a legjóságosabb teremtmény a teremtett világban dühös volt és szórta a szitkokat. Apám, akinek a dolga az, hogy elpusztítsa a dolgokat, ezúttal pozitív oldalról szemlélte a helyzetet. Ott értettem meg igazán, mit jelent az egyensúly. Az anyám a fény, apám pedig a sötétség, de ha együtt vannak, mindketten szürkék. Teljesen egyenlőek.
- Öhm... - szakítottam meg a veszekedésüket.
- MI VAN?! - fordultak felém egyszerre.
Kipirultak, lihegtek és egymást bámulták. Túl sok érzék érte őket. Mindketten érzelmileg felhúzták magukat, felfokozott állapotba kerültek. És ez veszélyes lehet, ha a két leghatalmasabb lény az univerzumban egymásnak esnek a kastélyomban.
- Akkor elviszed őket? - mutattam az angyalra és apámra.
Moira visszatért a higgadt modorához, ahogy észrevette magát. Egy elegáns biccentéssel egy nagy fénynyalábbal eltűntek. A vér eltűnt, Lilith, Daer és Moira elhagyták a dimenziómat. Rájöttem, hogy ennyit és ilyen sűrűn még sosem beszélgettem a szüleimmel. Elnevettem magam a gondolaton, hogy még jól is eshetett, hogy egyszerre láthattam kettejüket. Mintha minden a... régi lett volna. Mielőtt mi hivatalosan is istenek lettünk a testvéreimmel, úgy éltünk, mint egy normális család. Nem is hittem volna, hogy ez hiányzik nekem. Egy család.
- Az én saját családom... - suttogtam magam elé, ahogy megsimítottam a kaszám élét.
Pár perccel ezelőtt még apám vére szennyezte be. Ezúttal a tükörképemet láttam meg benne. Beletúrtam a hajamba, az ujjaim pedig egy picit véresek lettek. A vörös vért bámultam a kezemen. Még soha nem láttam a saját vérem.
Meleg.
Ragacsos.
Vörös...
- Lucifer! - jutott eszembe a vörösről.
Az eskü hozzám kötötte őt. Az öcsém lelkére koncentráltam, ami most haloványan pislákolt csupán. Lelki szemeim előtt megjelentek a fonalak, amik hozzám kötötték őt. Megragadtam ezeket a kötelékeket és megrángattam.
- Térj vissza feljebbvalódhoz, alárendelt! - parancsoltam kemény hangon.
A fonalak hullámzani kezdtek, ahogy a teste útban volt hozzám. Ahogy a vörös hajú megjelent, meggyötört testtel és annál is tépázottabb lélekkel, komolyan aggódni kezdtem. A szoba padlóján ért földet, ahol nyekkenve szétterült. Több sebből vérzett, vágásnyomok voltak a bőrén, még a szája is fel volt hasítva.
- Egy kétlelkű kifogott rajtad? - tettem a kezemet a mellkasára. - Ez szomorú, testvér.
Lucifer csak köhögött egyet, ahogy hirtelen kinyitotta a szemeit. A vérzése elállt, mert egy egészen más helyre ment az összes vére. Hirtelen ült fel, amit nem tudtam mire vélni.
- Miyako... a termékeny időszakában van - dadogta összefüggéstelenül. - Oda kell mennem...
Megpróbált felállni, de én visszanyomtam a földre. Zavartan néztem rá, de ő csak mocorgott.
- A milyen időszakában? - kérdeztem vissza, mert gőzöm sem volt róla, hogy miről beszélt.
- Termékeny - motyogta. - Az arád... termékeny.
- Mármint...? - nem akartam kimondani, de így is megértette.
- Igen - megfogta az arcomat. - Jól figyelj rám. Az asszonyodnak most nagy szüksége van rád. Használni fog, több napig. Neked kell gondoskodnod róla. Bőséges... - itt tehetetlenül nyögött egyet - táplálék és folyamatos felügyelet kell neki...
Én csak értetlenül ráztam a fejemet. Ezernyi gondolat cikázott a fejemben.
- De... - kezdtem, azonban ő közbevágott.
- Küldj haza mindenkit, engem is beleértve, Ryshia majd gondomat viseli - folytatta. - Csak kettőtöknek szabad a palotában maradnia fizikai testben, érted? Különben...
Itt hanyatt vágódott egy energiahullámtól, amit még a pajzson keresztül is megéreztem.
- Különben? - biztattam, hogy folytassa.
- A démonnők türelmetlenek. Nem válogatnak. Nem uruk a testüknek. Ha nem igyekszel... mást fog használni az igényei kielégítésére - megmarkolta az ingemet és lehúzott, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. - Küldj haza mindenkit!
Felemeltem a karom és egy varázslattal mindenkit eltávolítottam a palotából. Kihalt lett az egész, ahogy minden lélek a kastély falain kívül szorult.
- És most...? - kérdeztem bizonytalanul.
- Engedd le a pajzsod és érezd az arád éhségét - suttogta, és közben elmosolyodott. - Jó hentergést. Már jó ideje rád férne!
Közben összeszedte minden erejét és teleportált. Én utánakaptam, de csak a hűlt helyét találtam. Nem értettem semmit. Felálltam és körülnéztem. Leengedtem a pajzsaimat, ahogy az öcsém javasolta és egy erőhullám majdnem ledöntött a lábamról. Éreztem... a sóvárgást. A kielégítetlenséget. A vágyat, ami elborította a menyasszonyomat.
Belőlem pedig kitört minden, amit eddig visszatartottam.