57. fejezet: Terhesség

"Amikor legszívesebben letépnéd a párod arcát is..."

- Szinte ragyogsz, csak ezért kérdeztem - emelte fel védekezően a kezeit.
Csípőre tett kézzel néztem a biológiai apámra. Fogamat szívva ismertem el magamban, hogy tényleg örököltem tőle egyet s mást. A nézésünk például teljesen ugyanolyan. A mozgásunk egyforma, mégis ügyetlennek érzem magamat a jelenlétében. Ő siklott, én pedig trappoltam. Úgy mozgott, akár egy ragadozó, én pedig akár elefánt is lehettem volna a jelenlétében.
- És csak ezért jöttél? - emeltem meg enyhén a szemöldökömet.
- Dehogyis - legyintett egyet nemtörődöm stílusban.
Vártam egy kicsit, hogy hátha kinyögi magától. Azonban ez a kegy nem jött, ő pedig csak hintázott a lábán, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Mit szeretnél tőlem, apám? - koppintottam a sarkamat a földhöz.
A hang visszhangzott a teremben. A tekintete követte a mozdulatomat, zavarában pedig elvörösödött. Szőke haja és alapból sápadt bőre ordítóan kiemelte ezt a "túlérett paradicsom"-féle vöröset. Akaratlanul is nevethetnékem támadt.
- Menedéket egy-két napra - nyögte ki, látszólag szégyenkezve.
Szégyenkezve? Ugyan, konkrétan lesült a pofájáról a bőr, amiért segítséget kellett kérnie tőlem, rég elfeledett lányától.
- Mi elől? - kérdeztem hirtelen támadt érdeklődéssel.
- Anyád a fejébe vette, hogy pokollá teszi az életemet - dörgölte meg elkínzottan a tarkóját, én pedig elvigyorodtam az akaratlan szóvicc hallatán - , amiért nem figyeltem sem rád, sem rá.
Karjaimat keresztbe tettem magam előtt. Hitetlenkedő tekintetem hatására Ozen előhúzta az ütőkártyáját. Úgy nézett rám, mint egy megvert kölyökkutya. Mintha össze is húzta volna egy kicsit magát, hogy jobban megsajnáljam.
Ha eddig nem lettem volna biztos a jólelkűségemben, most bizony kiderült volna, hogy nem vagyok gonosz. Ugyanis a szívem egy több hetes paradicsomkonzerv tartalmához hasonlóan összefacsarodott. Szabályosan sajgott a mellkasom közepe, ahogy a szemei fogva tartották a tekintetemet.
Viszont el kellett ismernem, hogy anya bosszúja jogos lenne.
- Nem lehet... - kezdtem, erre megfogta a kezemet.
Grimaszoltam a gesztuson.
- Csak óvni akartalak titeket - nézett rám torokszorítóan, ahogy elsütötte a legnagyobb közhelyet, amit valaha látott a természetfeletti társadalom.
Na meg nem beszélve Hollywoodról.
- Muszáj így viselkedned?! - kaptam ki a kezemet az övéből, egyúttal a zsebembe is süllyesztettem, nehogy utánam kaphasson. - Direkt akarsz bűntudatot ébreszteni bennem, hogy befogadjalak! - vádoltam meg, ő pedig igyekezett ártatlan képet vágni.
Nem volt hihető a sértődött, mégis szende álarc, mert látszott, hogy mindjárt elröhögi magát.
- Én?! - mutatott drámaian a szegycsontjára. - Soha!
El kellett hajolnom a gesztikulációi útjából, különben jó pár pofont összeszedtem volna. Türelmesen a plafonra emeltem a tekintetem és vártam, mikor fogy ki a különböző indokokból. Eltelhetett pár perc, de akár pár óra is, mert elmerültem a gondolataimban. A hangok tompává változtak, a szemeim előtt Zafíra mosolygó arca jelent meg. Általában mindig az ilyen pillanataimban szokott benyögni valamit a fejemben. Viszont ő elment. Ismét egyedül voltam a saját testemben, és most üresnek éreztem magamat. A szívembe belemart a magány érzete, ahogy pedig az apámra pillantottam, az űr egyre nagyobbra nőtt. Nem hallottam a kifogásait. A magyarázatokat.
Libabőr futott végig az egész testemen, ahogy a fiatal vonásaira néztem. Nem fogott rajta az idő vasfoga. Ideje végtelen. Ereje teljében rekedt meg a halhatatlanság markában. Kicsattanó egészségnek és hatalmas erőnek örvend. De a szeme körüli ráncokat nem az idő varázsolta oda. Sokat gyötrődött, hiszen volt ideje gondolkodni. Ez az időszaka jó régen lehetett, mert most sütött belőle az arrogancia és a fesztelenül gúnyos humor.
- Befejezted? - kérdeztem meg flegmán. A hangomra abbahagyta a beszédet és úgy igazán rám nézett. - Idegesít, hogy mindenféle kifogást találsz arra, hogy miért nem maradtál velem vagy anyával. Ami elmúlt, azzal már nem tudsz mit kezdeni! Fogd be a szádat és végre mondd meg a valódi okát annak, hogy miért nem akartál velünk maradni. Miért nem akartál segíteni engem felnevelni. És hogy miért kerülsz még most is engem úgy, mint a pestist, kivéve az ilyen alkalmakat, ekkor ugyanis nagyon jó vagyok arra, hogy segítséget nyújtsak neked! És nem vagyok kíváncsi a kamu okaidra, amit direkt erre az alkalomra írtál össze - tettem keresztbe a kezeimet a mellkasom előtt.
Néma csend volt a válasz. Pár percig farkasszemet néztünk egymással, én pedig beletörődve abba, hogy nem kapok feleletet a szónoklatomra, elfordultam és újra elővettem a késeimet.
- Rettegek - hallottam magam mögül a remegő és halk hangot, ami nagyon emlékeztetett Ozenre.
A belsőm megremegett. Őszintének tűnt.
- Ugyan mitől? - tettem fel a költői kérdést. - Egy baba nem esz meg.
- Te már nem vagy gyermek - válaszolt. - Felnőttél... én pedig ezt nem láthattam.
- Ez rajtad múlt - mondtam könyörtelenül. - Senki nem mart el tőletek. Ti döntöttetek úgy, hogy jobb nekem az emberek világában. Legalább megérte? - kezdtem elérzékenyülni. - Megérte, hogy ellöktetek magatoktól?!
Az arcom nedves lett, az orrom pedig felmondta a szolgálatot, ami a légzést illeti. Markomba szorult a kés, ahogy rászorítottam az izzadságtól csatakos ujjaimat.
- Ne sírj - lábakat láttam elém sétálni, ahogy a tekintetemet makacsul a padlóra szegeztem.
Nehéz bakancsok álltak meg előttem, de én nem néztem fel a démonra. Gyengéden a kezébe vette az arcomat és hüvelykujjával elmorzsolta a könnyeimet.
- Miért ne? - kérdeztem akadozva.
- Gyűlölöm, ha a nők sírnak - morogta, miközben elővett egy kis anyagdarabot a bőrdzsekije zsebéből. - Mindig tahónak érzem magamat tőle.
Ezen nevetnem kellett.
- Az is vagy - csóváltam hitetlenkedve a fejemet. - Az én tahó apám.
- Kösz szépen - mordult fel.
- Hidd el, ez bók volt - néztem bele a meglepett szemekbe. - Ennél rosszabbakat is vágtam már a fejedhez a hátad mögött.
Próbált szigorú képet vágni, de végül odahúzott magához és megölelt.
- Mivel most sírsz, ezt elnézem neked - motyogta bele a hajamba. - A sírástól nem lehet tisztán gondolkodni, nyilván te is ennek estél áldozatul...
- Szerintem sírás közben lehet igazán gondolkodni - nevettem fel.
- Szóval tahó maradok - vette tudomásul.
- Bezony - bontakoztam ki az öleléséből. - De legalább jó az illatod.
Büszkén kihúzta magát és lesimított egy láthatatlan ráncot a kabátján.
- Férfias, mi? - igazgatta magán a kabátot.
- Nem, igazából... - szagoltam bele a levegőbe - sütiillatod van.
Bevágta a durcás fejet.
- Te aztán értesz ahhoz, hogy hogy kell valakinek az önbizalmát a földbe taposni - vágta a fejemhez. - Nem fér a fejembe, hogy Tehror hogy talál téged vonzónak!
Vállába bokszoltam, de ő meg sem érezte.
- Igenis elbűvölő vagyok! - vettem elő a plázacica hangomat, Ozen pedig elkezdett fuldokolni a röhögéstől.
- Most is itt vered az apádat - hívta fel a figyelmemet. - De igaz, cuki vagy.
- Cuki?!?!!! - háborodtam fel teljesen.
- Igen, te vagy az én cuki lányom - jelentette ki, majd karon fogott. - Kérsz sütit? Láttam, hogy a kísértet éppen süt...
Felfújtam az arcomat, amitől úgy nézhettem ki, mint egy gömbhal.
- A konyhán keresztül jöttél? - vágtam csípőre a kezemet.
- Még szép! - mondta természetes hangsúllyal. - Éhes voltam...
Ugyanolyan humorunk van, ez kiderült azon a napon. Folyamatosan csipkelődtünk egymással és nevetgéltünk, amíg a konyhához értünk. Élveztem az apám társaságát. Viszont még mindig nem döntöttem el, hogy befogadjam-e. Az nem jelenti azt, hogy kedvelem, hogy akkor éppen egy hullámhosszon voltunk. Így amikor ott eszegettük a csokis sütit, magamban felsorakoztattam a pro és kontra érveket az apám maradásával kapcsolatban.
- Nagyon koncentrálsz - állapította meg hangosan a férfi. - Min gondolkodsz ennyire?
- Pro és kontra érveken - vontam vállat nemtörődöm módon. - Nem fontos.
Liza lebegett oda hozzánk még egy adag frissen sült süteménnyel. Én tiltakozóan felemeltem a kezeimet és hátradöntöttem a fejemet.
- Majd kipukkadok! - nyögtem fel. - Tele ettem magamat, Liza, nagyon finom volt!
- De csak még egyet! - zörgette a sütis tálat. - Szükséged van az erődre!
- Nem, köszi, kínáld meg apámat! - mutattam Ozenre.
Liza szótlanul odatartotta a fémtálat, a férfinek pedig nem kellett könyörögni. Felmarkolt egy szép adagot és megköszönte. Nyöszörögve fogtam a hasamat, ahogy az feszült. Egy kicsit lazítottam a nadrágomon és a felsőmet a hasam fölé húztam.
Liza és apa kedvesen nevettek, én pedig úgy vigyorogtam,mint egy jóllakott napközis. Aztán valami megváltozott. A tarkómon felmeredtek a pihék, a felsőmet így vissza lehúztam. A jó hangulatomnak lőttek. Bejött egy csuklyás és megállt a székem mögött. Lehajolt a fülemhez, amibe én önkéntelenül is beleborzongtam.
- Úrnőm, egy idegen van a kapunál - súgta a fülembe.
- Hogy néz ki? - nyögtem ki nehezen, ahogy hátradőltem és elhelyezkedtem a rendkívül kényelmes székben.
- Bukott angyal, vörös hajjal, szeplőkkel és teltkarcsú alkattal - sorolta az őr. - Azt állítja, hogy kegyed édesanyja...
Ozen felpattant, kezében három sütivel. Szájából csak úgy szállt a morzsa, ahogy megpróbált tiltakozni.
- Nehogy beengedjék! - kezdte el a szónoklatát, de belefojtottam a szót. Hozzávágtam egy csokis csigát. - Hé!
Mosolyogva pillantottam az őrre, akinek a csuklyája alól kivillant kemény vonalú szája, amint éppen mosolyra görbült. Megfogtam az alkarját, így elértem, hogy rám figyeljen.
- Engedjék be - adtam ki a határozott utasítást -, anyám türelmetlen fajta. Még a végén kárt tenne valakiben...
- Ahogy kívánja, úrnőm - hajolt meg enyhén, majd elhagyta a parányi helyiséget.
Éppen amikor az őr elhagyta a helyiséget, apám megdobált pár keksszel. Az első hármat még el tudtam kapni a levegőben, de a többi a hajamban és a felsőmön landolt.
- Mi az, hogy beengeded?! - sziszegte az apám, akár egy pletykás óvodás. - Azt hittem, rendben vagyunk!
- Van időd búvóhelyet keresni. Ez nem elég? - mutattam körbe a kezeimmel. - Ha engem kérdezel, az éléskamra a legjobb választás. Van búvóhely és még az illatodat is elfedi a sok étel.
Nem vesztegette az időt szavakra. A démon olyan gyorsan szaladt el a javasolt helyiség felé, hogy alig láttam a mozgását. Liza csak bájosan kuncogott. Én nehezen jutottam lélegzethez és a kezemet a gyomromra kellett szorítanom. Egy hatalmasat nyögve felálltam a túlságosan is kényelmes székemből, és anyám éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen a konyhába.
- Szervusz, anya - nyögtem ki.
Pillantása végigsöpört rajtam, akár egy jóféle tornádó. A vizsgálat megakadt a kíntól eltorzult arcomon, kissé hajlított tartásomon, a kezemen, ami a hasamon nyugodott és enyhén rogyasztott testhelyzetemen.
- Bekaptad a legyet, Miyako? - tért egyből a tárgyra.
- A mit kaptam be? - sokkolódtam le teljesen.
- Legyet - segített ki anyám. Elég furcsállóan nézhettem rá, mert magyarázni kezdett. - Elháltátok a házasságot és gyermeketek fog születni?
A szemeim kerekre nyíltak. Segítségkérően pillantottam a szellem felé, de Liza is csak nézett, mint borjú az új kapura.
- Nem - ráztam a fejemet. - Csak... teleettem magamat sütivel. Nincs itt semmilyen gyerek.
Összehúzott szemekkel vizslatott.
- Ó, dehogynem - felelt, én pedig behúztam a nyakamat. - Apád itt van, igaz?
Szárnyainak tollai felborzolódtak, ahogy körülnézett.
- Honnan veszed ezt? - kérdeztem érdeklődően.
- Érzem az erejét - morogta hangosan az anyám.
- Tényleg? Nem lehet, hogy az őrök egyikének nagyon hasonlít az aurája Ozenére?
- Nem, ez az övé - jelentette ki teljes meggyőződéssel. - Megvizsgáltam az őröket, még akkor, amikor dörömböltem a kapun.
- Jaj, anya, hova tettem a jó modorom! - csaptam a homlokomra, elismerem, kicsit eltúlzott mozdulattal. - Ülj le, kérsz esetleg inni vagy enni valamit? Hozzak egy kis mosdóvizet esetleg?...
- Add ide az apádat - jelentette ki parancsolóan. - Van vele egy kis megbeszélnivalóm!
- Nem! Nem hagyom, hogy megkeserítsd az életét! - tettem harcias mozdulatot.
- Ezt adta be neked? - kérdezte halkan, ahogy szokatlanul gyengén lerogyott a hozzá legközelebb eső székre. Idősnek és megviseltnek tűnt. Azonban az arca harcias volt.
- Igen - bólogattam.
- Miyako, te nem vagy terhes - mondta tárgyilagosan. - Én viszont nagyon is az vagyok.
És ezen a ponton sült ki az agysejtjeim 78%-a. A maradék is azt kiáltozta, hogy: "FFFFÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚJJJJJJJ!!!!!!", pont így. Mert valahogy nem vágyom elképzelni azt, ahogy a szüleim éppen egymásnak esnek. Még akkor sem, ha csak korai harmincasnak tűnnek. Ez valahogy jócskán túlszárnyalja az ingerküszöbömet. És mi az első kérdésem? Na, szerintetek mi? Az agyam ugyanis kipréselte magából az egyetlen kérdést, amit 10 nőből 9 egy pofonnal vagy annál nagyobb fizikai erőszaktevéssel reagálna le.
- Kitől van a gyerek? - nyögtem ki.
Már készültem a védekezéssel, azonban anyám csak fáradtan mosolygott. Tenyerét a hasára fektette, szinte óvóan. Az én szemeim persze követték a mozdulatot és érthetetlen érzés lángolt fel bennem. Féltékeny voltam a magzatra, akit már jobban szeretett az anyja, mint engem valaha.
- Ozentől - sóhajtott anyám. - Lesz egy testvéred, Miyako.
- Hányadik hónapban vagy?
- A harmadikban - válaszolt kedvesen. - És nem hagyom, hogy az legyen, mint nálad. Nem fogom békén hagyni az apádat. Ennek a gyereknek - mutatott a hasára - lesz egy valamirevaló apja. Nem hagyom, hogy ezúttal elmeneküljön a felelősség elől.
Én itt döntöttem. Mosolyogva megsimítottam az anyám kezét.
- Az éléskamrában bujkál - mondtam ki nehezen. - Liza odavezet.
- Köszönöm, lányom - puszilta meg az ujjaimat.
Ahogy Liza és a terhes anyám távolodtak, újból levágódtam az egyik székbe. Zúgott a fejem a sok információtól. Testvér leszek. Nővér, akinek meg kell védenie a kisebbet. A szívem hirtelen megtelt... valami nagyon meleggel. Nevetni akartam, táncolni és énekelni. Kiénekelni a világba, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van családom.
Hogy sosem voltam egyedül, csak ezt nem vettem észre. Boldogan dőltem hátra és kiélveztem az érzést. Minden cseppje áthullámzott rajtam, mint egy ölelés. Én pedig beburkolóztam ebbe az ölelésbe. És legszívesebben úgy maradtam volna örökre.
De az élet köztudottan nem olyan jófej, hogy ezt megengedje.

56. fejezet: Indul a vadászat!

"Isteni segítség ide vagy oda, a halhatatlanok haragja úgyis utolér."

- És akkor most jön a happy end? - kérdeztem, ahogy az egész csapat visszatért Tehror rezidenciájára.
Nálunk volt Ryshia, Lilith elment és reméltem, hogy soha nem tér vissza, a gonosz tündérek egytől egyig elhaláloztak... Jogosan hihettem ezt. Viszont úgy tűnt, hogy a többiek nem osztják ezt a nézetemet.
- Happy end? - meresztett nagy szemeket Lucifer.
- Igen, tudod, amikor mindenki boldogan él, míg meg nem hal... - hadonászva szemléltettem a mondanivalómat.
A vőlegényem átkarolta a vállaimat és egy puszit nyomott a fejem tetejére. Úgy kuncogott, mintha egy nagyon jó poént mondtam volna az imént.
- Kicsit naiv vagy, angyalka - motyogta bele a hajamba. - Készen állnak az eszközök? - fordult oda Luciferhez.
Az ördög egy bólintás kíséretében Tehror elé lépett. Öklét a szíve tájékára helyezte, majd háromszor beleütött saját mellkasába, a szeme pedig izzott. A negyedik paskolást már nem ököllel, hanem nyitott tenyérrel csinálta, így látni lehetett, hogy a kezén minták jelentek meg. Visszanéztem a Halálra és az ő szemei is túlvilági fénnyel ragyogtak. Kézfogásra nyújtották a kezüket, majd mindketten belecsaptak egymás tenyerébe. Határozottan kezet fogtak, a levegő pedig hirtelen felforrósodott a felszabadult energiától, amit árasztottak magukból.
Ryshia tágra nyílt szemekkel figyelte a műveletet. Odamentem hozzá és enyhén megbökdöstem a karját, hogy rám figyeljen.
- Mi történik? - kérdeztem, mikor a homokszerű íriszek rám néztek.
- Lucifer esküt tesz a Halálnak - intett a fejével a páros felé.
- Mire tesz neki esküt? - jött elő belőlem a következő kérdés.
Ryshia arcára egy sejtelmes mosoly kúszott fel. A férfiakat nézte, akik elmerültek a tanácskozásban. Én pedig majd belepusztultam a kíváncsiságba.
- Tudod-e, hogy mik a nászszertartás elemei a halhatatlanoknál? - pillantott felém.
- Nem - ráztam a fejemet. Ő csak szépen csendben vigyorgott. - Elmondod?
- Szeretnéd hallani? - vágott vissza.
- Még szép, hogy szeretném! - csattantam fel.
- Akkor jó - kezével intő mozdulatot tett, mintha csak csitítaná az idegeimet. - Majd a drágalátos vőlegényed ismerteti.
A tüdőmből kiszaladt a levegő, ahogy szembesültem a ténnyel: menyasszony vagyok, akit maga a Sors utasított arra, hogy hálja el a házasságát a Halállal. Mintha mellkason rúgtak volna. Fényes kilátások, az biztos. A bennem lévő bukott angyal azt ordibálta, hogy így sosem leszek igazán szabad. Viszont a démon felem ugrándozott örömében, mert látszott Tehror testén, hogy az ágyban nem végez félmunkát. Homlokomat ráncolva fogadtam ezt a gondolatot. Az ágyban nem végez félmunkát? Honnan jött ez? Kezdtem ráérezni arra, hogy talán mégis kéjvágyóbb vagyok annál, mint amennyit bevallok magamnak. És hogy mit mondott a szívem? Hogy én már úgysem veszthetek semmit. Na meg Tehror felébresztett bennem valamit.
Ez az érzés pedig nem hagyott nyugodni. A közelében boldogság önt el. Ha nincsen mellettem, a világ legmagányosabb személyének éreztem magamat. Amikor esténként a karjában tartott, biztonságban voltam, de úgy istenigazából. Ott nem voltam bukott, aki a Mennynek nem kellett. Nem voltam démon, aki túl jó a Pokolhoz. Csak egy egyszerű lány voltam. Törékeny és sebezhető az ő vasakaratú védelmezője karjaiban. És tudatában voltam annak, hogy ha egy hajszálam akár csak meggörbülne, véres megtorlás lenne a vége.
Halandó voltam a szeretett férfi karjai között. Ő pedig gondoskodott rólam és kényeztetett. Én pedig semmit nem tudtam neki adni cserébe, csak a szívemet.
A lelkemet ugyanis már rég megkapta. Egy halovány hang azt suttogta bennem, hogy már egész életekkel ezelőtt megkapott.
- Ideges vagy? - térített észre Ryshia egy jól irányzott bökéssel.
- Csak egy kicsit - na jó, nagyon.
A bőrömet vékony izzadságréteg lepte el. Nagyon melegem lett. Éreztem, ahogy a vérem a bőröm közelében lüktetett. A fejem kótyagos volt, mintha szét akart volna durranni. Hirtelen már nem volt olyan világos a fent és lent fogalma. A levegőt szaggatottan szedtem, mintha minimum egy maratont futottam volna le.
- Nehogy pánikrohamot kapj nekem! - fogta meg a vállaimat Ryshia. - Jézusom, tiszta csont és bőr vagy! Hány napja nem ettél már?!
- Olyan három... talán négy? - motyogtam, a szoba pedig forgott körülöttem. - Amióta itt volt...
- Maradj velem, fókuszálj rám! - adta ki a lány a parancsokat, én pedig ösztönösen engedelmeskedtem. - Liza, hozz ételt és italt, de annyit, hogy egy hadseregnek elég legyen! Miyako, most lefektetlek az ágyra, ne ijedj meg!
A föld kicsúszott a lábaim alól, a hátam pedig a fekete ágyneműt érte, amit már olyan jól ismertem. A homályos látóterembe még két paca úszott be, az egyiknek vörös volt a teteje, így úgy következtettem, hogy az csak a Sátán lehet. A másik falfehér volt, de egy feketeség ölelte körül a nagy fehér foltot, az pedig csak Tehror lehetett.
- Nehogy elaludj, Miyako! - úszott be a képbe ismét Ryshia feje. - Ha elalszol, elverlek, és tudod, hogy megteszem!
- Ó, de szeretném azt látni! - hallottam meg Lucifer vágytól rekedt morgását.
Csörömpölő edények és porcelántányérok csilingelései zavarták meg ezt a felettébb érdekes diskurzust. Meghallgattam volna, hogy mit válaszol erre Ryshia, viszont újra én voltam a figyelem középpontjában. Mindenki egyszerre akart a számba dugni valamit, én pedig egyből kiköpdöstem az így bevett táplálékot.
A torkom összeszorult, a hasam görcsölt. Hányingerem lett, de nem tudtam, hogy miért. Szerencsére semmit nem tudtam visszahányni.
- Mi baja van? - tette fel Ryshia az egymilliós kérdést, ami az egész közönséget foglalkoztatta.
- Méreg - ennyit hallottam Tehrortól.
Aztán elsötétült minden. Az utolsó gondolatom ez volt: miért kell engem mindig valamilyen módon kiütni?

***

- Hahó, gyönyörűm! - hízelegte be magát egy hang az álmaimba.
Csak nyögtem egyet és az oldalamra fordultam. Nem akartam beszélgetni, sem felébredni, mert a torkom égett és olyan volt, mintha vattát nyeltem volna. A nyelvem többszörösére duzzadt, és ha jól éreztem, a szájpadlásomon annyi seb volt, amit még egy késnyelő is megirigyelhetett volna.
- Csak annyit szeretnék mondani, mielőtt elmegyek... hogy sajnálom - mondta az a bizonyos búgó hang, ami nemcsak hogy pofátlanul vonzó volt, de még a gazdáját is ismertem. - Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Ha én nem lettem volna, családot alapíthattál volna egy halandó férfivel és normális halált halsz az oldalán. Nem pedig egy halhatatlanok közötti háborúba csöppensz bele. Nem tudom, hogy ez téged vigasztal-e egyáltalán. De annyira ragyogtál, én pedig önző voltam és elvettelek magamnak anélkül, hogy megkérdeztem volna, te mit szeretnél. Így ha kinyitod a szemedet, lenne egy meglepetésem kárpótlásul - na, erre óvatosan kikukucskáltam a szempilláim alól.
Tehrort láttam egy fehér ingben, amint reménykedő kifejezés ült az arcán. Az ágy szélén ült, lazán megtámaszkodva a térdén. Szépen lassan nyitottam ki a szemeimet, ő pedig feszülten elmosolyodott.
- Hol a meglepi? - ásítottam egyet, ő pedig elnevette magát.
- Itt van - mondta és egy fekete bársonydobozkát tett elém az ágyneműre.
Elállt a lélegzetem, ahogy az ujjaim megkaparintották a dobozkát. Tudtam, hogy ez egy gyűrűs doboz. Mielőtt elkezdte a mondókáját, már elkezdtek folyni a könnyeim.
- Miyako Shinne - mondta ki a teljes nevemet, amitől még jobban meghatódtam - , részesítenél abban a kegyben, hogy leszel az asszonyom, imádatom alanya és a születendő gyermekeim anyja?
Olyan gyönyörű volt. Olyan reménykedő. És olyan átkozottul jó érzés! Már pár hete itt laktam nála és már ismertem. Hatalmas szíve van ennek a személynek, attól függetlenül, hogy emberek lelkeit veszi el. Kiderült, hogy amikor Stephant alakította, csupán saját magát adta. Egyszerűen imádtam őt.
Nem, ez nem elég erős kifejezés rá. Szerelmes voltam ebbe a személybe. Szerettem őt.
Ami azt illeti, még a mai napig szeretem.
- Igen, leszek - csak ennyit tudtam kinyögni.
Potyogtak a könnyeim, ő pedig nagy vigyorral lecsókolta az arcomról a nedves cseppeket. Mikor az utolsó könnycsepp is eltűnt az arcomról, a karjaiba kapott és magához szorított. Én pedig visszaszorítottam. A bal gyűrűsujjamon pihent a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Természetesen fekete ékkövek voltak benne, viszont a foglalat platinából volt, díszes ezüst berakással.
- Hova mész? - motyogtam az ingébe.
- Vadászatra indulok - arcán barázdák gyűltek. - Megbosszullak téged.
Ez már teljesen felébresztett a szerelmes kábulatból, körülbelül olyan kíméletességgel, mint egy pofon. Egy baseball ütővel. Amiből szögek állnak ki.
- Megbosszulni?! - nyögtem felháborodott hangon.
- Igen - bólintott. - Addig nem vehetlek feleségül, amíg nem vagy tökéletes biztonságban. Így szól a törvény.
Nyögve visszahanyatlottam a párnára.
- Ez a nászszertartás része? - kérdeztem pilláim alól rápillantva, rátapintva a lényegre.
- Ha úgy vesszük, akkor igen - tett egy hanyag mozdulatot. - Na meg eléggé felháborító, hogy az a némber megmérgezte az ételedet...
- Milyen némber? Hol? Mikor? - buktak fel belőlem a kérdések.
- Az angyal, úgy tűnik, amikor itt járt, nemcsak a késsel fenyegetőzött. Hagyott egy kis mérget az ételünkben is - mondta kifejezéstelen arccal. - Én nem éreztem, mert immúnis vagyok mindenféle méregre, viszont te megérezted a hatását.
- Ezt Lilith tette? - kérdeztem kikerekedett szemekkel. - De hiszen ő...
- Igen, ő elvileg angyal, minden hátsó szándék nélkül - fejezte be helyettem a mondatot. - Úgy tűnik, az öreg szakállas mostanában nem olyan gondos az angyalok kiválasztásában, mint régen.
- Lilith bukottá válik - dörgöltem meg a tenyerem élével a szememet, hogy teljes mértékben az előttem álló problémára tudjak összpontosítani. - Nem láttam még ilyen lassú átalakulást, mint ami neki van - Tehror megfogta a kezemet, hogy csak rá nézhessek. Érdeklődés villant a szemében, így folytattam a történetet. - Lilith egy Végrehajtó, akinek a küldetése az én megölésem. Az angyali törvények alapján pedig nem térhet vissza az Angyaltükrön keresztül addig, amíg meg nem halok.
- Mennyi ideje szürkül a szárnya? - ráncolta össze a homlokát.
- Nem tudom, de amikor nagy ritkán látom, mindig csupán egy-két árnyalattal sötétebb a szárnya. Legutóbb sötétebb árnyalatú grafitszürke volt.
- És neked mennyi időbe tellett?
- Pár másodperc - emlékeztem vissza arra a napra. - Egy emlékszívást sem tudtam annyi idő alatt elvégezni. Ő pedig már több hónapja ebben a köztes állapotban van.
Elgondolkodtam és egyből Lilith bosszúszomjas arca jelent meg lelki szemeim előtt. Szép arca szinte démoninak tűnt abban az állapotban.
- Megváltás létezhet egy angyal számára? - csúszott ki a számon. - Mármint teljes bűneltörlés, vagy valami ilyesmi?
- Én még nem hallottam ilyesmiről - vont vállat a fiú, miközben közelebb vont magához. Éreztem az arcomon a leheletét, a friss mentolos illat kényeztette az orromat. - Lehet, hogy létezik ilyesmi. De.... - nézett rajtam végig, miközben megnyalta az ajkait - ha az én feleségem leszel, olyanokat fogok veled csinálni, amitől a szemérmes angyalok rád sem bírnak majd nézni.
A hajam tövéig pirultam a kaján mosolyától.
- Ha így folytatod, spontán begyulladok - morogtam, ahogy poénosan megszidtam.
- Szeretem, ha forró vagy - suttogta a fülembe.
Direkt ferdítette el a szavaimat kénye-kedve szerint. Kár lenne tagadnom, hogy nagyon is élveztem ezt a kis szójátékot, ami közöttünk folyt.
- Mész vagy nem? - kuncogtam még mindig pipacspirosan. - Mert ehhez a játékhoz több idő kellene.
- Ez kihívás akar lenni? - emelte meg enyhén a szemöldökét.
Megdörzsöltem a nyakamat és lehunytam a szememet. Tényleg elmegy megbosszulni. Nem tudtam volna ott tartani. Szinte éreztem a harci kedvet a pórusaiból áradni. Egy lemondó morgással ismét kinyitottam a szemeimet.
- Adj egy búcsúcsókot és menj - utasítottam mosolyogva. - Rúgd szét a seggét helyettem is!
Szemei veszélyesen elsötétedtek egy bizonyos vágytól, ami csakis nekem szólt, ahogy az ajkaim fölé hajolt. Ismét feküdtem, ő pedig félig-meddig rajtam terült el.
- Igenis, úrnőm - motyogta.
Óvatosan rám hajolt és a szájával végigsimított az enyémen. Mielőtt eltávolodhatott volna, két kezemet a nyaka köré kulcsoltam és a fejét a számon tartottam. Majdnem itt hagyott egy szemérmes puszival, de én nem engedtem neki. Magamnak is nehezen vallottam be, de egy kis ízelítőt akartam abból a bizonyos rosszból, ami miatt az angyalok rám sem bírnának nézni. Többször elgondolkodtam, hogy az angyalok érezhetnek-e vágyat. Mármint testi vágyat. Egy pillanatra eltávolodtam tőle, de csak annyira, hogy lássam az arcvonásait. Tekintetemet végigfuttattam a vőlegényem arcán és magamban eldöntöttem ezt a kérdést. Hollófekete, vad fürtök csiklandozták a kezeimet, ahogy beletúrtam a hajába. Kissé magas homlok, sziklaszilárd vonások, amikhez egy sebész csakis vésővel tudna hozzányúlni. Olyan szempillák, amikért némelyik nő ölne. Zöldes szivárványhártyája, orrának szabálytalan vonala és kemény vonalú szájának kellemes szabálytalansága, hogy az alsó ajka kissé vastagabb a felsőnél... Ezek mind felszították bennem a sajgó sóvárgást. Ha angyali minőségemben találkoztam volna ezzel a férfivel, akkor is le akartam volna teperni és örömmel vállaltam volna el érte minden rossz következményt.
Éreztem a mosolyát, ahogy az ajkaimmal szinte noszogattam egy rendes csókért. Ő pedig örömmel részesített abban a kegyben, hogy hallgatott a noszogatásomra. Nyelvét is belevitte a csatába, én pedig egy megadó, egyben örömteli sóhaj kíséretében kinyíltam. Már nem volt olyan óvatoskodó, mint az elején. Színtiszta éhséggel vetette rám magát. Mohó vággyal csókolt, aminek utórezgései a testem centrumában végezték. Úgy éreztem, megjelöltek. Nyelve nem hagyott felderítetlen helyet a számban. Ujjaim ösztönösen húzták a tincseit, mintha külön életet éltek volna. Tehror torkából állatias morgás tört elő, keze pedig az ágyra nyomott. Saját szájába szívta a nyelvemet, amitől azt hittem, menten elájulok. Csípőmön éreztem vágyának ékes bizonyítékát, de ő csak csókolt hosszú ideig. Aztán a számmal valami csodásat művelt... Nyelve ki-be járt a számba, amitől testem közepe bizseregni kezdett. Elöntötték az agyamat a fantáziaképek, amikbe bele is pirultam. Mintha megérezte volna a vágyamat, csípője akaratlanul is megindult.
Megkeményedett testrészét még a nadrágon keresztül is éreztem a testem közepéhez nyomódni. Belerázkódtam a gyönyörbe, amit az enyhe dörzsöléssel kiváltott belőlem. Nyelve és csípője ugyanazt a mozgást csinálták, az egyik a számban, a másik ruhán keresztül. Megőrjített vele, a csípőmet pedig próbáltam úgy tekergetni, hogy minél jobban sürgessem a kielégülést. Izmai váratlanul megfeszültek és szabályosan kitépte magát a karjaim közül.
Kipattant az ágyból és a falig hátrált. Mindketten kielégületlenül maradtunk. Felültem és ránéztem a partneremre. Bőrén gyöngyözött az izzadság, légzése nehéz volt, a szája duzzadt a csókoktól. Nadrágja pedig akkora sátrat képzett, hogy egy család simán kempingezhetett volna benne. Mégis a tekintete fogott meg igazán. Szemei egy tó feneketlen mélyével értek fel, amiben ott bugyogott minden, amitől felforrt a vérem. Megnyaltam a számat, ő pedig megkínzott arcot vágott.
- Tudsz róla, hogy milyen kibaszott szexi vagy? - suttogta rekedt hangon.
- És te tudsz róla, hogy te vagy maga a szex megtestesülése? - dobtam vissza a bókot.
- Ne kísérts, drága - nyögte elfúló hangon. - Így is alig bírok uralkodni magamon.
- Miért kéne uralkodnod magadon? - csúszott ki a számon.
- Addig nem tehetlek a magamévá, amíg a szárnyad vissza nem nő - felelte kis habozás után. - Nem akarok fájdalmat okozni.
- Nem is fogsz, hidd el - mosolyogtam rá.
- Most ne csábíts - dörgölte meg a szemét. - Mennem kell.
Mielőtt teljesen hátat fordíthatott volna, utána szóltam.
- Ugye ezt még befejezzük?
- Arra mérget vehetsz, hogy miután egészséges leszel, ki sem engedlek majd a szobából hetekig - izzó szemei még utoljára megállapodtak rajtam. - Annyi mindent terveztem veled, hogy nehéz lenne még összeszámolni is.
Mielőtt elpirulhattam vagy riposztolhattam volna, elpárolgott. Elindult a vadászat. Ő az angyalra vadászott, én pedig őrá. Mert az hétszentség, hogy ki fogok belőle csikarni minden ilyen szenvedélyes pillanatot, lehetőleg minél több alkalommal. Egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam az ágyból és felmarkoltam az edzőcuccomat. Minél jobban karbantartom a hátizmaimat, annál hamarabb nőnek ki a szárnyaim is. Még nagyon kezdetleges szárnykezdemények álltak ki a hátamból, de ez is több, mint a semmi.
Az edzőterembe érkezvén ledobtam a felsőmet és beálltam a tükör elé. Hátat fordítottam és a szárnyaimat kezdtem fürkészni. Próbáltam megbecsülni a hátralévő időt, amíg visszanyeri a teljes formáját.

Csalódottan vettem észre, hogy erre még bizony várni kell pár hetet. Felvettem az edzőruhámat és kezembe kaptam az ikertőröket. Beálltam támadóállásba és nekikezdtem csépelni a homokzsákot. Ez így elég monoton volt, így elkezdtem koreografálni a lépéseimet. Több kombinációt is kitaláltam, azokhoz pedig elkezdtem dúdolni. Forogtam és pörögtem, miközben a hajszálvékony penge hasította körülöttem a levegőt, na meg a zsákot.
Erősebben, gyorsabban! A mozgásom egyre agresszívabb lett, a döféseim egyre mélyültek, az izmaim már sajogtak az intenzív mozgástól.
- Miyako...? - hallottam egy női hangot, én pedig megfordulva eldobtam a kést.
A tőr kettészelte a levegőt és átsuhanva Liza homlokán a háta mögötti falba csapódott bele. A szívemre téve a kezemet kapkodtam a lélegzetemet. Megijesztett a hirtelen jött társaság.
- Jaj, Liza, megijesztettél! - nevettem el magamat, miközben letöröltem a homlokomról az izzadságot és összeszedtem a tőreimet. - Mi történt?
- Valaki látni szeretne - mondta, enyhén áttetsző szemöldökét összevonva.
- Ki az?
- Egy démon, a neve Ozen - tagolta le lassan. - Behívjam?
Az apám keres? Vállat vonva helyeseltem, a szellem pedig elment, hogy behívja a vér szerinti apámat. Kezembe véve a kedvenc késemet, folytattam a gyakorlást. Mikor lépteket hallottam magam mögül, a tarkómon pedig égnek meredtek a pihék, megpördültem a tengelyem körül. Ozen úgy sétált be, mintha a hely az övé lenne.
- Mit keresel itt? - tértem rögtön a lényegre.
- Mindig örülök, amikor lelkesen fogadnak - mondta gúnyba hajló hangon.
- Hagyjuk a formalitásokat - vetettem oda. - Mi kéne?
- Egy kis jó modor az apáddal szemben, esetleg? - tette fel a költői kérdést.
Tőreimet letettem és odaálltam elé. Kicsit fölém tornyosult, a szemei pedig zavarbaejtően hasonlítottak az enyémekre. Hosszasan bámultam rá, ő viszont állta a tekintetemet. Lusta mosoly ömlött el az arcán, amitől hátrahőköltem.
- Megkért, igaz? - kérdezett rá.
- Igen - bólintottam.
- És te igent mondtál?
- Nem egyértelmű? - kezdett zavarni ez a kérdezősködés.
Mit akarhat ezzel? Csak nem akar apaként viselkedni és eltiltani a fiúmtól? Ha mégis erre készülne, úgy szemberöhögöm, hogy olyat még nem látott!