34. fejezet: Izolda

"Útravaló a Pokolba: Ha találkozol egy lidérccel, fuss!"

"Lucifer szemszöge"
A fekete hajú bukott nekitámadt Ozennek. Igazából nem nagyon hittem abban, hogy képes lesz legyőzni a legjobb harcosomat, egyet viszont tudtam: egy rakás hamu legyek, ha a mozdulatai nem voltak olyan erotikusak, mint egy rúdtáncosnak. A tőrök villogtak az emberfeletti gyorsaságú küzdelem során. A társaság üvöltözött, mindenki másnak szurkolt. A férfiak többnyire Miyakot nézték. Köztük voltam természetesen én is. Vékony izmai táncoltak a bőre alatt, haja csapkodott, a ruhája pedig mindent megmutatott.
Hosszú combjai, tökéletesen telt csípője, vékony dereka és peckes mellei teljesen megbabonáztak. Az pedig még jobban felizgatott, ahogy a tőrt forgatta. Egy amazon, durva mozdulatokkal, nyers erővel telve. Aztán észrevettem valamit. Teste mögött az árnyéka megnyúlt, ujjai végén 2 centis hegyes karmok nőttek. A bőre kifehéredett, mintha kipárolgott volna belőle minden színanyag. Haja immár füstszerűen lebegett, ajkai feketéllettek az arcán. Megváltozott.
Nem démon volt. Valami más. A bőréből fekete füst kezdett szivárogni, a szárnyait széttárta. A fekete tollakon nem verődött vissza a fény. A feketeség mindent elnyelt. Fényt és árnyékot egyaránt. A fekete fátyol egyre nagyobb körben terjedt szét a teremben.
- Lidérc! - kiáltották azok, akik a füstbe kerültek.
A vendégek kiáltozni kezdtek, ahogy elérte őket a fekete füst. Szemük fennakadt, lábuk nem mozdult. A démoni testrészek, a férfiak fején a szarv kezdett elsorvadni, a démonfarok pedig rothadni kezdtek. Emberekké változtak.
- Még most sem ismersz fel, apám? - hangzott Miyako hangja, mire ismét odanéztem.
Ozen négykézláb remegett, ahogy a füst fokozatosan rátekeredett. Miyako az apja nyakához szegezte az éles pengét.

Dédunokám testében fogok én lakozni és akkor elfoglalhatom méltó helyemet a Halál jobbkezeként. Ez volt a célom mindig. Ezt ne felejtsd el, Lucifer! És ha majd újra látlak az ő szemén keresztül, mélységesen meg foglak vetni, mert te vagy az, aki miatt ez történt.

Izolda... Őt ismertem meg Miyakoban és az ő szavai visszhangoztak bennem. Egy szempillantás alatt ott teremtem, lefogtam Miyako kezét, mielőtt lefejezhette volna a saját apját.
- Te?! - köpte a szemembe, ahogy átnézett a válla felett.
- Izolda, ne csináld ezt - suttogtam a fülébe. - Ne okozz csalódást a népednek. A lidérceket soha nem érdekelték a démonok. Szállj el Miyako testéből!
- Különben? - kérdezte eltorzított hangon, nekem dörgölőzve. - Érzem a vágyadat, Sátán. Le akarod őt fektetni. Mit számít az, hogy más lelke van benne?
- A Halál ennek nem fog örülni! - figyelmeztettem, miközben eltoltam magamtól.
- Ugyan, miért? Talán ez a kis csitri az új arkangyal? - nevetett fel ezen a "képtelenségen".
Mérgesen összehúztam a szemeimet. Már amikor megláttam Miyakot, tudtam, hogy több egyszerű bukottnál. Ő a Halál hitvese, ezen pedig Izolda sem tudott változtatni. Stephan már választott. Ő azért maradt a Földön, hogy megtalálhassa Miyakot. Még az egyik szolgálólányát is magával vitte, hogy játssza el a húgát!
- Őt választotta hitveseként - mondtam halkan.
Izzy szemei elkerekedtek. Miyako testére kezdett visszatérni a szín, az ajkai kezdtek újra természetes színűek lenni. Ez egyenértékű azzal, mintha Izolda lesápadt volna. Rosszul érinthette ez a hír, mivel ő már évszázadok óta próbálta elnyerni a Halál szívét.
- Akkor te vagy a beavatás - nyelt egy nagyot Izzy. - Ő kért meg rá?
- Nem - ingattam a fejemet. Sosem szerettem a Halállal tárgyalni, mivel ő képes bármit és bárkit megölni. Kivert tőle a víz. - Liza volt.
- A szolgáló?!
- Igen. Arra számít, hogy az ura nem tudja meg - motyogtam. - De ez az ésszerű döntés. Ha először a Halállal lenne, élőholttá változna, míg Stephan emberré. Végleg.
- A kis kurva még szűz? - nevetett fel Izolda, ami Miyako testében kissé érdekes látvány volt. - Ez haláli!
Úgy nevetett, mintha az év viccét mondtam volna el neki. Vagy inkább az évtized poénját.
- Távozz el, lidérc, kínok közé száműzlek téged, boszorkányok és szolgáik közé. Szenvedésed tartson sokáig, mert megszálltál egy démont, ki a védelmem alatt áll. Távozz el, vétkes lélek! - mormogtam, közben megfogtam Miyako vállát.
Izolda még egy hitetlenkedő pillantást vetett rám, aztán az ujjamon lévő pecsétgyűrűre, ami úgy izzott, akár a parázs. Innen tudta, hogy a vétke valóban valós.
- Még nem végeztünk! - sziszegte, majd Miyako szemei lecsukódtak.
Lassan elkezdett dőlni, én pedig elkaptam. Mielőtt gondolkodtam volna, magamhoz öleltem. A teste hideg volt, a szíve gyengén vert. Leheletét alig éreztem. Gyengéden lefektettem a földre, majd fölé hajoltam. Gyönyörű volt, ahogy alattam feküdt. Ahogy az ujjaimat végigvezettem bársonyos bőrén, ismeretlen érzések rohantak meg. Vigyázni akartam rá. Azt akartam, hogy az enyém legyen. Hogy csak én láthassam azt, amikor felébred. Hogy mellettem érezhesse magát igazi nőnek. Mert a hatalmas korkülönbség ellenére ez volt: igazi nő.
Amit a lakosztályban mondtam neki, igaz volt. Tényleg ő a legszebb a pokolbéli nők közül. Kívül is és belül is.
- Meg sem nézed a lányodat? - úgy szólítottam meg Ozent, hogy rá sem néztem.
- Ő tényleg a lányom? - a hangjából kihallatszott a hitetlenkedés moraja.
- Igen - mondtam egyszerűen. - Nézd meg jobban! Ő a romlásod gyümölcse.
- Ennek ellenére járt odafent - az elhaló léptek távozásáról árulkodtak. - Én még csak esélyt sem kaptam rá.
- Ő arról nem tehet, hogy ilyen apja van! - mordultam fel.
Mindenki már kirohant a bálteremből, hála Izolda kis akciójának. Csak mi voltunk bent Miyakoval. Az Éj gyermeke... Nem is sejti, hogy mennyire illik rá ez a név! Ahogy cirógattam az arcát, két kezével megragadta a vállaimat. Lassan kinyitotta a szemeit, az arcán pedig mosoly terült szét.
- A végén még elhiszem, hogy a lelke mélyén mindenki jó - kuncogott fel. - De inkább nem áltatom magamat.
- Miért hiszed, hogy én csak rosszat akarok? - fogtam meg az ujjait, majd megcsókoltam az ujjperceit.
- Szóval azt mondod, hogy az Alvilág Ura tud angyali is lenni? - nézett rám kihívóan.
- A démoni viselkedés kézenfekvőbb - fogtam át a derekát, majd felálltam vele. - Tudni akarod, miért?
Direkt úgy mondtam, hogy kétértelmű legyen. El is értem a célomat, mivel Miyako arca a legszebb skarlátvörös árnyalatot vette fel.

"Miyako szemszöge"
A szívem hevesen dobogott, ahogy Lucifer a karjaiban tartott. Hallottam, ahogy apámmal beszélt. A testemet megszálló lidérctől is megvédett. Tévedtem vele kapcsolatban. Nem olyan szívtelen, mint ahogy azt sokan terjesztik. A Sátán az csak egy poszt. Egy munkahely.
Kibújtam az öleléséből, majd körülnéztem. Csak mi voltunk már a hatalmas teremben.
- Úgy tűnik, vége lett a bálnak - szólalt meg helyettem Lucifer.
Újra ránéztem erre a pokolian helyes démonra, aki éppen a karját kínálta fel nekem. Én belekaroltam és minden teketória nélkül elvezetett a bálteremből. Nagy kacskaringózás és jó sok kínos csend után megérkeztünk egy lakosztályhoz, ami rögtön az ő lakosztálya mellett volt.
- Nem volt olyan jó az este, mint ahogy számoltam, de most már kár bánkódni - mosolyodott el a démonok ura.
- A keringő tetszett - kuncogtam magamban. - Meg az is kiderült, hogy van egy jó oldalad is...
- Ne nagyon hangoztasd, a végén még leváltanak - viccelődött.
Csend ereszkedett ránk. A srác pillantása megváltozott, éhessé és perzselővé vált. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Én azt az embert szerettem, akinek a védelmére szerződtem. De talán Lucifert is meg tudnám szeretni. A lelkem mélye azonban tudta, hogy ez csak fizikai együttlét. A Sátán egy szexdémon. Ezen még én sem tudtam változtatni.
- Miyako... - kezdte Lucifer, kiszakítva engem a gondolataim közül. - El kell mondanom valamit, mielőtt döntesz. Nem hagyom, hogy vak légy a sorsodat illetően.
- Felhomályosítanál, kérlek? Lehetőleg ne rébuszokban! - néztem rá oldalról.
- Stephan, az ember védenced nem is ember - kezdte tagoltan, én pedig lefagytam.
- Akkor micsoda? - kérdeztem már a hisztéria határát súrolva.
- Ő a Halál, személyesen. A Halál pedig hitvesének választott téged - mutatott rám a mutatóujjával.
Erőtlenül megráztam a fejemet, mintha ezzel semmissé tehetném az egészet. Nem éreztem Stephanon a Halál auráját. Nem vettem észre semmit! Hogy lehet ez? A gyomromat idegesség szorította össze. A családjára gondoltam. Martin? Liza? Martin neje? Velük mi van?
Aztán ez a hitves kérdés is úgy száguldott át az agyamon, mint egy tehervonat. Stephan a hitvesének jelölt ki engem? Pont engem? Egy bukott angyalt?
- Nem éreztem az auráját. Hogy lehet ez? - néztem ferdén Luciferre.
- Idéztél már lelkeket, nem?
- De.
- Megpróbáltak kapcsolatot létrehozni Stephannal?
- Nem - ingattam a fejemet, mikor leesett a tantusz. - A lelkek félnek tőle!
- Én is félek tőle. Mindent meg tud semmisíteni - pillantott az arcomra. - Még a hitvesét is. Ha szűz.
Lesápadtam a szavaitól. Pontosan tudta. Pontosan tudta azt, hogy szűz vagyok.
- És itt jössz a képbe te - világítottam rá a tényre. - Ő kért meg rá? - markoltam meg az inggallárját. Ő csak hallgatott, amivel az őrületbe kergetett. - Ő VOLT AZ?!
- Liza volt az, a szolgálója - motyogta, miközben az ujjaimat fejtegette a ruhájáról.
- Ezek szerint Liza odavetett a Sátánnak, hogy basszon meg, hogy aztán az ura, a Halál is meg tudjon baszni? - morogtam elsötétülő tekintettel.
- Nagy vonalakban és csúnya szavakkal, igen - támasztotta alá Lucifer az állításomat.
A tarkómat vakarva kínomban elröhögtem magamat. Lucifer úgy nézett rám, mintha megzakkantam volna, bár lehet, hogy tényleg ez történt. Ez az egész annyira abszurd volt. Már nem érdekelt semmi. Ahogy végigdörzsöltem az arcom, éreztem a falnivaló démon átható pillantását. Azt akartam, hogy egyetlen éjszakára el tudjam felejteni Stephant, a frissen megtudott információk ellenére is. Csak egyetlen, édes éjszakára. És itt volt a tökéletes alkalom.
- Igen - néztem bele a vágytól rubinvörös szemekbe.
- Mi igen? - hökkent meg az ördög.
- Nem akarok egyedül lenni az éjjel - doromboltam. - Segíts nekem elfelejteni Stephant, vele együtt a fenti világot.
Arcára egy elégedett mosoly kúszott fel, mintha egy óvodást kínáltam volna meg cukorral.
- Ezer örömmel.