"Ha egy ember szótlan, nem azt jelenti, hogy nem tud semmit. Csak nem akarja az orrodra kötni a dolgait."Mikor Stephan bealudt a tévé előtt, kiosontam az ajtón. Jó tizenegy már lehetett. Még akartam repülni, szóval jól jön az extra idő. Nekifutásból lendültem meg. Egy nagy dobbantás kíséretében eltávolodtam a szilárd talajtól. A szárnyaim most sem hagytak cserben. Ahogy repülök, egy szárnyas valami tűnik fel a holdfényes éjszakában. Gyönyörű manővereket hajtott vége a levegőben. Én hozzá képest nudli vagyok. Ahogy megcsinálta a dugóhúzót, füstöt bocsátott ki magából. Ezzel felhőket alkotott. Ismerősek voltak azok a felhők. Amikor nappal volt... A gyanúm be is igazolódott, mivel a "mesterséges felhők" el is tűntek nyomban. Akkor láttam, amikor ezeket esőfelhőnek néztem, a suliból hazajövet. Azonban, amikor az ismeretlen szárnyas kitárta hollófekete szárnyait, elképedtem. Arany minták rajzolódtak ki a testén. A szemei drágakőként villogtak. Ki ez? Rám nézett, arany szemei a vesémig hatoltak. Mielőtt el tudtam volna repülni, az arany mintás 4 centire került tőlem. Kemény arcvonásaiban Krinre ismertem rá. A sötét, holdfényes éjszaka kiemelte az arcát. Mintha csak az éjszakai életre született volna. Akár egy ragadozó. El is tudom képzelni, ahogy felkapja áldozatát és megöli. A tekintete egy pillanatra döbbenetet tükrözött. De aztán eltűnt a szemem elől. Pár pillanat sem telt bele, megtudtam, hogyan tűnt el. A hátam mögött nagy szárnysuhogás közepette valami történt. Krin valamit motyogott, majd egy ujjal a gerincem egy bizonyos pontjába ütött. A végtagjaim, beleértve a szárnyaimat is, nem mozdultak. Pánikolva zuhanórepülésbe kezdtem. Krin elkapott a karjával. Száguldottunk, mint a szélvész. A felhők felett mégis a világ olyan békés.
- Vigyázat!- mondta Krin kifejezéstelen hangon.
Én szinte nem is értettem. Amikor azonban elengedett, megértettem. Sikítva és kapálózva estem a házak tengere felé. Kétségbeesetten próbáltam mozgásra bírni a fekete szárnyaimat. A testem nem engedelmeskedett az agyamnak. A szél fenyegetően fütyült a fülembe. Az agyam kattogott. Krin... Miért? Összeszorítottam a szememet. Amikor egy antenna felnyársalt volna, megálltam a zuhanásban. Először csak a jobb szememet nyitottam ki. Élek... De hogy...? A hasam alatt valami aranyszínű por szállt. Egy háztető felett lebegtem, ennek a pornak a segítségével.
- Bocs.- paskolta meg a fejemet valaki.
Immár kettő, tágra nyitott szemmel nézek a bukottra. Történetesen Krin állt mellettem teljes pompájában. Arca még mindig kegyetlenül kifejezéstelen. Akár egy robot. Az arany fény kihunyt a testén és a szemében. A por elszállt alólam, hogy gazdája kezén álljon össze újra egy tetoválássá. Egy csattanás kíséretében értem el a cseréptetőt. Krin visszahúzta a szárnyát. Egy kecses mozdulattal beleütött a combomba. A végtagjaimba visszatért az élet. Nyekeregve felálltam. Macska ügyességgel ugrott le a tetőről, egészen a kertbe. Visszanézett rám a válla felett. A háta heges, köztük húzódik az a friss seb is, amit most szerzett. A felsője szabadon hagyta a háta közepét. Sosem takarja a hátát. A fehér, hát nélküli top és a fekete farmer kiemelte az alakját. Nekem is kell ilyen nyakba akasztós top! Előrelátó, mert legalább nem szakad ki minden egyes pólója. Mint ahogy nekem is odalett a kedvenc Linkin Park-os pólóm. A szemébe néztem, ami szintén minden érzelmet mellőzött.
- Gyere.- szinte suttogta.
A testem automatikusan engedelmeskedett. De nem varázsolt. A tiszteletem mérhetetlen, amit iránta érzek. Pedig nem tudok róla az égvilágon semmit. Leugrottam a kertbe és követtem a lányt.
Az erdő hangoktól terhes. Tücskök ciripelése, madarak neszezése és a szél játékos hangja vegyül. Mintha egy hangverseny lenne. A természet hangjainak versenye. A holdsarló sejtelmesen bevilágított a fák levelein keresztül. Az avar dallamosan ropogott a talpunk alatt, jelezvén az állatoknak, hol is vagyunk pontosan. Az orromig nem láttam. Furcsa volt a levegő... Olyan fojtó. A sötét erdő hangjai egy varázsütésre megszűntek. A szél nyomasztó hallgatagságba burkolózott. A tücsköknek torkukon akadt a szó. A madarak már alszanak. Szemeim ingeresen fényt keresnek. Csillogás tűnt fel a fák között. Egyre erősebb és erősebb fényt bocsátott ki. Az a fény testet öltött. Az arany por ismét feltűnt előttünk.
Követtük a sejtelmesen szálló szemcsés anyagot. A fénye hasonló a szentjánosbogáréhoz. A cserjék, levelek, növények szinte éltek. A fák utat engedtek nekünk egy tisztásra. A mező zöld füve most ezüstösen ragyogott. Álomszép táj, meg kell hagyni. A tisztás közepe felé mentünk. A por mutatta az utat. Krin szótlanul ment előre. Nem egy társasági ember...
- Egy tisztás...?- motyogtam, bár ebben a csendben üvöltésnek hallatszott.
- Éjfél. Helyes.- mondta Krin, ahogy behunyt szemmel sütkérezett a holdfényben.
- Miről beszélsz?- vágtam értetlen arcot.
Ő nem válaszolt, csak felém fordult. Az arcán ismét arany minták voltak. A két szeme között egy lándzsa, ami az orrnyergére is kiterjed. Az arcvonalán végig egy ókori mintha húzódik.
- Mit akarsz? Csak kettőkor kell idejönnöm.- mondtam.
- Megmutatok... mindent.- nézett mélyen a szemembe.
Az egy fejjel magasabb lány szemei élettelenül fénylettek. Görnyedt háttal nézett velem farkasszemet a szintkülönbség miatt. Egy pillanatra azonban megláttam egy csillanást. A bizonyítékot, hogy vannak érzelmei.
- Mindent?- kérdeztem remegő hangon.
Rettegek. Mit mutat meg? Remegek, akár a kocsonya. Nem hiszem, hogy bántana. Vagy talán mégis? A szívem hatalmasat dobbant. Krin kiegyenesedett. Hátat fordított nekem és suttogni kezdett. Nem értettem, mit mond. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ezen a nyelven beszél. A szavak hidegen szálltak a levegőben. Hangfekvése félelmet ébresztett bennem. A hideg rázott és kivert a víz, egyszerre. Nem mertem leállítani. De egyvalami eljutott a tudatomig: ő nem olyan, mint a többiek.
A föld remegni kezdett. Krin azonban rendületlenül mondta tovább a szöveget. Az egyensúlyomat alig bírtam megtartani. A hold simogató fényét egy felhő takarta el. Ahogy a teljes sötétség elérkezett, a remegő földből fénycsóvák törtek elő. Gejzír is lehetett volna. A füst, ami feltört, azonban nem volt szokványos. Egy kört alkotott. Mi a körön kívül álltunk, de láttam a jeleket, amiket a füst hagy a földön. A jelek felizzanak 4 különböző színben, így a kör 4 részre osztódik. Középen a kör fehéren ragyog. Krin mellettem abbahagyta a suttogást és megszemlélte művét. Szó nélkül megragadta a karomat. Egy nagyot lendített rajtam és konkrétan behajított a fehér fénybe. Nagy puffanással földet értem. Lelkek suttogásától fájt a fejem. Mindegyik egyszerre beszélt. A fájdalom olyan erős, hogy nem tudok felkelni.
Pár pillanat múlva már nem a testemben vagyok. Lebegek. De a hely ismerős. És ez a meleg klíma is. Gyermeksírástól hangos a levegő. Száraz homokot visz a szél. Egy düledező falucska képe tárul elém. Döbbenten látom a régi fakunyhót. Amelyben éltem és meghaltam. A nagy fa is ott állt. A szárítókötélen függő hagyományos fehér és barna ruhákat vizesen tépázta a szél. Az alatt átbújtam, a kunyhó ajtaja felé néztem. A háznak csúfolt fatákolmány előtt egy fűzött kosár. Abból jön a csecsemősírás. Ahogy közelebb léptem volna, nyílt a kunyhó ajtaja. Gyorsan elbújtam az út melletti bozótosban. Anyám derűs, és meglepően fiatal arca bukkan fel. Aggódva nézett a zokogó csöppségre. A kosarat felemeli és egy levelet vesz ki belőle. Érdeklődve bontogatja a levelet. Amikor elolvasta a papíron lévő sorokat, összeráncolja dühösen a szemöldökét. Aztán angyali arccal a baba felé fordul. A levelet a kis kosárkába teszi, de mielőtt becsukhatná az ajtót, a levelet kifújja a csecsemő mellől a szél. De ezt nem veszi észre. A baba aranyosan felkacagott. Anyám viccesen grimaszolva viszi be a fűzött kosarat a jövevénnyel. Azonban a levél nélkül. Kiegyenesedtem, amikor becsukta maguk után az ajtót. A levelet egyenesen a lábamhoz sodorta a szél. Remegő kézzel felemeltem a papírt.
"Szeretném ha önök nevelnék fel a gyermekemet. A család számomra nem megengedhető. Sem lelkileg, sem anyagilag. A neve Miyako. Pontosan ma 5 hónapos. Szeressék, neveljék sajátjuk szerint. De egyet kérek: adasson meg neki a teljes család illúziója. Legyen szerető családja, olyan, ami magamnak nem adatott meg."
Aláírás nincs. A szám kiszáradt, az arcom krétafehér. Kik voltak a szüleim..? Ők csak nevelőszülők voltak? Mi ez az illúzió egyáltalán?
A levél elporladt a kezemben. A táj elsötétedett. De ugyanaz maradt. Mintha felgyorsítottak volna mindent. Pár épületet felhúztak a faluban. Az emberek öregedtek.
- Miyako, ne szaladj messzire!- erre a hangra hátrafordultam.
Egy szőke kislány szaladt ki a kunyhóból, vidáman kacagva. Felismertem anyámat az ajtóban. Pár évvel öregebbnek tűnt. De a vidám csillogás a szemeiben megmaradt. Mosolyogva nézett a lány után. Aki... Én vagyok? Késztetést éreztem arra, hogy magam után menjek. A bokrok és a fák takarásában elindultam. A kis énem mindenféle virágot szedett. Az erdő szélén jártunk, amikor egy nő jön ki az erdőből. Olyan 20 évesnek látszik. A hátán a ruha cafatokban lógott. Üres tekintettel meredt maga elé. Aztán a kislány énem elszaladt előtte. A kis kezében egy koszorút szorongatott. Megállt a nő előtt.
A nő szeme hirtelen megtelt élettel. Láttam már valahol ezt a nőt... A kislány énem szégyenlősen felé nyújtja a koszorút.
- Nekem szántad, kicsi lány?- nézett meghatottan a nő.
A kislány pironkodva bólogatott. A nő gyengén letérdelt a kislány elé, így a kis énem rá tudta tenni a fejére a koszorút. A fehér virágok jól álltak a vörös hajában.
- Köszönöm, kicsim.- mondta és egy puszit nyomott a kislány fejére.
A kis Miyako mosolyogva és boldogan hazaszaladt. Én viszont ott maradtam, ahol a nő még mindig térdelt. A szél elfújta hozzám a szavait.
- Hamarosan újra együtt leszünk, kislányom...- mondta könnyezve.
A koszorúhoz nyúlt, ami még mindig a fején pihent.
Ismét begyorsítottak az emlékek. Én csak lefagyva ültem a bokor mögött. Ki ez a nő? Az... anyám? Nyár lett, égetően meleg. A kunyhónk teteje be van szakadva. A falusiak sírnak és üvöltöznek. Ez gyorsított felvételben. Amikor lelassult, temetési zene csendült fel. Gombóc nőtt a torkomban. Sírhatnékom támadt a zene hallatán. Jól sejtettem. A mögöttem lévő tisztáson temetés folyt. Hátranéztem, de bár ne tettem volna.
A rokonaim, barátaim és ismerőseim körbeálltak egy gödröt. Sírtak, zokogtak, de valaki csak szomorúan állt. Összeszedve a bátorságom, az emberek közé lépkedtem. Nekimentem valakinek, de... átsiklottam rajta. Nem látnak? Nem is hallanak? Ezeket a kérdéseket félretéve a gödör fölé hajoltam. Felismertem a saját testemet a koporsóban. A koponyámon látszik, hogy betört. Szőke fürtjeim között elveszett krétafehér arcom. Furcsa érzés... halottnak látni magamat. Minden erőmet összeszedve felnéztem. Ott volt ő is. A vörös hajú nő. Csendben, hátul sírt. Nem vettek róla tudomást. De egy-két elsuttogott szót elhozott felém a szél.
- Újra fog éledni. Csak ebben reménykedhetek.- motyogta maga elé.
A kép elmosódott. A döbbenet az arcomról viszont nem tűnt el. Oda akartam szaladni, ki akartam faggatni... De egy évszázad elrepült, én pedig sodródtam az évekkel. Az emberek öregednek, meghalnak. Építkeznek, újítanak a világon. A stílusok váltakoznak. Én erről mind lemaradtam. Az idő kereke csak megy rendületlenül. Felépült egy fejlettebb falu. Utána egy város.
Aztán az idő egy bizonyos ponton megállt. Felismertem azt a napot. Az angyali mivoltom aznap ért véget. Annál a sikátornál voltam. Éppen a korábbi énem eltűnt a kisfiú elől. Én ott maradtam. A kis srác kábultan forgolódott. Mint aki egy álomból ébredt. Igen, csak homályosítani bírtam az emlékeit.
- Hé, Stephan!- szólt egy hang.
Összerezzentem, ahogy a kisfiú is. Egy copfos, fogszabályzós kislány szalad ide. Stephan...? Őt mentettem meg...? Ha ez igaz, akkor Liza a copfos. Ő semmit nem változott!
Újra beletekertek az eseményekbe. A gyerekek felcseperedtek. Valami elrántott onnan. Stephan szobájába kerültem. Már ebben az évben lehetek... Otthonos és kényelmes. Stephan pedig már egy Adonisz, ahogy boxerben alszik! Az a test...
Ne térjünk el a tárgytól! Liza az egyik babzsákfotelben ül és vár. Várja, hogy a bátyja felébredjen. De Liza suttog valamit.
- Aggódom érted, Stephan... Az a szárnyas lény... Ő csak az elméd szüleménye! De te mégis hiszel benne... Mostanában meg egyre gyakrabban álmodsz vele...- motyogta maga elé Liza.
Velem... álmodik? Biztosan az emlék miatt.
Ahogy ez átfutott az agyamon, sötétség lett. A nagy feketeségben arany mintákat látok meg. Egyre közelednek. Én pedig nem tudok mozdulni. Hirtelen egy hideg valami ér az arcomhoz.
Kinyitom a szemeimet. Krin jéghideg keze simult az arcomhoz.
- Láttál mindent.- nem kérdezte, inkább közölte.
- Hogyan...?- pattantam fel.
Nem voltak ott a körök. Csak Krin. A mintái nélkül.
- Sokk hatása alatt vagy. Ez természetes.- mondta egy mosolyra emlékeztető valamivel az arcán.
- Ez... megtörtént? De te hogy...?- dadogtam.
- Adottság.- mondta egyszerűen.
