Több rajongó kérésére a saját eszemtől fogom folytatni a történetet. Nem is húzom az időt!
Nézzük, Miyako még mikbe keveredik...
Aislynn
Tehát Mária volt az, akire Jahve vágyott. Szép nő volt, különösen tiszta és aprólékos jellemmel. Mellettem hirtelen megjelent Jahve kivetülése, folytatva a mesélést, miközben a fehér teret felváltotta valami más. Mária lakhelyére érkeztünk, ahol a nő az utcán éppen a jegyesével, Józseffel volt. Az Isten szomorú szemekkel nézett a párosra, akik boldognak tűntek. A korhoz képest nagyon szerelmesnek és vidámnak látszottak. Jahve hangja közvetlenül mellőlem jött.
- Tudod, nincsen semmiféle isteni terv - mondta egyenesen rám nézve. Ezúttal nem a múltbeli énje beszélt, hanem a jelenbeli. Mégis ugyanolyan szomorúnak tűnt, mint annak idején. - Az emberek ezzel szeretnek dobálózni, hogy "az Isten mindent eltervezett már az idők kezdetén"... Ez nem igaz. Mindig voltam inkább művészi alkat, mint amolyan előre tervező ősöreg. Tudnod kell még azt, hogy az emberek és az emberhez hasonló lények szabad akarata mindent felülír. Tehát, ha lenne akármilyen tervem is, már régen dobhattam volna a kukába - én hitetlenkedve néztem rá.
- De akkor mi van a Moirától kapott ajándékoddal, a jövőbe látással? - pislogtam meglepetten.
Ő csak elmosolyodott a kérdésemre.
- Természetesen megvan - vont vállat. - Nem tagadom, látok előre bizonyos időtávlatból eseményeket, de ez olyasmi, ami megbízhatatlan. Gondolj bele: ha egy gyermek 3 perccel később jön ki az óráról, mert még egy pár szót váltott vele az egyik barátja, már más fog vele történni. Lehet, hogy nem fogja elérni az iskolabuszt, ezért gyalog kell mennie. Az út során találkozik egy kolduslánnyal, akinek pénzt ad ételre. A lány nem hal éhen. Én pedig azt jósoltam, hogy a fiú eléri a buszt. Soha nem találkozott volna a lánnyal. A lány pedig éhen halt volna.
Értettem a példát. A jövő túlságosan képlékeny volt. Bármi megtörténhet velünk, mert minden a szabad akaratunktól függ.
- Te pedig rávehetted volna Armát, hogy térjen vissza és legyen az arád. Megalkothattad volna úgy a jövőjét, de nem tetted. Miért? - a tekintetemet visszafordítottam a nevetgélő kivetülésekre.
- Neki is járt a szabad akarat - felelt Jahve. - Még eonokkal az emberekkel előtt megfogadtam, hogy nem teremtek rabszolgákat. Lényeket akartam, amik képesek maguktól cselekedni és nem várnak a parancsaimra.
- Soha nem voltál önző, ugye? - csúszott ki a számon a kérdés.
Jahve csak felnevetett.
- Az az öcséim szerepe - csettintett egyet.
Az idő kereke felgyorsult. A házban maradva néztük, ahogy gyorsan váltogatja egymást nappal és éjszaka. Közben pedig a legidősebb testvér csak mesélt.
- Volt, hogy meglátogattam. Koldusgyermek vagy dolgozó ember bőrébe bújtam és bekopogtattam hozzá. Ételt vagy vizet kértem tőle - nézett maga elé. - Ő mindig adott, pedig soha nem mondtam meg, hogy miért kell és hogy ki vagyok. Ő csak jószándékú volt és soha nem kérdezett semmit - A szívem bizsergett. A tenyeremet a mellkasom közepére tettem, hogy elállítsam a sajgást. Sajna nem használt. - Aztán jött Jozef...
- Jozef? Nem József? - kérdeztem meglepődve.
- Ugyanaz - intett egyet a kezével. - Ugyanaz a név csak más nyelven. De a jelentése így is ugyanaz: Jahve gyarapítson - nézett rám oldalasan, dühtől összeszűkült szemekkel. - Hát nem vicces az anyám? Pont egy ilyen nevű ember szeretett bele abba a nőbe, akit arámnak akartam...
A tekintetéből már tudtam következtetni. Amikor pedig a háttérben Máriának megjelent egy angyal, hogy elmondja, az Isten gyermekét fogja kihordani, már mérget vettem volna rá. Jézus csupán azért került be a képbe, mert... Jahve ki akarta jelölni a területét a másik férfinek. Mint egy kutya, aki csak azért pisil le egy fát, hogy tudja a többi, hogy az az ő tulajdona.
- Teherbe ejtetted? - vontam kérdőre suttogva. - Csakhogy elriaszd a jegyesét, igaz?
- Igen - dörzsölte meg a tarkóját, ahogy ő is nézte a jelenést. - Magamnak akartam a testét és a lelkét egyaránt. A lelkét én teremtettem, tehát bármikor kapcsolatot tudtam vele teremteni. A teste viszont... nem volt az enyém. És azt akartam, hogy az is az én jelemet viselje.
Egy kérdés fúrta az oldalamat. Nagyon. De szerintem a tieteket is néha már piszkálta ez a kérdés, ha a Bibliára gondoltok.
- És... - haboztam, ezért Jahve rám nézett.
- Mi az? - pislogott lassan, mintha álomból ébredne, ahogy elemelte a tekintetét Mária meglepett és egyben megdicsőült arcáról.
- Hogyan... tudod - ő továbbra is csak pislogott értetlenül, én pedig vörösödtem. - Tudod... - a csípőmmel tettem pár félreérthetetlen mozdulatot. Vessetek meg, röhögjetek ki, de az Istennel nem lehet egyszerűen a szexről beszélgetni, még ha az illető vagány punk külsőbe is van becsomagolva.
Jahve pedig röhögött rajtam.
- Mármint hogy hogyan termékenyítettem meg? - segített ki idegesítően mosolyogva. Tűnődve megemelte az egyik szemöldökét, mintha gondolkodnia kellene a kérdésen. - Tudod a mesét. Volt a méhecske meg a virág. A méhecskének volt egy jó hosszú és vastag fullánkja...
A vállába bokszoltam, hogy ne etessen már hülyeségekkel. Ő továbbra is csak nevetett rajtam.
- Nem a korhatáros verzióra vagyok kíváncsi! - fontam morcosan össze a karjaimat a mellkasom előtt.
Jahve úgy csinált, mintha megborzongott volna. Aztán emlékezett. A háttérben körvonalazódott egy csodás éjszakai táj, ami szinte földöntúlinak tűnt. Úgy tűnt, kezd visszaemlékezni. Aztán a horizonton meg is jelent a lány. Talpig érő csuhában futott egy kis pajta felé. Ott egy férfialak bontakozott ki egyenesen a sötétből. Azonban mielőtt találkoztak volna, a szereplők 'megfagytak'. Én csak pislogtam, hátha így életre kelnek, azonban nem ez történt.
- Legyen elég annyi, hogy ebben a korban nem voltak nőgyógyászok - csettintett Jahve, mire a tér ismét formáját vesztette, csupán egy nagy fehérségben álltunk. - Nem volt szűz. A lelke érezte velem a kapcsolatot. A teste követte, de ez csupán egy éjszakáig tartott...
- Azt remélted, hogy Jozef így elhagyja, te pedig felkarolhatod - tippeltem meg a sztori folytatását.
Ő bólintva értett egyet a következtetésemmel. Fájdalom suhant át az arcán.
- Felvállalta - nyögte ki nehezen, ajkai felett izzadságcseppek gyöngyöztek. - Felvállalta az eddigi létem legszebb éjszakájának gyümölcsét. Ő nevelte fel... a húsom és vérem. A gyermekemet. A közös gyermekünket!
Szabályosan remegett. A fehérség kezdett repedezni, ahogy az emlékei a felszínre akartak törni. Egy-egy résen át láttam villanásokat. Szinte mindegyiken a szent család volt látható. Jézus növekedett, egyre nagyobb és bölcsebb lett, míg a szülők boldogan öregedtek egymás oldalán. Jahve próbálta ráncba szedni az elméjét, így az ablakként szolgáló repedések egyre kisebbek lettek.
- ... Őt választotta. Engem hibának tartott - jelentette ki az Isten, ahogy minden repedés begyógyult.
- Honnan veszed ezt? - vágtam rá.
- Isten vagyok, rémlik? - vágott vissza bunkón. - Tudok a gondolatok között olvasni. Olvastam a fejében és a lelkében. Azon az estén mindent megvallottam neki, Miyako - nézett rám úgy, mint egy sebzett vad. Lélegezni is elfelejtettem a tekintetének intenzitásától. - Mindent. Kiöntöttem neki az elmémet és a lábai elé helyeztem a szívemet. Ő pedig a kecses lábával, egyetlen mozdulattal széttaposta!
Fájdalom és... bosszúvágy csillogott azokban a kék szemekben. Ennyi emberi érzést még nem láttam egy isteni lényen tükröződni. Már látom a különbséget a három testvér között. Jahve foglalkozik a legtöbbet az emberekkel. Az érzései ezért nagyon hasonlóak.
Lefehéredtem, ahogy az agyam feldolgozta az eddigi információkat és következtetésre jutottam. Nagyot nyelve próbáltam megmozdítani a mázsás súllyal vetekedő nyelvemet.
- Ugye nem... bosszúból engedted, hogy Jézust megöljék? - néztem rá várakozóan. - Ugye nem Márián akartál így bosszút állni azért, mert összetörte a szívedet?
- Nem egyszerűen összetörte, Miyako - pillantott rám oldalról, ahogy egy intéssel megváltoztatta a teret.
A három kereszttel találtam magam szemben. Ismerősek voltak. A középsőn lévő embert éppen oldalba szúrták egy lándzsával. A hús émelyítő cuppanással vált el a fémtől, ahogy a katona kirántotta a fegyvert. Mária pedig a kereszt tövében zokogott. Fájdalmasan, kínzóan és végeláthatatlanul folytak a könnyei, ahogy fiát keresztre feszítették.
- Legalább az vigasztalt, hogy jobban sírt az én gyermekem után, mint a saját párja után - rebegte Jahve. - Az emberiséget persze meg akartam szabadítani a bűntől, amit a prototípusok követtek el. Egybekötöttem a kellemeset a hasznossal.
Hátrahőköltem a szavaitól. Mintha minimum arcon ütött volna.
- Te megölted a fiatokat, mert visszautasított?! - foglaltam össze felháborodva.
- Nem visszautasított! Mosolyogva rátiport a szívemre és kifacsarta! - fakadt ki Jahve, a körülöttünk levő kép pedig vibrálni kezdett. - Azt akartam, hogy ugyanazt érezze, mint én. Azonban... Jézus folyamatosan hozzám imádkozott, bízva a jóságos atyjában. Csupán az ő iránti szeretetemből fakadt az, hogy nem valami alattomosabbhoz folyamodtam.
Ahogy ezeket kimondta, a tér úgy hullott körülöttünk darabokra. Ordítások hangzottak fel minden irányból, én pedig a füleimre szorítottam a kezeimet. Különböző érzések csaptak össze körülöttünk, akár a dühös óceán. Jahve pedig csak állt középen, akár egy sziget. Egy helyben állt, mozdulatlanul, előre meredve. Aztán ő is csatlakozott az ordítók kórusához. Fejét hátravetve megfeszültek az inak a nyakán. És csak kiáltott fájdalmában.
Én pedig akkor jöttem rá mindenre. Ez az egész az ő tudatában volt. Az Isten beengedett a fejébe. És most láttam, ahogy egy évmilliós elme összeomlik az emberi érzelmek súlya alatt.
A tér pedig felrobbant.
...
Visszatértünk. Ismét a szobában voltunk a körülöttünk lefagyott emberekkel.
- Nem értem, hogy mi között kéne választanom - nyögtem ki nehezen, ahogy visszaestem a testembe.
Jahve elkínzottan nézett rám. A szoba sarkában guggoltam, ő pedig előttem állt.
- Megadom neked azt, ami Máriának is megadatott - húzta grimaszra a száját. - Egy szavadba kerül, én pedig adok neked egy tiszta lapot, emberként. Nem fogsz emlékezni semmire. Újra csecsemőként megszületsz és normális emberként élheted le az életedet egy normális férfi mellett.
Kikerekedett szemekkel fogadtam az ajánlatát.
- És... mi a másik verzió? - néztem rá tűnődve.
- Az, hogy gratulálok a közelgő esküvőhöz és mosolyogva fogok előttetek állni, mikor összeadlak titeket és áldásom adom rátok. Közösen nemztek egy fészeknyi gyereket, akiket mindenható halhatatlanoknak neveltek fel - sorolta, nekem pedig megdobbant a szívem.
Ránéztem a fagyott Tehrorra, aki a világom közepét jelentette már. Annyi mindent éltünk már át együtt. És ha rajtam múlik, az örökkévalóságot is együtt fogjuk tölteni.
És hogy miért nem vágyom az emberi létre? Ez pofonegyszerű. Én már nem vagyok ember. Én már a sötétséghez tartozom. A másik oldalon játszom. Az emberi lét már túl unalmas lenne, még akkor is, ha mindent elfelejtenék. Tudjátok, miért? Azért, mert a lelkem tudná az igazságot.
Ismerném a Halált még emberként is, jobban bárki másnál. Elmondhatnám, hogy találkoztam az Atyával, aki valójában egy vagány punk. Az ördöggel táncoltam az egész Pokol népe előtt. Gonosz tündérek fosztottak meg a szárnyaimtól és szolgáltam testőrként egy emberi családnál is. Sőt, már többször is éreztem magam halottnak belül és szintén többször voltam ténylegesen halott.
Hát nem ironikus, hogy a Halál mellett érzem igazán azt, hogy élek?
- Látom a tekintetedben a döntést. Már készítem a nászajándékot - emelte fel a kezét, hogy csettintsen, de intettem neki.
- Nem kell nászajándék - vágtam rá. - Elég az, ha ott leszel az esküvőn!
A mosolya egészen a szeméig húzódott, ahogy nevetve feloldotta az időzárat.
