Pár perccel ezelőtt sétáltunk be az erdőbe, azonban alig jutottunk ki az épület környékéről, vártak minket. Bár nem tudtam, hogy kitől féljek jobban - a megbolondult társamtól, aki úgy taszigált, akár egy eszelős vagy a támadónktól, aki még most is ott rejtőzik valamelyik bokorban? Azonban hamarosan kiderült, hogy melyik is a veszélyesebb. Egy suhanó hanggal később a végeredmény a következő volt: Christian mellkasából egy nyíl állt ki, csupa vér lettem, sokkot kaptam és úgy hadonásztam egy faággal, mint egy eszelős.
- Gyere elő, te gyáva! - kiáltottam az erdő sötétjébe, ahogy a férfi mellé térdeltem.
Próbáltam kitapintani a pulzusát, de már nem éreztem semmit. Halott. Már akkor halott lehetett, amikor földet ért. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a hirtelen haláltól még mindig nyitott felemás szemekbe néztem. Az arca kisimult a halál pillanatában, mintha egy maszkot vett volna fel.
Óvatosan lecsuktam a szemeit. Ha ez egy álom, ez azt jelenti, hogy csupán felébredt, ugye? Remélem. Nyugtatólag vettem pár mély lélegzetet, ahogy elkezdtem betakarni avarral a holttestet. A mellkasában lévő nyíl azonban nem hagyott nyugodni. Csinos tollak voltak a végén, maga a nyílvessző jól kiegyensúlyozott, tükörsima remekmű. Túl kifinomult volt ahhoz, hogy egy egyszerű paraszt hordhassa magánál. Ilyet még a legkiválóbb faműves sem tud iparszámra gyártani. Egyedi darab volt, olyan, amivel az ember büszkélkedni és nem vadászni szokott.
Folyamatosan körbepillantgattam, hátha megpillantom a támadót. Azonban csak a sötét, néma erdő feküdt körülöttem, akár egy alvó szörnyeteg. Még az állatok sem neszeztek, ami furcsa volt.
- Az erdő sosem néma, lányom - szólt hozzám apa, mikor egyszer elvitt vadászni.
- Hogyhogy? - néztem kíváncsi szemekkel a férfire.
- A levelek mindig suhognak. Az apróbb állatok neszeznek még a talpad alatt is. A madarak repülnek egyik ágról a másikra...
- És ha mégis néma maradna? - kíváncsiskodtam tovább.
Ekkor az apám komoly arccal felém fordult. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit most mondani fog, ezért hegyeztem a füleimet.
- Akkor fuss - mondta egy kis gondolkodás után. - Minél kevesebb a zaj, annál veszélyesebb ragadozó közelít.
Hirtelen ez az emlék hasított belém, akár egy penge. A szemeim tágra nyíltak, ahogy a botot elhajítottam, majd elővettem a combomra szíjazott pengét. A vadászkés igézően csillogott a holdfényben. Újabb nyíl suhanását hallottam, a fejemet lehajtva kezdtem futni az ellenkező irányba, vissza a birtokra.
Ahogy a holttestet otthagytam, a cipőm felzavarta az erdő csendjét, a ruhám nagyja elszakadt és ziháltam. Lélekszakadva rohantam a fények felé, amik egyet jelentettek az élettel. Csupán egy dolog nem stimmelt. Mintha egyre távolabb kerültem volna a birtoktól. Nagyobb sebességgel rohantam, mint valaha az egész eddigi életemben, azonban a fények távolabb úsztak. Az épület kicsi volt, szinte csak pontok sokaságának látszott. De hiszen alig távolodtunk el!
Egy nagy levélkupac került az utamba, amit át akartam ugrani. Elemelkedtem a földtől, karjaimat szorosan az oldalamhoz zártam, a bokáimat felemeltem. A szemeimet behunytam, de a levélkupac felett közvetlenül valami megragadta a jobb bokámat. Erős ujjak fonódtak a védtelen testrészemre, ahogy berántott a levélkupac menedékébe.
Pánikolva néztem körbe. Nő volt. Erős. És valami volt a hátán. Ennyit tudtam megállapítani a levelek között. Lihegésem hangját a tenyere blokkolta, ami még mindig befogta a számat.
- Ne mozdulj - suttogta oda nekem.
A következő pillanatban lépések zaját hallottam, ahogy futva elhaladt mellettünk. Az üldözőm volt az. Mikor már nem hallottuk a lépéseket, elemelte a kezét a számról. Ez csupán arra volt jó, hogy a karomat megragadva kirántson a levélkupac biztonságából és futni kezdjünk.
Csupán vörös hajzuhatagot láttam, amíg fel nem zárkóztam a tempójához.
- M-m-mi-hi-i vh-vo-olt e-e-ehh-ez? - lihegtem erőteljesen.
Ő nem lassított, csupán két nyilat az íj húrjára helyezett. Pontosan olyan nyilakat, amilyen Christian mellkasában is volt. Egy kicsit távolabb mentem tőle, természetesen ösztönösen. Lehunyta a szemeit két pillanatra, majd egy határozott mozdulattal a levegőbe emelkedett és hátraarcot csinált. Még a levegőben, fordulat közben kilőtte a nyilakat.
Fájdalmas kiáltás hallatszott, ahogy legalább az egyik nyíl célt ért. Az íjász azonban végrehajtotta a fordulatot a levegőben és úgy futott tovább, mintha mi sem történt volna.
- Neked csak Momo vagyok - árulta el a nevét, ahogy az erdő szélére értünk.
A fák sávjában megállt és az íjjal az erdő felé célzott ismét.
- Te nem jössz be? - kérdeztem a térdemen támaszkodva, miközben kifújtam magam.
- Ne állj meg, ne teremts szemkontaktust és siess fel a hadnagyhoz! - adta ki az utasításokat, ahogy egy nyilat helyezett a fegyverére. - Én nyerek neked időt!
Nem értettem, hogy mi a fene történt. Ezért csak egy biccentéssel és kérdés nélkül otthagytam az íjászt. A fű émelyítően cuppogott a talpam alatt, mintha az is akadályozni akart volna. A szívem kérlelhetetlen ritmust vert, a torkom összeszorult, a fejem fájt. A testem is ellenem dolgozott.
Az oldalajtón mielőtt beléptem volna, visszanéztem. A vörös hajú nő éppen az íjjal fejbe vágott egy sötét alakot, azonban még hárman körbevették. Nem tudtam eldönteni, hogy emberek-e vagy nem, onnan nem láttam jól. A formájuk emberi volt, mégsem voltam benne biztos. Az egyik az irányomba fordult, én pedig lesápadtam. Ezek nem emberek! Hegyes fogaik csillogtak a holdfényben, szemeik pedig természetellenesen ragyogtak.
Ahogy tudtam, olyan gyorsan mentem be az oldalajtón. Egyenesen a cselédlépcső felé mentem, azonban egy ember mellett nem tudtam elmenni. Cirkuszos volt. Úgy tűnt, meghívták az emberek szórakoztatására. Ő rám nézett, én pedig rá. A lány mosolygott egyet, ahogy a pávája felé fordult. A fogai valahogy... természetellenesnek tűntek.
Shadow? Mit keres ő itt?
- Nocsak, Miyako - szólalt meg, nekem címezve a szavait. - Egyszer mászok bele a fejedbe, hogy megtudjam jól vagy-e, erre egy illúzióban talállak.
- Shadow? - néztem hitetlenkedve a lányra.
- Igen - pislogott ártatlanul. - Bocsi, hogy belemásztam az álmodba. Vodot is magammal hoztam!
Rámutatott a pávára, ami legnagyobb meglepetésemre illendően biccentett felém. Mielőtt több szót válthattunk volna, a bál vendégei elkezdtek Shadow felé haladni. Tudtam, hogy bántani akarják. Ha ez az én agyam, meg tudom akadályozni!
- NE TÁMADJATOK!!! - visítottam, ahogy át akartam nyomakodni a barátnőmhöz a tömegen keresztül.
Mintha ott sem lettem volna. Még csak felém sem néztek.
- Menj, Miyako! - intett nekem Shadow. - A tudatalattid elég agresszív!
Ezzel a mondattal bemosott egyet az első vendégnek, aki odaért hozzá. Egyenesen a falig repült. Nem hiába vámpírhercegnő. Tétovázás nélkül szaladtam a cselédlépcsőhöz, kezemben a késemmel. Kiderült, hogy komoly hasznát vettem. Az emeleten csupa agresszív katona próbált megállítani, akik szó nélkül nekem támadtak. Bevetettem mindent, amit tudtam.
Hat kiütés és két gyomorszúrás kiosztása után elértem a nagy tölgyfaajtóig, amiről ordított, hogy valaki nagyon fontos van mögötte. Én egy nemes egyszerűségű rúgással elintéztem az ajtó sorsát. Nagy csattanással fordult ki a sarokvasból, én pedig bosszúálló amazonként lépdeltem be az ajtó helyén.
- Parancsnok! - szóltam bele a szoba sötétjébe.
Egy hálószoba volt, ahova így betörtem. Lentről felhallatszott a csata hangja, az ablakokon gyöngyöző esőcseppek pedig viharról árulkodtak kint is. A holdfény adott némi fényt, azonban az sem segített sokat a tájékozódásban. Elbotladoztam a szoba közepéig és ott megpróbáltam tájékozódni.
- Ki vagy? - hallatszott a hátam mögül.
Surrogás hallatszott, majd egy ásítás. Odakaptam a fejemet a hang forrásához. A hatalmas ágyban éppen feltápászkodott valaki. A sötét alakot egy eget kettéhasító villám világította meg éppen, így meg tudtam állapítani, hogy...
1) ő lehet a parancsnok
2) éppen aludt
3) tök pucér
- Miyako Avens... - dadogtam zavaromban, ahogy nem tudtam levenni a szemem a csupasz mellkasról.
Az arcom lángolt, ahogy a férfire néztem, legalábbis az irányába. A kezeimet az orcáimra tettem, ha lát is, ne lássa, hogy elpirultam.
- Már vártalak - mondta kifejezéstelen arccal, azonban nem kelt ki az ágyból.
Én pedig a fényben már nem tudtam tettetni, hogy nem a csodálatos izmait szemléltem.
- Miért kapcsolta... fel? - zavaromban nem tudtam, merre nézzek.
Ő erre furamód elmosolyodott. A furcsa mosolyból először szelíd, majd pajkos, csintalan, majd olyan olyat-mutatok-neked-hogy-nem-fogsz-többé-tudni-pap-szemébe-nézni pillantássá vált, amin még jobban elvörösödtem.
- Sötétben akarsz velem maradni? - kérdezte, nekidőlve a hatalmas ágytámlának.
A testem azt visította, hogy igen, az agyam nemet, a szívem meg ki akart szakadni a nagy zakatolás közepette. Ismertem ezt az érzést. Csak egy valakivel éltem eddig ezt át ilyen élesen. Tehror?
- Tehror? - motyogtam magam elé, majd a szám elé kaptam a kezemet.
Azonban késő volt. Kicsúszott és meghallotta. A szemeiből eltűnt a játékosság a név hallatán. Veszélyes fény villant az íriszekben, miközben türelmetlenül intett nekem, hogy menjek közelebb. Mikor a lábam ösztönösen közelebb vitt hozzá, hosszú és erős ujjai ráfonódtak a csuklómra. A pulzusom az egekbe szökött. Szinte szédültem az érintés erejétől. Ő nyugtatóan simogatta a csuklómat.
- Kívánlak - mondta, mélyen a szemeimbe nézve. - Most!
- Mi... hé! - nyögtem nehezen, ahogy berántott maga mellé az ágyba.
Az egész testemet az övéhez szorította és ékes bizonyítékát éreztem annak, hogy pucér. A hirtelen ingertől egy nyögés szaladt ki a számon. Ő elégedetten felmordult, ahogy lefogva a csuklóimat fölém kerekedett. Haja csiklandozta az arcomat, miközben közel hajolt hozzám. A teste forró volt, az ágy hatalmas, rajtam pedig alig volt ruha.
Amikor pedig megcsókolt, az maga volt a mennyország. Lehunyva a szemeimet élveztem az ajkait, amikkel úgy istenített, mint valami istennőt. Azonban valami más is történt. Elvált tőlem, én pedig mintha víz alól emelkedtem volna ki. Zuhantam, nyeltem a levegőt.
Kinyitva a szemeimet pedig egy angyalt láttam meg.
Egy fehér szárnyút, hosszú hajút és hatalmasat.
Nagy szemekkel néztem az ismeretlenre, aki éppen összecsukott egy orvosi táskát (???).
Aztán kikerekedett szemekkel érzékeltem a szárnyaimat is.
...
....
FELÉBREDTEM!
