45. fejezet: Semmit sem tudsz rólam

"Barát és alkalmazott, egy és ugyanaz?"

"Lucifer szemszöge"
- Egy angyal? Itt? - mutattam körbe a tanácstermemben.
A fehér hajú, hófehér szárnyú nő csak nézett rám. A kardja markolatán ujjai megfeszültek, mintha már csupán a feltételezéstől is levágna, hogy számra vettem az "angyal" szót. Végrehajtó volt, már első pillantásra bebizonyosodott. Nyúlánk testfelépítése edzettségről árulkodott, ahogy jobb combján sorakozó tőrei is bizonyították viselője mesterségét. Aki a Mennyből jött, nem hordhatott ilyen szabadon fegyvert, csak a Végrehajtók. Azonban nem a fehér ruha volt rajta, amit általában a mennybéliek viselnek. Utazóruha és foltos köpeny takarta testét, vörös por rakodott az arcára, ami elárulta, hogy a Pokol palotáját körülvevő tűzforró és vörös színben játszó sivatagon jött keresztül.
- Ne gúnyolódjon! - sziszegte az arcomba.
- Miért jött ide? - váltottam komoly hangnemre. - Mit keres itt egy Végrehajtó, a Sátán palotájában, ráadásul az emberek ideje szerint éjnek évadján, a Pokol legmélyebb bugyrában? Egy Végrehajtó, aki okkal járul elém... Ma úgy tűnik, jó napom van!
- Küldetésen vagyok, már hosszú ideje - kezdett bele. - Addig nem mehetek vissza, míg a parancs nem teljesül vagy a parancsot el nem törlik.
- Árulja el a becses nevét, mielőtt folytatná! - vágtam közbe, miközben felültem a trónomra.
Ő is láthatta, hogy alárendelt velem szemben. Mindegy, hogy ő a Feljebbvalót szolgálja-e, mert itt én vagyok az isten. Ha pedig a birodalmamba merészkedik, alkalmazkodnia kell, akár egy démonnak. Furcsán rokonszenvesnek találtam ezt a nőt, mert a szeme mélyén bosszúvágy csillogott. Milyen semmirevaló angyalokat gyűjt maga köré az Isten mostanában!
- Lilith vagyok - motyogta alig érthetően.
- Rendben, Lilith, kérem folytassa - intettem neki felsőbbrendű mozdulattal. - Úgy érdekel, hogy mi szél hozott ide egy ilyen ártatlan teremtést!
Arca a por alatt is tisztán kivehetően elvörösödött a szégyentől, amiért magyarázkodnia kellett az ördögnek. Mosoly terült szét az arcomon, mert tudtam, hogy jól fogok szórakozni.
- Egy angyalt keresek itt, a Pokolban - hófehér szemöldökét zavartan összevonta, nyilván rájött, hogy ez milyen szürreálisan is hangzik. - Vagyis egy bukott félvért, aki démon is...
- Szóval egy fekete szárnyú démont keres? - hajtottam unottan a tenyerembe az államat. - Adhatok magának. Milyet kér? Férfit, nőt, heterot vagy biszexet esetleg?
Miközben soroltam a lehetőségeket, Ryshia hozott nekem egy tál diót rágcsálnivalónak. Az első diót markába kapta és egy könnyed mozdulattal megtörte, majd a markát kérdő tekintettel elém vezette. Én bólintva elvettem egy kis dióbelet, Ryshia pedig engedelmesen visszaállt a trón széléhez, megszokott helyére, az árnyékos sarokba.
Tekintetemmel követtem a szolgám útját, utána viszont ismét az angyalnak szenteltem a figyelmemet.
- Nem! - vágta rá Lilith. - Én egy bukottat keresek!
- Azt a Földön kell keresnie - vontam vállat. - Nálam olyan portéka sajna nincs.
Tudtam, hogy Miyakot keresi. Hiszen ki mást? Tehrornak elég zűrös menyasszonyt sikerült kiválasztania. Elgondolkodva figyeltem Lilithet, miközben elfogyasztottam a dióbelemet. A kezem újra az otthagyott tálban matatott, mikor megszólalt.
- Nem rabszolgát szeretnék, hanem csak egy nyomot, hogy itt járt-e egy Miyako nevű bukott angyal - mondta óvatosan.
Kínomban elnevettem magamat. A bőröm izzani kezdett, ahogy a gondolataim dühvé hatalmasodtak. Tőlem kért információt, holott a Magasságos állítólag mindent jobban tud, mint én. Mindenben jobb, szebb és tökéletesebb, mint én. Csupán azért, mert ő szarta a kibaszott világot!
Ő volt régen a főnököm, de még sosem láttuk. Soha senki nem látta még. Csak a fiát, Jézust láttuk a Földön mászkálni. Az is elhessegetett magától, mint valami csúszómászót.
Mérgemben egyszerre 4 diót törtem ripityára.
- Kérjen sugallatot az istenétől! A Világosságtól, a jóságos Teremtőtől! Esetleg kérje meg, hogy adjon egy GPS-t, hogy megtalálja! - robbant ki belőlem. Az udvariasság a múlté volt. - Angyal vagy. Isten szeret téged. Biztosan meg is segít!
- Nem segít az ilyenekben! - válaszolt hirtelen. - Magamra vagyok utalva!
- Nem hiszek neked - feleltem a fogamat szívva. - Hiszen ő a legjobb, a legemberségesebb, a leggondoskodóbb, a legfényesebb, a legdicsőbb lény a Mindenségben és nem segít meg pont téged? Egy Végrehajtót, ráadásul az egyik legjobbat? - mutattam rá a nyilvánvaló tényre. - Aztán pont hozzám jössz, mikor te irtod a démonaimat?!
Egy kezet éreztem a vállamon, ami nyugtatóan megszorított. Ryshia illata körbeölelt, ami nyers és mégis hamisítatlanul nőies volt.
- Igen, ennyire elkeseredett vagyok - horkantott megvetően az angyal. - Magához a villásfarkú ördöghöz kellett eljönnöm információért!
Ryshia valahogyan elém került és a két lány nagy csattanással a padlóra került. A démon volt felül és az angyal szárnyait lábával szorította le.
- Hülye vagy?! - nyöszörögte Lilith, én pedig egyből felélénkültem a csajbunyó lehetőségétől.
- Tisztelet - köpte Ryshia az arcába.
- Mit makogsz, te szajha?! - krákogott az angyal, ahogy a démon erősített a szorításon.
Fészkelődni kezdtem, hogy mindent láthassak. Régen láttam már bunyót, de hogy angyal-démon párost is régen láttam már, az biztos. Ráadásul mindketten nők, a kedélyállapotom rohamosan javult.
- Hiányzik belőled a tisztelet, angyal - mondta megvetően Ryshia, méghozzá szikrázó szemekkel, amik ettől olyanok lettek, mintha tűz égett volna bennük. - Nem vagy akkora ász, mint amekkorának hiszed magad. Te sem vagy másabb egy egyszerű szolgálónál.
- Nálad biztosan különb vagyok - horkantott Lilith.
- Nem. Tévedsz - nevetett fel vérszomjasan Ryshia, én pedig kiegyenesedtem erre a hangra. - Isten nem véd meg, szívem. A Pokolban vagy, fehér szárnyakkal, Egyedül. Elhagyatottan és magányra kárhoztatva. A hófehér szárnyad pedig beszürkült már. Meddig akarsz még gőgös lenni? Nemsoká téged is üldözni fognak, ahogy minket. Még pár hét és teljesen bukott leszel... Higgy nekem, már jó párat végignéztem ahhoz, hogy ismerjem az átváltozást - felállt a döbbent lányról és leejtette mellé a markában szorongatott tollakat, amik már tényleg a grafit árnyalatában díszelegtek. - Ne pocskondiázd az uramat. Nemsoká a te urad is lesz, félbukott.
Ryshia visszafordult felém. Én rámosolyogtam, ő pedig meghajolt előttem. Eddig olyan csendes volt, nem is nagyon értettem, hogy miért kedvelték annyira a többiek. Visszahúzódott a sarokba, az árnyékban azonban csillogott a barna szeme. Szerettem ezt a csillogást.
Azonban muszáj volt visszafordítanom a fejemet a sokkos állapotban lévő angyalra, aki felküzdötte magát ülő helyzetbe.
- Ki ő, hogy így beszél?! - hüledezett Lilith.
- Az egyik legjobb katonám - mondtam kertelés nélkül és büszkén. - A Földön a legjobb kémem.
- Hallgatnia kéne, ha vendég van magánál! - erősködött.
- Lilith, drága, a Pokolban vagyunk, nem egy arisztokráciai vacsorán. Az illem nekünk nem sokat mond - vontam vállat. - És nem mindenki a 19. századi Angliából jött, mint te.
- Honnan...? - sápadt le teljesen.
- Lucifer - mutattam magamra a hüvelykujjammal. - Emlékszel? Tudod, a Pokol ura meg minden... Egy halálozási dátum nem fog ki rajtam.
- Átkozott démon! - üvöltötte vöröslő fejjel. - Gúnyt űz belőlem?!
- Ő itt a király, kislány - szólt a Lilith mögött strázsáló őrdémon, aki bevezette. - Megteheti.
- És ti ezt eltűritek?! - pördült körbe széttárt karokkal az angyal.
- Ja, mert vicces fazon - közölte egy szolgálólány vihogva, aki éppen egy gyümölcsöstállal volt elfoglalva a szemközti asztalnál.
- A nép döntött, angyal - vigyorogtam rá gúnyosan. - Kotródj, semmit nem mondok.
- De... - kezdett volna üvöltözni.
- Á-á-á - ingattam a mutatóujjamat, miközben leugrottam a trónról, és odasétáltam a vendégem elé, mezítláb és félmeztelen testtel. - Kérlek, legyél halkabb hanggal. De azért adok egy tippet: ha Miyako után eredsz, a biztos halál vár. Jó pártfogót talált és ő maga is erős. Fogadd meg a tanácsomat: kérd, hogy töröljék el a parancsot, mert itt már Isten sem tehet semmit - suttogtam az egy fejjel alacsonyabb lánynak.
Ő lefehéredett, az ajka pedig remegni kezdett.
- Most pedig huss - intettem elegánsan az ajtó felé. - Tűnés, pici lány, mert még az őrök valami csúnyát csinálhatnak veled - mosolyogtam kajánul. - Ha érted, mire gondolok.
Lilith még jobban összehúzta magát, ráadásul a düh pírját egy sokkal kihívóbb, skarlátvörös árnyalat vette át, miközben kisietett a tanácsteremből. Idegesítően hosszú ideig figyeltem távolodó alakját, pontosan addig, amíg be nem csukódott utána az ajtó.
- Értesítsem Tehrort, hogy vadásznak a menyasszonyára? - hangzott mögülem Ryshia hangja.
- Ugyan, nem ő az első, aki Miyakot akarja - tettem csípőre a kezemet. - És van egy olyan érzésem, hogy nem is ő az utolsó.
- Akkor hát mit tegyünk? - sorolt be mellém a katonalány.
- Semmit - feleltem enyhe megfontolás után.
- Semmit? - hökkent meg. - Hiszen...
- A megállapodásom a Halállal nem tartott tovább, minthogy ágyba vigyem a menyasszonyát és egy kicsit felkészítsem. Se többről, se kevesebbről nem szólt.
- Viszont a jelkép... - csillant meg a lány mindentudó szeme.
- Zafíra - motyogtam összeszorított szájjal.
- Mit mondott, kegyelmes uram?
- A neve Zafíra - mondtam tagoltan.
Bizsergés borított el már a nevétől is. Ez nem volt jó, nagyon nem.
- Szóval Zafírán jár az eszed - nevetett vidáman. - Tudtam, hogy csak ő lehet az. A hüllőlány, aki érinthetetlen.
- Nem hüllő, hanem vipera - csúszott ki a számon.
- A kérdés nem a faja - lapogatta meg a hátamat. - Hanem az, hogy a te viperád fickándozik, ha szóba kerül.
Csikorgattam a fogaimat, mert tudtam, hogy igaza van. Áldottam magamat, hogy ma bő nadrágot húztam magamra, mert tényleg éledezni kezdett.
- Ez kegyetlenség, te is tudod - néztem áthatóan a lányra. - Egyáltalán nem illendő, hogy szóba hozod!
- Lucifer, drága, a Pokolban vagyunk, nem egy arisztokráciai vacsorán. Az illem nekünk nem sokat mond - mosolygott, majd ellépdelt.
Elismerően néztem formás fenekét és csábító csípőjét, ahogy ütemesen ring léptei ütemére. Sokat tanult a démonoktól és jó tanítványnak bizonyult. Rá kellett döbbennem, hogy a főtisztemről semmit sem tudtam. Ryshia csupa meglepetés volt a számomra és ő vette át Zafíra helyét a fejemben. Hiába is, férfiből vagyok. Szerettem volna a lányról letépni a rétegeket, mert sosem tudtam teljesen kiismerni. Már 150 éve szolgált alattam, csendes munkakörben.
Egy démonszajha lánya volt ő, akit a szülők eladtak rabszolgának, hogy egy kis pénzhez jussanak. Azon a napon sétáltam a piacon, mikor őt árverésre bocsátották. Éppen fehércseléd után néztem, így megálltam és megszemléltem az árut. Ő volt lelkileg a legépebb az összes közül és az sem ártott, hogy jól táplált volt. Megvettem, ő pedig egy zokszó nélkül velem jött. Kíváncsi voltam, hogy állja majd a sarat, így betettem abba a munkakörbe, amit minden nő gyűlölt: fegyvertisztítás és mosás a katonákra. Elismerem, még én is megrettentem az oroszlánszagtól, amit a harcosaim árasztottak magukból, főleg edzés vagy csata után.
Eltelt egy hét, majd még kettő és nem jött hozzám panaszra. Pedig a legtöbb cseléd már a harmadik nap után toporzékolni szokott. Így a harmadik héten meglátogattam, méghozzá szúrópróbaszerűen. Akkor értem oda, mikor az egyik legnagyobb démonharcosom rácsapott a békésen takarító lány fenekére. Tisztán emlékszem, egy kétélű kardot tisztított éppen. Az ajtó mögül láttam, ahogy a lány kifejezéstelen arccal tűrte. Azonban a harcosom keze ott maradt és a csípője felé vándorolt. Mondott valamit Ryshia fülébe, a szemeim pedig elkerekedtek. A lány megragadta a hatalmas démon csuklóját és egy elegáns lendítéssel a falhoz vágta. Közben a pengét kitartóan fényezte.
"Mindegy, hogy velem mit csinálnak. Ha a családomat szidják, engem szidnak." Csupán ezt mondta, mikor felelősségre vontam. Ő pedig csak kifejezéstelenül és gonoszan csillogó szemekkel figyelt engem. Őszintén megmondom, rohadt félelmetes volt akkor, ahogy a rongy és a penge még mindig maga előtt tartva, tisztításra álltak.
Különös lány volt, ez biztos. Azonban az akkori főtisztem hívta fel a lányra a figyelmemet.
- Különös aurája van - suttogta a fülembe egy bálon, amit rendeztem. - Mindenki retteg tőle.
És mennyire igaza volt! Ahogy körbejárt a bálteremben, falatokat kínálva, mindenki a rettegés illatát árasztotta magából. Így amikor odaért hozzám, alaposan szemügyre vettem. Elvettem egy kis süteményt és egy biccentéssel megállítottam. Ő engedelmesen rakta le a tálcát, majd várakozóan nézett rám.
- Miért vagy ilyen komor, gyermekem? - kérdeztem tőle.
- Nem értem, miért kéne vidámnak lennem - felelt.
- Pedig remek humorod lenne, erre fogadni mernék - mosolyogtam rá elbűvölően.
- Uram, ha nem óhajt semmit, távozásra kérek engedélyt - nyúlt volna a tálca után, de én elkaptam a karját.
Ujjaimat végighúztam a forradásokon, amik az alkarját borították. Ujjai bőrkeményedésektől voltak duzzadtak, így pedig ez szokatlan volt. Nőnek még soha nem láttam a munkának ilyenféle bélyegét a bőrén.
- Nem adom meg az engedélyt - sziszegtem, ahogy markomba zártam a kis kezét.
Ő csupán lenézett a kezeinkre, engem meg kirázott a hideg.
- Akkor mit kíván tőlem?
- Mondd meg a neved!
- Ryshia vagyok, uram - csúsztatta ki a kezét a markomból.
- Tudsz harcolni, Ryshia?
- Csupán a saját fegyvereimmel - válaszolta legnagyobb meglepetésemre.
- És a fegyvereid miben különböznek a többi fegyvertől?
- A súlyuk és az anyaguk nem azonos - mondta. - Egyedi darabok.
- Kovácsnál csináltattad őket?
- Nem - vont vállat. - Magam készítettem.
A bál után a csendes fehércseléd az én kérésemre megmutatta a tudományát. Egy igen tehetséges, bár egy kissé nyers füstdémont tisztelhettem Ryshia személyében. Beosztottam a katonáim közé, ott pedig egyre magasabb pozíciót töltött be. Végül ő lett a kémmesterem és a főtisztem egy személyben. A modora közben átalakult. Egyre többet mosolygott és viccesen gonoszkodott.
És ahogy néztem utána a folyosón és ő visszanézett, hogy egy félmosolyt küldjön felém, a térdeim váratlanul megremegtek. Ezen tények ellenére semmit sem tudtam róla.
"Semmit sem tud rólam, uram." Ez idéződött a fejembe. Abban a bálban mondta, a fegyverbemutató után.
Ez igaz volt.
Én viszont behatóbban is meg akartam ismerni a főtisztemet.